Tolnai Népújság, 2007. december (18. évfolyam, 280-303. szám)
2007-12-24 / 299. szám
GACSÁLYI JÓZSEF Jégvirágének Amikor a szárnyai nőnek a szélnek meztelen intenek ágak az égnek füstöl a távol a föld horizontja míg a sötétség ólma bevonja Amikor az észak zord hidegének karmai közt ropog egyre a lélek fázik az ember alig viszi lába állat az erdőn bú odújába Amikor a nagy havak is kerekednek csengve a szán töri kint meg a csendet gyűri fehéren a domb meredélyét merre találod e fagyban a békéd Amikor a szél meg a hó meg az észak eljön amit hoz a fagy s ez az évszak várakozó szived ünnepet áhít ablakodon ha a jég kivirágzik KÁNYÁDI SÁNDOR: Isten háta mögött üres az istálló s a jászol idén se lesz nálunk karácsony hiába vártok nem jönnek a három királyok sok dolga van a teremtőnek mindenkivel ő sem törődhet messzi a csillag mindenüvé nem világíthat megértjük persze mit tehetnénk de olyan sötétek az esték s a szeretetnek hiánya nagyon dideregtet előrelátó vagy de mégis nézz uram a hátad mögé is ott is lakoznak s örülnének a mosolyodnak BAKA ISTVÁN: Téli reggel Behavazott táj abroszán a hajnal vörösborpecsét. Elmúlta mámor, poharam földhöz csapom - szilánkja jég KARÁCSONY TOLNAI NÉPÚJSÁG - 2007. DECEMBER 24., HÉTFŐ Túlélték a Gulag mély sötétjét málenku robot Karácsony napján is szénbányában dolgoztak a Kuncz lányok szenteste a pislákoló lámpa fénye mellett, és elénekeltük a Mennyből az angyalt. Az énekszót meghallva egyszer csak megjelent a felügyelő orosz tiszt az ajtóban. Nagyon megijedtünk, hogy büntetést kapunk, de ő levette a sapkáját és intett, hogy folytassuk csak. Tovább énekeltünk, közben folyt a könnyünk, mire megkérdezte, hogy miért sírunk. Mondtuk azért, mert haza gondoltunk és fáj a szívünk, hogy karácsonykor nem lehetünk együtt a szeretteinkkel. Láttuk az együttérzést a szemében, ezen felbátorodva megkérdeztük, hogy mikor mehetünk haza. Doma, haza? nevetett fel, ne álmodozzatok, most ez a hazátok, mondta, aztán sarkon fordult és otthagyott bennünket. Nagyon szíven ütött a válasza minket, úgy éreztük, vége mindennek. Összebújtunk a testvéreimmel az ágyon, átöleltük egymást, zokogva aludtunk el. Másnap sem volt jobb, szomorúan ébredtünk, karácsony első napján is dolgoznunk kellett. De még talán az volt a szerencsénk, mert nem értünk rá gondolkodni, davaj, davaj, hajtottak bennünket. Sokan belehaltak a honvágyba, a reménytelenségbe, a kilátástalanságba a lágerben. A három Kuncz lány egymásban tartotta a lelket. Jó testvérek voltak, segítették egymást a túlélésben, a falat száraz kenyeret is megosztották egymással. Amikor Kató vérhast kapott, nővére, Teri ápolta, cserélte láztól gyötört testvére testén éjjel-nappal a borogatást. A ruháját adta el, hogy tejet vehessen a húgának.- Neki köszönhetem, hogy nem haltam meg. Ő tartott vissza akkor is, amikor a folyóba akartam ugrani, mert nem láttam más kiutat. Ne tedd Kató, fogta meg a vállam, mit fogok mondani a szüléinknek, mért nem vigyáztam rád? Előkerülnek a régi feketefehér fényképek, az egyik a többinél sötétebb, ez megjárta a szénbányát is mutatja Kató néni. Simogatja a kopott fotókat, testvérei képét. Teri, Erzsi néni jó néhány éve meghalt, már csak ő van itt közülük.- Nem lehet elfelejteni, ami ott történt velünk, mondja. Hiába múlt el több mint ötven év, még ma is álmodok azokról az időkről, oroszul kiabálva, verejtékezve riadok fel. i - Három év málenkij robot után, betegen, 30 kilósán jöttem haza 1947 telén, de a nővéreim csak rá két évre. Amikor átléptem a határt, úgy éreztem; újjászülettem. Magyarország, az én édes hazám, olyan volt akkor nekem, műit a mennyország. Ez az érzés azóta is tart. Bármi rossz történt velem az eltelt évtizedek alatt, mindig azt mondtam, nem szabad szomorkod- ni, ez semmi a Gulaghoz, a szénbányához képest. Ma is, ha valaki megbánt, megbocsátok, túl rövid az élet, nem érdemes haragot tartani, mondja. Egy valami van, ami mégis bántja Kató nénit, nem kapott kárpótlást a gulagi évekért. Nem jogosult rá, írták a határozatban, 3 hét hiányzik a szükséges 3 évhez. Nyolcvankét karácsonyt élt meg eddig Nagy Károlyné, leánykori nevén Kuncz Katalin, de olyan szomorú ünnepe sosem volt, mint amilyent a Gulagon töltött 1945-ben. F. Kováts Éva Tizenkilenc éves, szép, fiatal lány volt 1944. decemberében Kuncz Kató, amikor 22 éves nővérével és 17 éves húgával, valamint 330 hőgyészi és környéki településről összegyűjtött sorstársával útnak indították a vasúti szerelvényt velük- ahogy akkor mondták nekik- kéthetes „málenkij robotra” a Szovjetunióba. Harmincha- tan zsúfolódtak be egy vasúti vagonba, úgy utaztak öt héten át Románián keresztül, amíg a célállomáshoz, a novidombu- szi bányavidékre értek. Csontig hatoló, 40 fokos hidegben, térdig érő hóban, jeges szélben gyalogoltak a vasútállomástól a lágerig. A szögesdróttal körülvett táborban, egy széljárta nagy hodályban helyezték el az oroszok a Magyarországról érkezett ingyen munkásokat, küencvenen voltak egy épületben. Hiába voltak gyenge nők a Kuncz lányok, szénbányába osztották be őket. Csillések lettek. Három műszakban tolták a feketeszénnel megrakott vagonokat a föld mélyében. Kilátástalannak látták a helyzetüket. Ahogy közeledett 1945 karácsonya, egyre szomorúbbak lettek, mondja Kató néni.- Összeszorult a szívünk, amikor az otthoni szép karácsonyok az eszünkbe jutottak, amit a drága szüléinkkel együtt nagy szeretetben töltöttünk mindig. Arról beszélgettünk, hogy otthon ilyenkor már disznót vágtunk, és felállítottuk a fenyőfát. Nem értettük, hogy miért történt ez a sok szörnyűség velünk, mért kell ennyit szenvednünk. Fáztunk, éheztünk, rettegtünk. Csak sírtunk egyfolytában, a könnyünk fehér csíkot hagyott a szénportól fekete arcunkon. Nem tudtuk, mikor mehetünk haza, nem tudtunk semmit. Szerettük volna, ha karácsonykor a lágerben legalább egy kis fenyőfánk lett volna. De akárhogy igyekeztünk, nem sikerült szereznünk, mert nem volt körülöttünk más, csak kopár hegyek. Végül száraz faágat tettünk cserépbe, rá pedig egy rózsafüzért. Ez volt akkor, ott a karácsonyfánk, amit körbeálltunk A fényképek egy része Kató nénivel együtt megjárta a Gulagot Reményhal A nagy szomorúság telepe- zx dett azokban a hónapokban a házra: anya és apa hallani sem akart semmiféle kutyáról. A szívük mélyén persze ők is örültek volna egy ilyen fordulatnak, de a praktikus megfontolások náluk már erősebben estek a latba, mint egy nedves kutyaorr. A kislány így élő kutya helyett kénytelen volt a plüssállatait elhalmozni túláradó, gondoskodó szeretetével, persze a családtagokon és a barátokon kívül. Amikor azonban apa egyik este tizennégy darab gondosan betakargatott, elalváshoz készülődő plüssállatot számolt össze az ágyában, be kellett látni, hogy valamit tenni kell. így került a családba Csándli, az aranyhörcsög. Volt nagy öröm, bár hamar kiderült: Csándli harap. Később az is világossá vált, hogy az aranyhörcsög fészke előbb-utóbb büdös lesz. És Csándli nem is volt túl szórakoztató. Többnyire aludt. Ettől függetlenül a kislány minden vendégnek büszkén bemutatta őt, gyakran elbeszélgetett vele, és elképzelte, milyen boldog lesz Csándli, ha majd lesz egy szerelme és megszületnek a kicsinyeik. Ám egy napon, amikor már huszonnégy órája is elmúlt, hogy Csándlit senki nem látta mocorogni, anyában és apában szörnyű gyanú ébredt. Csándli tisztességes temetést kapott, a kisház mellett alussza örök álmát. Amikor a kislány kisírta magát, búcsúzóul egy rajzon örökítette meg Csándlit, dülöngélő, ákombákom betűkkel aláírta az állatka nevét, a képet pedig felragasztotta a ruhásszekrénye ajtajára. A bánat után az öröm jön. zx Csándli után meg Rágcsa. Néhány hét múlva azonban róla is búcsúrajz készült. Mint ahogy hamarosan Mogyi, Höri és Foltos gyászkeretes portréja is felkerült a szekrényajtóra. És mindenki tehetetlenül állt a sorozatos, megmagyarázhatatlan halálesetek előtt. Akkortájt díszhalakat kaptak ajándékba.- Széleshátú fogasponty - azonosította be őket apa a Búvár zsebkönyv alapján. - 3-5 centi hosszú, elevenszülő. Az akvárium persze a kislány szobájába került. Volt nagy öröm megint. A halakat simogatni ugyan nemigen lehetett, de nem is haraptak. Beszélgetni pedig legalább olyan jó volt velük, mint a hörcsögökkel. Úgy látszott, a kislány lelkén gyorsan gyógyulnak a sebek. Csakhogy egy idő után a halak is elkezdtek hullani. A kislány, aki nem akart mást, csak az őket körülvevő embereken és plüssállatokon kívül még másokat is szeretni, kétségbeesett. Azt gondolta, miatta haltak meg a hörcsögök és most a halak. áadásul apa is pont akkoriban ment el otthonról. Azt mondta, hogy fontos munkája van, és sokáig nem találkozhatnak. De megígérte, hogy amint tud, rohan haza. A kislány csak napokkal később kezdte sejteni, hogy apa nem mondott igazat. Mert anya mindig sírva fakadt, amikor ő apáról kérdezte. Közben az akváriumban már csak egy hal maradt, Aranka. Akkor már sejthető volt, hogy ő sem bírja sokáig.- Ha Aranka is meghal, nekem már soha többé semmilyen állat nem kell - jelentette ki a kislány elkeseredve, znap este, lefekvéskor anya nem mesekönyvből olvasott, hanem fejből mesélt, amit a kislány nagyon szeretett. A mese a reményhalról szólt, aki egy piszkos folyóban élt, magányosan, mert a társai meghaltak a szennyezéstől, vagy kihalászták és megették őket. Az emberek nagyon örültek, hogy legalább egy hal megmaradt. Elkezdték megtisztítani a folyót, és kihirdették, hogy attól fogva ott nem lehet halászni. Igen ám, de kiderült, hogy már a reményhal is beteg. Áz emberek attól kezdve mind azon imádkoztak, hogy ne haljon meg. Mert tudták, hogy ha már a reményhalnak is vége, akkor soha többé nem tudnának hinni abban, hogy valamikor még jóra fordulhatnak a dolgok ebben a világban. Amikor anya itt tartott a mesében, a kislány a sötétben megszorította a kezét, és azt súgta neki: - Ugye nem fog meghalni a reményhal?- Nem, talán nem hal meg - mondta anya zavartan.- És akkor még jóra fordulhatnak a dolgok ebben a világban? - kérdezte a kislány.- Hát persze, kicsim - válaszolta anya elcsukló hangon.- És akkor apa is hazajön?- Azt hiszem - suttogta anya, és már nem tudta visszatartani a sírást. ásnap reggel, amikor felkelt, Aranka élettelenül feküdt a víz színén. - Meghalt hát a reményhalunk- állapította meg magában anya, már fegyelmezetten és beletörődőén, és kiment a konyhába. Pedig ha közelebb hajol Arankához, észrevehette volna azt a mozgást a vízben. Láthatta volna, hogy az akváriumban furcsa kis lények éviekéinek: az elevenszülő széleshátú fogasponty nagybetegen is világra hozott ivadékai. Sok-sok kicsi, új remény. Már csak észre kellett őket venni. Steinbach Zsolt * ■ Ne álmodozzatok, most ez a hazátok.
