Tolnai Népújság, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-01 / 152. szám
1995. július 1., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Rejtett értékeink Dr. Györki Lajos orvos élete Kilencvenöt esztendővel ezelőtt gyászlobogó került a vár- megyeháza homlokzatára: nem törődvén a hivatalos előírásokkal, egy tisztes életút előtt hajtotta meg fejét egész Tolna, elismerve egyaránt a hazafiűi, emberi és szakmai nagyságot. Barátja és ifjabb tisztelője, Koritsánszky Ottó - a jeles gyógyszerész és helytörténész - írta meg életrajzát s minden, amit tudunk, innét származik. Györki Lajos a Somogy megyei Osztopánban született 1830 augusztusában, atyja „szerény viszonyok közt élő tanító”, aki fiát saját nevelése után a hő- gyészi középiskolai előkészítőbe, majd a veszprémi piarista gimnáziumba íratta. Óraadásból, korrepetálásból és néhány kanonok segítségéből gyűlt össze a tanuláshoz kellő pénz itt is, majd Pécsett is, ahol épp a logikát végzi, amikor kitör a forradalom. Itt lép be a 8. önkéntes hovédzászlóaljba - szülői tiltás ellenére. Először a kórházba osztották szolgálatra (akkor még aligha gondolta, hogy későbbi hivatásához is szerez itt tapasztalatot), majd Eszékre helyezték, s a vár kapitulációja után szüleihez tért haza. Peste, később Komáromba kerül, Klapka tábornok seregébe, mint annak segédtitkára. Számos röplapot, hirdetményt ő fogalmazott, de nemcsak a tollat forgatta, hanem futárszolgálatban is részt vett, Kosztolányi Mór ezredes adjutánsa is volt egy hónapig, de 1849. július másodikán - ahogy maga írta Klapka György emlékiratainak lapjaira - „21 óráig ültem lovon, nem tudom már hányat váltottam. Midőn az utolsóról leszállottam, a bőrnadrág tele volt vérrel, alig tudtam megállani, nagyon sebesre lovagoltam magam, kitüntetésül megkínált Kosztolányi, hogy kineveztet a Lehel-huszárokhoz főhadnagynak, én megköszöntem, feltevén magamban, hogy én ugyan nektek többé lóra nem ülök ...” Ennek ellenére szeptember 18-án megkapta főhadnagyi kinevezését, s három-négy hét múlva, amikor a szabadságharc utolsó bástyája is elesett, így hagyta el a várat. (Később akadt ismerősei közt, aki ezt kétségbe vonta, de a kinevezést Klapka 1867- ben külön levél kíséretében igazolásul megismételte. Elkeseredésében Amerikába akart kivándorolni, de tífusza miatt még Komáromból is csak nehezen szabadul. Rövid ideig a Balaton mellett bujdosott, Pécsett a filozófiát végezte el, majd 1850 őszén a pesti orvosi egyetem hallgatója lett. Hogy fenntartsa magát, nevelőskö- dött Emich Gusztáv családjánál, de olthatatlan tudásszomja kielégítésére tanulmányai befejeztével Bécsbe ment. Visszatérve kerül megyénkbe, Alsó- pélre, professzora, Hausmann Ferenc javaslatára. (Később az ő leányát vette feleségül Györki.) Közel tíz évig működött itt csendben, az 1866-ban kitört kolera idején járványorvosként szolgált s több mint ötszáz beteget látott el egyedül. Ezután telepedett le Kölesden, ahol körorvos lett (s oly nagy hírnévre tett szert, mint kevesen), 1871-ben tiszteletbeli megyei főorvossá is kinevezték. Igen élénken vett részt a megyei politikai, egészségpolitikai ügyek formálásában is, egyik vezető egyénisége volt a Tolnamegyei Orvos- és Gyógyszerésztársulatnak. Magánélete azonban szomorú fordulatot vett, amikor 1891-ben meghalt fia: „ereje megtört, egészsége elhagyta”, s amikor veje, dr. Zavaros Gyula Kölesdre költözött, vissza is vonult. Kilencvenöt éve, 1900 július elsején halt meg. „Személyében a hazafiság, vallásosság és emberszeretet példányképét látjuk” - írta Koritsánszky Ottó a Tolnamegyei Közlönyben 11 nap múlva, majd így folytatta: „a szegényeket gyakran anyagilag is segíté”. „Temetésén a vármegye színe-java és a legalsó osztály, a leggazdagabbak és legszegényebbek mind egyforma érzéssel gyűltek a koporsó körül össze. A cikkíró barát megható disztichont is írt búcsúzóul: „Mély tudomány, fennkölt, istent, embert szerető szív/ S égő honszerelem szállt le a sírba veled. A por lesz porrá, de halált nem lát, aki így élt:/ Szép emlékét őrzi a hű kegyelet!” Ma már azonban talán nevét sem ismeri senki... Dr. Töttős Gábor Az emberek javát szolgálni A dombóvári Farkasdi András apátot, esperes-plébánost 1960. június 19-én, 35 évvel ezelőtt szentelték pappá. Közel két évtizeden keresztül mint káplán, majd plébános, illetve esperes szolgálta, szolgálja az embereket. — A szülőfalumban, Alapon 1948-ban a katolikus általános iskola tanítója minist- rálni invitált. A latin ministráció szövegére is megtanított. A nyolc osztály elvégzése után Székesfehérvárra, a papnevelő intézetbe kerültem, mint kisszeminarista, gimnáziumi kispap. Közben feloszlatták a gimnáziumot, s újra kellett kezdeni a középiskolát. Ahhoz, hogy érvényesülni tudjak, Győrben, munka mellett az esti gimnáziumban tanultam tovább. Jelentkeztem a teológiára. Cserháti püspök úr - akkor még prefektus - Pécsre hívott. 1960-ban végeztem, s ez év június 19-én szenteltek. Érdekesség, hogy engem nem a pécsi székes- egyházban, hanem a szülőfalumban, s a székesfehérvári püspök szentelt pappá. Ugyanis első kispapja voltam a községnek, és a templom is akkor volt száz éves. A szentelést követő vasárnapon pedig megtartottam az első szentmisét. Az első kihelyezést 1961-ben kaptam, amikor Simontor- nyára, majd 1963-ban Dombóvárra kerültem káplánnak. Semmiképpen nem akartam Dombóvárra jönni, mert fiatal papként úgy éreztem, nehezen tudok megfelelni az elvárásoknak. Mindenesetre jönnöm kellett, s kilenc évig dr. Juhász Pál plébános mellett voltam. Ezután Bonyhád következett. — Káplánként milyen feladatai voltak? — Elsősorban a hitoktatást, illetve a plébános úr mellett lelkipásztori teendőket - temetés, keresztelés, misézés, gyóntatás, betegek látogatása - kellett ellátnom. Úgy is mondhatjuk, hogy a mindenkori plébános jobbkeze voltam. — Ismét Dombóvárra került. — Igen, 1979-ben, mint plébános, az egyházközség felelőse lettem. Ekkor már nem voltak fenntartásaim, annál is inkább, mert ismertek Dombóváron, s úgy vártak, hogy hazajöttem. Feladatok sora, főként építkezések követték egymást. Elsőként a plébániát kellett rendbetenni, ezt követte a templom belső restaurálása. Elkészült a templomtorony, majd óra is került rá. Az építkezések folytatódtak a ravatalozó építésével a katolikus temetőben. A templom restaurálása, korszerűsítése után megkezdődött - sok-sok huzavona után - a kertvárosi templom építése is. Két év alatt készült el, és 1989-ben, Szent István tiszteletére szentelték. — Mekkora az egyházközség, ami feladatot ad? — Ma 15 ezer lélekszámot, magát Dombóvár belvárosát jelenti. Újdombóváron önálló egyházközség van, az már nem tartozik hozzám. — Mi apát-esperesként ismertük meg. Mit jelent ez? — 1981-ben tiszteletbeli esperes, majd egy év múlva kerületi esperes lettem. Éz nem címet, hanem hivatalt jelent, ami a mai napig is létezik. Az esperességhez a városkörnyéki települések, összesen húsz község tartozik. Az esperességben természetesen nincs mindenhol plébános, csupán tíz településen. Ennek a kerületnek az ügyes-bajos dolgait intézem, feladatait látom el. Tavaly pedig megkaptam az „apát” kitüntető címet, ami elismerése is a végzett munkámnak. — Dombóvár város közéletében is részt vesz. — Igyekeztem mindig együttműködni a város vezetésével, hiszen a cél egy: az emberek szolgálata. Mindkét oldalon így van, s mindkettőnek valahol találkozni kell, s az emberek javát szolgálni.- pusztai téri TÉVÉNÉZŐ Friderikusz és a Sajtóklub Hosszan búcsúztatta magat Friderikusz Sándor a nyári szünet előtt, az előző szezon műsoraiból válogatván, majd pedig egy búcsú-show-val. Némiképp leleplezővé sikeredett az összeállítás, ugyanis Friderikusz a szerkesztő, a rendező, a manager, a producer - akkor is ez a helyzet, ha ezen funkciókra alkalmazottai is vannak - a „zanzába” már kizárólag önmagát válogatta be. Ismervén az eredeti műsorokat, nem biztos, hogy ezek voltak a legjobb pillanatok. Őt persze lehet szeretni és nem szeretni, de tévés egyéniség, az biztos, viszont egyre nagyobb szüksége lenne egy jó szerkesztőre, aki hozzá hasonlóan profi, s legalább olyan erős személyiség is, ezért képes visszafogni egyre kínosabb magamutogatását. Ha volna kontroll, akkor nem fordulna elő, hogy hónapok óta korra, foglalkozásra, a riportalany egyéniségére való tekintet nélkül minden nővendégének udvarolni kezd. Lassan már úgy viselkedik, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe. Kár lenne a show-ért, ha az egyre nagyobb csinnadratta közepette tartalmilag teljesen elszürkülne. Annál is inkább, mert Az én mozim című sorozatában bebizonyította, hogy milyen riporter, belelát az emberi lélek mélységeibe, s önmagán kívül más is érdekli. Például a másik ember. A Sajtóklub című műsornak vezető újságírók a vendégei. Célja nyilván az, hogy véleményüket megtudjuk az aktuális politikai kérdésekről. Többé-kevésbé kialakult stábja volt, úgy összeválogatva, hogy az lefedje a sajtópalettát, legalábbis az ideológiák szintjen. Állandó vendegek voltak a kis példány- számú, ámde önmagát „a konzervatív sajtónak” nevező lap újságírói. Mindegy, hogy mi volt a téma, a vita mindenképpen a körül forgott, hogy mi lesz itt a konzervatív újságírással, mert őket kiszorította, ha nem a politika, akkor a pénz uralma. Tették mindezt pár ezer példányszámú lapjuk helyett a tévé nyilvánossága előtt, ahol még az efféle műsorok nézőszáma is néhány százezer. A műsor hónapokon át másról sem szólt, mint néhány újságíró személyes ügyeiről. Aki nem ismeri őket, csak nézett: Kik ezek, és mi bajuk? Magánbeszélgetés volt az egész, amit célszerű lett volna lebonyolítani egy kávéházban. Persze a műsoron kívül nyilván nem nagyon állnak egymással szóba. Még az a műsor is érdektelennek bizonyult, amely pedig általánosabb érvényű témát, a közlés etikáját boncolgatta egy gyerekrablás kapcsán. Abban sem esett másról szó valójában, mint a konkurens napilapok harcáról. A legutóbbi már hasonlíthatott volna valamiféle műsorra, mert most új arcok is megjelentek. Tamás Gáspár Miklós például egyéniség, érdekes, okos ember, akivel lehet egyetérteni, vagy éppen nem, de vitathatatlanul érdekes ember. A Magyar Narancs ifjú képviselője okosnak látszott, viszont udvarias is volt. Emiatt aztán nem igen jutott szóhoz. Voltak percek, amikor legalább hárman beszéltek egyszerre, a műsorvezetővel együtt. így aztán a néző már sosem tudja meg, mi is a véleményük a miniszterelnök személyiségéről. Ihárosi Ibolya Kódolják az MTV csatornát, jön a VIVA A Music Television Europe ASTRA műholdról sugárzott jeleit július 3-tól Európa-szerte kódolják, tudtuk meg a hírt. A közkedvelt zenei csatorna rajongói joggal kérdezik, hogy ezután szűkebb pátriánk kábel- rendszerein látható lesz-e ez a csatorna? Ez valóban így van - kaptunk választ a Tarr Kft-tői -, de a zeneimádók nem maradnak zenei csatorna nélkül. A mai napon elkészülnek a műszaki átépítéssel, s a Tarr Kft. kábel- rendszerein fogható lesz a VIVA német zenei adás, ugyanazon a csatornán, ahol eddig az MTV jelentkezett. Ezzel a német adóval is bővült a zenei csatornák között a választék, mert jóideje már látható a TOP-TV, ami szintén - különösen fiataloknak szóló - zenei programokat sugároz. Konkrét tárgyalás nem történt, csupán beszélgetés szintjén hangzott el a Tarr Kft. szakemberei között, ha számukra az MTV kedvező áron eladja a műsorát, és azt meg is tudják fizetni, akkor elképzelhető, hogy a kábelrendszeren ismét lesz MTV zenei csatorna. Gondolatok egy szekszárdi koncert hallgatása közben A múlt héten, csütörtök estére a „Daniel Speer” rézfúvós kvintett invitálására mentem el Szekszárdon a Művészetek Házába, hogy műsorukat meghallgassam. Tudtam, egy fiatal együttesről van szó és fiatalságuk kapcsán előre látható volt a „kedves és játékos” zenei felfogás, s valójában erre voltam a legkíváncsibb. Mit tud kezdeni egy „rezes” társaság a felkínált művekkel? Bevonulásuk ünnepélyesen méltóságteljes volt, hiszen a jól ismert M. A. Charpentier: Előjáték a „Te Deum”-hoz című zene állva történt előadásával már valamit előrevetített a „felkészültségükből”. M. Locke: Zene Őfelségének című kompozíciója a ködös Albionból „érkezett”, ám ez az „alig tapasztalt” együttes valami alig érezhető „melankóliával” volt képes megragadni a lényeget, hogy az öt tétel alatt alig tudott meg nem ille- tődni a hallgató. Honnan ez a zenei értés és megértés képessége? Majd D. Scarlatti: Szonátájának átiratában gyönyörködhettünk. A kürt igazán szépen csengő - „gikszerektől” teljesen mentes - hangja mellett szóló lehetőséget kapott a harsona és a tuba is. Egyszerűen és szépen megformált dallamívek között bujkáló téma-variációk áradtak, magukkal ragadván a hallgatóságot. Ezután már szinte „elvártuk” a H. Purcell által megírt „szonáta két trombitára és rézfúvókra” című darabjának briliáns megszólaltatását. Igaz, a zene maga is felkínálta önmagát, ám e felkínálkozás mit sem ért volna ilyen felkészült és zeneileg érett muzsikusok nélkül. Ezt még akkor is ki kell mondanunk, ha a két trombita időnként „el-elfáradt”. Valóságos zenei élményben volt részünk. A nagyon is „komolyan vett” I. Cheetham: Tréfa után egy valódi vérbő „játékkal” búcsúztak el a szünet előtt. Rossini: A Sevillai borbély című operájából Figaró belépője hangzott el. A baritonra írt dallam „áriája” tubán már magában is meghökkentő gondolat, ám ez a fiatal muzsikus úgy ismeri hangszerét, hogy „vitathatatlanná” tette e választás jogosságát. A tuba „elragadóan” dalolt és ezzel mindent elmondtunk - úgy érzem - a produkcióról. S. Barber: Adagiojával folytatták a koncertet. A kortárs filmzene dallamvilága vérben és szennyben fogant. A vietnami háború amerikai borzadá- lya jelentette a gyökereit az amerikai szerzőnek. Nos, ez a zene „megborzongatott”. E döbbenet után ismét kortárs szólalt meg: M. Forsyth: The Golyarden Grounde című kompozíciója. A makacsul ismétlődő ritmikában „el-el- tűnő”, néha bujdokló téma feloldásai mindegyik hangszertől maximumot kívánt. A szép megformálás ellenére némi fáradtságot éreztem itt már. Ám mintha pont erre az érzésre akartak volna rácáfolni a „fiatalok”, Bizet: Carmen című operájának operált változatát tárták elénk. Olyan vérbő játéknak voltunk tanúi, hogy a könnyünk is kicsordult a kacagástól. A hangszerek szinte önálló életet éltek és úgy daloltak, hogy észre is alig vettük: ember - muzsikus ember - van mögöttük. Jó volt e játék és jó volt a hangulat megragadása. Köszönet érte. E kacagó és magával ragadó estén valami nagyon rosszul esett nekem, s talán a fiatal muzsikusoknak is. A trombitás Hammer Gábor és Boda Gergely, a kürtös Pétersz Árpád, a tubás Johann Attila és a harsonás Sörfőző Zoltán szekszárdi kapcsolataik révén jól tudták amit mi is, hogy a városban jó néhány rézfúvós tanár működik, büszkék e város lakói a legalább ötven fős fúvós zenekarra, ám ezen az estén csak egyetlen fiúcska volt ott, aki az első sorban áhítattal hallgatta a „nagyok” muzsikálását, kacagott a zenei tréfákon s akár akarta, akár nem: tanult. Sörfőző Zoltán ebből a Zeneiskolából indult útjára és mint „feldobott kő” visszatért, magával hozta barátait, hiszen a város neki az éltető gyökereket jelenti. Nyilván sokat beszélt az együttesnek e múltról és talán egy picit „megköny- nyezte” a gyönyörű estet. Mit is mondhatok: köszönöm ezt az estet, az élményt, s még a vélt „könnyet” is, mert maradjon mindig fontos a gyökér, az éltető otthon, ha néha feledékeny is. Rosner Gyula