Tolnai Népújság, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-21 / 92. szám

4 IE roza elyorseg JO KAPÓT, DOBO IRMA! Döme Barbara Próbálom rendbe szedni a szár­nyaimat, nem könnyű ebben a szűk benzinkúti vécében. A tükör kicsi, a világítás gyér. Jesszus, még így is látni, mennyire csapzott vagyok, ráadásul ősz tincsek maradtak a tollak között, pedig tegnap festet­tem. Megfésülködöm, kirúzsozom a számat. Az antré mindig fontos, mondta nagyanyám, mielőtt leve­tette magát a szikláról. Hajnalban indultam. Tegnap bu­liztunk, de muszáj volt korán kelni, a küldetésem megkövetelte. Nem akartam ismét szerződést szeg­ni, elég volt a múltkori megalázó per. Csak pár percre néztem félre, amíg kitöltöttem egy valóságshow jelentkezési lapját. A hülye véden­cem közben beszedett egy csomó altatót. A család beperelt, a bíró­ság gondatlanságért elmarasztalt. Csak a befolyásos szeretőmnek köszönhetően nem veszítettem el a munkámat. Fehér Angéla vagyok, tizenhét­ezeréves őrangyal. Fogalmam sincs, miért számolják az életko­runkat, hiszen halhatatlanok va­gyunk. Anyám és apám is őran­gyal. A nagyszüleim szintén azok voltak, vagyis nagyapám még ma is aktív. Nagyanyámmal olyan dolog esett meg, ami páratlan a mi társadalmunkban. Depresszi­ós lett, majd öngyilkos. A bonco­lást követően sem tudtak rájönni az orvosok, hogyan volt képes meghalni. Testvéreim nincsenek. Karrierista vagyok, nincs időm párt keresni, rendszerint nős an­gyalokkal szexelek. Praktikus és kényelmes. Bár több esetben ke­rültem már a lebukás közelébe, eddig mindig megúsztam. Elvem: az élvezetért érdemes kockáztat­ni. Mellesleg hívő vagyok, hiszen ez egy angyalnál kötelező elvárás, a szabályokat azonban kissé la­zán értelmezem, ellenben jó sokat gyónok. Eddig ez a módszer ne­kem bevált. Ismeretlen falu felett repülök. Misére harangoznak. A harangok úgy zúgnak, mintha az egész vi­lág zaját el akarnák nyomni. Be­leszédülök. Mondjuk az sem iga­zán használ, hogy repülés közben igazítom a sminkem. Elveszítem az egyensúlyomat, zuhanok. Ben­zinkúton térek magamhoz, olajos rongyok között. Reménykedem, legalább mosdó van, hogy rendbe szedhessem magam. Nem tudom, hol vagyok, de sejtem, nem ott, ahová küldtek. Ezért megint ka­pok, főleg, ha kiderül, hogy éppen a szememet festettem a zuhanás előtt. (Igen, hiú vagyok, és akkor mi van?) Mire végzek a vécében, SMS ér­kezik a főnökömtől. Nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire meg­értő, de azt írja: reméli, nem sé­rültem meg a zuhanásban. Próbál megnyugtatni, ne aggódjak, meg­változtatta a küldetésemet, így senki nem kerülhet bajba. Nem számít, hogy nem jutottam el az ikrekhez, akiknek szétválasztó műtétjük lett volna, írja, ebben a faluban is akad, akinek őrangyal­ra van szüksége. Ő Dobó Irma, a falu pletykafészke, rosszindulatú, könnyen lehet, hogy készül va­lamire, ezért kell vele lenni, írja a főnököm. Meg kell védened, és azt is, aki ellen bosszút forral, zárul az SMS. A benzinkutas fur­csán néz rám, amikor Dobó Irma hollétéről érdeklődöm. Jesszus, remélem, nem szúrta ki a szárnya­mat, elvileg azok az emberek előtt láthatatlanok. A foghíjas férfi azt javasolja, igyunk valamit, közben elmagyarázza, merre kell men­nem. Pálinkát tölt, le sem ülünk, felhajtjuk, aztán még egyet és még egyet. Megfeledkezve az előírások­ról, jókedvemben nagy fehér szár­nyaimmal tapsolok. A kutas azt állítja, mindenki a kultúrházban van, ahol húslevesfőző versenyt tartanak. Megnősül a vajda fia, s a jövő héten az főzhet a nagyszabású lagziban, aki megnyeri a mai meg­mérettetést. Sok pénz van kilátás­ban. Dobó Irma is ott tüsténkedik, nem tud veszíteni, mondja a kutas, majd hozzáteszi, na, erre igyunk még egyet! Lehörpintjük az újabb felest, elköszönök. A kultúrház előtt több tucat bi­cikli parkol a falnak támasztva. Az utcán csak egy-egy gyerek lé­zeng, mintha minden felnőtt a versenyen lenne. Egy fiúcska fur­csán bámul, mutogat, sugdolózik, aztán, mint aki mumust látott, elrohan. Nem törődöm vele, csak egy cél lebeg a szemem előtt: meg kell találnom Dobó Irmát. Ahogy közelebb megyek az épülethez, húsleves illatát érzem. Gyerekko­romat idézi, igaz, csak halványan emlékszem a tizenhétezer évvel ezelőtt történt eseményekre. Vol­tam emiatt terapeutánál is, hiszen az angyalok memóriájának nem szabadna kopni, én mégis felejtek. Ijesztő, csak úgy, mint a szárnytol­­laim őszülése. (Félek, halandóvá váltam, miután a legutóbbi külde­tésemen bedrogozva ágyba bújtam egy emberrel.) A terapeutám sze­rint nincs semmi gyógyíthatatlan bajom, csak hipochonder vagyok. A benzinkutassal felhörpintett pálinkától bizonytalanul lépkedek a kultúrház lépcsőjén. A folyosón pettyes otthonkás asszony rohan, kezében fazék, tyúk feje kandikál ki belőle. Öt-hat nő üldözi. Dobó Irma, álljál meg, miért loptad el a gyöngyimet, üvölti az egyik. Dobó Irmának esze ágában sincs meg­állni. Mellém ér, tisztelettudóan köszöntőm: jó napot, Dobó Irma!, majd kiteszem elé a lábamat. Na­gyot esik. Lopni nem szép dolog, figyelmeztetem. Dobó Irma feltá­­pászkodik, ki a kutyafasza vagy te, és miért köpsz bele a levesembe, néz rám vádlón. Ezt még megke­­serülöd, teszi hozzá, majd rám zúdítja a fazékban maradt forró koppóvizet. Szűzmária, mit tettél, te gyilkos, ordítják az asszonyok, körém gyűlnek, sajnálkoznak. Az egyik azt suttogja: ő az, ő az. Hal­lom, ahogy meséli: a benzinkutas fél órája hívta, hogy egy nagy ma­dárral találkozott, aki beszél és pálinkát iszik. Azt hittem, most is részeg, és hülyeségeket állít, de hát láthatjátok, ez tényleg egy nagy madár, szárnyai vannak. A bámészkodók keresztet vetnek, Dobó Irma belekezd a miatyánk­ba. Jaj, édes istenem, sivalkodik, most mi lesz velünk, az ördög ránk küldte ezt a hatalmas jószá­got! Sejtettem én a múlt héten, hogy nem kellene jógázni, még ha modernnek akartam is látszani a szomszédasszonyom előtt... Most mind megdöglünk! Miért nem mehettem inkább az ikrekhez, motyogom, miköz­ben feltápászkodom. Megrázom a szárnyaimat, forró permetként pereg le rólam a víz, egyenesen a siránkozó falubeliekre. Szétreb­bennek, fut mindenki, amerre lát. Dobó Irma nem mozdul. Eltűnt a félelem a szeméből, most már iz­zik, mint a pokol tüze. Tervez va­lamit. Megrémiszt. Kisbaltát lóbál a kezében, ami isten tudja, hon­nan került elő. Menekülőre fogom. Jobb félni, mint megijedni, gondo­lom, ha tényleg halandóvá váltam a múltkori szex után, még a végén agyoncsap ez az őrült. Futok ki az utcára, Dobó Irma a nyomomban. Repülnék, nem megy. Hátranézek, nekicsapódom valaminek. A szó­­dás egy héten egyszer jár a falu­ban, épp most hajtott erre ócska teherautójával. Fekszem a beto­non, nem tudok megmozdulni. Homályosan látom, ahogy Dobó Irma fölém hajol. Ebből a madár­ból olyan levest főzök, hogy a vajda megnyalja mind a tíz ujját, na, ezt übereljétek, asszonyok! - mondja, és megragadja a szárnyamat. zene GYAKORLAT TETTE A MESTERT Stumpf András Meghalt Babos Gyula. Amikor eze­ket a sorokat írom, friss még a hír. És letaglózó. Keveseknek adatik meg, hogy nevük többet jelentsen pusztán egy ember nevénél, még­pedig tömegek számára. Neki, az egykori csodagyereknek ez bizony megadatott. Megdolgozott érte, vagy egyszerűen szerencséje volt, ilyen génekkel született... Sosem fog kiderülni. Az mindenesetre biztos, hogy Ma­gyarországon Babos Gyula figurájá­ból lett a jazzgitáros archetípusa. Kamaszkorunkban, amikor egy-egy gimis koncerten valaki igazán tre­­hányul nyüstölte a gitárját az éppen aktuális punkbandában, és valaki­nek kicsúszott a száján, hogy a srác „nem egy Babos”, mindenki értette. A név a tudós gitáros szinonimájá­vá vált a kilencvenes évekre. Persze hogy ezt hittük róla! Olyan akkord­szólókat, harmóniákat fogott, ame­lyekről punkok és rockerek mit sem tudtak, túl azon, hogy valamiért jól szólnak egymás után. Ez az ember, Babos Gyula ráadásul Frank Zappá­­val is játszott. Zappával! Elképzel­hetetlen magasságokban járt. Nem csoda, hogy szimbólum lett, éppen úgy, ahogy Pege Aladár a bőgőé. Ha lett volna internet, és utána tudunk nézni akkoriban két kat­tintással, persze gyorsan kiderült volna: noha nagy mesternek, tudós tanárnak számított élete utolsó év­tizedeiben, mégsem ettől volt kü­lönleges. Zenészcsaládból jött, elő­ször hegedült és zongorázott, de 15 évesen a gitár lett a hangszere, s alig két év múlva már meg is nyerte a Magyar Rádió jazzversenyét. 1970- ben a legendás Kexben zenélt két évig, utána Szakcsi Lakatos Bélával és Kőszegi Imre dobossal a Rákfo­góban. A gyakorlat tette a mestert: tanári diploma, sőt érettségi nélkül is tanára lehetett a konzervatóri­umnak, de a Zeneakadémia Jazz Tanszakának is. 1977-től tanított, 1996-tól a Kőbányai Zenei Stúdió­ban is, Szakcsi Lakatos tehát min­den bizonnyal csak kicsit túlzott, amikor azt mondta a gyászhírre reagálva: minden jó gitáros Babos keze alól került ki. Hiba lenne azon­ban úgy tenni, mintha „csupán” ez lenne Babos érdeme: művész volt élete végéig. Művész, aki nem vil­lámfutamokkal vetette észre magát, hanem nyitottsággal, odafigyelés­sel, érzékenységgel a zenésztársak­ra és a Kárpát-medence zenéire. Érdemes meghallgatni a Tavaszi szélből készített finom kompozíció­ját 1988-ból, s máris érthető lesz mindez. 68 évet élt. Sosem felejtjük el. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. április

Next

/
Oldalképek
Tartalom