Tolnai Népújság, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-02-03 / 179. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1997. augusztus 2., szombat Rejtett értékeink Simontomya zenészei a XVIII. században Manapság minden város büszke a saját maga kultúrá­jára, azon belül is zenei éle­tére, s hajlamosak vagyunk például azt hinni, hogy ez megyénkben a XIX. század­ban Liszt és Szekszárd kap­csolatával kezdődött, pedig csaknem száz évvel előbbi adatok tanúskodnak Simon­tomya elsőségéről. Dr. Kiss István, a tudós monográfus Simontomya krónikája című könyvében írja Styrum-Lymburg Károly­ról: „Simontornyán rangjának megfelelő udvart tartott, melynek nagyúri fényűzését igen emelte a házi zenekar... Alapításakor a karmesteri tisztet Krammer Ferenc töl­tötte be...” Érdemes az 1958-ban meg­jelent és világszerte mérték­adónak tartott Die Musik in Geschichte und Gegenwart hetedik kötetébe belelapoz­nunk, s ott megkeresnünk Krammer Ferenc nevét. Meg­tudhatjuk, hogy Franz Vin­zenz Krommer (másutt: Fran- tisek Vincenc Kramár) a ka- menici - kamonci - kocsmá- ros fiaként született 1759. no­vember 25-én. Atyja tekinté­lyes polgár lehetett, hiszen később polgármesterré is vá­lasztották, nagybátyja pedig Anton Matthias Krommer, aki korának jóhírű zenésze. Az unokaöcs tőle kapja első ze­neleckéit Túrásban, ahol a nagybácsi zenét tanít és a kó­rust vezeti. Ferenc, aki orgo­náim és hegedülni tanul, mel­lette pedig autodidakta zene­szerző, első hegedűsként ke­rül Styrum-Lymburg Károly udvarába körülbelül húsz-hu- szonkét évesen. Ott Haus- hammer Antal orgonista, a kó­rus- és zenekarvezető fejleszti tovább tudását. Jól jellemzi az akkori simontomyai zenei éle­tet, hogy a később bárói rangra emelkedett Babarczy-család Csongrád megyei sarja, Judit is több alkalommal vendége a grófi udvarnak s Krammer Fe­renccel akkora szerelembe es­nek, hogy a zenész hivatalos nagykorúsága előtt, 1781. március 3-án örök hűséget es­küsznek egymásnak. Krammer Ferenc Haus- hammer halála (1782. augusz­tus 4.) után lett a legfőbb ze­nemester, a gróf még 1785-ben egy évig Bécsben tovább is képeztette, de négy év múlva, a nagy francia forradalom évében meghalt a zeneszerető főrend és Krammer szolgálata­ira sem tartottak igényt. Ekkor került Pécsre, ahol a székes- egyház karnagya és a Károlyi­ezred zenei vezetője lett 1793- ig, amikor Grassalkovich An­tal herceg kéri fel udvari zené­szének. Az egyre ismertebb művész két évig, a herceg ha­láláig marad annak udvarában, majd Bécsben tanít zeneszer­zést, 1806-tól pedig a bécsi udvari zenekar első hegedűse, 1810-től a balett zenemestere. I. Ferenccel bejárja fél Euró­pát, Velencétől Párizsig és Mi­lánótól - Bölcskéig. Ez utóbbi adatot már dr. Kiss jegyzeteiből tudjuk: „Fe­renc császár is igen kedvelte, mert maga is játszott gordon­kánt és Trebitsben donatiot (birtokadományt), valamint nemességet adott neki. Itteni sógorát többször meglátogatta és olyankor a tanítóéktói köl­csön kérte a zongorát, hogyha valami dallam eszébe jutott, rögtön lejátszhassa. (...) Si- montomyán kívül Bölcskére is lejárt nyaralni és itt felesége rokonait, Wieser Máriát, ké­sőbb Salamon Lászlónét, Nagy Lajosné Wieser Cons- tantiát és Dragits Imre dr. nyu­galmazott vármegyei főorvos, egészségügyi főtanácsos édes­anyját leánykorában zongo­rázni tanította.” Nem tudhatjuk biztosan, hogy ekkor, vagy már előbb Simontornyán csik- landozták-e meg fülét azok a magyar dallamok, amelyeket több formában is munkássága részévé tett, annyi bizonyos azonban, ezeket meg is jelen­tette. Több mint háromszáz da­rabjában éppúgy előfordul a hazájából, cseh és morva, ké­sőbb osztrák, olasz de még francia dallam is; Lassú ma­gyar címmel a Magyar nóták Veszprém vármegyéből „he­tedik fogásában”, azaz gyűj­teményében is napvilágot lát­tak honunkat idéző szerzemé­nyei. Pedig ekkor már fele­sége 17 éve halott volt s ő má­sodik feleségével élt boldog családi életet. A mi Zenei lexikonunk (Szabolcsi Bence és Tóth Ala­dár szerkesztésében) szűksza­vúan így értékeli a cseh zene­szerzőt: „Haydn-, Mozart-epi- gon volt, de ragyogó hangsze­relési és formálási technikájá­val, valamint sokszor népdal­szerű dallamvezetésével mű­vészete némi egyéni jelleget is kap. Sok kamarazenét, szim­fóniákat, miséket és verseny­műveket írt (oboaversenyét ná­lunk is sokszor játsszák).” Ta­lán Simontomya rendezhetne műveiből emlékhangversenyt, s örökíthetné meg az 1831. ja­nuár 8-án elhunyt Krammer nevét. Dr. Töttó's Gábor Csipeget, mint „tyúkocska a kakas mellett” A népdalénekes óvónéni Kis csoport ül a váraljai ifjúsági tábor fáinak az árnyékában. Énekeinek, kottát és szöveget írnak, magnófelvételeket készí­tenek. Ők a VI. Egyszólam népzenei tábor daloskedvű résztve­vői. A kör közepén két gyimesbükki néni. Mellettük egy ala­csony, feketehajú hölgy, akit a népzenei, népdalos berkekben mindenki ismer: Fábián Éva. — Győrében nőttem fel. Emlékszem egy gyermekkori farsangi bálra, ahol életemben először hallottam erősítővel ki­hangosított zenét, és borzalom fogott el. Azóta is érzékeny va­gyok az erős zajokra, és csak normál hangerővel hallgatok zenét. — Mikor kezdtél énekelni tanulni? — Második osztályos vol­tam, amikor elkezdtem zeneis­kolába járni Mázára. Anyuká- mék csak a bátyámat akarták beíratni, mert úgy gondolták, pici vagyok az utazáshoz. Nagy „műsort” csaptam, erre anyu­kám azzal érvelt, hogy piszkos vagyok és fel sem öltöztem. Erre beleugrottam a dézsába és megmosakodtam, felültem a biciklire, nem hagytam magam lerázni. Számomra a szolfézs egy csoda volt, mindent szeret­tem benne. A legnagyobb él­ményt a népdalok adták. Ötödikes voltam, amikor népdalversenyt hirdettek az is­kolában. A tanárok azt mond­ták, ne az iskoláskönyvből ta­nultakat énekeljük, és én ezt annyira komolyan vettem, hogy összehívtuk a famíliát, dalokat gyűjteni. Akkoriban egyszerű volt alkalmat teremteni az ösz- szejövetelre, mert nem volt még tévé a faluban. Apukám szabómester volt, az ő műhe­lyében jött össze az utca népe minden este. — Ki volt az első mestered? — Apám nagybátyjától, Fá­bián Marci bácsitól tanultam az első bukovinai székely dalokat. Magnónk nem volt, viszont tud­tunk a bátyámmal kottát írni - tudtunkon kívül gyűjtöttünk. Ötödik osztálytól minden év­ben mentem versenyekre. Az­tán Szekszárdra kerültem az óvónőképző szakközépisko­lába, ott is intenzív énekképzést kaptunk, heti nyolc órában. Csodálatos négy év volt. — Hogyan lett a tanítvány­ból tanár? — Az első Egyszólam tá­borba egyszerűen vittem egy csomó kazettát, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá a dolog­hoz. Sötétben tapogatóztam. Úgy kezdtem tanítani, ahogy én tanulok. Ma már azt érzem fon­tosnak, hogy átadjam a tapasz­talataimat a fiataloknak, hogy nekik könnyebb legyen érvé­nyesülni. — Szeretsz népdalokat gyűj­teni? — Ahogy a vadászok között vannak vérbeliek, ehhez is kell egy speciális véna. Ez nekem nemigen van meg. Vannak pél­dául helyzetek, amiktől zavarba jövök. Úgy érzem, hogy terhére vagyok valakinek, ilyenkor pe­dig legszívesebben elfutok. Olyan vagyok, mint a tyú­kocska a kakas mellett: csipe­getem a morzsákat, és az ár­nyékában ehhez-ahhoz hozzá­jutok. Nincs tehetségem a gyűj­téshez. Úgy látom, mivel kitá­gult a világ, ezzel nagyban megszűntek azok a hagyomá­nyos alkalmak, ahol gyakorol­hatnák a falu szokásait a mai fiatalok. Szerintem mi nem csi­nálunk mást, mint mestersége­sen életben tartjuk a régi érté­keket. — Mivel foglalkoztál az el­múlt években ? — Szakmám szerint óvó­néni vagyok. Nyolc évig aktí­van dolgoztam, és mellette a Kalamajka együttesben zenél­tem. Aztán világra készülődött a kisfiam, és vele együtt szüle­tett meg az Egyszólam együt­tes. Jelenleg Etyeken tanítok egy művészeti iskolában. Kicsit fáj a szívem az óvoda után, mert az az én igazi korosztá­lyom. De ezt valamennyire pó­tolom azzal, hogy a belvárosi ifjúsági házban minden szom­baton van egy gyerektánchá­zunk. Úgy érzem, hogy semmi­ben a világon nem éreztem olyan teljességet, mint az óvó­női munkámban. Ha nem ala­kult volna meg az Egyszólam együttes, akkor én valószínűleg nem is zenélnék, vagy csak módjával. Az Egyszólam együttes megszületése olyan volt, mint egy lázas nagy szere­lem. Ekkor lettem igazából népdalénekes, és úgy is mond­hatom, hogy ma már csak a népzenének, a népdalnak élek - mondja mosolyogva Fábián Éva. Máté Réka-Bakó Jenő Botrány A varázsfuvola bemutatója körül Mozart A varázsfuvola című operájának csütörtöki salzburgi bemutatója körül a lehető leghe­vesebb érzelmek dúlnak, leg­alábbis ez szűrhető le a pénteki osztrák lapokban megjelent, rendkívül ellentmondásos kriti­kákból. Annyi már most bizo­nyos, hogy az Achim Freyers rendezte látványosságot jövőre nem tűzik a Salzburgi Ünnepi Játékok műsorára, noha a tévé­ben a megkérdezettek fele lelke­sedett az előadás után, igaz, a másik fele dühöngött. A Sziklalovasiskola - az Ün­nepi Játékok nagy hagyományú színházterme, amely nevét nem utolsó sorban a színpad mögött látható, gyönyörű sziklafalról nyerte - természetes szépségé­ből semmi sem látszik: csillagos egű cirkuszi sátor takaija el. Pa- pageno és Papagena a fehérbo­hócok - vagy ha úgy tetszik, Harlequin és Colombina - kosz­tümjében, Pamina és Tamino mint két keleti királyi gyermek, az Éj királynője vörös ruhás va­rázsló, Sarastro pedig zömmel cirkuszigazgató, de az egyik je­lenetben például az egész szín­pad hátterét betöltő hatalmas ruha nyakából kidugva fejét énekli áriáját. Mindezt pedig öt­letek talán túlzó tömegétől szi­porkázó, látványos mozgalmas­ság kíséri a színpadon. A Bécsi Filharmonikusokat Christoph von Dohnányi vezényelte. A Der Standard jóindulatúan közelíti meg az előadást, s fel­veti, hogy talán azért utasítja el a közönség, mert semmi köze a bécsi népoperái hagyományok­hoz, vagy más megszokotthoz. Máshol talán nagy sikert aratna - írta a lap. A Die Presse szerint az Ünnepi Játékok igazgatósága a rendezői újítással és a fiatal énekesek alkalmazásával a jö­vendő jobb idők felé keres átkö­tést, s ezért is volt olyan nagy az érdeklődés. Ám a lap kritikusa ugyancsak ellenszenvvel viselte­tik az előadás rendezése iránt. Az osztrák kritika hagyomá­nyainak megfelelően a lapok részletekbe menő, elemző fi­gyelmet szentelnek a zenei telje­sítménynek is. Az énekeseket egybehangzóan dicsérik. Von Dohnányi zenekarvezetését azonban ilyen-olyan formába bújtatottan, de egyértelműen bí­rálják. „Keressük egymást!” Jelige: Igazi barátság 23 éves mozgássérült, barna hajú, 173 magas fiú vagyok, Szekszárdon élek. Szeretek moziba járni, sétálni, ol­vasni a természetről, álla­tokról, szeretem a zenét, szívesen megyek koncer­tekre. Keresem azt a ha­sonló sorsú kislányt, akivel együtt tölthetnénk szabad­időnket. Sokan vagyunk, ezért bízom abban, hogy megtalállak. Jelige: Két szít egymásra talál 45 éves, 160 magas, nyugdí­jas, csendes, nyugodt férfi vagyok. Egyedül élek S/i_k- szárdon. Káros szenvedi, lyem nincs. Szeretem a gvc rekeket, szeretnék egy csa­ládban élni. Megismerked­nék egy olyan hölggyel, aki megértő, családszerető, ká­ros szenvedélye nincs, aki­hez - szimpátia esetén - szívesen odaköltöznék. Figyelem! A bemutatkozó, vagy válaszleveleket az „őszinte szó” Társkereső Szolgálat (Szekszárd, Már­tírok tere 10.) címre várjuk. Kizárólag címmel, vagy te­lefonszámmal ellátott leve­leket jelentetünk meg. XIV. századi h^jók a lagúnában A velencei lagúnában két XIV. századi hajóra bukkan­tak, amelyekből fény derül­het a középkori Velence le­gendás hajóépítési művésze­tére - közölte csütörtökön a vízalatti kutatásokkal foglal­kozó Marco Di Agostino olasz régész. A két hajó egyike egy 40 méter hosszú és öt méter széles gálya, a másik pedig egy 24 méter hosszú és hat méter széles karavella. Mindkettőt kotrási munkálatok közben két mé­terrel a vízfelszín alatt talál­ták meg, jó állapotban. „Egyedülálló leletről van szó” - nyilatkozta Di Agos­tino a dpa-nak. Most első íz­ben derülhet fény a régi ve­lenceiek hajóépítési techni­kájára, amelyet eddig, vizs­gálati anyag hiányában, nem sikerült megismerni. A Ve­lencei Köztársaság a XVII. század végéig ellenőrzése alatt tartotta az Adria térsé­gét. A két hajót egy víz alá merült kolostor közvetlen közelében találták meg. „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a vi­lágnak.” (Jn6,32-33) A választott nép a kivonulás után zúgoló­dott, mivel nem volt mit ennie, kétségbe estek annak az Istennek az irgalma felől, aki nem sokkal korábban megszabadította őket. A régit akarták vissza, a rabságot in­kább, mely kényelmesebb ugyan, mint az újat, mely a szabadságot jelentette, melyre mindig is úgy áhítoztak, s mely Isten ke­gyelméből Mózes által végül megvalósult. Isten végtelen türelemmel viseltetett népe iránt, melybe az egész világ üdvös­ségének magvait vetette, hiszen test sze­rint közülük származik a Megváltó, aki­ben áldást nyer a föld minden népe (v.ö.: Róm.9,5, Gál.13,8.14), és enni adott az éhező népnek. Izrael fiai kenyeret kaptak tehát, de mégis csak múlandó, földi élelem volt az, mely nem szólt egyszer s mindenkorra. A Jó hír régit kapták, s bár benne az Isten irgalmát, szeretetét, könyörületét és szabadító jósá­gát tapasztalhatták meg, mégis csak elő­képe volt az újnak, melyet Krisztus hozott magával és magában, hiszen maga mondja: „Én vagyok az égből alászállott kenyér” (Jn. 6,41/b). Az ószövetségi ígé­retek tehát Krisztusban teljesedtek be, így követőinek már szabad útja van, s nem a régi, hanem a krisztusban kapott új boldo­gítja őket! Nekünk, keresztényeknek különösen is megfontolandó mindaz, amit Szent Pál mond: „Az igazság Jézus Krisztusban van. Tehát eddigi életmódotokkal ellentétben vessétek le a régi embert, akit csalóka vá­gyakozások romlásba döntenek. Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben! Oltsétek magatokra az új embert, aki az Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremt­mény.” (Ef. 4,21b-24). Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ezentúl el kell dobnunk magunktól az életet, vagy hogy meg kell vetnünk magunkat, földi létünket. Nem! Sokkal inkább azt jelenti, hogy emeljük fel ma­gunkat Isten segítségével saját magunk és világunk rabságából, hogy végre igazán önmagunk lehessünk, s ne a világ uralkod­jék rajtunk törvényeivel, hanem mi ma­gunk uralkodjunk a világ felett Isten pa­rancsának megfelelően (v.ö.: Ter. 1.28-30). Legyünk tehát boldogok, hiszen erre teremtettünk, de ne csupán testi, ma­teriális vonatkozásunkban, hanem teljes emberségünkben. Mindez azonban Isten szeretetének elfogadása nélkül elképzel­hetetlen! Mi csodálatos tehát a kereszténység­ben? Talán az, hogy az igazi keresztény nem áhítozik arra, hogy a régit és újat egyszerre birtokolja, hanem tudja, hogy az új mindennél több, mert Krisztus az, mert az Isten maga az, s ezért le meri vetni a régi embert, hogy magára öltse az új, a boldog embert! Bodor Kornél római katolikus káplán Istentiszteletek Szekszárdon és Pakson Szekszárd Római katolikus szentmisék. Belváros: Szombat: 18.00. Va­sárnap: 9.00,11.00,18.30 óra. Újváros: Szombat: 17.30. Va­sárnap: 7.30, 10.00. Református istentisztele­tek. Vasárnap: 9.00 óra Kál­vin tér, (gyermekistentiszte­let), 10.00 Kálvin tér. 18. Kálvin tér. Evangélikus istentisztele­tek. Vasárnap: 9.30 Luther- tér. (minden hónap második va­sárnapján német áhítat). 10.00 Luther tér. 18.00 Luther tér. Baptista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Dózsa Gy. u. I. Vasárnap: 9.30 Dózsa György u. 1. Metodista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Munkácsy utca 1. Szombat: 16.00 Mun­kácsy utca 1. (gyermekisten­tisztelet). Vasárnap: 17.30 Munkácsy utca 1. Paks Római katolikus szentmisék. Jézus Szíve Nagytemplom: Hétköznap: 6.30, 7.00 órakor. Szombat: 18 óra. Vasárnap: 7.00, 9.00, 10.00 (gyermek és diákmise), 18 óra. Szentlélek Újtemplom. Kedd, csütörtök: 17.00 óra. Szombat: 17 óra. Vasárnap: 8.00 (gyermek és diákmise), II. 15 óra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom