Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-02 / 206. szám

1995. szeptember 2., szombat Hétvégi Magazin 7. oldal A legjobb családban is előfordul Felnőttek vagy gyerekek? Amikor külön-külön beszélgetsz velük udvariasak, jópofák, okosak, ha ketten együtt vannak, vihognak, szemtelenek, bután viselkednek, szembeszegülnek a prédikáló felnőttekkel. Tulaj­donképpen nincs semmi baj velük, csak kamaszok. Tóth Zoltánné pszicho-pedagó- gus, négy gyermek édesanyja, ugyancsak ismerheti a kamasz­gyerekes szülő szerető-féltő ér­zését. Vele beszélgettünk. — Mostanában ennek a korosztálynak a rosszabbik ol­dalától volt hangos a sajtó. Mi az oka ezeknek a kezelhetetlen- nek látszó problémáknak? — Azt szoktuk mondani, hogy a legjobb családban is előfordul, hogy a serdülőkor körül kisebb-nagyobb gondok jelentkeznek. Ez egy nagyon nehéz kor gyereknek, szülőnek egyaránt. A kamaszok fél láb­bal már felnőttek, ezt külsősé­gekkel is jelzik. Cigiznek, éjfé­lig kimaradoznak, udvarolnak, önálló véleményt formálnak, szeretnének elszakadni, de sem élettapasztalatuk, sem lehető­ségük nincs az önállóságra. Ez az a kor, amikor kortársaik a meghatározók. Bekerülnek a középiskolába egy hasonló korú közösségbe, melynek nagy a szívóhatása. A család látszólag háttérbe kerül, de va­lójában az addigi „munkánk” már benne van a gyerekben, hi­szen a mintát tőlünk látta. — Ennek ellenére sok szülő érzi úgy, hogy kicsúszott a ke­zéből a gyereke. — Nem kamaszkorban kell elkezdeni a nevelést. Ha az első tíz évben a szülő és a gyerek között baráti, megértő, gondos­kodó a kapcsolat, amely sok közös élményen alapszik, akkor remélhetjük, hogy a további évek is probléma mentesen tel­nek el. Az élet persze nem ilyen egyszerű, mert közbe jöhet egy válás, iszákosság, munkanélkü­liség, amely felborítja a család nyugalmát. Az őszinte beszél­getés azonban minden helyzet­ben segíthet. Vállalni és kezelni kell tudni a kudarcokat, meg kell tanítani önmagunkat és gyerekeinket is erre. Meg kell tanítani a gyereket, hogy oldani tudja a feszültségét és ehhez legjobb módszer a beszélgetés. Ötven éve is voltak kamaszok, mi az oka annak, hogy a mos­tani fiatalok feszültebbek, kiáb- rándultabbak? A válasz egy­szerű. Elvesztettük a mintát, az értékrendet, nincsenek szokása­ink, hagyományaink, amit a családon belül átadunk a gyer­mekeinknek. Együtt töltött kis­és nagy ünnepek, névnapok, évfordulók, esti vacsorák, kö­zös kártyajátékok, kirándulások mennyi melegséget tudnak adni. Kellenek a „ceremóniák”, a készülődés az eseményre. És higgyék el, ez nem pénz kér­dése. — Mit tehet a szülő, ha már a baj megtörtént? — Őszintén beszéljen vele. Tudom, hogy vannak családok, ahol ez nem szokás, hiszen a szülők sem beszélnek már évek óta értelmes dolgokról egymás­sal, de próbálják meg. Ha nem sikerül, akkor forduljanak szakemberhez, pszichológus­hoz. Bár ettől is szokás idegen­kedni Magyarországon, mert a mi szemléletünk szerint nem il­lik panaszkodni, és aki szakor­voshoz fordul, az biztos bo­lond. Rettenetes ez az előítélet. A problémás fiatalokkal az a baj, hogy nincs jövőképük, leg­inkább az érdekli őket, hogy hogyan lehet jól élni, hogy le­het pénzhez jutni, meggazda­godni. Ez még nem lenne baj, csak az odáig vezető úthoz a módszer nem érdekli őket. Legkevésbé az jut eszükbe er­ről, hogy tanulás, kitartás, cél- tudatosság. Hogy ez így ala­kult, az már rajtunk, szülőkön múlott, ezért nagy a család fele­lőssége. Mauthner Szekszárdi kórus Velencében, Gárdonyban Zenés áhítattal szolgálni Nem első alkalommal adunk hírt arról, hogy van Szekszárdon egy kórus, mely azt tűzte zászlajára célul, hogy énekmondás- saí, zenével, verssel, irodalmi részletekkel „örömmondó, béke­követ” legyen. Az ötletadó Lemle Zoltán egyházmegyei lelkész. Másfél évvel ezelőtt egy szűk baráti körben hangzott el eme kívánság. Tudván, hogy „kérje­tek és megadatik”, így ma már azt lehet elmondani e kórusról, hogy úton van. Sorra valósítja meg - gyülekezetről gyüleke­zetre haladva - az egykori célt, arni marad a jövőben is a Gár­donyi Zoltán Református Kis­együttes. A névadó egy méltat­lanul elfeledett zeneszerző, ze­nekutató, zenetudós, pedagó­gus, Kodály Zoltán tanítványa volt, az egyházzene kimagasló egyénisége. Azt is el kell mondani a re­formátus kisegyüttesről, hogy ökumenikus látásmódjukból adódóan tagjai között más val- lásúak is énekelnek. Nem kizá­rólag az éneklés szeretete tartja egybe a hónapról hónapra nö­vekvő létszámú közösséget. Olyan baráti körről van szó, amelyben külön-külön is éltető és erőt adó hangulatot találnak. Kevés azon közösségek száma, akik napjainkban hasonmód szolgálnak. Ez megint egy megfakult fogalom: szolgálni! Hitük szerint ez másokat fel­emelő, segítő munkálkodás, amelyben a lélek lesz gazda­gabb. Műsorukat, repertoárju­kat ennek megfelelően állítják, válogatják össze. A karnagy Naszladi Judit tanárnő. Az ő vezényletével hangoznak fel azok a kórusművek, melyek szerzői között találjuk: Beet- howen, Bárdos Lajos, Maár Margit, Charpentier, Goudi- merl nevét, és lehetne folytatni a sort. Bach, Vivaldi művei or­gonán és kamarazenekarban éppenúgy megszólalnak, mint Gluck muzsikája fuvolán, vagy egy-egy zsoltárdallam gitárkí­sérettel. így volt ez legutóbbi fellépé­seik szolgálati helyén, Velen­cében, Gárdonyban is. Az ot­tani református gyülekezetek meghívására érkeztek. A már kialakultnak nevezhető rendtar­tásuk szerint a zenés áhítat közben Lemle Zoltán egyház­megyei lelkész mondta el - mindkét településen - azon gondolatait, melyek bibliai ige­szakaszok alapján egyéni bi­zonyságtételül is szolgáltak. A mind igényesebbé váló, egyre magasabb színvonalon, tartal­mas programmal fellépő kórus­ban Erős Edina fuvolán, Ta­mási János gitáron, Lozsányi Tamás és Papp Szilárd orgo­nán, Bognár Jenő szólóénekkel, a Kajsza-kvartett rézfúvós hangszerekkel működött közre. Lelki gazdagságról már esett szó. Szólni kell arról is, hogy az utazásaik költségekkel járnak. Kérdés lehet, hogy ki vagy kik a szponzoraik, támogatóik. Kezdetben saját autóikkal, esz­közeikkel oldották meg a sze­mélyszállítást, de amint nőtt a távolság lakóhelyük és a ven­dégváró gyülekezetek között - Decs, Medina, Budapest - cél­szerűbbnek látszott nagyobb gépjármű beállítása. A velen­cei, gárdonyi utazáshoz az OTP Szekszárdi Igazgatósága nyúj­tott ehhez segítséget annak ér­dekében, hogy kovászként él­tesse a kórus munkálkodását mások lelki gyarapodására. Decsi Kiss János A „Pro Űrbe Szekszárd Emlékplakett” 1995. évi kitüntetettjei ' Akik a városért sokat tettek Ünnepi közgyűlésen adták át az 1995. évi Pro Űrbe Szek­szárd Emlékplakettet. A díjat a város képviselőtestülete minden évben három olyan polgárnak adományozza, aki a helyi közösség szolgálatában kiemelkedő érdemeket szerzett és személyében, cselekedetében példaként állítható a jelen és az utókor elé. Idén a megtisztelő díjat a következők kapták. Kertai Józsefné ny. pedagógus A budapesti Ranolder Katoli­kus Intézetben képesítőzött 1949-ben, azóta „néptanító”. Két tanévet Ladományban, osztatlan iskolában tanított, majd 1951-től Szekszárdon dolgozott, először a Béla téri fiúiskolában, majd a Babits Mihály Általános Iskolában. Nyugdíjazását követően 12 évig a Dienes Valéria Általá­nos Iskolába és Grundshule- ban oktatott, nevelt. Kertainé Maár Aranka 46 tanéven keresztül végezte a lehető legnehezebb pedagó­giai munkát, ími-olvasni taní­tott sok száz gyermeket úgy, hogy közben a nevelésükről sem feledkezett meg. Teljes személyiségével, naponta megújulva, következetes szi­gorral nevelte tanítványait, akik ma, nagyszülő, szülő korban is tisztelettel emlegetik nevét. Kevés tanító néni büsz­kélkedhet azzal, amivel ő, hogy érettségizett fiatalembe­rek első útja hozzá vezet. Aranka néni a tantestület megbecsült tagja volt, nyugdí­jasként is példamutató szak­mai felkészültséggel, ember­séggel dolgozott. Boldog lehet az a diák és az a felnőtt, szülő, pedagógus, aki vele valaha kapcsolatba került. Mindig, mindent vállalt iskolájáért, di­ákjaiért, kollégáiért. Az aktív iskolai munkát szeptemberben Aranka néni befejezi, januárban 70 éves lesz. A Szekszárdért fáradha­tatlanul tevékenykedők meg­becsülése Aranka néni kitünte­tése. Élete, munkássága min­denki számára példa, akinek fontos más ember boldogu­lása. Lányi Péter zongoraművész Lányi Péter 1946-ban született Szekszárdon. Itt érettségizett a Garay János Gimnáziumban, majd a Zeneművészeti Főis­kola Pécsi Tanárképző Szakán zongora-szolfézs szakos tanári diplomát szerzett. „A” kategó­riájú előadóművész, 1995-ben a budapesti Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola zeneel­mélet tagozatát is elvégezte. Először a dombóvári zene­iskolában volt igazgató 1970- 72-ig, majd az 1972-73-as tanévben visszakerült Szek- szárdra, ahol abban a zeneis­kolában, melynek néhány év­vel korábban még tanulója volt, egy évre szerződéses ál­lást kapott. Négy éves pécsi kitérő után ismét Szekszárdon, a tanítóképzőben tanít, ahol adjunktus, docens, tanszékve­zető, majd főigazgató-helyet­tes lett. Munkája más váro­sokba is szólította, de mindig szekszárdi maradt, s nem csu­pán itt élő családja, hanem kö­zösségi, emberi kapcsolatai miatt is. Lányi Péter Szekszárd is­mert és elismert egyénisége. Szuggesztív előadóművész, kiváló zenepedagógus, szer­vező és népművelő, társasági ember. Mint előadóművészt, a zene iránti mélységes alázat jellemzi. Szólóestjei mindig sok embert vonzanak. Alig van rendezvény a városban, amelynek ne lenne közremű­ködője. Szólistaként, kamara­zenészként számos külföldi országban elismerést szerzett önmagának és Szekszárdnak is. 1974-ben a Zenetanárok Országos Zongoraversenyé­nek elsődíjasa, részt vett We- imarban a neves pedagógus Rudolf Kerer mesterkurzusán. Két évtizede aktív szervezője a zenetanárok országos zongo­raversenyének. A városért tett több évtizedes, szinte minden­napos munkálkodásáért kapta a Pro Űrbe Emlékplakettet. Theisz Lőrinc műbútor-asztalos Theisz Lőrinc személyében közel másfél évszázados múltra tekintő műbútoraszta­los dinasztia negyedik tagját tiszteljük, aki 93 évet megélt atyjának testamentumához tar­totta magát, azaz: „Becsüld meg magad mindenben, hogy ezt látva, téged mások is meg­becsüljenek”. Theisz Lőrinc - akit egyéb­ként Gyurinak szólítanak, mi­vel Szent György napján szü­letett-, 1927-ben Szekszárdon látta meg a napvilágot. Édes­apja asztalosműhelyében szer­zett alapismereteit Budapesten felsőfokon bővítette. A pécsi Zipemovszky iskolában vas- és műszeripari tanulmányokat folytatott. Á Szekszárdi Búto­ripari Vállalattól ment nyug­díjba, de ma is bejár oda dol­gozni. Sok száz család régi bú­torait kelti életre nagy szakér­telemmel. A családi minta határozta meg pályafutását, szorgalmát, munkája szeretetét, a folyto­nos önképzést, a tudás1 továb­badásának igényét. Sok éven át tanított az ipari szakmun­kásképző iskolában is. Otthon tanulta a takarékos életet, de a rászorulók segítésében soha­sem ismer határt. Atyja az ipa­roskor zenekarában muzsikált, ő maga a Szekszárdi Madri­gálkórus alapító tagjaként harminc éve ma is énekel. So­káig volt a kórus elnöke. Szép hangjával, felkészültségével az énekkar meghatározó egyénisége, ahol tisztelik, sze­retik. A kórus nemzetközi ver­senyeken elért elismerései az ő áldozatkész munkáját is di­csérik. Theisz Lőrinc példát kínál életével, munkájával, ezért e kitüntetés. - Jké ­Miszlaiak köszöneté Gyakorta előfordul, hogy la­punk segítségét kéri kisebb-na­gyobb közösség. Ilyen volt a Miszláról jött levél is. Jóté­konysági estre kértek mozgósí­tást. A rendezvény után újabb levél érkezett, melyben köszö­netét mondtak lapunknak, és beszámoltak a rendezvény sike­réről. Nem szó szerint, de to­vábbítjuk olvasóinknak a levél tartalmát. Szólunk ezzel mind­azokhoz, akik a jótékony esten megjelenésükkel támogatták a kezdeményezést. Táncos rendezvényről lévén szó, így elsőként a zenekari ta­gokat illeti köszönet: Kaszás István, Márkus Imre, Salamon Zsolt, Kántor Tamás. Ők a tisz­teletdíjukat ajánlották fel. Ta­másiból az MSZP nevében 5.000 forintot adtak át, megje­lent dr. Benkő András ország­gyűlési képviselő is, aki köszö­netét fejezte ki a jelenlévőknek, hiányolva a község önkor­mányzatának vezetőit, akikre pedig nagyon számítottak a rendezők. Jöttek azonban a szomszédok: Udvariból, Be- lecskáról, Nagyszékelyből, Tolnanémediből, Gyönkről. A jótékonysági est bevétele közel 50 ezer forint lett. Ezt a teljes összeget Vaszari Anni gyógyí­tására szánják, aki egy buda­pesti kórházban várja a gyógyu­lást. Reményeink szerint arról is beszámolhatunk, hogy egész­ségesen visszatér családja kö­rébe. Addig is köszönettel ve­szünk minden olyan hírt, in­formációt, amely egyének, tár­saságok életéről, örömeiről, gondjairól szól és a szélesebb nyilvánosság előtt is meg akar­ják osztani. - dkj ­Jegyzet írta: F. Kováts Éva Ünneprontás nélkül A T agy szó, ha egy település 1 V oda hagyva a falusi ran­got, várossá avanzsál. Nem­csak büszkeséggel jár a cím, hanem jókora felelősséggel is. Mert ugye nem attól lesz má­ról-holnapra várossá egy köz­ség, hogy többen laknak ott, mint egy faluban, az utták nem sárosak, van vezetékes ivóvíz, csatorna is, és a gyerek, ha akar, helyben járhat középis­kolába. Mindez szükséges per­sze, de csak az alap, ami bizto­sítja a tovább lépést. Mert azért, ami igazán várossá tesz egy települést, az ennél több, az az ott lakóktól függ. És itt adódik a kérdés, válhat-e egyik napról a másikra városi ember a falusiból? Aligha hiszem. A gondolkodás átalakulása min­dig hosszabb időt vesz igénybe, mint az infrastruktúra kialakítása. A dologra a si- montomyai városavatón Gál Zoltán is utalt, bár a jól meg­szervezett, zökkenőmentes rendezvényen talán kissé Un- neprontónak is tűnhetett ez a kijelentés, Hogy mennyire nem az volt, milyen igaza volt az Országgyűlés elnökének, arra az ünnepség utáni események döbbentettek rá. A hivatalos programot köve­tően, délután szerettük volna gyerekeinknek megmutatni a páratlanul szépen felújított si- montomyai várat. Nem vol­tunk egyedül ezzel az igénnyel, rajtunk kívül sok vendég volt, vidékről, a fővárosból. Olya­nok is, akik először jártak a fiatal városban, kíváncsiak voltak a településre és annak szinte egyetlen idegenforgalmi látványosságára, Simon vá­rára, melyet felújított állapo­tában joggal megirigyelhetne bármely falu vagy város. Ezért aztán a látogatók ide tartottak vasárnap délután, és bár a nyi­tott kapun belépve megcsodál­hatták a méteres lőrést, az őr­ség hatalmas, rakott kandalló­ját, a kőpadló alatti börtönt, de a várudvarnál tovább nem jlitottak, jóllehet, a lakóto­ronyba vezető ajtó nyitva volt, de a lépcsőt termetes asszony­ság állta el. A vármúzeum ma zárva tart, közölte kategoriku­san a látogatókkal. Rendben, akkor megnézzük a földszinten a kiállítást, mondtuk, látva,' hogy a nyitott teremben többen vannak. Nem lehet, hangzott a válasz, ott a személyzet ünne­pel. Ha látni akarnak valamit, jöjjenek vissza máskor, szólt a szigorú, szabadnapos teremőr. Tfiddig a történet és talán 1-jnem ünneprontás, ha meg­jegyezzük, hogy talán éppen egy ilyen jeles napon kellene a vármúzeum kapuit a látogatók előtt szélesre tárni, megmu­tatva mindazt, amire büszke lehet minden itt lakó. Ha má­sért nem, márcsak azért is, mert a városi múzeumokban a szünnap a hétfő és nem a va­sárnap. . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom