Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-01 / 203. szám
IS roza EN CSAK VÉDEKEZTEM Danae [120 » 90 am, olaj-digitális nyomat-vászon, 2014) A kórházi ágyon feküdt egy ősz, lesoványodott férfi. A kórlap szerint negyvenhét éves, de kinézett hatvannak is. Szemei karikásak, arca borostás volt. Köhögni kezdett, egyre erősebben kapta el a roham. Kezében szorongatott zsebkendőjét szájához emelte, majd lassan megtörölte. Vékony vércsík maradt rajta. Kinézett az ablakon, a függönyön átszűrődő fényt leste. Mikor becsukta a szemét, nem látta, hogy az egyik ápolónő belesett, majd amikor a roham abbamaradt, sarkon fordult és így szólt a kolléganőjéhez:- István bácsinak már nincs sok hátra. A főorvos is mondta, hogy lassan eléri az utolsó stádiumot. Bent a szobában a beteg csukott szeme sarkából vékony könnycseppek araszoltak lefelé. „Mit rontottam el? Az egész életemet. Ott és akkor kezdődött minden.” Szeme előtt a múlt filmként kezdett el lepörögni. A terem zsúfolásig megtelt, mikor az idősebb férfi a kezében az oklevelekkel sorban adta át az iratokat az érintetteknek.- Gratulálokerősen megszorította István kezét -, legfiatalabbként kapja meg az aknász elismerést. Az emberek tapsviharban törtek ki. A rendezvényt követően a bányászok kis csoportokban beszélgettek.- Öregem, huszonöt évesen ezt megkapni! Nem semmi. Ezt meg kell ünnepelnünk! A Kata-pultban már foglaltam asztalokat. Egy óra múlva ott találkozunk. A fiatalember hazaszaladt, csinos felesége, Anna a kapuban várta.- Gratulálok, drágám!- Köszönöm - válaszolt szeré-Csapucha Rudolf nyen -, elugrom a kollégákkal, legurítunk egy-két sört.- Csak baj ne legyen belőle.- Nem lesz - válaszolt a férfi már a szobából, egyenruháját ugyanis civil öltözetre cserélte. A kocsmában a korsó sör mellé pálinka is dukált. Munkatársai cukkolni kezdték Istvánt, hogy ezek után majd biztosan megváltozik.- Olyan maradok, amilyen voltam. Nyugodjatok meg - szavain már érezni lehetett, hogy a harmadik korsónál és a negyedik féldecinél jár. Sanyi ült mellé, aki nem volt közvetlen kollégája, őt csak az öltözőből ismerte.- Hány gyereked van? - kérdezte akadozva.- Kettő — válaszolt István határozottan, közben fiára és mindig csicsergő lányára gondolt. Sanyi megveregette a vállát, közel hajolt hozzá és gúnyosan mondta:- Egy ember csak egyfélét tud csinálni. Az újdonsült aknász először nem is nagyon értette a célzást, de aztán rádöbbent, hogy mire gondolt Sanyi. Közben elé került még egy korsó és hozzá egy féldeci. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Sanyi oda-odasomfordál a többiekhez, motyog valamit és felé mutogat. Agyába fészkelte magát a gondolat, hogy minden hírnek van valami alapja. Elkezdte visszapörgetni az eseményeket a közelmúltból. Nem feltűnően ugyan, de a felesége az utóbbi időben többet jár a fodrászhoz, a boltból is később ér haza, mint szokott. „Mi van, ha igaz? Ha ez az egész nem csak pletyka?” A sörök, a féldecik és az érzés letaglózta. Látta jóízűen nevetgélő kollégáit, és úgy érezte, őt gúnyolják. A rózsaszín köd fekete lett, az örömöt harag és düh váltotta fel. Erős, izmos karjával a világot is képes lett volna szétzúzni. Hirtelen az jutott eszébe, hogy erről az egészről csakis a felesége tehet. „Miért váltogatja a ruháit, miért jár ilyen sokat fodrászhoz? Minek? Vagy inkább kinek? Ez a fő kérdés. Nem nekem csinálja ezt az egész cirkuszt, ez szinte biztos.” Hatalmas ütést mért az asztalra. A poharak őrült táncba kezdtek, csörömpölve, a földre hullva törtek össze. Hirtelen az összes arc felé fordult, és István szikrázó, vérben úszó szemeit fürkészték. Székét hátralökve felugrott az asztaltól és elindult a kijárat felé. Senki nem vette a bátorságot, hogy megkérdezze tőle, mi lelte. Megállítani sem merték, halkan félrehúzódtak előle. Mikor felesége meghallotta a kertkapu csattanását, már érezte, hogy baj van. István a bejárati ajtót olyan erővel csapta ki, hogy a két darabból álló üveg felső része a konyha kövére vágódott. A gyerekek is megriadtak és kifutottak a konyhába. Az asszony halkan megjegyezte:- Mondtam, hogy baj lesz.- Ne mondjál te semmit! - ordította István. - Minden kollégám rajtam röhög. Szemei szikrát szórtak, egy nagy lépéssel felesége közelébe került. Az hátrébb húzódott.- Mi van, már meg sem foghatlak? - üvöltötte.- Részeg vagy - mondta csendesen az asszony. - Feküdj le. A férfi fejében kavarogtak a gondolatok, eszébe jutott a munkatársai gúnyos nevetése. Felesége közben felemelte a kezét, hogy megigazítsa a haját, István azt hitte, hogy őt akarja megütni. Magasra emelte a kezét és hatalmas erővel lesújtott a nőre. Anna összeesett. A másodpercekig tartó sokkból a lányuk ébredt fel először. Vérző anyját látta a földön, és kezét újból ütésre emelő apját. Minden erejét összeszedte, és nagy lendülettel futott neki a részeg férfinak. Az megtántorodott, ő pedig belecsimpaszkodott a hajába. A kislány kezét mintha egy vasfogó ragadta volna meg, mikor apja kirántotta kezét a hajából. Testvére ekkor ugrott oda, ám István őt is nagy erővel megütötte. Eszméletlenül terült el a földön a fiú is. Lánya blúzát megfogta és nagyot lendítve rajta kidobta őt az ajtón. Sarkon fordult és az ajtóban maradt ép üveget is kitörte, a szilánkok a lányára potyogtak. Elindult kifelé, majd hanyagul viszszaszólt:- Majd jövök - és visszament a kocsmába. Mielőtt kikért volna magának egy újabb kört, a következő napon törte a fejét. „Majd holnap megbeszélem ezzel a nővel, hogy kije, mije van.” Felemelte a féldecis poharat és lehörpintette. Az éjszakát a kocsma melletti pádon töltötte. Reggel, mikor megébredt, mindene fájt, kavargott a gyomra. Úgy érezte, egy jó erős pálinka mindent megoldana. Kikérte, majd ivott rá egy pohár sört is. Azt gondolta, hogy hazamegy és tiszta fejjel mindent megbeszél a feleségével. „Minek menjek, hisz nincs otthon, dolgozik. Majd ha hazaér ő is, elindulok.” Késő délután volt már, mire támolyogva nekivágott az ismerős útnak. Az utcába befordulva látta, hogy kijön tőlük egy férfi, biciklire ül és sietve távozik. ,Alig teszem ki a lábam, és már mással hentereg.” Meglepődve látta, hogy a kitört üvegeket kicserélték. Mikor belépett, a kislánya az asztalnál ült, több helyen tapaszok voltak a fején. Felállt és az apjára nézett. Mikor meglátta, hogy megint részeg, megvető, de egyúttal sajnálkozó pillantást vetett rá. István leemelte válltáskáját, ám a gyerek azt hitte, hogy megint meg akarja ütni.- Ne, apa, ne! - sikított fel és hátrébb ugrott. A zajt hallva Anna szaladt ki a szobából. Egy pillanat műve volt, hogy összerakja mindazt, amit lát. Öszszeszorított szájjal nekirontott férjének. Az megtántorodott, és mikor visszanyerte egyensúlyát, hatalmas erővel ütött a felesége felé. A kislány kiszaladt az utcára és torka szakadtából, majd zokogva ordította:- Segítség! Megöli! Segítség! A férfi megvetéssel nézte a konyhában fekvő ájult nőt. A szekrény tetejéről leemelte a felbontatlan vodkásüveget, és nagy kortyokat ivott belőle.- Te szajha - mondta halkan. Még egyszer jó nagyot kortyolt, kitántorgott, de ott már a rendőrök várták. Hátratekerték a kezét, és rányomták a bilincset.- Én csak védekeztem! - ordította. - Engedjetek már el! A mentősök is hamar megérkeztek és szakszerűen ellátták a sérült nőt. Amíg István börtönben volt, a felesége sem tétlenkedett, beadta a válókeresetet. A bíróság gyorsan elválasztotta őket. A férfi később a szüleihez költözött, és egyre többször tért haza részegen. Sutyorogtak is a háta mögött a munkahelyén. Néha előfordult, hogy még másnap is érezték rajta az ital szagát. Az igazgató megelégelte a panaszáradatot.- István! - szólt határozott hangon, mikor az irodájába hívatta. - Holnap már nem kell bejönnie. Ki van rúgva! Nagyon mélyre zuhant. Reggelenként a pokolban ébredt, a fájdalmakat a pálinka gyógyította. Egy délután a bokorban feküdt, félig eszméletlen állapotban, mikor egy szabadnapos mentős rátalált. Hívta a kollégáit, István pedig bekerült a kórházba. Most ismét nagyon erős köhögési roham kezdte rázni gyönge testét. Két gyermekére gondolt, szemét becsukva maga előtt látta őket. Időközben volt felesége ágyában többen is megfordultak, egy napon azonban fiuk az anyjának szegezte a kérdést:- Elég sok ismeretlen jár ide. Nem?- Keresem az igazit - legyintett az anya. Egy őszi délután a két testvér kint üldögélt az udvaron, és várták, hogy elmenjen az éppen aktuális „igazi”.- Apa kórházban van - szólalt meg halkan a fiú.- Tudom - válaszolta a húga.- Menjünk be hozzá. Szeretnék tőle pár dolgot kérdezni.- Menjünk - válaszolta a lány. Pár perc alatt beértek a kórházba. Némi kérdezősködés után felküldték őket a második emeletre, sőt a szoba számát is megmondták nekik. Azonban az ágy üres volt, csak egy fehér ruhás nőt láttak, aki az új ágynemű felhúzásával volt elfoglalva.- Hozzá jöttek? Félórával ezelőtt elhunyt - mondta egykedvűen, majd folytatta a munkáját. A fiatalok szólni sem tudtak a döbbenettől. Még gyorsabban igyekeztek hazafelé, mint a kórházba. Anyjukat az ajtóban találták. Véres zsebkendő volt a kezében, amivel az orrát törölgette, szeme alját pedig egy víztől csöpögő ronggyal nyomkodta. Ingerülten kiabált rájuk:- Mit néztek? ő sem volt az igazi.
