Tolnai Népújság, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-04 / 30. szám
Otthon néha a felesége és a kisfia is terít Ünnepnapjainkat egyebek mellett az is megkülönbözteti a mezei hétköznapoktól, hogy a díszebédet, vacsorát a szépen terített asztalnál fogyasztjuk el vendégeink, vagy vendéglátóink társaságában. Szóval adunk a tálalásra. Fábián Gyula az elmúlt hétvégén igazán kitett magáért Budapesten a III. Országos Gasztronómiai Verseny és Kiállítás elnevezésű rendezvényen, amit a BM. Dunapalotá- ban rendeztek meg számos indulóval, rengeteg érdeklődő örömére. A Tolna megye székhelyén élő versenyző ugyanis a terítési versenyen indult, s alkalmi díszterítékét végül bronzéremmel díjazta a zsűri. Szép ez az eredmény, hiszen az ország huszonkét legjobbja vett részt a versengésen - gondolhatnánk. Ám Fábián Gyula keserűen nyilatkozott erről. Mint mondta, öt évvel ezelőtt aranyérmet szerzett, pedig akkor 70 induló között kellett bizonyítania szakmai tudását, s akkor valóban az ország minden részéről érkeztek versenyzők a megmérettetésre. Sajnos azóta a fővárosi hegemónia teljesen átvette az uralmat. A nagy szállodák „diktálják” a szabályokat, onnan kerülnek a zsűribe a tagok is, így Fábián Gyula szerint megkérdőjelezhető a bírálók pártatlansága. Ezt sokan érzik, hiszen a most indulók között a terítési kategóriában alig akadtak vidéki versenyzők. Nekik szinte nem is érdemes egy ilyen viadalon részt venniük. Persze az egy héttel ezelőtti bosszúság már elpárolgott a szekszárdi Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet szakoktatójából, hiszen kárpótolták őt a kollégák, tanítványok elismerő szavai. Mint megtudtuk, a versenyre való felkészülés nagyon sok utánjárást igényel, hiszen a teljes terítéket össze kell szedni. Ebbe beletartozik az asztal, a székek, a poharak, tányérok, evőeszközök, a menükártya, az abrosz és még sok minden más is. Együttesen az ő terítéke kb. 150-200 ezer forint anyagi értéket, no meg nem könnyen feledhető esztétikai értéket képviselt. A tárgyi, anyagi feltételek részint az iskolának, másrészt Prikryl Józsefnek, egy paksi vállalkozó fiatalembernek köszönhetően adottá váltak, hogy a versenyző megvalósíthassa elképzeléseit. Fábián Gyula egy Opel jubileumi díszvacsorához terített, amit az asztalon lévő autó-virágtartó, és két miniatűr, de tökéletesen hű Opel kocsi is jelzett az asztalon. A versenybe tartozott egyébként egy menüsor ajánlása is. Sajnos, a grafikus és dekoratőr segítségével készült menükártyák megtetszhettek valakinek . . . De a csalódott bronzérmes elmondja, hogy ajánlatában balatoni töltött fogas, fácán erőleves, bélszínérmék Kedvessy módon és kecskeméti barackpuding szerepelt. Ezekhez az ételekhez pusztakoktélt, balatonfüredi rizlinget, szekszárdi bikavért és flambírozott kávét ajánlott. A mestervizsgás díjazott azért nem adja fel. Ismét indulni fog majd versenyen, és reméli, hogy a következő alkalommal már nem köthetnek bele munkájába, s ismét fényesebb érmet szerez. S, hogy ki terít náluk a családban? Aki ráér. Lehet, hogy ő, a felesége, de arra is akad példa, hogy ez a művelet kisfiára marad. Nagy László Ők a „búvárbébik” Minden élet bölcsője a víz. Az ember élete sem kivétel ez alól, mindannyian folyadékban lebegve fejlődtünk aprócska embrióból csecsemővé. Nincs is probléma csecsemőkorban, pár hónapos gyerekek minden félelem, ijedtség nélkül „úszkálnak” a medencében, hiszen még nem felejtették el azt a 9 hónapnyi lebegést. Persze ez a „bentróí" hozott természetes viselkedés gyakorlás nélkül elkopik, s újra kell tanulnunk a vízi viselkedést. A szekszárdi II. számú óvodából szeptember óta járnak a gyerekek úszótanfolyamra Paksra, a Búvárbébi kkt. úszóiskolájába. A hétfő az „uszis nap”, reggel 8-ra érkezik a busz Paksról, s szállítja a gyerekeket (középsős és nagycsoportos óvodásokat) a tanuszodához az óvónénik kíséretében. Mindenki tudja már a rendet, néhány perc, s úszásra kész a csapat egyik fele. Egy órán keresztül tanulnak és játszanak a medencében, ezalatt a csapat másik fele játszik, vagy videófilmet néz, s aztán csere. A foglalkozás befejeztével ismét buszra szállnak, s ebédre már újra az óvodában vannak. Mind az oktatás, mind az egyéb szolgáltatások színvonalával igen elégedett az óvoda. Várnai Péterrel, a Búvárbébi Közkereseti Társaság vezetőjével arról beszélgetünk, hogyan lehet jó úszóiskolát csinálni. — Mi a népszerűségük titka ? — A célunk az, hogy a gyerekek valóban megtanuljanak úszni, biztonságban érezzék magukat a vízben. Mindezt sok játékkal kombinálva. Alapelv nálunk, hogy az oktatók végig a vízben tartózkodnak, együtt a gyerekekkel. Egy-egy csoporton belül három kategóriába osztjuk a kicsiket, képességeik, tudásuk és bátorságuk szerint. Az így összeállított csoportok nem állandóak, az egyes gyerekek fejlődése alapján átjárhatóak, van, aki „felsőbb szintre” kerül, de olyan is akad, akiről később kiderül, a kisebb tudásszintű csoportban a helye. Az oktatást szintfelméréssel kezdjük, a gyerekeknek fényképes igazolványuk van, melyben értékeljük a haladásukat. A tanmedencében a víz hőmérséklete állandó, 28,5 fok körüli, a levegő hőmérséklete pedig állandóan 30 fok. Könnyíti a helyzetünket, hogy az uszoda víztisztító-vízforgató rendszere az egyik legkorszerűbb, még soha nem fordult elő olyan fertőzés, aminek az eredete az uszodára vezethető vissza. Az öltözők hőmérséklete 24-26 fok, mind falra szerelt, mind kézi hajszárítóból bőséges a készletünk, nem kell attól tartani, hogy megfáznak a gyerekek. — Hányán tanulnak úszni? — Harminc településről nagyjából ezer gyerek jár hozzánk, óvodások és általános iskolások. A munkát 5 oktató segítségével végezzük, ezen kívül egy kisegítőnk van, aki az öltözködésben, egyebekben segít a gyerekeknek. Az uszodát béreljük a tanfolyamaink részére, ugyanúgy, mint a buszokat. — Milyen további terveik vannak az úszásoktatásban ? — A lehetőségeink behatároltak, hiszen a vonzáskörzetünk és az uszoda mérete nem változik. Nagy az érdeklődés az úszásoktatás iránt, de egyre inkább tapasztaljuk, hogy anyagi okok miatt sok gyerek lemorzsolódik, főleg azokon a kistelepüléseken, ahol nagy a munkanélküliség. Az oktatási módszerünk két év munkájának eredménye, bevált, ezen szintén nem kívánunk a közeljövőben változtatni. Venter Marianna Egy lány az intézetből „Az érzelmi világom totálkáros” Vannak szomorú sorsú gyermekek. Olyanok, akik egyedül lézengenek a világban, akkor is, ha közösségben élnek. Olyanok, akiknek senki sem kíváncsi az álmaira, tehetségére, előmenetelére, boldogulására. Olyanok, akik kapnak ugyan szeretetet egy-két odaadó dadától, nevelőtől, pedagógustól, de nincs körülöttük az az óvó-ostorozó közeg - a család -, amelyben ők a legfontosabbak. Rosszak ezek a gyermekek, mert rossz az életük. Mert nem éreznek kellő törődést, és csibészkedve próbálják a figyelmet felhívni magukra. Az intézet sosem lesz olyan, mint az otthon. És ez nem az ott dolgozók hibája. A probléma más természetű. Gallai Zsuzsa 17 éves. „Nevelkedett” már sokfelé. Most a szekszárdi GYIVI (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet) lakója. Verseket ír, szaval, a Kolping iskolában tanul, és „piszokul fél a kikerüléstől”. Mert állami gondozottnak lenni nem valami rózsás állapot, de még mindig jobb, mint az, ami utána jön: végzett diákként elkezdeni az életet egyedül, többnyire lakás és munka nélkül. — Mióta vagy állami gondozott? Amióta az eszemet tudom. Édesanyám ott hagyott a kórházban, mikor megszülettem, édesapám pedig meghalt. — Miben? — Azt hiszem, kocsmai verekedésben. — Senkid sincs? — Van három bátyám és egy nővérem, nem itt laknak, mindegyik máshol, nem tartom velük a kapcsolatot. — Merre éltél idáig? — Pesten születtem, aztán kilenc éves koromig nevelőszülőknél voltam, aztán a hőgyészi intézetben helyeztek el, aztán öt évre megint kivettek, utána kerültem a GYIVI-be, aztán Debrecenbe, aztán vissza. Közben mindig költöztünk, új tanárokat, új környezetet kellett megismerni, jártam iskolába Gyön- kön, Sárszentlőrincen, Pakson, Hőgyészen, Zombán és Bony- hádon, ahol cipőfelsőrész-készítést tanultam, de kirúgtak. Akkor örültem a szabadságomnak, de most már utólag bánom, hogy életemnek ezt a szakaszát elszúrtam. — Van még előtted egy pár évtized... — Nem nagyon szeretnék addig élni. — Hát meddig? — Fél évet. — S mivel akarod eltölteni ezt a fél évet? — Meg szeretném írni, hogy milyen is belülről egy félig-meddig zárt intézet, egy olyan, mint a debreceni. Elektromos ajtók, rácsok az ablakon, heti egyszeri kimenő. — Mindenki csak ütött-vá- gott, vagy voltak azért jóakaróid is az életben? — Kiskoromban az egyik mostoha testvéremmel elég mély érzésű kapcsolatom alakult ki, s fájt, hogy elszakítottak tőle. Azóta nem is láttam. A másik ember egy nevelőtanár, Majorosné Takács Éva volt, akihez lelkileg közel kerültem Debrecenben; egymás szemébe nézve, szavak nélkül is tudtuk, mi újság. — És a nevelőszülők? — Szerintem azok csak kihasználják a gyereket. Felmarkolják érte a pénzt, de nem veszik emberszámba. A patronáló, az más. — Mi a különbség? — A nevelőszülő kivisz az intézetből, s nála lakom, a pat- ronálót viszont csak hétvégéken látogatom meg. Ő nem pénzért „tart”, hanem a kölcsönös szimpátián alapul a kapcsolatunk. — Most hogy érzed magad? Az érzelmi világom totálkáros. — Az nem lehetséges, hogy ha fél évnél többet adnál magadnak, találkoznál még jó emberekkel? — Az az igazság, hogy belefáradtam már a keresgélésbe. — Hasonló korú lányok nincsenek az intézetben? — De vannak. — Azokkal nem jössz ki? — Nagyon megválogatom, hogy kiket engedek magamhoz közel. Nem szeretem kimutatni az érzéseimet, inkább közömbös képet vágok. — Dohányzol? .— Leszokó félben vagyok. — Ital, narkó? — Hát, voltam részeg, általában akkor, mikor ki akartam sírni magam. Narkózni még nem próbáltam, és nem is akarok. Viszont sokat csöveztem, voltak olyan időszakaim, mikor leléptem az intézetből, mert lelkileg kikészültem, s csavarogtam az országban. Tapasztalatokat szereztem. — E tapasztalatok alapján írsz, sőt ha jól tudom, sikeres előadó is vagy... — Első-második helyen végeztem mindegyik, intézetek közötti országos versenyen: Aszódon, Kalocsán, Rákospalotán, Gyöngyösön, Esztergomban, Debrecenben. — Tekintsünk el a borús gondolataidtól! A jövődet, ha magad alakíthatnád, milyennek szeretnéd? Család, munka? — Családot nem akarok. Félek, hogy nem tudnám magamból kiadni az érzéseimet. Nagyon különleges férfinek kellene annak lenni, aki velem leélné az életét. A szakmák közül leginkább a gyógymasszőr tetszik, csak ott könnyen el lehet tévedni a prostitúció mezejére. Ami nem nekem való. Szóval még nem tudom, mi akarok lenni, egyáltalán, a szemem miatt, mi lehetek? — Mi baj a szemeddel? — Hat éves koromban kiverte az első nevelőanyám, fakanállal. — Mind a kettő rossz? — Nem, „csak” a bal. Négyszer műtötték. — Semmit nem látsz vele? — Csak körvonalakat. Be- leállt egy szilánk a fakanálból, és nem vittek orvoshoz csak két hét múlva, mert éppen kamillaszezon volt, és nekem azt kellett szednem a réten. — Sok minden ért. Te vagy egyedül ilyen pesszimista, vagy az intézetben nevelkedőkre ez általában jellemző? Gallai Zsuzsa fotó: g. k. — Mindenki ilyen, mert fél, hogy 18 évesen kikerül, és nem tud mihez kezdeni. Kap ugyan 50-100 ezer forint életkezdési segélyt, de mire elég az? Elhelyezkedni se képes, és az első gondolata az, hogy nincs más választás, kinyírom magam. A mai világban támasz nélkül elindulni lehetetlen. A legtöbb állami gondozottból utcagyerek lesz. — Ha új életet kezdhetnél, mihez lenne kedved? — Akkor oda mennék, ahol lovak vannak, és csend. Egy másik világba. — Földrajzilag is máshová? — Persze, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy melyik országban lakom, mert senkim nincs, semmi sem köt ide. Lehet, hogy egyszer, nem lesz több számomra Magyarország, mint egy fájó emlék ... Wessely Fábián Gyula
