Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-03 / 29. szám
8 iiiMsmsKtiiiiifflagmaffl helyőrség SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (III.) Lövétei Lázár László 3. nagyszünet Intés Jó költőktül azt tanultam S adom intésül neked: Sose fáradj, sok cifrával Elborítni éneked! Szólj erővel, és nevezd meg Ön nevén a gyermeket; Szólj gyöngéden, hol az illik, - S ne keríts nagy feneket. Olykor egy-két szó is jobban Helyre üti a szeget, Mint az olyan, ki beléhord Földet, poklot és eget, S ordit, amíg elreked. (1877. szeptember 29.) Arany János költészetről vallott nézeteit a Vojtina-versekben (Vojtina levelei öccséhez, Vojtina ars poétikája) foglalta össze a legrészletesebben, de az 1877-es Intés című vers alapján is fogalmat alkothatunk arról, hogy milyennek képzelte el Arany a jó verset. Itt van mindjárt az első versszak utolsó két sora („Sose fáradj sok cifrával / Elborítni éneked!”), ahol Arany határozottan elhatárolódik a túlírt, disszonánsán hangzó verselményektől. Sorról sorra haladva a versben tulajdonképpen az Arany János-i esztétika központi kérdéséhez jutunk el, éspedig: forma és tartalom egységéhez. Például ha valaki udvarló verset akar írni a kedveséhez, nem fogja alpári módon káromolni az imádott nőt (vagy férfit), hanem a témának megfelelő gyöngéd hangnemben adja majd elő a mondandóját. Másrészről: ha a tartalom úgy kívánja, megengedett a nyersebb, erősebb fogalmazás is (persze, ez Arany idejében nem volt ennyire egyértelmű: tudjuk, hogy még Toldy Ferenc irodalomkritikus, Arany barátja is kifogást emelt az ellen, hogy a Toldiban „Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén”). A harmadik versszak pedig az Aranyra olyannyira jellemző műgondkövetelmény megfogalmazása. Aki írt már verset, az tudja, hogy a fölösleges szavak kihúzása a legfontosabb (és legnehezebb) dolog - és ez jár egyúttal a legtöbb bizonytalankodással is. Arany sem volt kivétel ez alól, Lévay Józsefnek például a következőket írta ez ügyben (1852. október 16-i levelében): „...egyik skepsisből a másikba esem: fúrok, faragok, igazgatok = rontok, bontok, megsemmisítek [...] de hiába! nem tudok magammal megelégedni”. Márpedig ha magyarázatok nélkül érthetetlen a vers (vagyis nincs „helyre ütve a szeg”), az már eleve rossz, sőt: nagyon rossz - főleg akkor, ha figyelembe vesszük Aranynak azt a szándékát, hogy az egész nemzetnek kell(ene) írni. Ahogy Arany maga mondja a Toldi estéjéhez írt Végszó ban (kölcsönvéve Bulwer-Lytton angol író maximáját): „Poetry is for the multitude - erudition for the few.” Kár, hogy azóta a feje tetejére állt a világ: a nép ma már mindenhez ért, a költészet pedig néhány ember magánügyévé vált. inraffliiüfirag Cs. Nagy László Álmos pirkadat Az éj szaga lomhán lejti a táncot, csend-kalapon leng szürke szalag. Fák sora kormos illatot áraszt, méla fejükre rozsda tapad. Pusmog a sok köd, szánja a reggelt, kóc-teli hajjal ásít a völgy. Mélyeket sóhajt, pára-sziromban a szeleket hajtó panaszos tölgy. Szárnyaszegetten lüktet a hajnal, verdes a sárga Nap peremén. Lassú bocsánat ébred a tájra, hínáron ringva a tó fenekén. Kerti sövényen ébred a hajnal, szemérmes, szürke lágy haja ring. Fákon az árnyék béleli álmát, koronás szellő vágya kering. Álmosan nyújtja karját a házsor, visszhangot koppan az utcasarok. Hangja lehullik a csatorna-mélybe, mint gesztenyefáról a barna titok. Hószakadásban Kék fagy az ég, és hószakadásban reppen a varjak gyász serege, lenn kifehérlik, szélzene, bál van, csontra aszott a fák teteje. Pöffen a kémény, gyújtja pipáját, hűlt cserepekre füst kavarog, tócsatükörben - mint suta pávát - nézi magát az utcasarok. Koppan az ablak, jég a virága, ráfagy a pajkos, lágy lehelet, szirmokat hint a kinti világra, tél szíve hajtja a vad szeleket. Égi gyöngysor Nézz oda, csepp-csoda, cseppen, csepereg. Ég fura gyöngysora bomlik, megered. Fellege ég-zene, búsan szomorog, tócsa szívében kör, kört mocorog. Csillog a gyöngy haja, szélben muzsikál, égi füzérből gyöngyöt kiszitál. Koppan az ég szava, csordul hajadon, csillagos éket csókol nyakadon. Bontás X. - Táj vörös sárban [olaj, vászon, 2012) Kikelet LAPSZÁMUNK Kikelet hempereg fellegek csipkés tetején, hallgatag lepkehad bódul a rétnek közepén. Hímporon fintorog, megbotlik, száz csuda szellő, repteti, kergeti, pörgeti várja a felhő. Járnak a záporok, rácsorog könnyük a rétre, méhsereg ténfereg szivárvány szökken az égre. SZERZŐI Csukás István (1936) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költő, író Horváth László Imre (1981) író, költő * Lövétei Lázár László (1972) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Miklóssi Szabó István (1977) író, blogger Noszlopi Botond (1983) író, költő, jogász Szőcs Géza (1953) Kossuth- és József Attila-díjas költő, író IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. február
