Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-23 / 144. szám
1 ?üür[r. helyőrség folytatás az 1. oldalról B fi ohaitas VÁLOGATOTT VERSEIM ELÉ Székely János Ez a könyv a válogatott verseimet tartalmazza: mindazt, amit 1948 óta írtam és magaménak vallók ma is. Több ízben tanúja voltam, miként veszi semmibe a tisztelt utókor ilyen-olyan szerzők végakaratát. Ifjúkori zsengéket, elszórt alkalmi közleményeket, játékos rögtönzéseket, sőt penzumokat szedeget össze, hogy tudományos becsvágyát minél vastagabb, vegyesebb (és unalmasabb) összkiadásokban elégítse ki. Pedig a szerző a semmiből csinál valamit, így hát szuverén úr; szabadon rendelkezik legalább a tulajdon műveivel. Nem hinném, hogy valaha filológusok kezére jutok, mégis előre kijelentem: ezt és csakis ezt a „költői korpuszt” tekintem a magaménak. Sok verset írtam, persze, ezenkívül is. Ott vannak mindjárt a fiatalkori próbálkozások, a személyes hang és a szemlélet kialakulásának, a mesterség begyakorlásának mérhetetlen tömegű piszkozata. Néhányat (rossz lelkiismerettel) beválogattam könyvembe is mintegy mutatóba; ez magyarázza a gyűjtemény elejének viszonylag alacsony színvonalát. Ott vannak aztán a gyengébben sikerült munkák (mert költői kudarcok ellen senki sincs bebiztosítva), amelyeket ezennel papírkosárba vetek. Úgy vélem, tűrhetően értek ahhoz, amit magam csináltam, s így tehát engem jelent - senki se merészelje felülbírálni szelektív ítéleteimet. Azokért a munkáimért, amelyeket minőségi vagy egyéb okokból kirostáltam (még ha régebben meg is jelentek), remélem, bőségesen kárpótolnak azok, amelyek harminc-negyven év múltán most jelennek meg legelőször. Ezt a versgyűjteményt csakis szűkíteni szabad, bővíteni nem. 2018. június Publikáltam én végül olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam - alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem! Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat. (Nem is igényiek azóta semmilyen kitüntetést.) Felelősségem tudatában kijelentem: bánom ugyan, már akkor is bántam, ami történt, de megbánni sosem fogom. Mindig is, most is megtenném, ha visszakaphatnám érte az enyéimet. „Mind e durva bűbájt”? természetesen, megtagadom ma. Ami „elkötelezettet” 1962-ig megrendelésre írtam, az élet dolga volt, nem a költészeté. A művészet, mint tudjuk, azért művészet, mivel nem élet. Végül még azt mondom el, hogy nekem voltaképpen nem tetszenek a verseim. Kevés köztük a kimondottan esztétikai fogantatású. Eredetileg a filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye, így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet, hogy előbb-utóbb azért mégis nyilvánosságra juthassanak. Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers. Ebből következik sima, hagyományos verselésük (hogy fel se tűnjék lehetőleg), explicit fogalmazásuk, terjengős, diszkurzív, sőt olykor rekapitulatív előadásmódjuk, egyszóval mindaz, amit a mai olvasó bizonyára avultnak érez. Egész találékonyságomat arra fordítottam, hogy valamiképpen versbe kódoljam, „kinyögjem”, „elsüssem” gondolataimat - a többi úgyszólván nem érdekelt. így lettem konzervatív író. Azt is mondhatnám: inkább vállaltam a korszerűtlenséget, semhogy végképp elszakadjak a kortársaimtól. Egy bennünk rekedt felismerésnek lehet érvénye - értelme nincs. A poézis azonban nem való szolgálólánynak; még a gondolatot sem szolgálja szívesen. Verseim a hatvanas évektől kezdve mindinkább rutinírozódtak (alapstruktúráját tekintve egyik pontosan olyan, mint a másik). Talán ebből a szubjektív indokoltságból fakad botrányos felismerésem, hogy a magasköltészet rég halott műfaj, épp olyan halott, mint a népballada vagy az eposz. Halálos ítéletét a formai-nyelvi konvenciók felszámolása, az újítás elve, egyszóval az önmagára licitáló avantgárd hajtotta végre, de indokoltsága sokkalta mélyebb. Azért nem keletkeznek egy idő óta szerte a földön fontos, de főleg hatékony versek, mert maga a kultúra elvesztette hajdani, életbevágó szerepét. Mert nincs már organikus emberközösség. Az atomizálódott társadalom (a tömeg) élettudatát nem a kultúra szabályozza többé, hanem a hírközlés, az ideológia, a propaganda, mondjuk ki nyíltan: a politika manipulálja. A költészetnek, akár korszerű, akár nem, odalett valódi, életbeli funkciója - nem is olyan már, hogy funkciója lehessen! Aminek nincs funkciója, annak értéke sincs. Az ujjamon számlálhatom meg, hány verset írtam, amióta beláttam ezt; versgyűjteményem vége (1970-től hátrafelé) már csak egy gondolkodásmód inerciájának köszönhető. Volt, ahogy volt - ez a könyv fiatalságom terméke és tanulsága. Én tulajdonképpen már kerek húsz éve nem írok verset. Hát ennyit tudtam csinálni akkoriban, amikor még azt hittem, érdemes csinálni valamit. Utólag visszatekintve talán érdemes is volt. Azzal áltatom magam, hogy versgyűjteményem, ha egyebet nem, legalább a szellemi ellenállást jól tanúsítja. Az ellenállást modern erkölcsi emancipációnk monstruózus történelmi következményeivel szemben, a hatalmi téboly, a valóságra kényszerített utópia totális rémuralmával szemben, amelyre több nemzedék élete ment rá, s megy rá még ezután is. Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen. Vásárhely, 1990. II. 10. Székely János Semmi-soha című válogatott verseit tartalmazó kötetét posztumusz jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó, 1994-ben. Válás után (.részletek) II. „Vidéki költő!” - vágod a szemembe, Szegény szívem, ha bántani akarsz. Tűnődve tűröm, némán ismerem be, Hisz az vagyok, sajnos, valóban az. „Hazug!” - gyötörsz. Ez is tagadhatatlan. Többször megírtam, vallom, vállalom, „Eladtad magad.” - Csakugyan eladtam (S te kenyeret vettél az áramon.) „Férfiatlan, lágy, semmirevaló, Gyönge jellemű törpe és csaló.” Mit szólhatok? A vádad védhetetlen. Csaló vagyok és törpe, semmi más, Ám voltaképpen mégis óriás, Ha semmi másban - hát a türelemben. V. Képedről, kedves, a falon, Örökké bámul két kerek szem. Követ, ha vetkezem, ha fekszem, Ha gond övez, ha nyugalom. Mihelyt olyasmit forralok, Mi fájna néked, ami bánthat, Elfutja tükrüket a bánat, S azonnal visszatorpanok. Mindenki véthet már - csak én nem. Most már örökké úgy kell élnem, Hogy ne boruljon el szemed. Szemed (a képen és szívemben), Mely itt maradt, s úgy őriz engem, Akár a lelkiismeret. VI. Tudom én, kedves, hogy sosem leszel Törvényben sem és bűnben sem a társam. Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet Jogom, hogy magam életedbe ártsam. Tudom én, kedves, hogy virágaid Énnekem már csak bánatot teremnek. És mégis boldog és hálás vagyok Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek. Fellombozol, mint csonka fát a komló. A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó Vagy énnekem a földön és egen. Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett, De távolabbról éltet és melenget: Elvesztett társam, megnyert kedvesem. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 1
