Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-03 / 29. szám
7 3ÜÜHT-helyorseg portré MERT MINDANNYIAN KISZOLGÁLTATOTTAK VAGYUNK Gulyás Gábor JOVIÁN GYÖRGY FESTÉSZETÉRŐL Többnyire észre sem vesszük, ahogy a dolgok veszendőbe mennek. Sodródunk a gyorsuló idő áramlataival, s mintha egyre ritkábban lenne késztetésünk arra, hogy kitekintsünk a saját világunkból. Nem könnyű mások kiszolgáltatottságával szembesülni, különösen, ha azt érezzük: mindez velünk is megtörténhet. Jovián György (1951) Nagyváradról indult, de jó ideje Budapesten élő festőművész. A kortárs magyar képzőművészet egyik mértékadó mestereként műveivel olyan ablakokat nyit számunkra, amelyeken át különösen jól látható az ember kiszolgáltatottsága, a természet alárendeltsége az univerzum törvényeinek, s a teremtett világ enyészete. Jovián nem forradalmi, még csak nem is kritikus festő: nem bírálja a társadalmat, amiért egyesek arra kényszerülnek, hogy aluljárók lépcsőin aludjanak, mindössze ábrázolja a lépcsőn kuporgó embert, s hasonlóképpen csupán ábrázolja például a kolontári iszapkatasztrófa következményeit. A festményei csupán egy kivágást adnak, egyetlen kis részt a teljességből. Azon belül azonban ott van minden, akár a klasszikus nagy mesterek négyzetrácsaiban, amelyeket Jovián - a sarkokat jelző pöttyöket odafestve - továbbörökít saját munkáiban. A festmény belső szerkezetében minden a helyére kerül, akár az univerzumban, ahol a részletek mindegyike összefügg egymással, sőt egymásból nyeri az értelmét. Jovián témája a hétköznapiság kitettsége a szakrálisnak, a múlandóság kitettsége az időnek. Mindezek révén rendhagyó csendéletekkel találkozunk a képeken: virágok helyett szeméttel, harmónia helyett állandósult zavarodottsággal. Az idő ilyenkor egy pillanatra megáll, kimerevedik, amíg a festményt nézzük - az olyan balesetekhez hasonlóan, amikor az esemény bekövetkezte előtti tragikus pillanatot szokatlanul hosszú ideig érzékeljük. Zaklatottnak kellene lennünk, de elcsendesedünk, mert nincs más választásunk, mint a beletörődés. Az összeütközések, a tragédiák nem kerülhetők el. Mi vesz körül bennünket? Gépek. Technika. Gyártósorokról kikerült konstrukciók. Jovián romhalmazai jórészt használhatatlan, funkciójukat vesztett vagy éppen elromlott szerkezetek, amelyek helyett vannak újabbak, jobbak, divatosabbak. Valójában szeméttelepeket látunk, a posztindusztriális világ lerakatait, amelyekben a fejlődés ütemének legbiztosabb fokmérője a szeméttermelés volumene - egyszersmind az egyik legnagyobb gondja is. A szervetlen anyagok, amelyek nem bomlanak el. Nincs bennük semmi fenséges, sőt egy szeméttelep inkább visszataszító. Nem szép látvány. Csakhogy Jovián György képsorozata nem a fogyasztói társadalom kritikája - több annál: számvetés az enyészet esztétikumával. Mintha a hulladékok új életre kelnének egy új konstrukcióban. Ez az új konstrukció pedig a képi kompozíció. Olyan „kivágásokban” láthatjuk a romos állapotú anyagokat, amelyek hangsúlyossá teszik az elhagyatottság és méltatlanság érzetét. A képeken a természet is megjelenik, de a távolban feltűnő fák lombja vagy a vascsövek alól kitüremkedő fűcsomó itt csak háttér. Másodlagos - a festőnek az örök természettel itt nincs dolga. Pontosabban mintha megkérdőjelezné azt, hogy az ember egyáltalán hozzá tud-e még férni a természethez. Ha az eredeti természet itt-ott még felüti a fejét, ha kitüremkedik a dolgok alól egy-egy elszáradt fűcsomó képében, akkor is csak a saját maga által alkotott utánzat, a műviség alig észrevehető részleteként tud megjelenni. Jovián romképeit a geometrikus alakzatokba rendeződő gépi összevisszaság, a számos finom árnyalatot megjelenítő kolorista gazdagság uralja. És ez a gazdagság az, amivel meghaladja és aktuálissá teszi a metafizika közhelyét, az elmúlás, az enyészet gondolatát - elevenné teszi a hétköznapi, talált tárgyak szépségének felmutatásával. A teremtettség Jovián művészi univerzumának minden pontján érződik - a már többször említett kiszolgáltatottság ilyen módon a Teremtőtől való függőséget jelent. Magyarán azt, hogy minden, ami van, valamiből lett, s végül valamivé lesz, létrejön és megszűnik, de legalábbis átalakul. Az embernek nincs más választása, mint tudomásul venni mindezt, hiszen maga is a folyamat része. Jovián György festészete ennek a folyamatnak, saját kiszolgáltatottságunknak és esetlegességünknek megkapóan eredeti, magas művészi színvonalú megjelenítése. Lapszámunkat Jovián György festményeivel illusztráltuk. szinnaz AZ ELET GYÖNYÖRŰ, AZ ELET KABARÉ BOZSIK YVETTE KAPOSVÁRON ISMÉT SZÍNRE VITTE A CABARET CIMU MUSICALT Az első felnőttmusical - méltatták a John Kander-Fred Ebb- Joe Masteroff nevével fémjelzett, 1966-ban a Broadxvayn színre vitt darabot. Christopher Iserivood Isten veled, Berlin! című könyvének zenés színpadi adaptációja ugyanis jóval több, mint egy látványos jelmezekbe bújtatott énekesek-táncosok által előadott, félpajzán koreográfiával színezett szerelmi történet. Egy olyan történelmi tabló, amely drasztikusan szembesít az emberi gyarlósággal. zene LÖKD IDE A MANDOLINT! Stumpf András Forrás: Fortepan A történet a weimari köztársaság idején játszódik Berlinben, ahova épp megérkezik a pályakezdő amerikai regényíró, Cliff Bradshaw. A Kit Kat Klubban megismerkedik az angol énekesnővel, Sally Bowlesszal, és az ő szerelmük lesz a történet egyik leghangsúlyosabb szála. A musical leghíresebb feldolgozása kétségkívül a Bob Fosse által rendezett, nyolc Oscar-díjat nyert film 1972-ből, Lisa Minnellivel a főszerepben. De a hazai színházak is rendre műsorra tűzik, nemrég a kaposvári Csiky Gergely Színház mutatta be Bozsik Yvette rendezésében. Ez a produkció méltán számíthat a szakma és a közönség figyelmére, hiszen a Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező már korábban is színpadra állította a darabot, és 2011-ben ez elnyerte a színikritikusok által a legjobb zenés/szórakoztató előadásnak ítélt díjat. Akik látták a Centrál színházbeli előadást, nosztalgiából is megnézhetik, hiszen a rendező számos megoldást átemelt, látványban hangsúlyosan megidéződik a korábbi produkció: itt is Berzsenyi Krisztina jelmezeit láthatjuk, és Cziegler Balázs munkájában is hangsúlyos az a törekvés, hogy egy hajó vagy vonat utastereit idéző díszletbe komponálja a vonat, a lokál és Schneider asszony vendégházának tereit. De tévedés volna azt feltételezni, hogy a kaposvári előadás csak amolyan utánérzés volna, mert érzékelhető, hogyan változtak a történet hangsúlyai. Bozsik Yvette nem aktualizál, mármár nosztalgikus képekben építi fel az 1930-as évek Berlinjének ezt a szeletét: a kétes hírű lokált, ahol frivol tréfák és fülledt erotikus show-k váltják egymást. De emellett láthatóvá válik a korabeli kisember is: a precíz gesztusokból megrajzolt Schneider asszony (Nyári Szilvia), akinek egyetlen célja a túlélés, és a náiv derűje okán is igen szerethető zsidó kereskedő, Schultz úr, aki Kalmár Tamás alakításában tiszta tekintete és csetlő-botló ünneplése, suta kapatossága miatt is emlékezetes. Sally Bowles figurája az egyik legmeghatározóbb. A történet szerint az ambiciózus, ám tehetségtelen énekesnő nagy döntése, hogy vállalja-e a gyermekét, és szerelmével, az amerikai íróval új életet kezd, vagy eldobja az anyaság nyűgét, elveszítve ezzel a férfit is, és inkább céltudatosan beleveti magát a karrierépítésbe. Ebben az előadásban azonban Mikecz Estilla játssza ezt a szerepet, és már az első belépésekor muszáj őt nézni, az egész lényében van valami ideges vibrálás. Erről a Sallyről készségesen elhisszük, akkora művész válhat belőle, hogy az egész világnak látnia kell; és abban is biz-Bonczidai Éva tosak vagyunk, hogy hiába döntene másként, hiába kezdene új életet a regényíróval, boldogtalan lenne, hiszen nem arra a kisvárosi, kötött pulóverben didergő életre hivatott. Bozsik Yvette eljátszott a gondolattal, hogy mi történik, ha Sally nemcsak e két opció közül választhat, mi lesz, ha drasztikusabb döntést hoz. Ez - még ha csak egy fellebbentett lehetőség is - izgalmas feszültséget visz a jól ismert történetbe. A korábbi előadásból is ismerős Vati Tamás játssza a Kit Kát Klub ezerarcú konferansziéját, aki Bozsik Yvette víziójában jóval több, mint a műsor házigazdája, hiszen a szereplők klubon kívüli életében is felbukkan különböző alakban. Démoni .figura, aki olykor a legártatlanabb képét ölti fel, hogy pimasz mosolylyal előadott dalaiban az ember legförtelmesebb arcát mutassa meg, máskor meg vállaltan a pusztítás megtestesítője - nemcsak a náci ideológiát vagy Hitler karikatúráját idézi meg, hanem a tömegpszichózis működésével is szembesít, amikor az általa dobolt ritmusra megtapsoltatja a közönséget. Hátborzongató érzés látni, hogy az elmúlt évszázad borzalmainak ismeretében ma is masírozó hordákká alakulhat egy-egy közösség a jól irányzott vezényszavak hatására. Mint egy pokoli karmester, úgy int be újabb és újabb tételeket, képeket, látomásokat az emberiség nagy bűneiről - mintha csak szórakozásképpen tárná elénk: úgy avatja be a közönséget, mint Lucifer Ádámot. Végül valóban sátáni alakot ölt, és patacipőben egyensúlyozva hessegeti a pusztulásba a körülötte kavargó világot. A Fonográf együttes tagjai 1984-ben „Igazából ránk itt semmi szükség” - ezt mondta Kékkői Zalán. Jobb hírt aligha kaphattam volna néhány perccel azelőtt, hogy beléptem a Fonográf próbatermébe két hete. Még a büfében futottam össze a remek gitáros sessionzenésszel, s hogy mennyire igaza volt, arról néhány perccel később magam is meggyőződhettem. Pedig tartottam az élménytől, a Fonográf újbóli összeállásától. Hetvenen felül? Úgy, hogy Szörényi Szabolcs hallásával régóta komoly gondok vannak, és már az Illés Beatünnepet sem akarta vállalni négy éve? „Többet kezembe nem veszem a basszgitárt” - jelentette ki akkor. Már ott is volt kiegészítő basszusgitáros, gitáros és vokalisták. Itt, a Fonográf Aréna-koncertjén, február 16-án is lesznek. Van ennek így értelme? - kérdezgettem magamtól. Hiszen ebben a hatos-fogatban amellett, hogy remek dalok sorát írták a legkülönfélébb stílusokban, éppen az volt a lenyűgöző, hogy mindenféle kisegítés nélkül tudták hozni a sokszólamú vokálokat, miközben a kor nemzetközi mércéjével is a legmagasabb szinten zenéltek élőben rengeteg hangszeren. Szörényi Levente nem csupán énekelt és gitározott, de a mandolint és a hegedűt is kézbe kapta, ha kellett. Tolcsvay László gitáron és billentyűn is brillírozott Németh Oszkár gyémánt keménységű dobalapjaira, hogy Móricz Mihály tanítani való gitárszólóiról vagy Bródy János pedal steel bűvöléséről ne is szóljunk. A próbaterembe lépve aztán megnyugodtam. Vokalisták sehol, nem is kellenek. Zalán és a kisegítő basszer játszik ugyan olykor, de tényleg nincs rájuk szükség. Levente mandolinon nyomja a Lökd ide a sört, pedig évtizedek óta nem játszott rajta, Bródy is újratanulta bonyolult hangszerét. Egyedül Németh Oszkár játéka döcög, Szörényi Örs segítsége elkél a másik dobszerkón - igaz, már a legutóbbi, 2004-es Fonográfon is így álltak ki. Örs amúgy is családtag. Nem kérdés tehát, hogy ha van rá mód, ez a koncert megér egy utat Budapestre. Az első felében a progrockos dalokat hallhatjuk majd, a másodikban jönnek aztán a country-slágerek és balladák: Utazás, A széllel szemben, Levél a távolból, Az első villamos... Nem jó leírni, de ettől még igaz: itt az utolsó esély, hogy élőben lássuk a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legjobb, legendás zenekarát. 2018. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
