Tolnai Népújság, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-02-03 / 179. szám

Munkában a hatodik „mézes” nemzedék

Az iparos családok történetében is ritkaságszámba megy az a múlt, amivel a szekszárdi Petrits család rendelkezik. A mézes- kalácsos szakmát a kötélgyártó Petrits János fia, József kezdi, akit a múlt század közepén Gottfried fia követ.

Tőle József nevű fia tanulja a mesterséget, s önállóan 1883- tól gyakorolja. Gyermekei, József, Károly, Ferenc és István, mind az édesipari szakmát tanulják ki. A legfiatalabb, István, mézeskalácsos és cukrászmester lesz Szekszárdon, cukrászdáját 1953-ban államosítják. Ezután, mint mézeskalácsos, műlépkészM, cukorkagyártó és gyertyaöntő' mester dolgozik 1992-ig. Az ipart fia, József, folytatja, aki 1962-ben szerzi élelmiszeripari technikusi képzettségét és mind a készítésben, mind az eladásban meghatározó segítséget nyújt felesége, Schróth Éva.

Nem kell attól tartani, hogy megszakad a hagyomány, mert immár a hatodik nemzedék is belép a családi iparba, Petrits József fia, Szilveszter személyében, aki idén szerezte meg élelmiszeripari mérnöki diplomáját.

— Milyen segítséget ad ehhez a szakmához a főiskolai képzés? - kérdeztük Petrits Szilvesztertől.

— Általános képzést kaptunk magukról az élelmiszerekről, majd a választott szakterületen - esetemben ez a növényi eredetű élelmiszerek - alkalmazott minden technológiával megismerkedtünk. így tisztában vagyok az új eljárásokkal, a legidőszerűbb tudnivalókkal.

— A friss tudomány fényében változtat-e majd az eddigieken ?

— A titkos régi családi recept alapján dolgozunk, de folyamatosan újítunk is. Nem csak bővítettük az eddigi választékot, új termékeket is „kitaláltunk”. Ezt a mézeskalácsváltozatot, amit most készítünk, mi kísérleteztük ki.

— Mióta vesz részt a munkában és milyen elképzelései vannak a jövőt illetően?

Petrits Szilveszter, a hatodik nemzedék képviselője

A munkaidő napi 10-12 óra is lehet

FOTÓ: ÓTÓS

— A mézeskalács illatában nőttem fel, nem ritkán itt állt a járókám a műhelyben. Amikor elkerültem Győrbe, a bencés

gimnáziumba, ez az illat bizony hiányzott. A családi recepten nem változtatunk, a tradíciót folytatni kell. A hozzávalókon nem lehet spórolni, hozni kell azt a minőséget, amit megszoktak tőlünk. Távlati tervem a cég bővítése. Jelenleg a szüleimmel és a jövendőbelimmel négyen dolgozunk, napi 10-12 órát. De ünnepek előtt, vagy nagyobb megrendelés esetén a munkaidő 16-18 óra is lehet.

— Mit gondol, a gyermekei közül lesz, aki folytatja a hagyományt?

— Szeretném, ha folytatnák. Egy élet munkája, egy évszázados tradíció nem mehet veszendőbe, s a családi ipar egyben egy lehetséges jövő is az utódok számára.

Petrits József, az édesapa, méltán büszke fiára, aki a felsőoktatási intézmények közötti versenyen országos második helyezést ért el előadásával, s kiváló eredménnyel végezte el a főiskolát. Mint mondja, nyugodt és boldog, mert jó kezekbe kerül a családi vállalkozás, s folytatódik a tradíció.

venter

Folytatódik a családi tradíció

Törő György:„életem felemelő élménye”

Kopjafák a Don-kanyarban

Nem túlzás azt állítani, hogy újkori történelmünk legnagyobb temetője található a Don-kanyarban. A hadtörténészek véleménye szerint több mint százezer magyar katona esett el az 1943-as szovjet áttörésnél. Az elhunytak sírja felett a múlt hét óta emlékhely és kopjafa emelkedik. Alkotójuk a szekszárdi Törő György fafaragó népi iparművész, aki személyesen is ott lehetett a helyszínen, „valahol Oroszországban.”

— Pontosabban első állomásként az Uriv melletti Bur- gyijevka településen - kezdte élménybeszámolóját Törő György, aki csütörtökön érkezett vissza Szekszárdra. — Itt, ahol egyes számítások szerint 140 ezer magyar katona halt meg, egy olyan emlékhelyet alakítottunk ki, mely a Gemenci-erdő fájából készült. A faragott alkotás fe- lülnézetből a Szent Koronát formázza. A körülötte lévő hét kopjafa a hét vezérre utal.

— A beszámolók egy mintázott kapuról is szólnak.

— Igen, ez a Megbékélés Kapuja. Azt szeretnénk, ha bárki, aki ezt a kaput átlépi - legyen az orosz vagy magyar veterán, hozzátartozó - lelkében békéljen meg, s helyezA kopjafák Szekszárdon, szállítás előtt FOTÓ: BAKÓ

zen el egy szál virágot az elesettek sírján.

— Jártak-e másutt Oroszországban?

— Igen, északon, Novgorod megyében, a Borovicsi városához közeli Jogla faluban, ahol a 270. számú gulág - rabtábor - működött. Jelenlegi tudomásunk szerint itt száztizenhárom magyar halt meg a háború után. Exhumált földi maradványaikat egy hármas sírhalom közös, Magyarországról hozott földet is tartalmazó kapszulájában helyeztük el. Nyírfaerdővel övezett örök nyugvóhelyük fölé az ugyancsak általam faragott, négy méteres Szent István kettős kereszt került.

— Miként fogadták önöket ezeken a helyszíneken ?

— Lent, délen, a Don-ka- nyar közelében, ahol annak idején az ütközetek tomboltak, még ma is mélyen élnek az emberekben a szomorú emlékek. Éppen ezért nem mindenki fogadott bennünket túlzott szimpátiával, viszont nem kevesen voltak azok, akik ünnepi ruhát öltve hajtottak fejet az elesettek előtt. Sőt, Burgyijevka falu aláírásával is megerősítette, hogy gondozza a sírhelyet. Fent, északon, ahova közvetlenül nem ért el a front, kivétel nélkül mindenki barátságosan viselkedett.

— Törő György - aki egyébként nyugdíjas honvéd ezredes - miként élte meg ezt a kint töltött két hetet?

— Azt hiszem, nemcsak

bennem, hanem a jelenlévőkben - így Fodor István honvédelmi államtitkárban, Cso- óri Sándor MVSZ-elnökben, Sára Sándor filmrendezőben és Erdős László ezredesben, a HM Hagyományőrző Irodájának és egyúttal a delegáció vezetőjében - is mély, örök nyomot hagyott ez a térbeli és időbeli utazás. Ami engem illet, katonatisztként és alkotóként egyaránt életem felemelő élménye között tartom számon. -száKis ország, valahol Európában

V

ran egy kis ország, valahol Európában. A legutóbbi háború után lett önálló állam az öreg kontinens alsó fertályán, amit Churchill egyszerűen csak földrészünk lágy altestének nevezett.

Azért nem olyan kicsi ez az ország. Akkora lehet, mint a Dunántúlnak a Balatontól délre eső fele. Nálánál valamivel nagyobb államok veszik körül - szinte kivétel nélkül gyanakvással, nem is nagyon titkolt szándékokkal. Az egyik szerint már maga az ország elnevezése is vérlá- zító. Mások azt mondják, hogy ilyen nép nincs is, tulajdonképpen hozzájuk tartoznak.

Szüksége lenne ennek a kis államnak barátokra, jó propagandára. De hát nehéz ezekben a kérdésekben eligazodni, igazságot találni. Az ilyen dolgokban, mint saját tapasztalatainkból tudjuk, egyébként sem az igazság a meghatározó, hanem a döntéshelyzetben lévő nagyhatalmak érdeke.

De hagyjuk most a politikát, békés nyári vizeken evezünk, pontosabban a nyári

szabadság után vagyunk. Po- roszkál a magyar turistabusz, Görögországból hazafelé tart. Az üléseken veszprémi, dombóvári, bonyhádi, szekszárdi, pörbölyi családok, férjestül, feleségestül, gyerekestül. Előttük vagy ezer kilométer, úgy húsz órányi fárasztó utazás.

Eléri a busz a kis ország - áruljuk el végre: Macedónia - határát, amelyen büszkén leng, lengedez a napocskás lobogó. Az első, amit a külföldi tapasztal, az, hogy itt aztán komolyan veszik az egészséget. Az aszfaltban sekély medence, telve undorító színű és gyanús halmazállapotú, talán folyékony anyaggal. Azon kell áthajtani. Közben titokzatos apparátok apró permetpettyeket ejtenek a a járművek karosszériáján. Ez lehet a fertőtlenítés. Legyin- tene egyet az ember, hiszen ki sem kell szállnia. Am a taksát azon melegében megfizettetik, jelen esetben az utazási irodával.

Még szerencse, hogy lehet alkudni.

A többi, a határon történő átjutást elősegítő módszerről most szó se essék, hátha elolvassa valamelyik finánc ezt a kis irományt abban a vadonatúj határépületben, és megsértődik. Akkor pedig jaj mindenkinek, mert ebben az országban, mint később tapasztaltuk, a hatóság legegyszerűbb emberének is nagyobb a hatalma, mint akár Clinton elnöknek. Utóbbival ugyanis szót lehet érteni angolul, és legalább a kongresszus meg a szenátus ellenőrzi, hogy mit csinál. Pontosabban, hogy amit csinál, az összhangban van-e törvénnyel, erkölccsel, szokással és a többi.

Most a busz turistástul átjut a határon, és megpróbálja baj nélkül megtenni a jó száz kilométernyi utat a másik sorompóig.

Araszol a viszonylag jó minőségű betonúton, miközben a pilóta kínosan ügyel arra, hogy véletlenül se vétsen semmilyen meglévő és elképzelhető szabály ellen. Vannak tapasztalatai, de ha nem lennének, akkor is látná az előtte haladó rendőrségi Volkswagent. Márpedig itt rendőrségi autót látni rosz- szabbat jelent, mintha tízezer fekete macska rohangálna keres ztül-kasul az országúton.

És lön. A policájok előrehúznak, megállnak, és leintik a buszt.

No, mi kéne, édes egy komám ? - teszi fel a kérdést némi sóhaj kíséretében az egyik sofőr. Azért az egyik, mert három is van belőlük (ennél többet valószínűleg a világ egyetlen országában sem ír elő a legszőrösebb szívvel megfogalmazott Kresz sem). Van vonórúd, tartalék izzókészlet, tűzoltó berendezés, hullazsák... szóval minden. A sebességgel sem lehet gond, ott a tachográf ez a kis bizgentyű, amely percről percre, méterről méterre kira- dírozhatatlanul rögzíti, hogy például milyen gyorsan haladt a jármű. Kézbe is veszi a hatóság embere, azon nyomban. Vizslatja, vizslatja, s látja, hogy azzal bizony nehéz lenne

sebbességtúllépést bizonyítani. De hát régi róka lehet már a szakmában. Ha jók az adatok, akkor a műszer rossz! Menjen el a busz egy szervizbe, javíttassa meg a tachográfot, jöjjön vissza, addig az egyik pilóta ott marad velük.

Ha a részletekbe belegondolunk, rögtön nyilvánvaló, hogy az egész, túszejtéssel fűszerzett menetrend képtelenség. Azért eltelik vagy fél óra, amíg a tiszthelyettes úr hagyja magát meggyőzni a pilóta által, hogy jó az a műszer, a sebességgel sincs semmi gond.

Itt lehetne részletezni a meggyőzés módját, de erről a dolog jellegénél fogva csak másodlagos ismereteink vannak, lévén, hogy a döntő pillanat előtt mindenki - a másik két sofőr is - fölzavartatott a buszba, a kilátást pedig zavarta a rendőrautó megfelelő szögben szélesre tárt ajtaja. Márpedig mi olyat le nem írunk, amit a saját szemünkkel nem láttunk.

Ismét száguld a busz ezen a

háromórányi kis országocskán át. Az előbbi esetet talán igen, de amit az ablakból látunk, azt soha nem feledjük. A lenyugvó nap fény-árnyék játékában fü- rödnek az égbe törő, gyönyörű, sziklás hegycsúcsok. Mélyen alattunk csillogó ezüstszalag a hömpölygőfolyó...

Micsoda turistaparadicsom lehetne ez páratlan vidék! Semmit nem kellene nyújtaniuk, csak engedni kéne, hogy élvezzük magát a látványt.

Ehelyett most is, mint mindig, a turistabuszok pilótái legszívesebben becsukott szemmel egy pillanat alatt átszágulda- nának az országon, nyomnák padlóig a pedált, amíg a határon ismét meg nem látják a másik, napocskás lobogót.

A Jem tudom, a policáj sapka- 1 V jelvényén is ott volt-e ez az ősi szimbólum, elfelejtettem megfigyelni. Mindenesetre áraszthatna némi fényt, világosságot. Akkor talán láthatóvá válna, hogy zsebbe dugott húsz márkákért, mondva csinált ürügyekkel kicsikart fillérekért nem érdemes feláldozni egy világszerte egyre virágzóbb iparág dollármillióit, mil- liárdjait. Gyuricza Mihály