Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-30 / 230. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1995. szeptember 30., szombat Fiatalok az idősekről Fotó: RITZEL ZOLTÁN Az Idősek Világnapján figyelmünk nyugdíjas korú embertársaink felé fordul. Természetesen nemcsak ezen a napon kell rájuk gondolnunk, foglalkoznunk gondjaikkal, problémáikkal, Az alábbiakban két fiatalt kérdeztünk arról, mi a véleményük az idősekről. Kovácsné Tóth Erika középiskolai tanár: sajnálom az idős embereket, mert végigdolgozták az életüket, s most fdléres gondokkal küzdenek, a napi megélhetésük került veszélybe. Mondhatná valaki, hogy nagyon pénzcentrikus ez a megállapítás, de az életet, pontosabban az élet minőségét a pénzhiány nagyon behatárolja. Amikor gondot jelent egy kiló kenyér, egy kis felvágott megvásárlása, akkor nem beszélhetünk boldog öregségről. Fiatal korában mindenki arról álmodik, hogy nyugdíjasán majd lesz ideje azokra a dolgokra, amit a munka és a gyereknevelés körforgásába nem tud beiktatni. Arra gondol, hogy elolvassa azokat a könyveket, amire most nincs ideje, kirándulni jár, vagy végre kedvenc hobbijának szentelheti magát. Hát erről, ahogy én látom, szó sincs. A mai nyugdíjasok többségének erre nincs módja. Az egyetlen örömöt a családjuk, az unokáik jelentik számukra, akik egyébként maguk is támogatásra szorulnának, nemhogy segíteni tudnának az időseken. A család szép és szent dolog, de azért másra is szükség lenne ahhoz, hogy az ember teljesnek érezze az életét. Ördögné Bálint Ágnes kereskedő: a boltunk nyitása óta nagyon sok idős vásárlónk van. Akad, aki itt a szemünk előtt öregedett meg, s szinte végigkövetjük a sorsát. Igyekszünk maximálisan kiszolgálni őket, hiszen többnyire az olcsóbb dolgokat keresik. Ugyanakkor nagyon jó vevők, hiszen a nálunk vásárolt anyagból a családjuknak, az unokáiknak varrnak, szívesen fogadják a tanácsainkat, és igazán hálásak érte. Csak azt tudom mondani, hogy az idős emberek aranyos, hűséges vevőink, még az is előfordul, hogy a férjüket küldik el valamit vásárolni, ha maguk már nem nagyon tudnak eljönni hozzánk. Az a véleményem, hogy türelem és szeretet kell hozzájuk, mert azt nagyon meghálálják. Nem szabad ingerültnek lenni, amiért egy idős vásárló rosz- szul tudja valaminek a nevét, vagy olyan dolgokat keres, amiket már nem gyártanak. Egy kis magyarázattal jól el lehet velük fogadtatni az új dolgokat is, ha nem sajnáljuk rá az időt. Venter Marianna Bíró László püspök a régi Szekszárdról Tiszta világ volt, sok okos emberrel A szüreti fesztivál kapcsán megrendezett, Szekszárdról elszármazottak találkozójának egyik résztvevője volt Bíró László püspök. Az alábbiakban az 1950-ben, „tüke” szekszárdi családban született egyházi személyiség visszaemlékezését, gondolatait olvashatják az őt útjára bocsátó közösségről. — A mi családunk, egy tipikus kisparaszti család történetén keresztül meg lehetne írni az újkori magyar történelmet. Édesapám 1918-ban született, édesapja korán megvakult, később egy húga született. Apám tehát családfenntartónak számított. Amikor kitört a második világháború, még legényként a Donig eljutott. Szerencséjére láblövést kapott, hazahozták, ennek köszönheti, hogy életben maradt. Aztán megnősült, két fia született, gazdálkodott. Jött a Rákosi rendszer, a beszolgáltatások, leadások ideje. 1959- ben kezdte magát összeszedni, földet vett a legszebb dűlőben, Rózsamájban, mint mondta azért, hogy öreg korában ne kelljen hegyet másznia, be akarta ültetni szőlővel. Házat épített az Alkotmány utcában, aztán jött a téeszesítés, belépett, tag lett. 1963-ban megbüntették, mert nem ment el a kötelező napon dolgozni. Ezt nem bírta elviselni az önérzete, kilépett, otthagyta a szövetkezetét és minden fajta munkát elvállalt, közben a saját szőlőnket, amit államosítottak, bérbe, részibe dolgoztuk meg. — Merre voltak szőlőik? — Faluhely, Porkolábvölgy, Csötönyi-völgy, Gesztenyés. Az érdekes és a szomorú az, hogy mire édesapám meghalt, mindent újra elvettek tőle, vele együtt minden eltűnt, amit a két kezével teremtett. A házat, amit épített szanálták, lebontották. Még megvárta, amíg kihurcolkodtunk az Alkotmány utcai otthonunkból, de aztán •meghalt egy hónappal azelőtt, hogy betöltötte volna a 69. évét. Ami utána maradt, az mi vagyunk egyedül, a két fia. — Mikor választotta a papi hivatást? — Kicsi koromtól pap akartam lenni, gyerekkoromtól vonzódás élt bennem ez után a hivatás iránt. A szomszéd nénik is mind tudták, hogy belőlem pap lesz. — Ön viszonylag fiatalon elkerült Szekszárdról, azóta is az ország más településein él, mindig ott, ahová a hivatása szólította. Hogy gondol vissza a gyerekkori évekre? — A Béri Balogh Ádám utcai óvodába, iskolába jártam, de már sajnos egyik sincs meg, azt is lebontották. Ezután a Garay téri általánosba mentem, nagy szeretettel emlékszem vissza az akkori tanító nénimre. Frei Kató nénire, a Miszlai tanító nénire, Nusi nénire. Nagyon jó pedagógusaim voltak. Majd elkerültem a győri gimnáziumba, ott érettségiztem. Az ottani tanárokra is nagy hálával gondolok, hiszen egy olyan korszakban, amikor nem a hitük szerint taníthattak a pedagógusok, nekem olyan nevelőim voltak, akik a saját világnézetükön keresztül oktattak. Megtanultuk a hivatalos verziót és azt is, amit a tanáraink igaznak tartottak, így eleve térlátással nőttünk fel. — A teológiai tanulmányait hol végezte? — Győrött, a Hittudományi Főiskolán. Papszentelés után káplán voltain Mágocson, Szigetváron, majd a'pécsi székes- egyház titkára lettem. Cserháti püspök úr mellett voltam közel tíz évig. Ezután plébános lettem a székesegyházban, onnan neveztek ki Kalocsa-kecskeméti segédpüspöknek. Ebben a beosztásomban dolgozom most Budapesten, a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia Rektora vagyok. A teológiai fakultás szemináriumát vezetem, ez papnevelés, ahol a püspökök által odaküldött, szellemileg kvalifikált emberek nevelése van rám bízva. — Mit jelent önnek a szülővárosa, Szekszárd? — Nekem Szekszárd Alsó-,’ Fölső utcát jelent, meg Tisztitelepet. Az Alsó utcában voltam igazán otthon, ott mindenkit ismertem, mindenkinek köszöntem, még a lovakat is név szerint szólítottam. Az volt az én világom, aminek nagyon sokat köszönhetek. Akkor még megvolt az a kisparaszti kultúra, annak a sajátos értékrendjével, a nagycsaládnak az ösz- szetartó erejével. Egy nagyon tiszta világ volt az, sok okos emberrel, akik nagyon tudtak egymásra figyelni. Egy olyan nagy család volt az a közösség, ahol ha nem is volt mindenki mindenkinek szimpatikus, de el tudták egymást fogadni. A másságnak minőségi tisztelete volt, ami azt hiszem követendő példa lehetne ma is bárkinek. — Emlékszem az édesapjára, ahogy fényes fekete cipőben, patyolat fehér ingben a vasárnapi nagymise után a templomajtónál beszélgetett a hozzá hasonló férfiakkal. — Igen, utána pedig elmentek a Szász Sörözőbe és megittak ebéd előtt egy pohár sört. Nagy értéke volt annak a kultúrának, hogy tudott még ünnepelni. Megvolt a rituáléja a szüretnek, a disznóvágásnak és a vasárnapnak is. Ez nem szórakozás volt, mert az éppúgy elvon a gondolkodástól, mint a munka. Ünnepeltek, találkoztak az emberek egymással és önmagukkal, a hitük értékével, amikor elmentek a templomba, és olyan miliőben töltöttek el egy órát, ami szembesítette őket sok mindennel. Amikor még érintetlen volt és működött ez a világ, nem volt szükség mentálhigiénés kezelésre. F. Kováts Éva Keresztúton kelet és nyugat között Tapasztalat és illúzióvesztés (Folytatás az 1. oldalról.) A közvélemény-kutatások ezekhez a normákhoz, végső soron döntésekhez szolgáltatják az információkat. A közvélemény szerepe az elmúlt száz évben egyre jelentősebbé vált, s ennek mérésére az elmúlt ötven évben olyan technikákat dolgoztak ki, amelyek segítségével egyre pontosabban lehet mérni a köz véleményét.- Mondana köznapi példát? — A legegyszerűbb a hirdetés, a reklám. Ezeket olyan helyen kell közzé tenni, ahol a potenciális vevő találkozik yele. Ha helikoptert akarok reklámozni, viszonylag elég felesleges egy gazdaságilag hátrányos helyzetű szabolcsi kisvárosi lapban közzé tenni. Nem valószínű, hogy ott meg fog növekedni a helikopter eladási forgalom. Értelmetlen mezőgazdasági kisgépeket budapesti gazdasági hetilapban közzé tenni, amelynek olvasói között elvétve sincs olyan ember, akinek ezekre szüksége volna.- Ma Magyarországon jól használják-e a közvélemény-kutatást és annak eredményeit?- Sokkal jobban, mint pár éve. Tetszik, vagy nem tetszik, a multinacionális cégek behoztak egy kultúrát, amelynek segítségével sokkal jobban használják a racionális döntéseket elősegítő kutatási eredményeket. Több, mint huszonöt éve van nálunk közvélemény-kutatás, de például piackutatás csak a külkereskedelemben volt, a politikainak az eredményei meg csak zárt körben váltak ismertté. Márpedig ennek a célja nem a politikusok, hanem a társadalom informálása. Ma ■már a vizsgálatokat azok rendelik meg, akik tudják is használni az eredményeit.- Egyáltalán, milyen a magyar közvélemény?- A magyar polgár jól tájékozott politikai és gazdasági kérdésekben , még a nyugatihoz képest is. Ez abból a történelmi tradícióból is következik, hogy kis ország voltunk a nagyok között. Ez ma már annyiban változott, hogy sok kicsi lett körülöttünk, lassan már nem illik magunkra a kicsit használni. Az bizonyos, hogy keresztúton fekszik az ország kelet és nyugat között. Emiatt a polgárok megtanulták, hogy a politika egyrészt a fejük felett dönt, másrészt jobb tudni, hogy mi zajlik, hogy félre tudjanak ugomi, ha kell. A több évszázados történelmi tapasztalat azt is megtanította, hogyha hatalmon lévők nem feltétlenül az igazmondás bajnokai, ezért fejlett kritikai érzék alakult ki. A magyar ember a sorok között is. tud olvasni. Egy átlag nyugat-európai polgár nem értheti, hogy tíz éve mi egy szó különbségből milyen messzemenő következtetéseket vagyunk képesek levonni. Mielőtt átesnék a ló túlsó oldalára, s nagy nemzeti büszkeségi előadást tartanék, van ennek másik oldala is. Kevesebb az a tapasztalat, hogy az előjelek és a bekövetkező esemény közti finom különbségeket érzékeljük. Most voltak az első igaz választások - nem kilenc- venben -, amikor már nem ideák között kellett dönteni. A választópolgár egyre kevésbé lesz Hófehérke-lelkületű, kritikusabban lát át a szitán és egyre kevésbé hiszi el, amit a politikusok mondanak. Felkészültebbek lesznek a polgárok demokráciából, de ez a folyamat egyre több illúzióvesztéssel jár. A demokrácia öregedésének a jele, a több tapasztalat, kevesebb illúzió. Ihárosi Ibolya Negyven esztendeje Lengyelben Fabian Andrasne néni negyven éve él Lengyelben. Az ő nevéhez fűződik a helyi hagyományőrző együttes megalakítása - ez tizenöt éve történt - és ő kezdeményezte az elmúlt hét végén megnyitott óvodamúzeum megalapítását is. Az új kis múzeumban kértünk tőle interjút. — Mit jelentett az Ön számára a gyűjtőmunka? — Nagy örömet. 1888 óta működik a faluban óvoda. Itt állítunk emléket azoknak az óvodapedagógusoknak, akik példásan helytálltak az óvodai nevelő munkában és sokat tettek a községért. Említhetném akár Deák Máriát vagy Erdei Ilonát, sőt: az első óvónőt Kraszovácz Jozefint, aki a lengyeli temetőben nyugszik. Gondozzuk a sírját, minden évben megkoszorúzzuk a fejfáját... — Ezek szerint itt hagyomány, hogy az óvónő egyben közéleti ember is. — Igen, ez indított bennünket arra, hogy ezt a munkát el kell végezni. — Ön is egy ilyen ember... — Igen. Már negyven éve itt élek. — Honnan került ide? — Bukovinában, Hadikfal- ván születtem. A szüleimmel jöttünk a Völgységbe. A gyermekéveimet Tevelen töltöttem, de itt váltam felnőtté. — Hány évig dolgozott az óvodában? — Harminchétig, ebből huszonkét esztendőn át vezetőként. Büszke vagyok, hogy ennek az óvodának a dolgozója lehettem, mert amikor Lengyelbe jöttem, egy csodálatos, gyermekszerető vezető, a már említett Erdei Ilonka óvónéni fogadott. Nagyon megszerettem őt. — Mi a titka annak, hogy itt az óvodapedagógiai kultúrának és a hagyományőrzésnek ilyen kultusza van? — Amikor Lengyelbe kerültem, virágzó kultúrát találtam a faluban. Otthon nagy örömmel meséltem az édesanyámnak, hogy szőttesek vannak az óvoda ablakában, ő erre maghatottan azt mondta, hogy biztosan boldog leszel ebben a faluban. így is lett. — Mit gondol, nem szűnik meg az a szép hagyomány most, hogy lebontották a művelődési házat? — Nagy gondot fordítunk arra, hogy az iskolában mind a székely, mind a német gyerekek megismerkedjenek a hagyományaikkal. Én biztos vagyok benne, hogy lesz még itt művelődési ház. — Nem álom ez? — Nem, ha a nép összefog, és az emberek a két kezükkel segítenek, akkor biztosan felfigyelnek rá, és adnak egy kis pénzt hozzá. Nem szabad, hogy akár egy generáció is kimaradjon abból az örömből, amit egy ilyen közösségi ház jelent. Hangyái Fábián Andrásáé az együttélés jegyében rendezett ünnepségen fotó: gottvald károly
