Tolnai Népújság, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-20 / 17. szám

1996. január 20., szombat 9. oldal I A hónap műtárgya „A forma ablakán.. Mészöly Miklós és Móser Zoltán köszöntése Arcéi az író-filozófusról FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY Csöndes hangú, szelíd mélta­tással nyílt meg Szekszárdon, az Illyés Gyula Megyei Könyvtár Porta Galériáján a hónap műtárgya bemutató. Különös aktualitást ad e tár­latnak, hogy január 19-én volt 75 éves Mészöly Miklós író. Szekszárd szülötteként nagy­anyjától örökölte az írói Mé­szöly nevet, az eredeti Molnár Miklós volt. Jogi diplomával a háborús évek után dramaturg­ként dolgozott, de leginkább írói tevékenysége révén vált ismertté, elismertté. A Vadvizek, a Bánatos medve, Hétalvó puttonyocska, Szárnyas lovak, Jelentés egy sosem volt cirkuszról, Ballada az úrfiról és a mosónő lányá­ról, Bolond utazás, Családára­dás ... És lehetne folytatni írói munkásságából született köteteinek sorát. Akik olvas­ták ez alkotásokat, igaznak ta­lálják, hogy valamennyiben a pontos helyrajz, fegyelmezett szerkesztés, tömörítés, drámai légkör, a dolgok lényeglátó, aprólékos megfigyelése mö­gött filozofikus mélységek húzódnak. írásaiban érzéke­nyen ügyel a forma és tarta­lom egységére, és mint önma­gának is megfogalmazta: „A forma ablakán néz ki a tarta­lom”. Ezekre hívta fel a figyelmet Gacsályi József könyvtáros, a Mészöly Miklós MÖSER ZOLTÁN FELVÉTELE születésnap alkalmából a könyvtár munkatársai, érdek­lődők jelenlétében .tartott tár­latmegnyitón. Kortárs irodal­munk egyik legkarakteresebb, ha tetszik „iskolaalapító” egyéniségét azzal az elfogult­sággal köszöntötte, mely a kö­zös szülő-, illetve lakóhelyhez kötődőknek kijár. Személyes találkozásainak anekdotáival tette színesebbé megnyitó gondolatait. Mészöly Miklós azok közé tartozik, akik éle­tükben részesei lehettek a be­fogadói visszhangot jelentő el­ismerő kitüntetéseknek. Ezek között a Kossuth-díj, a Déri­díj, a Magyar Művészetért-díj, az Év Könyve-díj is megtalál­ható. Szekszárdi tartózkodásai­nak kedvenc helyszínét idézi fekete-fehér fotóival Móser Zoltán. Ő ugyancsak Szek­szárdon született, és ebben az évben ötven éves. Tevelen, Bonyhádon töltötte gyermek- és ifjúkori éveit, majd böl­csészdiplomát szerezve jelen­leg is pedagógusként egy bu­dapesti kollégiumban dolgo­zik, de családjával Bicskén él. 1965 óta fotózik, olyan művé­szi látással, amely a világra csodálkozás élményén túl az utókornak szolgál hiteles do­kumentummal. Fekete-fehér fényképeit leginkább a nép­művészet tárgyi emlékeinek kutatásaiból is menti. Azok közé tartozik, akik egyénisé­gükkel azonnal rokonszenvet ébresztenek és kitárulkoznak a fényképezőgépének lencséje előtt. Közéjük tartozik Mé­szöly Miklós is. A hónap műtárgyaként lát-' ható Móser Zoltán fotói mel­lett ezúttal könyvbemutató is szerepel, ahol a vitrinben sze­rény külsőségekkel, de annál nagyobb tisztelettel köszöntik alkotásainak bemutatásával a 75 éves Mészöly Miklóst, to­vábbi sikereket és egészséges életet kívánva. Decsi Kiss János Többsíkú képzés, integráció, tervek és tények Mire készül a pedagógiai főiskola? A szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán több mint 1200-an tanulnak nappali-, illetve levelező tagozaton. Az in­tézményben 209 fő dolgozik, az oktatói kart, a gyakorló intéz­ményekben dolgozókat és a többi alkalmazottat is beleszá­mítva. A honi felsőoktatás helyzete nem mondható ideálisnak, a nagy egyetemek közül jó néhány anyagi gondokkal küzd, fo­kozottan érvényes ez a kisebb intézményekre. Mire készül eb­ben a helyzetben a szekszárdi főiskola, tettük fel a kérdést Horváth Béla főigazgatónak. — Főigazgatói programom­ban kidolgoztam az intézmény fejlesztésének koncepcióját, aminek célja, hogy többkarú, többprofilú legyen az intéz­mény. Hosszú évek tapasztala­tai mutatják, hogy a pedagógus képzésben résztvevők létszáma csökken, emellett az új közok­tatási törvény értelmében keve­sebb pedagógusra lesz szükség, azaz túlképzés folyik az intéz­ményekben. A mi főiskolánk pedig nagymértékben a peda­gógusképzésre épül. Az or­szágban elsőként indítottuk meg 1989-ben a szociális mun­kás képzést, ezt a területet sze­retnénk fejleszteni, új szakokat beindítani, s azt a létszámot, amely a pedagógusképzésből kiesik, itt pótolni. Az állami költségvetésből származó fi­nanszírozás magában nem lenne elég a működéshez, bevé­teleinkből kell fedezni a hiányt és fejleszteni az intézményt. Örömmel mondhatom, likvidi­tási gondjaink nincsenek, szi­gorú gazdálkodással és új kép­zési formák bevezetésével ér­tük ezt el. — Milyen új szakok beveze­tésére gondoltak a fejlesztés ke­retében ? — Tervbe vettük a munkaü­gyi szervező képzést, főiskolai oktatással és diplomával, nap­pali tagozaton. A másik új szak a művelődés-szervező lesz, amit közösen valósítunk meg a pécsi Janus Pannonius. Tudo­mányegyetemmel (JPTE), szin­tén nappali tagozaton, itt Szek­szárdon. Beindul a tanító és német nyelvű hittanári szak, a hittanári diplomát a Pécsi Hit- tudományi Főiskola, a tanítói diplomát pedig mi adjuk. Ez a képzés négy évig tart majd, szintén nappali tagozaton. Mint a fentiekből is kitűnik, célunk a nappali tagozatos létszám eme­lése, a finanszírozás így kedve­zőbb számunkra. — Mostanában sokat hal­lani a felsőoktatási intézmények integrációjáról. Ez mit takar, s hogyan érinti a főiskolát? — Az integrációs kényszer váratlanul ért minket fejlesztési terveink közepette. A világbank és nemzetközi intézetek véle­ménye szerint ugyanis Ma­gyarországon a felsőoktatás széttagolt, sok a kis intézmény, nincsenek hatalmas egyetemi komplexumok. Szerintük így túl drága a felsőoktatás, gyakori a párhuzamos képzés, szétapró­zódnak a szakmai erők, ezért a több tízezer fős komplexum- jellegű nyugati egyetemek mo­delljét kellene megvalósítani nálunk is. Ezt a véleményt a je­lenlegi kormányzat elfogadta, s 5-6 nagy egyetemi szövetséget kíván létrehozni. Véleményem szerint odáig rendben van, hogy egy városon belül jöjjenek létre ilyen integrált egyetemek, ha­talmas könyvtárral, sportléte­sítményekkel, stb. Ám ez az in­tegrációs törekvés nem veszi figyelembe a magyar sajátossá­gokat. A kis, néhány száz fős főiskolák kulturális és munka­erő-képző funkciót is betölte­nek, emellett a hazai infrastruk­túra sincs még az integrációhoz szükséges színvonalon, gondol­junk például a közlekedésre. A mi főiskolánk esetében tárgya­lások folynak a JPTE-vei az in­tegrációról. Ha létrejön a meg­egyezés, a szekszárdi főiskola a pécsi egyetem főiskolai kara­ként fog működni, elveszti jogi és gazdasági önállóságát, vi­szont közös programok indul­hatnak az egyetemmel, egye­temi tanárok oktathatnak itt, és megvalósítható lesz a hallgatói mobilitás. Ez utóbbihoz az kell, hogy az egyetem akkreditálja az itt folyó képzést. Ebben a modellben is megmarad a főis­kola, saját vezetésével, intéz­ményi tanácsával, s részben ön­álló gazdálkodással. Van tehát fantázia az integrációban, de semmiképpen nem járhat azzal, hogy a főiskolát feladjuk. Az egész ügyben az a legnagyobb probléma, hogy njncs törvényi szabályozás, kidolgozott mo­dell, normatíva, tehát a sötétben tapogatózva, a megérzésekre, nyugaton szerzett tapasztala­tokra hagyatkozva kell próbál­koznunk és döntenünk. — Milyennek ítéli meg a fő­iskola helyzetét Szekszárd és a megye „köztudatában”? — Főigazgatói programom szerint is fontos, hogy nagyobb szerepet vállaljon a főiskola Tolna megye kulturális • és tu­dományos életében. Ehhez minden lehetőségünk adott, vannak tudományos fokozattal rendelkező oktatóink, s egye­temi doktori címet szerzett ta­náraink fele. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a megye és Szekszárd város vezetői saját­juknak tekintik a főiskolát, megbeszéléseink során ezt többször megerősítették. A fő­iskola szeretne segíteni a me­gye foglalkoztatási gondjain, például az állás nélküli peda­gógusok szakirányú átképzésé­vel és a munkanélküli fiatalok felsőfokú szakképzésével. Ez utóbbi azonnal beindul, ha el­nyerjük a megcélzott Phare-pá- lyázatot. — Vannak-e új kulturális „ vállalkozásaik ” ? — Tudomást szerezve a Csányi-hagyaték sorsának bi­zonytalanságáról, a főiskola se­gítséget adott, helyet biztosí­tunk a hagyatéknak, s kutató­szoba szerinti működésének. Az örökös, ifjabb Csányi László ezt jónak találja, már el­kezdtük a szoba kialakítását, a tervek szerint február elején meg-is nyitjuk. Fontosnak tart­juk, hogy a megyének legyen színvonalas művészeti és tu­dományos folyóirata, ezért pá­lyáztuk meg a Dunatáj szer­kesztését, amit elnyertünk. Nem kívánjuk bekebelezni a fo­lyóiratot, számítunk minden Tolna megyei alkotóra, de ter­mészetesen helyet biztosítunk nem megyebélieknek is a pub­likációra. Alapvetően a Tolna megyei közönségnek szánjuk, s kérjük a megyei oktatási-, kul­turális-, és közintézményeket, valamint önkormányzatokat, hogy a folyóiratra előfizetve támogassák a megjelenését. Évi négy számot tervezünk, egy- egy szám ára körülbelül 70 fo­rint lesz. Első alkalommal már­cius elején jelenik meg az álta­lunk szerkesztett Dunatáj, eb­ben köszöntjük a 75 éves Mé­szöly Miklóst, s egy tanul­mánnyal a 60 éves pécsi Bertók Lászlót. Baka Istvánra egy ed­dig kiadatlan versével emléke­zünk, tanulmány szól majd a Perczel család eredetéről és egy kakasdi vajákos asszonyról. — Köszönöm a beszélgetést. Venter Marianna Beszélgető _____________________________ írta: Hangyái János R ohanunk, hogy elmehessünk V eszítettél el már barátot? - nézett rám. író­asztala mögül ismerősöm. Hajaj! Válaszol­tam, de még mennyire! És mindig a legváratla­nabb pillanatban. Abban a pillanatban ki is de­rült, hogy sose volt barát - tettem hozzá vihogva, de láttam az arcán, hogy itt nem arról van szó, hogy átvágta valamelyik haverja valami zsíros kis munkáért. (Oly sok barátság fenekük meg manapság a kapzsiság okán.) Mi történt? - kér­deztem most már komolyan. — Meghalt. Nehéz volt megtörnöm a csendet. Tudtam, hogy tudta, hogy be fog következni, mégis meg­döbbentette. ő is tudta. Aki meghalt. Három éven át küzdött a leküzdhetetlen, utált, kegyetlen, hü­lye rákkal. — Tudod - néz rám, mintha bo­csánatot akarna kérni tőlem - nagyon utálom magam, hogy karácsonykor nem hívtam fel. Most tudtam meg, hogy akkor már kórházban volt. Ez persze nem oldozfel a lelkiismeret-furdalás alól. Idén lesz húsz éve, hogy érettségiztünk. Négy évig jártunk egy osztályba. Aztán évente, két­évente, ötévente találkoztunk. De a beszélgetése­ket mindig ugyanott tudtuk folytatni, ahol valaha abbahagytuk. Legutóbb az elmúlt nyáron. Azt mondta akkor, hogy túl van a nehezén. Ki tudja, hogy értette? Én hülye! Elhittem, el akartam hinni neki, hogy meg fog gyógyulni. Örült, hogy beszélhetett a fájdalmas kezelésekről. A feleségé­ről, a gyerekekről. Igen, terveket szőtt, ma már látszik: foszló fonálból. Miért ment el? - csapott az asztalra ismerő­söm dühösen. Mondd meg, miért ment el! Dühö­sen járkált a szobában föl-alá, a másikról be­szélve, magára gondolva. Mire jutott, hol áll a sorban. Van-e sor még egyáltalán? Csak néztem rá, megkövültén, és irigyeltem, amint kiadja a mérgét, kisírja a fájdalmát. Mert ma illik elrejteni az érzelmeket, megzabolázni az indulatokat. Illik elmenni egymás mellett, elbe­szélni egymás mellett, elrohanni. . . ohannni a haszon, a munka, a megélhetés - „tetszés szerint” választható - után. Amíg mi is el nem megyünk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom