Tolnai Népújság, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-11 / 265. szám

Testvérkapcsolat „civilben” is Nemrég tért haza egy hónapos szakmai kiküldetéséről Ker- nenből dr. Góczán Veronika, a dombóvári polgármesteri hiva­tal humán menedzsere. Hivata­los útjáról, a testvérvárosi kap­csolat fejlődésének lehetőségei­ről, illetve a Németországban szerzett tapasztalatairól kérdez­tük.- Mi volt egy hónapos kér­ném látogatásának a célja?- Valójában ez olyan tanul­mányút volt, aminek céljaként a két város önkormányzati együttműködésének javítását lehetne megfogalmazni. A kér­ném polgármesterei hivatal kü­lönböző osztályain szereztem tapasztalatokat. Egy hetet töl­töttem így a főosztályon, ahol t tulajdonképpen a hivatali és a •'már jól kialakult önkormány­zati munkát koordinálják. En­nek az osztálynak a feladata egyebek mellett az is, hogy a város lakosságát tájékoztassa a hivatali, önkormányzati mun­káról, illetve tartsa a kapcsola­tot a sajtóval is. Ehhez az osz­tályhoz tartozik a kulturális, sport és oktatási ügyek inté­zése, valamint a testvérváro­sokkal való kapcsolattartás is.- Tapasztalata szerint lehet- e átvenni az ottani hivatali munkamódszerek közül vala­mit?- Nagyon sok érdekes, hasznos dolgot tapasztaltam. Ezek közé tartozik a szervezés is, amit direkt módon nem lehet átvenni, de mindenképpen hasznosítható lehet nálunk is. Ami nagyon jó náluk, s amiből mi is tanulhatunk, az éppen a tájékoztató munka, hiszen Dombóváron is rengeteg dolog történik, amiről sajnos nem tudnak eleget az állampolgárok. A tájékoztatás egyik fő formája a helyi önkormányzati lap, aminek szerkesztése is az előbb említett osztályhoz tartozik. Ebben megnyilatkozási lehető­séget kapnak a helyi egyesüle­tek vezetői épp úgy, mint a vá­ros párt vezetői.- Úgy tudom, a közelmúlt­ban Kernenben megalakult a Dombóvári Baráti Kör is.- A két város között 1991. április 6-án jött létre a hivatalos partnervárosi kapcsolat. Eddig leginkább a sport és kultúra te­rületén volt élő ez. Azért tartot­ták fontosnak, hogy megalakul­jon a Dombóvár-Kemen Test­vérvárosi Egyesület, hogy a két város közötti kapcsolatok szé­lesedjenek, elmélyüljenek. Az egyesületnek ezért az a fel­adata, hogy egyre szélesebb kapcsolatrendszert építsen ki a dombóváriakkal. Valójában ez Dombóvárnak csak segítséget jelenthet, hiszen például az egyesület megoldandó feladatai között tartja azt is nyilván, hogy a dombóvári munkanélkü­liséget csökkentse. Ehhez pedig dombóvári vállalkozókkal is felveszik a kapcsolatot.- Ugyanakkor hamarosan Dombóváron is megalakul egy hasonló társadalmi szervező­dés.- így van. November 23-ára tervezzük a dombóvári testvér- városi egyesület megalakítását, s így már a két egyesület mű­ködhet mind szorosabban együtt több területen.- Elképzelhetőnek tartja, hogy az egyesületek között eset­leg szorosabb kapcsolat jöjjön létre, mint a két város önkor­mányzatai között?- Úgy gondolom, hogy az egyesületek kapcsolatai egé­szen más alapon nyugszanak, mint az önkormányzatoké, de biztos, hogy ők sem nélkülöz­hetik a hivatali támogatást. Ez Kernenben is így van, ahol szervezési feladatok, terem­használat ügyében is segítséget kap az egyesület. Ott kint vi­szont nem éreztem azt, amit idehaza nagyon sokszor tapasz­talok. Nevezetesen azt, hogy az egyesületek csak követelnek az önkormányzattól. Remélem, hogy a dombóvári testvérvárosi egyesület valóban konstruktív tud lenni, s nem csak a kerneni egyesületnek, hanem a dombó­vári önkormányzatnak is segí­tőkész partnere tud majd lenni. Nagy László Egy régi fénykép nyomában 1. „Keresztapaságot vállaltam” Harminc évvel ezelőtti ese­ményt örökített meg Báta- széken Bakó Jenő fotóripor­ter. A képet lapunkban né­hány héttel ezelőtt közöltük, s kértük, akik felismerik magukat vagy kollégájukat, jelentkezzenek. Bátaszéki, várdombi, palotabozsoki volt kádárok, hozzátartozók jelentkeztek. Vajon hogyan alakult az életük a harminc év alatt? - a kérdésre ők ma­guk válaszolnak. A várdombi Solti Ádám a ké­pen megörökített esemény em­lékeit idézte föl. Amikor még nagyban dívott a szocialista brigádmozgalom, a Bátaszéki Kádár Szövetkezet József At­tila Szocialista Brigádja patro­nálta a bátaszéki Sárközi csa­ládot. A felvétel az 1965-ben született hármasikrek pártház­ban megtartott névadóünnep­sége után készült. A brigád egy hármas babakocsival ajándékozta meg a szülőket. Ekkor Solti Ádám apósával együtt keresztapaságot vállalt. Abban az évban a szocialista versenyt is megnyerték. Né­hány évig még nyomon kísér­ték a gyerekek sorsát, de a bri­gádmozgalommal együtt ez is lassan a feledésbe merült. — Mikor került a szövetke­zetbe? — A bátaszéki Kádár Szö­vetkezet 1950-ben alakult. Amikor megnősültem, apó­som, Gregorics János hívott. Katonaság után, 1954. február 1-jétől minf betanított munkás kerültem a kádár szakmába. Az apósom volt a brigádvezető is. Kezdetben hordókat javítot­tunk a budafoki pincékben. Új hordót 1961-től készítettem. Huszonöt-harminc hektós hor­dókat gyártottunk, a legna­gyobb 220 hektós volt. A szö­vetkezetben a hordókon kívül ládagyártással, fatömegcik­Solti Ádám ma már nyugdí­jas kekkel is foglalkoztak, később függönykarnisokat is készítet­tek. A munka nehéz volt, meg volt is mit csinálni, de a kéré­sét meg kevés. Mint fiatal munkás 1030 forintot keres­tem. A baj akkor kezdődött, amikor a fiatalok elmentek, otthagyták a szakmát. Ahogy múltak az évek, a megrendelé­sek is csökkentek, meg a hor­dók is egyre kisebbek lettek. — Miként alakult a sorsa a továbbiakban? — Talán hat évig voltam a fűrészüzemben, mint műve­zető. Két műszakban gyártot­tuk, majd szabtuk méretre a fapapucshoz az alapanyagot. Aztán kellett a hely másnak, engem és kollégámat „lecse­réltek”, így lettem ismét kádár. Huszonnyolc év után, 1981. februárjában a várdombi, az akkor Új Tavasz téesz-ben kaptam munkát és innét men­tem nyugdíjba 1990-ben. — Hogyan telnek a nyugdí­jas évek? . — Van egy kis szőlőnk, ott dolgozgatok. Van egy fiam, meg egy lányom. Az unokák adnak elfoglaltságot.- p. téri ­A képen az egyik újszülöttet Schrott Ádámné - irodán dolgozott - tartja a kezében. Az alsó sorban balról jobbra a következők ülnek: Trieszt György, Parti István, Gregorics János, Ritzl József, Klieber János. A másodikban: Veinhardt József, Vörös Mihály, Fekecs Sán­dor, Bódis Mihály, Jekli János, és Solti Ádám. Az álló sorban: Szélig György, Feidt János, Schmidt János, Rohr Bálint, Tóth Pál, Rutterschmidt József, Szabó Gyula, Rónai János, Speich Mihály, Trázer János (hátul takarva), Galambos Mátyás, Rudolf György. Kereszténynek zsidó, magyarnak sváb A történelem elvétette logikáját A XX. század nemcsak megismételhe­tetlen és rémséges emberi tragédiá­kért felelős, hanem hihetetlen sorso­kért is. Olyanokért, amelyek, mint az állatorvosi ló, magukon hordják a század teste minden rútságának nyo­mait. Olyanokért, amelyek ettől a szá­zadtól nemcsak a történelem igazsá­gát kérik számon, hanem a logikát is. Spitzer Lászlóné Unger Mária és családja történetét lánya, a ma Tamá­siban élő Klein Istvánné Spitzer Kata­lin a Holocaust után ötven évvel ve­tette papírra. Címe: Nem mindennapi igaz történet. Spitzer Lászlóné 1907-ben született Tevelen katolikus sváb családban. A bonyhádi bentlakásos zárdában töl­tötte az elemi és polgári iskola éveit, vallásos nevelést kapott. A jól éneklő, zongorázó és tehetségesen rajzoló fia­tal lány azután a fővárosban két éves kereskedelmi iskolát végzett. Édes­apja a pincehelyi téglagyár bérlője volt. Tanulmányai után pedig haza­költözött a szülői házba, már Pince­helyre. Az első áldozat A faluban a fiatalok a vallást és fog­lalkozást figyelmen kívül hagyva szó­rakoztak együtt, így ismerte meg jö­vendő férjét, Spitzer Lászlót, aki jó megjelenésű zsidó származású mészá­ros, a társaság egyik meghatározó egyénisége volt. Egymásba szerettek, a szülők azonban mindkét részről el­lenezték á kapcsolatot, s bár akkor nem tettek különbséget zsidó és ke­resztény között, a vegyes házasság nagyon ritka volt. A tizenhét évesen teherbe esett lány hozta meg az áldo­zatot: áttért a zsidó hitre, az esküvőt is zsidó szertartás szerint tartották. Ti­zennyolc évesen szülte első fiát, An- 'dort, egy évvel később, 1926-ban pe­dig lányát Katalint. Harmadik gyer­mekük ’ három és fél évesen orvosi műhiba következtében elhunyt. A szülők úgy érezték változtatni kell addigi életükön, Tamásiba költöztek, ahol a férj önálló üzletet nyitott. 1938- ban megszületett negyedik gyerme­kük, Jancsika. Az elkövetkező években azonban már megváltozott körülöttük a légkör, megszülettek a zsidótörvények. A ka­tolikus fiatalság nagy része, akikkel Katalin és Andor addig találkozott, kiközösítette őket. „Én felemás álla­potban éreztem magam attól, hogy "félvér" voltam, vagyis vegyes házas­ságból születtem - emlékszik vissza Klein Istvánné - a katolikus körbe jár­tam például tánciskolába, de jártam a zsidó fiúkkal is.” Mocskolódó névte­len leveleket kaptak. „Az egyikben azt írták, hogy miért nem megyünk Madagaszkárra. Egy bálon meg fel­biztattak egy félrészeg fiút, hogy te­gyen ajánlatot, a bátyámba is belekö­töttek. A bátyám nehezen viselte ezt a helyzetet, én viszont belenyugodtam”. A folytatásra azonban akkor még nem gondoltak. A szétszakadt család 1944. tavaszán megkezdődött a német megszállás, Tamásiba idegen csend­őrök érkeztek. Sárga csillagot kellett viselnie az egész családnak, hiába született a három gyermek vegyes há­zasságból. Spitzer Lászlónét, aki ős­keresztény szülőktől származott, a megbélyegző csillag nem viselése mi­att többedmagával a szolgabírói hiva­talba, majd a községházára vitték. Haza sem jöhettek, útjuk a fővárosba, a Mosonyi utcai gyűjtőfogházba, majd Auschwitzba vezetett. Spitzer Lászlót és Andort munka- szolgálatra hívták be. Andor áttért a katolikus hitre, fehér karszalagos lett. Ha nem keresztelkedik ki, nagy való­színűséggel abba a századba kerül, amely túlélte a megsemmisítést. Kata­lint 1944. május közepén hurcolták a tamási gettóba az akkor hat éves kis­testvérével, Jancsikával. Katalin ott töltötte be a tizennyolcadik évét. „So­kan velünk éreztek - írja Klein Ist­vánné - élelmet küldtek, mint például R. J. néni, T. S. csendőr pedig kivitt a gettóból néhány apróságot vásárolni. Egyik nap jelezték, hogy őskeresz­tény unokahúgom vár a bejáratnál. Ekkor folytak a villanyozó kínzások, a borzasztó élmény hatására rosszul lettem. Nagybátyám mindent megtett, hogy édesanyámat kiszabadítsa, de akkor már ő nem volt Magyarorszá­gon.”- „Két hónap elteltével a gettó összes lakóját a zsidó templomba te­relték, elterjedt, hogy megölnek ben­nünket. Éjszaka kihallgatásra hívtak, áthallatszott a kihallgatottak ütlege­lése, ordítása. Másnap egy lepedő mögött személyi motozást tartott egy bábasszony. Ékszerek után kutattak. Elérkezett az indítás ideje. Többször körüljáratták velünk a templomot, hogy könnyítsünk batyuinkon, majd útnak indítottak az állomás felé. Mindkét oldalon kíváncsi tömeg ácsorgott. Az állomáson marhavago­nok vártak ránk, már elhelyezked­tünk, amikor hallottam, hogy kiáltják a nevemet. Nagybátyám hozta a men­tesítő levelet”. A levél azonban csak egy sze­mélyre szólt, a kisfiút deportálták. Az anya áttérését a zsidó hitre formahiba miatt megsemmisítették, s ha a házas­társak nem kötnek reverzálist, a lány­gyermeknek az anya, a fiúnak az apa vallását jegyzik be. Spitzer Lászlóné még Auschwitzban megtudta, mi lett kisfia sorsa. Katalin nagybátyja révén egy teveli eredetű sváb családnál ta­lált rövid időre menedéket, majd is­merősök, rokonok fogadták be. Édesanyjáról az első életjel Svéd­országból érkezett, felszabadulása után a Vöröskereszt szállította kór­házba flekktífusszal. 1946-ban jött haza. Édesapja szintén megmenekült a haláltól. Andor áldozatul esett a ho­locaustnak. A holocaust után A történelem torz fintora, hogy egyikük számára sem ért véget a meghurcoltatás. Spitzer Lászlót a há­ború végén a romániai Foksánin ke­resztül a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára, 1946 őszén súlyos betegen tért haza. Spitzer Lászlóné származása miatt még 1946-ban ráke­rült a kitelepítettek listájára, nagy ne­hézségek árán sikerült vőjének elér­nie, hogy a határozatot megsemmisít­sék. 1948-ban, mint hentesüzlet tulaj­donosát kuláknak nyilvánították, üzle­tét, megélhetését elvették. „Családunk sorsa azt példázza, mit tud tenni a há­ború és a gyűlölet. Meg kellene végre tanulnunk, hogy nincs különbség em­berfajta között, csak jó, rossz és kö­zömbös ember létezik” - zárja emlé­kezését Klein Istvánné. Spitzer László 1948-ban, felesége 1962-ben hunyt el. Közös sírban nyugszanak a tamási katolikus teme­tőben. Közreadta: Tóth Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom