Tolnai Népújság, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23 / 300. szám
Tolnai Népújság nálló életről álmodnak Suhajdáéknál megvan a három gyerek, a négy kerék, de a három szoba csak jövőre lesz meg... Azt azonban nem nagyon értik, miért ugyanannyi gyes jár a mamának, mintha csak egy gyermeket nevelnének. Karácsonykor lesznek 22 hónaposak a mőcsé- nyi hármasikrek. Adriánnak rögtön megtetszett a toliam. Boldog volt, hogy rajzolhatott a füzetembe. Bátran az ölembe ült, rám mosolygott, beszélt hozzám, igaz, nem értettem pontosan, mit mondott.- A három közül ő a legközlékenyebb - mondja az édesanya, Suhajdáné György Katalin. A család a hármasikrekkel Katalin szüleinél lakik. A nagymama segítsége nélkül sokkal nehezebb lenne az élet. Adrián, Milán és Dominika reggeltől estig ad elfoglaltságot a két asszonynak. A nap reggel 7-kor kezdődik. Ébredés után jön a menetrend szerinti tápszer. Öltözködés, játék - ez a gyerekek programja, takarítás, mosogatás, főzés: ezen osztozik az anyuka és a nagymami. Ebéd után, fél tizenkettőtől egyig, fél kettőig szunya. Katalin szerint többet is alhatnának a gyerekek. Ébredés után tv, videó. Egyelőre egyetlen mesekazetta van a háznál: a Hamupipőke. Az uzsonna általában túró rudi vagy valami sajtféle. Aztán ismét játék, vacsi, fürdetés: nyolckor takarodó. Édesapjuk egy fakereskedőnél dolgozik, a nagypapa jövedelempótlós. A két család együtt él a Béke utcai házban. Az egyik szobában a szülők a kicsikkel, a másikban a papa meg a mama. A fiatalok az önkormányzattól kaptak egy ingyen telket, ezen fognak építkezni jövőre. Az anyuka előveszi a tervrajzot: a nappalin kívül még három szoba lesz a száz négyzetméteres épületben. Amíg beszélgetünk, nagymama vigyáz a kicsikre.- Dominika „rendezi,, a fiúkat, ő a legcserfesebb - mondja Katalin. - Milán olyan kis pukka- dós, ha megszidjuk, hasra vágja magát és fölnyomja a popsiját. Ezzel jelzi, hogy megsértődött. Adrián hirtelen természetű, ha nem engedünk meg neki valamit, csapkod és földhöz vágja magát. Még az is előfordul, hogy megharap valakit. Dominika cserfes, Milán pukkadós, Adrián hirtelen- Sokszor nem is tudom, melyiküknek adjak igazat... - jelzi az ikernevelés bonyolultságát az anyuka, de láthatóan jól elboldogul a gyerekekkel. Nyugodtan, ám határozottan beszél velük. Suhajdáék örülnek az önkormányzat segítségének, de nem járnak segélyekért a hivatalba. Az anyuka jelenleg gyeden van, de rövidesen már csak gyest kap. Érdekes módon akkor is tizenötezer forint jár, ha egy, s akkor is, ha három gyermeket nevel egyszerre a család. Ezt nem nagyon értik sem ők, sem én, de hát ez a szabály...- Mi a legnagyobb kívánságom? - kérdez vissza Katalin. - Az önálló élet. A következő karácsonyt szeretnénk már az új otthonunkban tölteni. H ANGYAL 2000. December 23., szombat Tolnai Népújság - 11. oldal Elfelejtett gyertyagyújtás Az idén elfelejtettük meggyújtani az adventi gyertyákat. Egész évben nem mondtunk imát, egy darabot sem, viszont gyakran káromkodtunk, és az éjféli misére megint nem fogunk elmenni. Nem büszkélkedünk vele. Szégyellni valónk amúgy van még elég. Rég elfelejtettük már a végtelent célzó, világmegváltó elképzeléseinket. Meggyengült a látásunk, szemeink jobbára csak a földhöz közelit (a ragadósat) észlelik, és abból is inkább a szürkét, vagy a rikítót. Mammont imádunk, bitó ötösről álmodunk, miközben hagyjuk, hogy alamizsnákkal lakassa- nakjól bennünket. De azért rohangászunk ajándékok után, városokba utazunk, fényes üzletekben táthatni a szánkat, hogy aztán a bevásárlóközpontok előtt ülő koldulókról már képtelenek legyünk nem elfordítani a fejünket. Szellemünk és bátorságunk - ha volt egyáltalán - oda. Ha tele a hasunk, már elégedetten pakoljuk fel a lábainkat az asztalra, csak ne kelljen gondolni semmire. Egyetlen szerencsénk van: ők, az iskolás-, óvodás-, csecsemő-változatú egyetlenünk. Bár gyakran ordibálunk velük, de a kedvükért képesek vagyunk összeszedni magunkat, évente egyszer legalább. Aznap estére mindannyian szép ruhába bújunk, csillagszórót gyújtunk, halk zenét hallgatunk, és a fényes sötétben megkeressük egymás kezét. Akkor megint csak megtapasztaljuk, hogy a nagy, közönyös köd még nem telepedett egészen ránk, felnőttekre, ott belül van még valami szép bennünk. Máskülönben mitől nyeldesnénk folyamatosan a könnyeinket, egymásba kapaszkodva?Miként övezhetnénk azt, hogy ő, a réges-rég jászolban született reményt hozó most valahonnan egészen biztosan szeretettel mosolyogva néz bennünket, és áldást oszt ránk is, elhízott, elhasznált „hitetlenekre", akik akkorra már tudjuk, hogy mégiscsak kell lennie mennyországnak. Ha idén el is felejtettük meggyújtani az adventi gyertyákat. Steinbach Zsolt A hajléktalan szállóról is járnak munkába A hajléktalan szállóról is van visz- szaút. A munka, a család segíthet, ha nem győz az alkohol. A jóképű férfi az utcán udvariasan köszön. Még nem ápolatlan, csak egy kicsit gyűrött, s azt mondja, éhes. Nem tudni miért, de hinni lehet neki, s ebből a távolságból azt sem lehet megítélni, hogy a pénzt italra költené-e. Árad belőle a kilátástalanság. Mondom, hogy menjen a polgármesteri hivatalba, s kérjen eseti segélyt. Már volt, s háromezer forintot kapott. Nem Tolna megyei, s azt mondja, a hajléktalan szállót nem tudja elviselni. Vajon, hol fogja tölteni a karácsony estét? A szekszárdi hajléktalan szállón, pontosabban a népkonyhán reggelente zsíros kenyér és tea várja az ügyfeleket. Feltűnően sok a fiatal ember. Csak egy férfi vállalja a fotózást, hogy elmeséli élete történetét. Ifjabb Kasza György sióa gárdi, 1952-ben született. Vá lása után hazaköltözött a szül ihez, de aztán meghalt az édesanyja, s az apja új élettársat hozott a házhoz. Neki mennie kellett, mert sokszor szóba került a múltja. Mint kiderül, valójában ebben az esetben is az italról van szó. Azt tették szóvá. A gyerekeivel tartja a kapcsolatot. Kezdetektől itt van a szállón, kisebb-na- gyobb megszakításokkal. Rokkantnyugdíjas, alkalmi munkákat vállal a szőlőkben. Néhány helyre visszajár dolgozni. Azt állítja, mostanában kevesebbet iszik. A kiutat a sióagárdi ház eladásában látja, állítólag már hirdetik. Az anyai részen ketten osztoznának a testvérével. Lakható tanyáról álmodik. A szociális intézmények a családsegítő központhoz tartoznak, a férfi hajléktalan szálló négy éve működik, két éve van nappali melegedő és népkonyha. Ezeknek kezdettől a vezetője Nyírő Árpád. A négy év alatt mintegy 400-an fordultak meg az intézményben, ahol pótágyakkal együtt 30 férőhely van. Kilencen dolgoznak ott, vele együtt ketten szociális munkások. A lakók Nyíró Árpád ifj. Kasza György döntő többsége súlyos alkoholbeteg, más kérdés, hogy ez mikor ok és mikor okozat. Az úton, ami ide vezet, a fordulópontot a munka- nélküliség, a többszörös válás jelenti. Az öregségi nyugdíjasoknak igye- H keznek szociális ottho- | ni helyet szerezni, az a megoldás azonban ritkán felel meg a fiatalabb rokkant nyugdíjasoknak. Napi küzdelmet vívnak a szállón dolgozók az alkohollal. Apróbb tárgyakat nem célszerű őrizetlenül hagyni. Az agresszív részegeket, a fékezhetetlen rendbontókat kitiltással büntetik, s néha ez is elkerülhetetlen. Azért fagyhalálra nem ítélnek senkit, az a megállapodás a szállók között, hogy egy másik befogadja akit meghatározott időre kitiltottak. Volt rá példa, hogy Nyírő Árpádot életveszélyesen megfenyegették, sőt meg is akarták támadni az utcán, de mint mondta, ez a munkával jár. Mindennapos a kapcsolatuk a rendőrséggel, már csak azért is, mert, ha valakit keresnek, akkor először ott teszik. Körözött személyek ritkán fordulnak elő, hiszen minden ügyfelükről nyilvántartást vezetnek. Mindezek ellenére a tapasztalatok szerint az oda kerülők 10-15 százaléka számára van visszaút. Például rendeződik a kapcsolat a családdal. Aki hajlandó az együttműködésre, s szakmája és kitartása is van, annak előbb-utóbb sikerül állást találni. Kapcsolatban állnak a Munkaügyi Központtal és az Újra dolgozom programmal is. Több nagyobb céggel eredményes együttműködést alakítottak ki. Innen a következő lépés a kétágyas magánszállás, ami szintén van Szekszárdon. Esetleg egy megfizethető albérlet. Karácsonykor mindenkinek eszébe jutnak a hajléktalanok, de a szállónak mindenféle adományra egész évben szüksége van. IHÁROSI IBOLYA FOTÓ: GK Szépen élünk mi Gombos Máriával Furcsa egy ház. Egy szál magában áll Kömlőd után a 6-os út mellett, és nem kíváncsi senkire. Ablak nem nyílik az országúira, csak a csupasz, fehérre meszelt fal virít egy vén fügekörte mögött, a lila virágú bokrok árnyékában. Itt él Magyar Péter bácsi, aki 1916. június 11-én született Bölcskén, az élettársa, Marika néni, az ugatós, vad kutya, Sutnyi, rengeteg csirke, a kacsa, és Baba, a ló, akit szekér elé fognak, ha útnak indulnak valamerre. Most vasárnap levágták a disznót, jöttek a gyerekek, az unokák és a dédunokák ide Magyar bácsihoz, a róla elnevezett Magyar tanya 1-be, ahol a két csillogó tekintetű idős ember él.- Miért éppen ide, a világ végére építette a házát?- Mert magam akartam gazdálkodni. Földünk volt, lovaink, 4-5 bikát, 25-30 hízót neveltem, míg a téeszbe nem kellett menni. '58-ra épült fel a házunk és igen szépen megvoltunk a feleségemmel és a két gyerekkel, pedig itt még villany sincs. A tévének vettünk egy akkumulátort, most meg még mobiltelefonunk is lett, hogy ha hirtelen kell a segítség. Szóval úgy gondoltam én akkor, hogy nem főzi meg más az én tyúkjaimat, ha tanyán élek. Itt volt a földem is, körbe-körbe meg legelhettek a libák, a pulykák és a disznóknak is volt min meghízniuk.- Mikor nősült meg?- 1940-ben, bölcskei polgárlányt vettem feleségül, Polgár Rozáliának hívták és az apósoméknál laktunk. Lajos, a fiam 41-ben született, Rozika, a lányom meg 1942-ben. Sajnos a feleségem 1976-ban meghalt, májrákban. Egy évig kezeltettük Pesten, de nem tudták meggyógyítani még a Kékgolyó utcában sem. Egyedül maradtam, de a tanyához nagyon ragaszkodtam. Élt még akkor édesanyám, mondta: keressek magamnak asszonyt, aki megfőz, kimos, kitakarít. Ajánlottak is egyet, mondták ügyes, szorgalmas csak hát szegény. Nem baj az, mondtam csak becsületes legyen. Havi bért fizettem neki a munkáért és 2-3 hónapig nem is volt vele semmi baj. Egyszer aztán elmentem a faluba, de mire hazajöttem, becsiccsan- tott. Eladta a szőtteseket, az edényeket, azon vett pálinkát. Elküldtem, nem tudom, mi lett vele.-Másodszoris magám maradt...- De nem sokáig. Akkor én már az erőműben dolgoztam, mint rendész. A mama meg a konyhán volt szakácsnő, így kerültünk össze 1981-ben. Nem házasodtunk össze, csak élettársak vagyunk Gombos Máriával. De nagyon szépen élünk. Lusták vagyunk, későig heve- részünk az ágyban. Beszélgetünk mi nagyon sokat este is, ha lekapcsoljuk a tévé egyet.-Megállnalc-e gyakran az autók fönn a 6-os úton?- Ritkán. Megszomjaznak, vizet kérnek, elromlott az autó, drótot kérnek.- Hová címezik a leveleket?- Kömlődre, a fiamékhoz megy a levél, mert ilyen messzire nem hozza el a postás.- Nem hiányzik a férfi társaság, a barátság?- Van az is. Nemrég tartottunk egy nagy családi összejövetelt Bölcskén. Jó kedvem volt, nótáztam, mert amúgy mulatós kedvű ember vagyok. Elénekeltem a kedvenc nótámat is: „Odalent a falu végén barangolok minden áldott este. Megállók egy kis ház előtt, zöldre van a zsalu- gáter festve...” És Péter bácsi elérzékenyül. Marika néni mindjárt meg is magyarázza: Tudják, a feleségére gondol ilyenkor. D. VARGA MÁRTA t * I t »
