Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-09 / 212. szám

1995. szeptember 9., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Varsádi képek a Lenau-házban A hétköznapi járókelő ke­vésbé fedezi fel környezeté­ben a megszokottság miatt a szépet. Az élet legegysze­rűbb tárgyai is hordozhat­nak esztétikai értéket. A pé­csi Lenau Közművelődési Egyesület most látható kiál­lításán ilyen gondolatok in­díthatják útjára az érdeklő­dőt. A bemutatkozó művész Leo Leonhard német festő, a Mainz-i Képzőművészeti Akadémia grafikai tanszé­kének vezetője. Közel évtizede, hogy a Tolna megyei kisközség. Varsád 200 éves templomának újra- szentelési ünnepségére talál­kozót rendeztek a faluból ki­telepített és elszármazott csa­ládok részére. Ezen vett részt Leo Leonhard festőművész is. Akkor felkérésnek tett eleget, és megbízásból járt-kelt ide­genként e tájon. Azóta rend­szeresen visszajár. Baráti kapcsolataiban egyre szoro­sabbá válik mindaz, amit lá­tott-hallott. A pécsi Lenau Közművelődési Egyesület kapcsolatok révén jutott ah­hoz a kiállítási anyaghoz, melyben a varsádi emlékek idéződnek. Falusi parasztpor­ták, gazdasági épületek sor­jáznak a színes akvarelleken, grafikákon. Egy eltűnt élet­forma tárgyi emlékei. Csak az érzékeny festői szem látja, majd láttatja ólak, léckeríté­sek rajzos motívumait. Ez a világ küldi üzenetét. A ma­gyar valóság egy karéja a né­met festő ecsetével. A lipcsei születésű, ma Lichenbachban élő, alkotó festőművész olyan talajra talált e tolnai tájban, hogy diákjait is magával hozza. Idén a borjádi panzió­ban volt a szállásuk. Ez a hely irodalmi emlékével sajátságo­sabb varázst kölcsönöz. Itt írta Petőfi Sándor annak az utazásnak az emlékét, melyet négyökrös szekéren tett meg. Itt választott csillagot Erzsi­kével ... Sas Erzsébettel. A műit idézése a jelen ábrázolá­sával óvatosan veti fel: talál­hat-e az önkifejezéséhez kellő indíttatású pillanatot egy ide­gen nép fia Magyarországon? Ma már aligha kérdés. Ponto­sabban igenlő választ lehet adni éppen a pécsi bemutat­kozás láttán. A realista szem­léletű, líraiságtól áthatott festmények és grafikák ma­rasztalják a nézőt, mert köz­ben saját múltja, ifjúsága, gyermekkora megélt vagy hallott történetei, víziói kér­nek maguknak helyet. A tájképek, az utcarészle­tek és a már említett udvarok mellett egész alakos rajzokon az emberek is megjelennek. Mozdulataikban az idő terhe, a fáradtság tükröződik, nem beállított pozitúra, hanem el­lesett pillanat. A pedagógiai tevékenységet folytató festő­művész tehetségéről egyér­telmű képet adnak kiállított alkotásai. A tér ábrázolásának hiteles perspektívája épp oly pontosan jelen van a papírla­pon, mint az ember anatómiai részleteket felmutató rajza. Egy kiállítás, mely két dél­dunántúli megyét köthet ösz- sze érdekeltségével. A Tolná­ban született képeket Bara­nyában mutatják be. A Lenau- házban rendezett kiállítás (Pécs, Munkácsy u. 8.) szep­tember 20-ig tekinthető meg. Decsi Kiss János Készül a világhírű zenebohóc, Eötvös Gábor a szekszárdi fellépésre. A nem­zetközi sztár és családja által létrehozott Eötvös Cirkusz először mutatja be nálunk nagysi­kerű műsorát, melynek során fellépnek a Monte Carló-i és párizsi fiatalok fesztiváljainak nyertesei is. Aki felejthetetlen élményt szeretne családjának nyújtani, még megtekintheti a produkciót szombaton, vasárnap és hétfőn 15 és 18 órai kezdettel. fotó: bakó jenő Rejtett értékeink A kakasdi örökváltság (1840) Bezerédj Istvánt hagyományo­san nevezi a köztudat és a szak- irodalom az első önként adózó és jobbágyfelszabadító magyar nemesnek,!de míg önként adó­zása 1844-es dátuma közismert, kevesebben tudják, hogy mi a története a jobbágyfelszabadí­tásnak. Az évszázadokon át gyakor­latilag törvény adta jogok nélkül élő jobbágyság - bár nevét II. József rendeletileg eltörölte - a legélénkebb vitát váltotta ki a reformkorban. Bezerédj már 1838. július 2-án szerződést kö­tött medinai jobbágyaival, de ezt sem a megye, sem a király megbízottai nem hagyták jóvá, 1848-ban pedig maguk a job­bágyok is elismerték, hogy „még éppen semmit sem fizet­vén” az a gyakorlatban sem tel­jesült. Az 1840. évi VII. tör­vény lehetővé tette az önkéntes örökváltságot, aminek részben politikai, részben gazdasági je­lentősége - lett volna: a nemes birtoka korszerűsítéséhez tőkét, a jobbágy jövendő életéhez jo­got és tulajdont kapott, ha meg tudott egyezni. A vérbeli re­formpolitikus Bezerédjből és a szorgalmas kakasdiakból sem hiányzott a hajlandóság, s az utóbbiak anyagilag is jól álltak, mert kiváló földművelők és ál­lattenyésztők, s már jóhírű do­hánytermesztők is voltak. Bezerédj nem családi örök­ségéből adott át' megváltásra földeket, hanem a Festetich grófok tulajdonában lévő új szerzeményét ajánlotta megvál­tásra, később - túlzott szerény­séggel - Gőzsy Máté jószág­igazgatót mondotta az ötlet szü­lőatyjának. Ennek azonban semmi nyoma nincsen az ira­tokban, az viszont tény, hogy ez az örökváltság volt a me­gyében az első, amely meg is valósult. Országosan is jelen­tősnek látták, mert a Társal­kodó 1841.január 16-án közölte a százötvenöt éve, 1840. szep­tember 15-én megkötött szer­ződés teljes szövegét. Ebből ki­világlik Bezerédj István egé­szen kivételes nagyvonalúsága, mert minden téren a lehető leg­kedvezőbben számította a job­bágyok terheit és szolgáltatá­sait. A robotot napszámként fe­jezték ki pénzben, de Bezerédj a kakasdiak által mondott ösz- szeg helyett annak háromne­gyedével szorzott, a tizedet eh­hez hasonlóan három gyengébb évből számíttatta, ingyen áten­gedte közlegelőhasználatát, a papi szerződés révén bírt tized- szolgáltatást. Mindezen felül - miután gondosan kiszámolták, hogy egy-egy jobbágytelekre esne 1223 forint és 44 krajcár - kijelentette: „bizonyságát akar­ván adni annak, mennyire szí­vemen hordozom jobbágyim előmenetelüket, gyarapodásu­kat, és számos iparkodó föld­művelő családnak jobb, fel­jebbvaló sorsra, karba emelte­tését; nem különben azon üd­vös törvényt, mellynek ótalma alatt köttetik e jelen szerződés, tettel és valódilag is tehetségem szerint életbe, foganatban hozni óhajtván és igyekezvén, a fel­jebb mint egy sessióra (job­bágytelekre) esendő váltságból 323 pengő forintot és 44 krt öszvesen mindannyira nézve 8841 forintot nekik pengőben elengedek”. (Nem érdektelen e számhoz megemlítenünk, hogy a teljes megváltási összeg az elengedett résznek még három­szorosa sem volt s így mindent összevetve a kérhető megvál­tási összegnek körülbelül a fel­éért adta jobbágyainak és zsel­léreinek Bezerédj a kakasdi bir­tokot ...) Csak úgy mellékesen néhány hét múlva lemondott az őt illető vadászati jogról is, mert azt - nem gyakorolván - egészen el is feledte. A kakasdiak átérezték a tett jelentőségét, nevükben Mayer János, az így elsőként felszaba­dított jobbágy mondott köszö­netét s Unser Vatter-nek (Atyácskánknak) szólította be­széde elején urukat. A várme­gyéhez intézett beadványukban „az ő és legkésőbb maradékaik boldogulását megvető” szerző­dést emlegettek, „midőn erre földesuraik kitűnő jótékony­sága örvendeztető alkalmat nyújtott, hálás érzéssel hasz­nálni sietvén”. A hivatal mal­mai azonban lassan őröltek: csak 1844. január másodikán küldte meg a helytartótanács jóváhagyó levelét, közel négy évnyi halogatás után. Mindez semmit nem vont le a tett nagyságából, abból, ahogy Bezerédj írta: „mostantul fogva minden időre ... jobbá­gyaimat közösen s egyenként, nemkülönben utódikat örökre felmentem, feloldom a feloldot- taknak ünnepélyesen nyilatkoz­tatom”. Dr. Tőit ős Gábor TÉVÉNÉZŐ • • Ossznemzeti szatíránk És akkor Koncz Gábor - azaz Gyula vitéz - rárontott a gaz török bégre. Hát épp ez volt a baj. Mint utóbb kiderült: (1) nem szabad a törököket címeres gazember­nek beállítani, (2), nem szabad hidegre tenni őket a hős honfi­nak. A történelmet is csak szőrmentén lehet bemutatni, mert minden betli beláthatatlan következményekkel jár a jelenre nézvést. Legalábbis 1970-ben így volt, amikor a Gyula Vitéz télen-nyáron című filmet for­gatta Bácskai Lauró István. A szalagot a Csak nézünk, mint a moziban szerkesztői vették elő negyedszázad után, s ezzel a magyar filmipar újabb gyöngy- szemét hozták be ismét a köztu­datba. A film szó szerint rólunk - valamikori (?) magunkról - szól: tévésekről és tévénézők­ről. Lukács rendező (őze La­jos) elkészíti a török hódítókkal szembe szálló Gyula vitézről történelmi giccs-sorozatát - ad absurdum török-ellenes hiszté­riát szítva akaratlanul is -, amellyel hétről-hétre együtt lé­legzik az ország. Bodó szer­kesztő elvtárs (Kállai Ferenc) a török szakszervezeti elvtársak látogatása okán újraíratja a fűmet: Gyula szembeszegül Zsigmond királlyal - acsarko- dás, turáni átok -, sőt kibékül a törökkel, (pfuj, piszkos megal­kuvás!). Aztán még le is fejezik. A nép nem hisz a szemének. Ráadásul Gyula vitéz akkorra már reklámhordozó is, cséb háztartási biztosítás előnyeit hirdeti, a pallos a színésznek is biztos anyagi bukás. A nézők a történet újraírását követelik, a nemzet becsületét érzik sértve. Nyilvános tévévitán elhangzik a két kulcsszó: rehabilitáció, sza­vazás - nyilvánvaló utalás a politikai helyzetre, igaz, Zrínyi­ről, Rákócziról és Gyuláról van szó, de hát Nagy Imre, vagy Maiéter innen már csak egy ug­rás. Bodó elvtársat a guta ke­rülgeti. A film dramaturgiailag hi­bátlan, egyetlen indokolatlan fümkocka sincs benne, végig fe­szes szatíra, vígjáték, bohózat egyszerre, a rendező néző­pontja minden szereplőtől egy­forma távolságban van. Röhej tárgya az egész magyar világ az elvtársaktól a színészeken át a giccsfaló nézőig. Mégis: sike- rültségét az akkori történelmi helyzetnek köszönheti, annak, hogy volt valami, amit nem le­hetett kimondani, csak utalni rá. Bácskai Lauró István talán ezért sem tudna ma újabb Gyula vitézt rendezni. Tóth Ferenc Elviszed a harang hangját? Levélféle Madocsára Földesi Jánosnak és másoknak ég hallottam Rólad, kedves János Bátyám! Remélem, levelem jó egészségben talál, amit szívemből kívánok! Minap nyílt Szekszárdon, a Művésze­tek Házában idős Koffán Ká­roly emlékkiállítása, ahol Göncz Árpád köztársasági el­nök mondott köszöntő gondola­tokat és fiad, Lajos hegedűszó­lójával tette emlékezetesebbé ezt az alkalmat. Igazán szép délutánt, estét mondhatnak magukénak, akik megjelentek ezen a rendezvényen. Szá­momra az azt követő beszélge­tés maradt gondolatokat te­remtő, szavakat szülő, virrasz­tást váró pillanatokká. A vége felé közeledett már a fogadás, amikor Lajos fiaddal szoríthat­tam kezet. Kérdésemre vála­szolva Rólatok, szüleiről be­szélt. Újdonságként hallottam, hogy életed következő szaka­szát hazánk fővárosában, fiad mellett töltőd. „ Öreg fát nehéz átültetni!” - nyilallt belém a mondás, ám Lajos nyomban magyarázni kezdte, hogy ez a döntés valamennyiőtök aka­rata szerint való. Egy összkom­fortosabb élet vár ott a maga világvárosi sodrásával, zajá­val, lüktetésével! így nyugtáz­tam magamban a nektek tetsző ítéletet. Aztán fiad arról az építményről kezdett beszélni, ami ennek a tolnai kis falunak, Madocsának legjellegzeteseb- bike, a templom. Tudom, hi­szen sokat beszélgettünk erről, nem voltál olyan hívő lelkű ember, de mégis... Ennek a templomnak a harangjával tudtál beszélgetni! Üzent min­den kongásával! Ha hiszed, ha nem, ebben a pillanatban szó­lalt meg itt Szálkán a harang. Szeptember 8-a, Mária-nap reggele van. Gyülekezésre szó­lítja azokat, akiknek hívást je­lent ez a harangszó! Szóval, Lajos fiad mesélte, hogy órák hosszat ülsz az ud­varon és nézed a kertet, a fá­kat, no meg a templomot. Ez a mondata terelte beszélgetésün­ket más mederbe. El kellett neki mondanom, hogy milyen képtelenségnek tartottam va­lamikor, hogy ne halljam a de­csi harangokat. Sorsom úgy alakult, hogy máshol is meg­hallhatom! Képtelenebbnél képtelenebb helyzetekben szól­nak hozzám és kongásukkal igent bólintanak egy-égy bi­zonytalansággal burkolt dön­tésemre. Ezáltal lesz bizo­nyossá! Megnyugszik a há­borgó lélek és emeltebbé, hatá- rozottabbá válik a tekintet, akarat. A világ tele van ilyen haranghangókkal! Oda jutot­tam, hogy ezt néha hallucinált állapotban is érzékelem! Szál­kán, Szekszárdon, Budapesten, Párizsban, Gladenbachban, vagy a Kanári-szigeteken. Mindezt azért írtam le, mert fiad biztatott, hogy ezeket Ne­ked is hallanod kellene. Tu­dom, hogy a budapesti bazilika harangja elhullik ugyan az Ok­togonig, leendő lakásod hely­színére és megszólíthat Téged is. Azt viszont Veled együtt meggyőződéssel vallhatom,' hogy annál a metropoliszi hangnál sokkal messzebb kísér a madocsai harang! Lajos fiad említette, hogy az útra való ké­szülődésben egyik nagy gon­dod magaddal vinni a harang hangját! Ezért született ez a pár sor, hogy bizonyságot te­gyek, meg tudod ezt tenni, vagy mondjam így, akkor is elkísér a harang, ha nem akarod! Kedves János Bátyám! Kí­vánom, hogy leendő új ottho­nodban gyűljenek világra Be­lőled olyan emlékek írások formájában, melyek dokumen­tálják mindazt, amit a mado­csai nép kultúrájáért, művésze­téért dallal, tánccal, muzsiká­val tettél. Ily módon őrizve, ápolva, védve, éltetve azt a ha­gyományt, amely minden ma­docsai zsigereiben, aki tiszte­lettel néz a múltra, annak érté­keire, ott feszül! Nem rombol, de épít, gyarapít! A madocsai harang hangja mellett ott lesz azoknak a tekintete, akik Tőled tanulták a csárdás lelket vidámító, testet frissítő mozdulatait. Azok is nézik majd távolodó alakod horizontba olvadását, akik ízes hangú meséidből tudták meg falujuk történetét! Szép szám­mal van egyik és másik tábor is, akik talán most hallgatnak és ajtót sem nyitnak Rád, de szólni fognak a harangokkal. Erőt, egészséget, békességet kívánok üdvözlettel: Decsi Kiss János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom