Tolnai Népújság, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-01 / 152. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1995. július 1., szombat Öt napig Horvátország vendégei voltunk Istria a béke (fél)szigete Kosljun szigete, a punati öbölben „Beférhetek az első tíz közé” Rendkívül nehéz körülmé­nyek között és nagyon szi­gorú állatorvosi felügyelet mellett zajlott le a II. HBH Balatel Kupa nemzetközi távlovagló verseny. A távo- kat csak kevesen tudták tel­jesíteni, sok lovat kizártak, mások eltévedtek. A 160 ki­lométeres táv végeredmé­nye: 1. Arató Barna Turbó nevű lovával. Ideje: 13 óra 41 peré. Itt meg is állhatunk, ugyanis Arató Barna - aki több, mint egy órával előbb érkezett a célba, mint az őt követő három német ver­senyző - egy dombóvári fia­talember. Öt kérdeztük a ver­senyről, a távlovaglásról.- Milyen előzmények után, és mikor kezdted el a távlo­vaglást?- Öt éve lovagiok, előtte atlétizáltam. Három éve űzöm versenyszerűen ezt a sport­ágat. Az első versenyemet Merlot nevű lovammal, egy angol telivérrel teljesítettem, s '92-93-ban ezzel a lóval ver­senyeztem. Turbóval, a ma­gyar félvérrel 1994 óta ver- senyzem.- Milyen nehézségű' volt ez a Zamárdiban megrendezett verseny?- Itthon ez volt az első 160 kilométeres, egy napos erő­próba, és nem volt könnyű. Általában 100-120 kilométer a táv.- Mindig ilyen jó ered­ménnyel érkeztél célba?- Áz első Pannon marato- non Merlot-val egy Suzuki Swiftet nyertem, s még abban az évben, '93-ban indultam a kaposvári Alpok-Adria ver­senyen, ahol a ló sántasága miatt kizártak a versenyből. A következő évben már Turbó­val indultam ugyanezen a versenyen, s ott szintén első helyezést értem el.- Jellemző, hogy egy ko­rod beli fiatalember maga mögött hagyja a tapasztalt lo­vasokat?- Azt hiszem, a távlovag­lásnál csak azon múlik a jó eredmény, hogy milyen lóval indul a versenyző, s hogyan készítette fel a versenyre a lo­vat.- Mi a szépsége, s mitől nehéz ez a sportág?- A szépsége abban áll, hogy változatos tájakon lova­golhatunk. A nehézsége pedig elsősorban a sok felkészülés, az edzések. Igaz, télen pihen a ló és a lovas, de februártól ok­tóberig naponta 20 kilométer az edzés. Ez mindennel együtt napi 3 óra elfoglaltságot je­lent. Kaposváron a Ripl Rónai József szakközépiskolába já­rok. Reggel iskolába indulok, onnan Bükösdre megyek az edzésre, s csak ez után jutok haza.- Milyen versenyre ké­szülsz?- Turbót most pihentetem, s szeptember másodikán me­gyünk az Európa bajnokságra. Ott száz lovas indul legalább. Nem ismerem a külföldi me­zőnyt, de a mostani időm sze­rint beférhetek az első tíz he­lyezett közé.- A nyári szünetben mit csinálsz a lovagláson kívül?- Két kutyámmal foglal­kozom, s mivel a zamárdi verseny egyik nyereménye egy hetes balatoni nyaralás volt, így a Balatonra is eljutok a nyáron.-nagy­A Kamyónéval nyitották az évadot az Erdei Színházban Mint a mesében, hajózunk a va- lószínűtlenül kék és csendes tengeren Krk szigetének partjai mentén. A világ egyik legszebb helye lehet a punati öböl, amelynek közepén majdnem kerek sziget: Kosljun. Azt mondják, a szerzetesek éppen imádkoznak, nem tudnak ve­lünk foglalkozni. Azért csendben beóvako­dunk a kerengőbe, a nyitott templomajtón kihallatszik a szerzetesek éneke, a szépséges dallamok évezrede változatla­nul szállnak az időben. Mintha visszacsöppentünk volna a XI. századba. Amint elhal az utolsó dallam, megelevenedik a templom, visszaérkezünk a XX. század végének idegenforgalmába. A középkorú barát, barna csuhá­ban, látogatókra kondicionált modorban, de ezen is átsejlő szívélyességgel kalauzol biro­dalmának kincsei között. A kora-román kápolnában ős- nyomtatványok, egyedi példá­nyok is vannak. Az MTI pécsi tudósítója és a horvát szerzetes szeme összevillan és egyszerre dúdolják azt az első gregorián dallamot, amit a XI. században, a neumák között is elsőként je­gyeztek le a szerzetesek, még négy vonal közé. Van itt Ptolemaiosz atlasz, amit 1511-ben Velencében nyomtattak, arámi nyelvű tóra­tekercs, pénzgyűjtemény, iko­nok, régi és mai festők művei. A harmincezer kötetes könyv­tárba nem jutunk el. S a glago­lita nyelvű feliratra is csak egy pillantást vetünk, pedig tudjuk, hogy a horvát írásbeliség böl­csői voltak a Krk szigeti kolos­torok, köztük ez is. Kosljunon az 1100-as évektől a 15. száza­dig bencések, majd az érkező kolduló barátok assisi követői őrizték a kultúrát, a hitet, a nyelvet. Régen pénzváltással, zálogházzal, ma pedig az ide­genforgalom szolgálatával kap­csolódnak a gazdasághoz. Minden élményre, emlékre, hangulatra persze nem juthat ennyi hely. Az említett tengeri hajóút hattól fél tízig tartott, s nem tudta az ámuló kezdő ten­gerutazó, hogy a part szebb-e vagy - a naplemente aranyát is beleértve, - a tenger ezernyi színe-változása a fehér ezüsttől a feketéig, az áttetsző zöldtől a sötétkék mélységekig. Az emberekről is beszélni kellene, akik mediterrán ked­vességgel és vendégszerető bő­séggel látták el öt napig azt a 17 magyar újságírót, akik Horvát­ország idegenforgalmi hivata­lának vendégeként utazták be Istriát. Rovinj-ban véletlenül ta­lálkoztunk az idegenforgalmi miniszterhelyettes asszonnyal, aki a fejből nem tudott adatokat két nap múlva táblázatba fog­lalva faxolta el a csoport akkori szálláshelyére. A vendéglátás nagyvonalú volt, Pulában ele­gáns, ötcsillagos szállodában lakhattunk. Az öt nap is kevés lett volna Rovinj középkori szépségeit megismerni, a szűk utcácskák­tól a tengerparti luxus vendég- fogadásig. Sajnos Rovinjt nem láttuk éjszaka, Krk szigetén, Krk város csodálatos főterét pedig kétszer is csak éjfél után sétáltuk körbe, bár ez az idő­pont ott igazán nem számít ké­sőinek. Le kellene írni a piciny pulai illír templomot és a monumen­tális római amfiteátrum hangu­latát, a főtér római szépségeit, a városházát, a római templomot, az éppen tatarozott diadalívet, a bejárt mai piacokat, a ráksalá­tát, a szeretetből szervírozott scampit, a rák-különlegességet, amit megfizetni aligha tudtunk volna. Aki még nem járt Abbáziá­ban, ha csak egy rövid séta, fan­tasztikus ebéd és délutáni für­dőzés idejére is, annak fogalma sem lehet a monarchia szecesz- sziós pompájáról és gazdagsá­gáról. Horvátország az átlag ma­gyarnak, - ezen a színvonalon - a forint folyamatos leértékelése közepette drága. De, vannak kempingek és magánszállások, elő- és utószezonban olcsób­ban. A tenger mindenkinek va- lószínűtlenül tiszta és kék, a hegyek, érintetlen völgyek, sziklás öblök látványa egyéb­ként is megfizethetetlen. Min­denkinek ingyen van. Az autók rendszámai is bi­zonyították, amit vendéglátóink is elmondtak. A legtöbb vendég osztrák, majd olasz és cseh. Kevés a magyar - bár minden luxusszálló előtt is akadt egy- kettő -, többet várnak. Adná­nak, adtak is kedvezményt, de tapasztalataik szerint a magyar utazási irodák „lenyelték” a kü- lönbözetet. A németek nem jönnek, pe­dig Istria, az Adria gyöngye a béke (fél)szigete. Ott nincs és nem is volt háború. Ihárosi Ibolya Csokonai: Kamyóné című víg­játékának előadásával harma­dik évadját nyitotta meg a Za­laegerszegi Erdei Színház. Merő Béla rendezte az öt estén át látható darabot, amelynek címszerepét Molnár Piroska játssza. Délnyugat-Dunántúl egyetlen - az Alsóerdő tölgye­seinek közepén létrehozott - nyári színháza esténként 500- 600 nézőt fogad és augusztus 12-én záija kapuit. A produkciók sora Beaumar­chais: Figaró házassága című vígjátékával - a Kőszegi Vár­színház vendégszereplésében -, majd a marosvásárhelyiekkel közös előadásban, Moliere: Szívek és szarvak című komé­diájával folytatódik. Az idei szezon egyik érde­kessége az Alpok-Adria Nyári Fesztivál német, svájci és svéd gálaműsora lesz, augusztus 3- án. Csendes megemlékezés egy 50 éves évfordulóról Hónapok óta szinte folyamato­san emlékezünk. Felidézzük az 50 évvel ezelőtt lezajlott vész­terhes időket, az országon át­vonuló háborút, a hazát és nép­csoportokat sújtó katasztrófá­kat. Olyanokról is beszélünk, amelyekről az elmúlt évtizedek alatt hallgatni kellett. Az élő szemtanúk fogyatkoznak ugyan, de végre megszólalhat­nak; szinte az utolsó pillanat­ban, hiszen tankönyvek tömörí­téseiből, a krimibe hajló fil­mekből az utódok aligha is­merhetik meg a valóságot. Máig késik az események teljes körű, részrehajlás nélküli feltá­rása; késik a tanulságok leszű­rése és tudatosítása. Ma is alig hallani annak a 15 ezer magyar katonának a sorsá­ról, akik 1945-ben francia hadi­fogságba „estek”. Átéltem az odavezető utat és átvészeltem a francia „vendégszeretet” szé­gyenét és mocskát. Hogyan ke­rültünk az Atlanti-óceán köze­lébe? 1944. október 20-án - a nyi­las puccs után - sor került az esedékes újoncbehívásokra. A hajmáskéri tüzériskolába 800 karpaszományos (érettségizett, egyetemi hallgató, friss diplo­más) vonult be. A félévig tartó alap- és tiszthelyettesi képzést menekülések közepette kaptuk: Hajmáskérről decemberben Lengyel-Pomerániába, febru­árban a Cseh-Szudétavidékre jutottunk. Ugyanis a Wehr­macht a harctéri bevetésünket folyamatosan igényelte, azon­ban iskolaparancsnokunk, Pentsy Zoltán vezérőrnagy há­romszor is kibújt a feladat alól (róla mindnyájan tudtuk, hogy nem híve a Szálasi diktatúrá­nak). Arra hivatkozott, hogy fiait előbb ki kell képezni, fel kell készíteni a háborúra. Sze­mélyes érdeme, hogy megmen­tett bennünket a haláltól és a szovjet hadifogságtól. 1945 áp­rilis közepén éjszakai hadgya­korlat ürügyével a tüzériskola Cheb-ből a Cseherdőn keresz­tül átlopakodott Bajorországba, s ott az érkező USA hadsereg előtt Pentsy tábornok és egy­sége megadta magát. A kato­náskodást puskalövés és harc nélkül ezzel befejeztük. A 72 napig tartó amerikai hadifogságot németországi át­menő és elosztó táborokban a szabad ég alatt, drótkerítések között töltöttük. Az áprilisi fagyban, a májusi záporokban, a medárdi esőkben éjjel-nappal álltunk, áztunk, fáztunk - a szántóföldi sárban lefeküdni nem lehetett. Idegileg és fizika­ilag leromlottunk. Egy hónapig főtt ételt nem láttunk, a napi kenyérellátás (20 fő részére 1 kg) is rendszertelen volt. A nyi­tott marhavagonokban történő szállításkor 2-3 napig se ke­nyér, se víz. Május végétől mű­ködött a tábori konyha, s a lét­minimumot már biztosította. A tisztálkodás ismeretlen foga­lommá vált. Ruhatárunk a raj­tunk lévő katonaöltözékből és fehérneműből állt (a váltást el­vették). Az amerikai őrség el­zsákmányolta tőlünk az órát, gyűrűt, töltőtollat, gyöngyház­betétes kést stb. A 120 ezres Rajna-menti (Bad-Kreutznach) elosztó tá­borban háromezer magyar for­dult meg. Június végén elkez­dődött a tábor feloszlatása. Ek­kor felcsillant a hazaszállítás reménye. Amikor a 600 főre csappant hajmáskérieket beva- gonírozták, láttuk, hogy a vonat mozdonya nyugati irányba áll. Három napi utazás után a fedet­len marhavagonokkal megér­keztünk a franciaországi Voves városba. Éppen 50 évvel ez­előtt, 1945. július 3-án 17 óra­kor az USA-őrséget francia ka­tonák váltották fel. Ugyanis az USA több százezer német hadi­foglyot átadott Franciaország­nak, közöttük mintegy 15 ezer magyart. Ez a döntés - a mo­dem rabszolga-kereskedelem, embervásár - súlyosan sértette a nemzetközi jog előírásait, ugyanis Franciaország és Ma­gyarország a második világhá­ború során nem volt hadiálla­potban egymással. Minden kezdődött elölről: átmeneti táborok után 9 hóna­pig Poitiers. Ahány őrségváltás, annyi motozás és ékszervadá­szat. Előfordult nyilvános ve­rés, 1-2 napi fogda élelem-el­vonással, egyszer közénk lőttek (1 halott). Á helyzet annyiban javult, hogy a franciáknál sá­torponyva került a fejünk fölé, majd egy kő-hodályban helyez­tek el bennünket, végül barak­kok emeletes priccsein pihen­hettünk. Álmainkat hol tetű-, hol patkányinvázió kísérte. Megismertük a híres „francia konyhát” is. A takarmánynövé­nyek érése, betakarítása szerint 4-6 hetente változott az étlap: a vízben főtt hántolatlan árpát követte a tök, majd a hántolat­lan zab, a káposztalevél, az af­rikai murok, télen a szójakorpa. Csonttá-bőrré lesoványodott, ráncos, borostás aggastyánként vánszorogtunk, s vártuk a ha­lált, mely naponta aratott: Vo- ves-ban néhány, Saint Jean D' Angely-ben 100, Poitiers-ben 150 magyar tüzér pihen a te­mető (?) jeltelen sírjaiban. Március végén közölték ha­zaszállításunkat. Április köze­pén más francia táborból 300 magyar érkezett, így együtt volt egy transzportra való. Április 17-én indult a szerelvény, s 3 heti utazás titán 1946. május 9- én léptem be a szülői ház kapu­ján. A magyar „prisonniers de guerre”-k sorsa kegyetlen volt. Egy, a Pireneusok kőbányáit megjárt fogoly szerint: „Érez­tük a lakosság megvetését és gyűlöletét... Piszokul bántak velünk, majd éhen haltunk.” Egy másik tábort megjáró Sza- konyi Károly írja: „Fogolynak lenni a franciáknál tudod, mit jelentett? Aki végigcsinálta, az megszenvedte a magáét egész életére.” A jogtalanság mellett azért is felháborítóak az átvé­szelt keserves hónapok, mert 1939-44-ben a németországi kényszermunkára ítélt franciák közül körülbelül 1200-an Ma­gyarországra szöktek, s itt vé­delmet kaptak, és vendégszere­tetben részesültek. Az életüket megmentő magyarokról hálával emlékeztek: „Ez az ország nagy rokonszenvvel fogadott ben­nünket”; „örökre odafűz a hála és a barátság érzése”. Sajnos, ilyen meleg szavakat mi nem viszonozhatunk. Az 50 éves évfordulókon el­hangzanak megkövetések, bo­csánatkérések és megbocsátá­sok. Csendesen kérdezem: Franciaország meddig vár még? Dr. Kolta László A rovinj-i szent Eufémia templom esti fényben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom