Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-30 / 150. szám

helyorseg 5 bay beszélgetés morzsái „AZ ÉN MAGYARORSZÁGOM ADDIG TERJED, AMÍG A MAGYAR NYELV" 2014. május 13-án az akkor nyolcvanöt éves Kányádi Sándor tiszteletére ünnepi estet rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeum­ban. Az ünnepelttel Pécsi Györgyi kritikus, szerkesztő, a költő monográfusa beszélgetett, és a kérdései nyomán felvetődő té­mákhoz kapcsolódva most szemelvényeket közlünk Kányádi Sándor akkori válaszaiból. Fotó: Murányi Sándor Olivér- Még soha nem mondtam magam­ról, hogy költő vagyok. Mert az az igazi költő, akinek a halála után évtizedekkel vagy évszázadokkal is mondják a verseit. Például Pe­tőfi Sándor. Vancouvertől Buenos Airesig - a feleségem rá a tanúm- nem volt olyan akár harmadik generációs, magyarul éppen csak beszélni tudó ember, aki ne mondta volna velem, hogy „Itt van az ősz, itt van újra”. Ezért is szoktam mon­dani, hogy az én Magyarországom addig terjed, amíg a magyar nyelv. Más a magyar állam ezen belül, de az ország a nyelv kiterjedési tere és ideje is. Ezt az országot nagyon-na­­gyon szeretem, és amíg vagyok, ezt próbálom szolgálni - habár nem szeretem ezt a szolga kifejezést. Kö­szönöm szépen, hogy erre lehetősé­gem teremtődött. * Amikor bajban van a magyar nem­zet, Petőfi meg szokott jelenni. A kiegyezés előtt itt is látták, ott is látták Petőfit. Amikor kitámolygott másfél millió magyar a világba, Amerikában meg Ausztráliában is látták. Barguzinban egy sírt is kiástak. Emlékszem, a második világháború vége felé, Székelyföl­dön kezdett megjelenni Petőfi az ablaküvegeken. Felvetődött ben­nem, hogy hogy születnek ezek a legendák. Például 'az oroszországi legendát a gyerekeknek magam ta­láltam ki. Azt szoktam mondani: képzeljétek el, hogy mi mind férfi­ak vagyunk, a lányok is. Méghozzá foglyok. Hadifoglyok az első világ­háború idején. Ott ülünk a sötét­ben, a hidegben és egyszer valaki elkezd mondani egy Petőfi-verset, a másik folytatja, a harmadik-ne­gyedik is bekapcsolódik, még ta­nító is van köztünk, kijavítja. Más­nap alig várjuk, hogy megint este legyen, és megint elmondjunk egy Petőfi-verset. Egyszer valamelyi­küknek az jut eszébe, hátha ő is úgy járt, mint mi. Miért ne járha­tott volna úgy? Ő is a muszka ellen harcolt. Hátha nem halt meg, csak fogságba esett. Állítsunk neki egy sírkövet! Állítsunk neki sírkövet? - kérdezem ilyenkor. Az osztályok pedig meg szokták szavazni, hogy igen, állítsunk. Meglehet, hogy ugyanígy van csak Oroszország te­rületén hat Petőfi-sír. De Székely­­keresztúron ki is van írva, hogy ez Petőfi legendabeli sírja. Amikor a tragikus kimenetelű fehéregyházi csata volt, a sebesült Petőfit fel­rakták egy szekérre, és az egyetlen biztos úton, amit még nem zártak közre, Héjjasfalva felé, Székelyke-Prágai Tamás 50 FÉL ÉVSZÁZAD FÉNY Szilágyi-Nagy Ildikó Prágai Tamás író, költő, irodalom­­történész ötvenedik születésnapját ünnepeljük július 2-án. A negyve­nedik életéve alkalmából vidéki há­zába hívta meg barátait, a fél évszá­zadot is biztosan szeretett és féltve ápolt kertjében ünnepelné meg, de az már az enyészeté lett. Prágai Tamásra falujában nemrég irodalmi esttel emlékeztek meg, de gyakran emlegetik őt évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymás­ra, őt úgy hívták, „Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”. Petőfi állandósult megnevezésé­vé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját for­radalmi lendülettel végezni. Bár­mibe is fogott - gyógypedagógia, angoltanítás, irodalomtudomány, költészet, prózaírás, folyóirat-szer­kesztés, e-learning, kertészkedés -, mindenben jobbítani akart. Olyan ember volt, akinek a kezében „a szar is arannyá változott” - aho­gyan ő maga mondta a parasztok tevékenységét jellemezve, és ezt egészen szó szerint kell érteni. Prágai kedvenc szóképe volt, hogy a magyar népi kultúra szellemisé­gével átszőtt gazdálkodás az igazi alkímia, ugyanis a gazdálkodó az állattartásból keletkezett trágyával táplálja a földet, abban élelmiszert termel, például aranyat érő gabo­nát.. Példaképeinek olyan szerzőket választott, akik több területen te­vékenykedtek és gazdálkodtak is. Az 1950-es években Baracskán ker­tészkedéssel foglalkozott. Mintának tekintette Vörösmarty Mihályt, aki a Prágai lakóhelyével szomszédos faluban született. Másik példaképe pedig Berzsenyi Dániel volt, aki ko­rát csaknem kétszáz évvel megelőz­ve létrehozta az erdőkert koncepci­óját (manapság a permakulturának ezt az ágát tartják az élelmiszerter­melés jövőjének), sikeresen gazdál­kodott, és „mellesleg” maradandó irodalmi életművet alkotott. A fenti két példaképet a szabad­ság köti össze, Prágai legfőbb esz­ménye. Prágai szabad akart lenni minden értelemben, legfőképpen önmagától, hiszen az élete olyan jól alakult, hogy sikerült minden korláttól megszabadulnia, kivéve azoktól a rácsoktól, amelyekkel ő saját magát körülvette - és ezzel így vannak a szenvedő lények is, ahogyan azt felismerte. Egész éle­tében azt kutatta, hogy miből is áll ez a lelki értelemben vett sza­badság. Ennek filozófiai értékű le­nyomatai versei, prózájában pedig ezt a kérdést könnyedebb, szóra­koztató stílusban vizsgálja meg. Ha irodalmi műveinek témáját egyetlen tömör mondatban kellene megfogalmazni, akkor ez volna az a mondat: Vajon hogyan viselked­nek a lények, amikor élnek a sza­badságukkal? 2016 tavaszán megbetegedett, majd három hónap kórházi kezelés után meghalt. Ez a három hónap éle­te talán legfontosabb szakasza volt. A kórházban vezetett jegyzetfüzetében, amelyben nem az irodalmi, hanem kizárólag a magánéletre vonatkozó jegyzeteit örökítette meg, leírta napi gyakorlását, egy „Üdvözlégy Má­­ria-meditációt”. A Mária-meditáció alatt jutott arra a belátásra: ahhoz, hogy valaki a lelki értelemben vett szabadsággal élni tudjon, helyes döntéseket kell hoznia. A tudatlan­ság „a szív helyes tetteinek fel nem ismerése”, és ez a tudatlanság vezet a szenvedéshez. Manapság szinte a végtelenségig hajlamosak vagyunk relativizálni abban a tekintetben, mi a helyes és mi a helytelen. Anélkül, hogy Prágai egyetlen kultúra kizárólagos helyes­ségét hirdette volna - miért is tette volna ezt, hiszen maga is gnosztikus keresztény és ír katolikus kettős gyökerű volt - egyetlen, tömören megfogalmazott mértéket adott éle­tének: „A szív helyes tetteit Krisztus szeretetéhez mérni” - írta kórházi jegyzeteiben. Krisztus szeretete vajon milyen? Prágai Tamásnak nyilvánvaló volt, hogy Krisztus szeretete a legma­gasabb rendű, tiszta és fényes mi­nőségű szeretet, nem boncolgatta, kérdése sem merült fel erről - a szilárd hite volt világlátásának alap­ja. Rengeteget kutatott különféle eszmerendszerekben, az vezérelte, hogy a gyakorlatban használható tanításokra, belátásokra leljen. So­kat gondolkodott egy-egy eszme­A költőt kívánságára egykori házánál temették el. Sírkertje szabadon látogatható. (2476 Pázmánd, József Attila u. 14.) resztúr felé menekítették, ahonnan hajnalban elindult, de Keresztúrra érve meghalt. Már jöttek az osztrá­kok és az oroszok, gyorsan el kel­lett temetni. Valami orgonafák alá temették. Később ott építkeztek, ezért továbbrukították a sírt - otthon ezt a kifejezést használják. A múlt század első éveiben Bálint Dániel koporsókészítő asztalos­­mester gyűjtötte ezt a legendát, egy brosúrát készített, ki is adta. Far­kas Gábor tanító úr mesélte ezt ne­kem, amikor kiszuszogtunk a sír­hoz. (ő olyan korú volt akkor, mint én most, én meg fiatalember.) Ott van Bálint Dániel koporsókészítő mester hatalmas sírköve és mellet­te egy kis kő, az van ráírva, hogy „Petőfi Sándor 1849-1903”. Vagyis a halálának és az odatemetésének a dátuma. Ahogy ott ültünk a síron, Farkas Gábor tanító ezt mondta: „Meg kellene ásni a sírt. Igaz, hogy 1942-ben megásták, de akkor egy öregember csontjait találták a sír­ban. Az a baj, hogy én akkor kato­na voltam. Mert ha itthon lettem volna, mondtam volna, hogy ássák csak tovább, mert van ott egy fi­óksír is, egy padmoly - úgy mond­ják nálunk. Mert mi a képzőből ki voltunk ide vezényelve 1903-ban, hogy a temetésen díszőrséget áll­junk, és láttuk, hogy az öregember csontjaitól oldalra egy fióksírba tették Petőfit”. Farkas Gábor bácsi pedig ezzel fejezte be: „Hogy itt nyugszik-e, nem tudhatjuk, de ak­kora költő volt, hogy minden ma­gyar faluban lehetne egy sírja”. * Arról, hogy mikor jobb költőnek lenni - békeidőben vagy a diktatú­rában? Amikor annak ideje van. De legin­kább fiatalkorban. Amikor tétje van a költészetnek. Nem akarom leszól­ni ezt a nagy szabadságot, de azt hi­szem, hogy a költészetnek ma nincs semmiféle tétje. (...) Rengeteg folyó­irat van annak ellenére, hogy nincs nagy kereslet a verseskötetek iránt sem, és egyre kevesebben olvassák azokat a folyóiratokat és lapokat is. Akkor lehet verset írni, amikor an­nak ideje van. Illyés Gyula bácsi idős korában kérdezte tőlem, hogy miért nem írok mostanában. Mondom: „Gyula bácsi, tudni kell abbahagyni”. Azt mondja ő: „Nem lehet tisztessé­ges ember, aki a versírást abbahagy­ja”. Mondom: „De idejében abba­hagyni, az se kutya”. Erre jól hátba vágott engem, hogy „Te reám gon­doltál, ugye?” — mert ő akkoriban még sűrűn publikált -, és jót neve­tett. De én komolyan így gondolom. Most úgy érzem, nem kell írnom. Akkor szükség volt rá. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy megöregedtem, ez a világ elment fölöttem, és ezt a költészetet, amit most művelnek - bár biztosan nagyon jó és szükséges —, én ezt már nem értem. És aki ami­hez nem ért, azzal ne foglalkozzon, és avítt dolgokkal ne álljon elé. A szerző felvetele rendszer ellentmondásainak felol­dásán. Valószínű, hogy azért tudott olyan otthonosan mozogni elmé­letekben, mert szilárd alapja volt, amely személyes belátáson alapult: az olyan élet alapja, mely szenvedé­sektől mentes, a krisztusi szeretet. Az, hogy az ember nem tudja a saját tetteit megmérni Krisztus sze­­retetének fényében, olyan tudatlan­ság, amely bűnhöz vagy helytelen szándékos cselekedethez vezet - folytatta Prágai az eszmefuttatást. De mi van, ha az ember nem nem tudja, hanem nem akaija megmé­rettetni saját tetteit? Ez a kérdés akkor, a kórházban messze volt a költő gondolatvilágától. Nem is feltételezte, hogy van olyan ember, aki jólléte, egészsége érdekében ne akarná megmérettetni tetteit Krisz­tus szeretetének mércéje szerint. Prágai minden embert szenvedő lényként látott. Azt tartotta, a szen­vedésből van kiút: Krisztus szerete­tének szintjére felemelkedni. Prágai Tamás arra a végső belá­tásra jutott: az emberi élet egyik feladata az, hogy az ember képessé tegye magát a helyes választásra, arra, hogy tárgyilagosan megmérje magát Krisztus szeretetéhez képest. Erős mérce, de Prágai merte a tetteit Krisztus szeretetéhez viszonyítani. Ahogy a mindennapjaiban prakti­kus szemlélettel élt, amikor a kecs­ketrágyát az utánfutóra lapátolta, hogy ízletes zöldségeket szüretel­hessen a megtermékenyített földről, filozófiájában is gyakorlati, a min­dennapokban használható végki­csengést keresett: „Végső soron csak azt szabad tenni, amit szeretetben teszünk: a munkavégzéstől az embe­ri kapcsolatok rendezésén keresztül a villa felemeléséig, ahogy a falatot szánkhoz vesszük” - mondta. Utolsó napjaiban számos tenni­valóról rendelkezett, amiket halála után elvégzendőnek tartott. Az egyik az volt, hogy belátásait az emberek megismerhessék, és felhasználhas­sák életük jobbítására. Egy látomá­sában elé tárult saját eltávozása, me­lyet így összegzett: „Csak a fény van.” Július 2-án, a születésnapján biz­tosan sok barát fog szomorúan gyer­tyát gyújtani az emlékére, de az itt maradóknak mindig vigaszul szol­gálhat: találkozunk az örök fényben! 2018. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom