Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-03 / 29. szám

7 3ÜÜHT-helyorseg portré MERT MINDANNYIAN KISZOLGÁLTATOTTAK VAGYUNK Gulyás Gábor JOVIÁN GYÖRGY FESTÉSZETÉRŐL Többnyire észre sem vesszük, ahogy a dolgok veszendőbe men­nek. Sodródunk a gyorsuló idő áramlataival, s mintha egyre rit­kábban lenne késztetésünk arra, hogy kitekintsünk a saját világunk­ból. Nem könnyű mások kiszolgál­tatottságával szembesülni, különö­sen, ha azt érezzük: mindez velünk is megtörténhet. Jovián György (1951) Nagyvá­radról indult, de jó ideje Buda­pesten élő festőművész. A kortárs magyar képzőművészet egyik mértékadó mestereként műveivel olyan ablakokat nyit számunk­ra, amelyeken át különösen jól látható az ember kiszolgáltatott­sága, a természet alárendeltsége az univerzum törvényeinek, s a teremtett világ enyészete. Jovián nem forradalmi, még csak nem is kritikus festő: nem bírálja a társa­dalmat, amiért egyesek arra kény­szerülnek, hogy aluljárók lépcsőin aludjanak, mindössze ábrázolja a lépcsőn kuporgó embert, s hason­lóképpen csupán ábrázolja például a kolontári iszapkatasztrófa követ­kezményeit. A festményei csupán egy kivágást adnak, egyetlen kis részt a teljességből. Azon belül azonban ott van minden, akár a klasszikus nagy mesterek négyzet­rácsaiban, amelyeket Jovián - a sarkokat jelző pöttyöket odafestve - továbbörökít saját munkáiban. A festmény belső szerkezetében minden a helyére kerül, akár az univerzumban, ahol a részletek mindegyike összefügg egymással, sőt egymásból nyeri az értelmét. Jovián témája a hétköznapiság kitettsége a szakrálisnak, a múlan­dóság kitettsége az időnek. Mind­ezek révén rendhagyó csendéletek­kel találkozunk a képeken: virágok helyett szeméttel, harmónia helyett állandósult zavarodottsággal. Az idő ilyenkor egy pillanatra megáll, kimerevedik, amíg a festményt nézzük - az olyan balesetekhez ha­sonlóan, amikor az esemény bekö­vetkezte előtti tragikus pillanatot szokatlanul hosszú ideig érzékel­jük. Zaklatottnak kellene lennünk, de elcsendesedünk, mert nincs más választásunk, mint a beletörő­dés. Az összeütközések, a tragédiák nem kerülhetők el. Mi vesz körül bennünket? Gépek. Technika. Gyártósorokról kikerült konstrukciók. Jovián romhalmazai jórészt használhatatlan, funkcióju­kat vesztett vagy éppen elromlott szerkezetek, amelyek helyett van­nak újabbak, jobbak, divatosabbak. Valójában szeméttelepeket látunk, a posztindusztriális világ lerakata­­it, amelyekben a fejlődés ütemének legbiztosabb fokmérője a szemétter­melés volumene - egyszersmind az egyik legnagyobb gondja is. A szer­vetlen anyagok, amelyek nem bom­lanak el. Nincs bennük semmi fen­séges, sőt egy szeméttelep inkább visszataszító. Nem szép látvány. Csakhogy Jovián György képsoro­zata nem a fogyasztói társadalom kritikája - több annál: számvetés az enyészet esztétikumával. Mintha a hulladékok új életre kelnének egy új konstrukcióban. Ez az új konstruk­ció pedig a képi kompozíció. Olyan „kivágásokban” láthatjuk a romos állapotú anyagokat, amelyek hang­súlyossá teszik az elhagyatottság és méltatlanság érzetét. A képeken a természet is megjelenik, de a tá­volban feltűnő fák lombja vagy a vascsövek alól kitüremkedő fűcso­mó itt csak háttér. Másodlagos - a festőnek az örök természettel itt nincs dolga. Pontosabban mintha megkérdőjelezné azt, hogy az ember egyáltalán hozzá tud-e még férni a természethez. Ha az eredeti ter­mészet itt-ott még felüti a fejét, ha kitüremkedik a dolgok alól egy-egy elszáradt fűcsomó képében, akkor is csak a saját maga által alkotott utánzat, a műviség alig észrevehető részleteként tud megjelenni. Jovián romképeit a geometrikus alakzatok­ba rendeződő gépi összevisszaság, a számos finom árnyalatot megjelení­tő kolorista gazdagság uralja. És ez a gazdagság az, amivel meghalad­ja és aktuálissá teszi a metafizika közhelyét, az elmúlás, az enyészet gondolatát - elevenné teszi a hét­köznapi, talált tárgyak szépségének felmutatásával. A teremtettség Jovián művészi univerzumának minden pontján érződik - a már többször említett kiszolgáltatottság ilyen módon a Teremtőtől való függőséget jelent. Magyarán azt, hogy minden, ami van, valamiből lett, s végül valami­vé lesz, létrejön és megszűnik, de legalábbis átalakul. Az embernek nincs más választása, mint tudo­másul venni mindezt, hiszen maga is a folyamat része. Jovián György festészete ennek a folyamatnak, saját kiszolgáltatottságunknak és esetlegességünknek megkapóan eredeti, magas művészi színvonalú megjelenítése. Lapszámunkat Jovián György festményeivel illusztráltuk. szinnaz AZ ELET GYÖNYÖRŰ, AZ ELET KABARÉ BOZSIK YVETTE KAPOSVÁRON ISMÉT SZÍNRE VITTE A CABARET CIMU MUSICALT Az első felnőttmusical - méltatták a John Kander-Fred Ebb- Joe Masteroff nevével fémjelzett, 1966-ban a Broadxvayn szín­re vitt darabot. Christopher Iserivood Isten veled, Berlin! című könyvének zenés színpadi adaptációja ugyanis jóval több, mint egy látványos jelmezekbe bújtatott énekesek-tán­­cosok által előadott, félpajzán koreográfiával színezett szerel­mi történet. Egy olyan történelmi tabló, amely drasztikusan szembesít az emberi gyarlósággal. zene LÖKD IDE A MANDOLINT! Stumpf András Forrás: Fortepan A történet a weimari köztársaság idején játszódik Berlinben, ahova épp megérkezik a pályakezdő ameri­kai regényíró, Cliff Bradshaw. A Kit Kat Klubban megismerkedik az an­gol énekesnővel, Sally Bowlesszal, és az ő szerelmük lesz a történet egyik leghangsúlyosabb szála. A musical leghíresebb feldolgo­zása kétségkívül a Bob Fosse által rendezett, nyolc Oscar-díjat nyert film 1972-ből, Lisa Minnellivel a főszerepben. De a hazai színházak is rendre műsorra tűzik, nemrég a ka­posvári Csiky Gergely Színház mu­tatta be Bozsik Yvette rendezésében. Ez a produkció méltán számíthat a szakma és a közönség figyelmére, hi­szen a Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező már korábban is színpadra állította a darabot, és 2011-ben ez elnyerte a színikritiku­sok által a legjobb zenés/szórakozta­­tó előadásnak ítélt díjat. Akik látták a Centrál színházbeli előadást, nosz­talgiából is megnézhetik, hiszen a rendező számos megoldást átemelt, látványban hangsúlyosan megidéző­­dik a korábbi produkció: itt is Ber­zsenyi Krisztina jelmezeit láthatjuk, és Cziegler Balázs munkájában is hangsúlyos az a törekvés, hogy egy hajó vagy vonat utastereit idéző dísz­letbe komponálja a vonat, a lokál és Schneider asszony vendégházának tereit. De tévedés volna azt feltéte­lezni, hogy a kaposvári előadás csak amolyan utánérzés volna, mert érzé­kelhető, hogyan változtak a történet hangsúlyai. Bozsik Yvette nem aktualizál, már­­már nosztalgikus képekben építi fel az 1930-as évek Berlinjének ezt a sze­letét: a kétes hírű lokált, ahol frivol tréfák és fülledt erotikus show-k vált­ják egymást. De emellett láthatóvá válik a korabeli kisember is: a precíz gesztusokból megrajzolt Schneider asszony (Nyári Szilvia), akinek egyet­len célja a túlélés, és a náiv derűje okán is igen szerethető zsidó keres­kedő, Schultz úr, aki Kalmár Tamás alakításában tiszta tekintete és cset­­lő-botló ünneplése, suta kapatossága miatt is emlékezetes. Sally Bowles figurája az egyik leg­meghatározóbb. A történet szerint az ambiciózus, ám tehetségtelen énekesnő nagy döntése, hogy vállal­ja-e a gyermekét, és szerelmével, az amerikai íróval új életet kezd, vagy eldobja az anyaság nyűgét, elveszít­ve ezzel a férfit is, és inkább céltuda­tosan beleveti magát a karrierépí­tésbe. Ebben az előadásban azonban Mikecz Estilla játssza ezt a szerepet, és már az első belépésekor muszáj őt nézni, az egész lényében van va­lami ideges vibrálás. Erről a Sally­­ről készségesen elhisszük, akkora művész válhat belőle, hogy az egész világnak látnia kell; és abban is biz-Bonczidai Éva tosak vagyunk, hogy hiába döntene másként, hiába kezdene új életet a regényíróval, boldogtalan lenne, hiszen nem arra a kisvárosi, kötött pulóverben didergő életre hivatott. Bozsik Yvette eljátszott a gondolat­tal, hogy mi történik, ha Sally nem­csak e két opció közül választhat, mi lesz, ha drasztikusabb döntést hoz. Ez - még ha csak egy fellebbentett lehetőség is - izgalmas feszültséget visz a jól ismert történetbe. A korábbi előadásból is ismerős Vati Tamás játssza a Kit Kát Klub ezerarcú konferansziéját, aki Bozsik Yvette víziójában jóval több, mint a műsor házigazdája, hiszen a szerep­lők klubon kívüli életében is felbuk­kan különböző alakban. Démoni .figura, aki olykor a legártatlanabb képét ölti fel, hogy pimasz mosoly­­lyal előadott dalaiban az ember leg­förtelmesebb arcát mutassa meg, máskor meg vállaltan a pusztítás megtestesítője - nemcsak a náci ideológiát vagy Hitler karikatúrá­ját idézi meg, hanem a tömegpszi­chózis működésével is szembesít, amikor az általa dobolt ritmusra megtapsoltatja a közönséget. Hátborzongató érzés látni, hogy az elmúlt évszázad borzalmainak ismeretében ma is masírozó hor­dákká alakulhat egy-egy közösség a jól irányzott vezényszavak hatá­sára. Mint egy pokoli karmester, úgy int be újabb és újabb tételeket, képeket, látomásokat az emberiség nagy bűneiről - mintha csak szó­rakozásképpen tárná elénk: úgy avatja be a közönséget, mint Luci­fer Ádámot. Végül valóban sátáni alakot ölt, és patacipőben egyen­súlyozva hessegeti a pusztulásba a körülötte kavargó világot. A Fonográf együttes tagjai 1984-ben „Igazából ránk itt semmi szük­ség” - ezt mondta Kékkői Zalán. Jobb hírt aligha kaphattam volna néhány perccel azelőtt, hogy be­léptem a Fonográf próbatermébe két hete. Még a büfében futottam össze a remek gitáros sessionze­­nésszel, s hogy mennyire igaza volt, arról néhány perccel később magam is meggyőződhettem. Pedig tartottam az élménytől, a Fonográf újbóli összeállásától. Hetvenen felül? Úgy, hogy Szö­rényi Szabolcs hallásával régóta komoly gondok vannak, és már az Illés Beatünnepet sem akarta vál­lalni négy éve? „Többet kezembe nem veszem a basszgitárt” - je­lentette ki akkor. Már ott is volt kiegészítő basszusgitáros, gitáros és vokalisták. Itt, a Fonográf Aré­na-koncertjén, február 16-án is lesznek. Van ennek így értelme? - kérdezgettem magamtól. Hiszen ebben a hatos-fogatban amellett, hogy remek dalok sorát írták a leg­különfélébb stílusokban, éppen az volt a lenyűgöző, hogy mindenfé­le kisegítés nélkül tudták hozni a sokszólamú vokálokat, miközben a kor nemzetközi mércéjével is a leg­magasabb szinten zenéltek élőben rengeteg hangszeren. Szörényi Le­vente nem csupán énekelt és gitá­rozott, de a mandolint és a hegedűt is kézbe kapta, ha kellett. Tolcsvay László gitáron és billentyűn is brillírozott Németh Oszkár gyé­mánt keménységű dobalapjaira, hogy Móricz Mihály tanítani való gitárszólóiról vagy Bródy János pedal steel bűvöléséről ne is szól­junk. A próbaterembe lépve aztán megnyugodtam. Vokalisták sehol, nem is kellenek. Zalán és a kisegí­tő basszer játszik ugyan olykor, de tényleg nincs rájuk szükség. Le­vente mandolinon nyomja a Lökd ide a sört, pedig évtizedek óta nem játszott rajta, Bródy is újrata­nulta bonyolult hangszerét. Egye­dül Németh Oszkár játéka döcög, Szörényi Örs segítsége elkél a má­sik dobszerkón - igaz, már a leg­utóbbi, 2004-es Fonográfon is így álltak ki. Örs amúgy is családtag. Nem kérdés tehát, hogy ha van rá mód, ez a koncert megér egy utat Budapestre. Az első felében a progrockos dalokat hallhatjuk majd, a másodikban jönnek aztán a country-slágerek és balladák: Utazás, A széllel szemben, Levél a távolból, Az első villamos... Nem jó leírni, de ettől még igaz: itt az utolsó esély, hogy élőben lássuk a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legjobb, legendás zenekarát. 2018. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom