Tolnai Népújság, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-18 / 42. szám
A gyerekszemek ragyogásához nem kell pénz FOTÓ: DEGRÉ „Teljesen véletlenül lettem gyógypedagógus, de nem bántam meg. Annakidején a világért sem akartam főiskolán tanulni, szegények voltunk, és én dolgozni akartam, pénzt keresni, de édesapám nagyon megharagudott rám ezért.” - Lám, ahogy Kereszt Józsefné- nek, az iregszemcsei speciális iskola tanárának szavaiból kitűnik, gyógypedagógusnak sem születni kell. Kereszt Józsefné Iregszemcsén arról nevezetes, hogy gyerekekkel foglalkozik, munkaidejében és azon kívül. Az ő vezetésével alakult a közelmúltban a faluban színjátszócsoport, melyben egyaránt szerepet kaphatnak az általános iskolás „normális” és a speciális iskolás fogyatékos gyerekek is. Kezében a játék - pedagógia. — Meg lehet bánni azt, hogy valaki erre a pályára lép? — Amikor visszakerültem Iregszemcsére, nagyon rosszul éreztem magam a munkahelyemen éveken át, és az ember a gyerekeket sem élvezheti, ha rossz a közérzete. Meg lehet bánni biztosan, de most nehezen tudnám elképzelni, hogy mást csináljak. — Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan pedagógus legyen, hogy abban ő is jól érezze magát és eredményesen is dolgozzon? — Ezt nagyon egyszerűen tudom megfogalmazni: ha valaki a gyerekeket szereti, semmi problémája nincsen, akkor az a fő gondja, hogy mindent kihozzon a gyerekből, mindent megadjon neki, megpróbálja beleélni magát az ő helyzetébe. — A pedagógiában, úgy tűnik, a tudás és eredményközKereszt Józsefné pontúság szerepe lényegesen megnőtt az emberi tényezőéhez képest. A gyógypedagógia érintetlen ettől a hangsúly eltolódástól? — Mi gyógypedagógusok vagyunk, és nem pedagógusok, ez lényeges különbség. Közöttünk senkiben nem érzem azt, hogy például sajnálják a dicséretet úgy, mintha pénzbe kerülne. Nálunk sem mindenki egyforma, de hogy a gyerekeket nem igazán szereti, hogy nem őket tartja szem előtt, ez nem jellemző. Az oktatásra mi is hangsúlyt helyezünk, mert amelyik gyerek képes rá, továbbtanul, de nálunk nem gond az, hogy félig elájulok, ha a gyerek megtanul olvasni. — Hogyan kezdődött a kapcsolata a színjátszással, a dráma pedagógiával? — A mi iskolánkban rendszeresen vannak kulturális bemutatók, és amíg volt rá pénz a megyében, a dombóvári kollégák mindig szerveztek versmondó versenyt. Úgy alakult, hogy ha továbbjutottunk valahová, mindig „rám maradtak” a gyerekek. Szerencsém volt, mert már negyedik éve olyan ügyes volt a csoportom, hogy egy komplett műsort meg tudtam velük csinálni, és mindenhonnan elhoztuk az 1-2. helyezést. De mindig piszkált, hogy normális gyerekekkel mennyivel többet lehetne elérni. A logopédus kollégámmal jelentkeztünk Zsámbékra egy drámapedagógiai tanfolyamra, ahol egyszerűen csodákat tanulunk, és ezt nagyon szeretném átadni a gyerekeknek. A drámapedagógia játékosan fejleszti a gyerekek személyiségét, kreativitását. Tavaly előtt elvittük Csurgóra a gyerekeinket a speciális iskolából egy dunántúli versmondó versenyre, ott találkoztam Móka János drámapedagógussal, aki kisegítő iskolásokkal a normális gyerekek országos színjátszó találkozóján első helyezést ért el. ő a drámapedagógia segítségével az értelmi fogyatékosokkal is tudott olyan eredményt produkálni, hogy lepipálták a többieket. — Nem okoz majd problémát, hogy a speciális iskola tanulói az általános iskolásokkal együtt játszanak majd? — Nem. A falukarácsony műsorára három gyerekünket is levittem, utána néhány embertől olyan jelzést kaptam, hogy a legjobban az tetszett nekik, hogy „összeeresztettem” a két iskolát. Egyik gyerekünk egy nyolcadikos nagylány, aki cigány és elég elnyűtt öltözetben volt, először nem érezte jól magát a többiek között - félrehúzódott. A harmadik alkalommal már nagyon jól megvoltak, a múlt heti próbán pedig az ösz- szes gyerek azt kérdezte, hogy miért nem hoztam el magammal. Ha a gyerekek között barátság szövődne, és az általános iskolások látnák, hogy a mieink sem sokkal rosszabbak, mint ők, legfeljebb rosszabb körülmények között élnek, kimondottan előnyös lehetne, mert esetleg hétvégenként meghívhatnák magukhoz az állami gondozott gyerekeket. Én most ilyen álmokban élek, hogy még esetleg ez is előfordulhat. — Ön nem kért tiszteletdíjat a munkájáért. Elég az erkölcsi megbecsülés? — Nem vágyom erkölcsi elismerésre, bár jólesik. Amit a gyerekeken látok az nekem éppen elég. Lehet, hogy furcsán hangzik, de amikor ragyog a szemük, engem kielégít és ehhez nem kell pénz. Hit nélkül nem lehet élni A címbéli mondat motoszkált a fejemben, amikor végighallgattam kedves gimnáziumi osztálytársamat, aki azért akart találkozni velem, hogy elmesélje, vannak még emberek, akik meghallják a segítségért kiáltó szót. Néha bizony őszintétlennek tűnik a sok jótékonykodás manapság, olyan kirakat íze van egy-egy „adományszedésnek”. Azt, hogy szükség van rá, senki sem vitatja, csak hát jó lenne úgy adni, hogy közben a másikat, aki rászorul ne sértsük meg emberségében. Elég fájó dolog odáig eljutni: kérnie kell. A szomorú történetet, amelyet osztálytársam elmesélt, jómagam is olvastam a Kiskegyed 1995. évi 1. számában. Egy 25 éves fiúról szól, akit öt évvel ezelőtt agydaganattal műtötték. Megbénul, ám szellemileg ép maradt. Az orvosok már műtét után lemondtak róla, s lemondott róla - hosszú vívódás és ápolás után - a szerelme is. Aki azóta is bízik és reménykedik, hisz a gyógyulásban, az az édesanyja. Az ápolás évei alatt a különböző kezelésekre óriási összegű pénz kellett. Ezért volt szükség arra, hogy kérjenek, bankszámlát nyissanak. (Iparbank, Békéscsaba, 269-98947. IP. 3-51271) Osztálytársam, olvasva a történetet, elindult, s megkérdezte ismerőseit: küldenének-e együtt ennek a fiúnak az ápolására pénzt? Az összejött 15 ezer forintot a Garay udvar, a Találka tér és a Széchenyi Üzletház kiskereskedői adták össze. Volt, aki szó nélkül nyúlt a pénztárcájához, volt aki elfordította a fejét, s volt, aki azt mondta, nem hisz az ilyesmiben. Ahogy osztálytársam kimondta a hit a szót, egy másik történet jutott az eszembe. Bizonyára a kedves olvasó is emlékszik rá, hisz az egész világon, a Tolnai Népújság hasábjain is megjelent a felhívás. Craig Shergold 8 éves angol kisfiú, akit sorozatosan műtötték agydaganattal, elhatározta, hogy képeslapokat kezd gyűjteni, mert szeretne bekerülni a Guiness rekordok könyvébe. A hír bejárta a világot. A képeslapok pedig özönleni kezdtek. Ez a történet rendkívüli. A jóérzésű idegenek milliói, akiknek tudomására jutott az üzenet, elküldték képeslapjaikat, s nem tartotta vissza őket sem a nyelvi nehézség, sem a távolság. A hit az, ami vezette őket, hogy ezzel a gesztussal részesei legyenek valaminek: egy kisfiú örömének. Az egyedülálló, 33 millió üdvözlőlapból álló gyűjtemény önmagáért beszél. Craig azóta meggyógyult. Édesanyja könyvet írt a hosszú küzdelemről, amely a gyógyulást hozta, a kitűnő orvosoknak, Craig és szülei nagy akaraterejének, s talán kicsit azoknak az embereknek is köszönhetően, akik képeslapjaikkal reménnyel és várakozással, örömmel és élniakarással erősítették meg a kisfiú szívét. A képeslapok még mindig érkeznek, pedig Craig már 1989-ben elérte a rekordot. Kajári István, akiről a Kiskegyedben olvashattunk, Békéscsabán él, 25 éves és öt évvel ezelőtt még vitorlázórepülővel szelte az eget és szabadidejében gitározott. Gyógyszerei havonta 15-16 ezer forintba kerülnek. Sas Erzsébet „A temetésére elmegyek” Nehéz ma élni. Nem csak az átlagembernek, a nyugdíjasoknak, a nagy családosoknak és a munkanélkülieknek. Van egy réteg - számuk talán kevés, legalábbis megyénkben -, amelynek tagjait senki nem tartja pontosan számon. Ők a hajléktalanok. Ez a történet egy asszonyról szól, akit a férje lökött ki az utcára. (A szereplők nevét megváltoztattuk.) Éva mint egy ázott veréb kuporgott a széken, ölébe ejtett kézzel. Napok óta az utcán „lakott” már, amikor bejött a szerkesztőségbe. Nem ismertük egymást. A sírással küszködve próbálta összeszedni magát. — Nincs kihez fordulnom, kérem segítsen rajtam. Az élettársam elzavart otthonról, azt mondta, többet be ne tegyem oda a lábam, mert különben belém vágja a baltát. Nincs hol meghúzódnom, nincs pénzem, a gyerekeimet elvették tőlem. Mi lesz velem? - kérdezte és kitört belőle a sírás. — Ki vette el a gyerekeit? — A falu jegyzője állami gondozásba küldte őket. Azt mondták, nem vagyok alkalmas a nevelésükre, de ha rendbe jön a kapcsolatunk az élettársammal, akkor visszaadják őket. A fiam 9 éves, a két kislány pedig 6 és másfél. A két nagyobb nevelőszülőknél van elhelyezve, a kicsit pedig ide hozták Szekszárdra a csecsemőotthonba. Minden nap meglátogattam. — Miért zavarta el az élettársa? — Tizenkét évig éltünk együtt, ő mind a három gyermekem apja, de nem vett el feleségül. József csak cselédnek vett magához, mostam, főztem, szültem, majd elláttam a gyerekeket. A pénzt egy fillérig elszámoltatta velem, bár arra sem volt elég amit adott, hogy élelmet vegyek belőle öt embernek. Nekem soha nem volt pénzem és semmibe nem volt beleszólásom. Soha nem éreztem, hogy valaki aggódik értem, ha beteg voltam. A legkisebb kedvességért is mindenre képes lettem volna, de én még a saját anyámnak sem kellettem. Pár éves voltam, amikor intézetbe adott, nevelőszülőkhöz kerültem, de ott is csak az utánam járó pénzért tűrtek el. Ahogy kamaszodtam, a részeges nevelőapám „használni akart”, ezért menekültem el 15 évesen Józsefhez. De most új asszonyt akar, azt mondta, meg fog nősülni, én már nem kellek neki. És hozzátette: nem szeretné, ha ide még egyszer betenném a lábam. * Az érintett település jegyzőjével telefonon, majd személyesen is beszéltem. A történetet ismerik, hiszen nem most, hanem évekkel ezelőtt kezdődtek a bajok ebben a családban. Furcsa pár, mondták róluk, annak ellenére, hogy egyikük sem iszik, a férfit becsületes, jó munkaerőnek tartják, az aszszony pedig a maga módján, de nevelgette a gyerekeket. Arra, hogy hogyan és miért kezdődtek a bajok, mindkét fél másként emlékezik. é József 35 éves. — Miért nem engedi haza a gyermekei anyját? — Mert gyűlölöm, ő miatta kerültek állami gondozásba a gyerekeim. Amikor ideges volt, mert a nagyobbik lányom valami rosszat csinált, akkor azt kékre-zöldre verte. A fiam elfutott, a kicsit meg nem bántja, de a középső gyereket, aki éppen rá hasonlít, azt nagyon nem szívleli. — Mindig ilyen volt? — Nem. Úgy pár éve változott meg. Akkor összeszűrte a levet egy férfival a faluban, amíg én dolgoztam. Azóta sokat veszekedtünk. Ideggondozói kezelés alatt is állt az Éva, mert amikor rájön a dili, szinte nem is tud magáról. — Úgy tudom, hogy állami gondozott volt az élettársa. Nem sok szeretetet, ragaszkodást kaphatott az életben, senkije nincs magán kívül, nem lehetne újból megpróbálni? József konokul hallgatott. — Ez az asszony az utcán töltötte az elmúlt napokat, nem tudná visszafogadni? — Nekem nem kell. Nem érdekel mi lesz vele. Lehet, hogy konokul hangzik, de elég volt belőle. A pénzt nem tudja beosztani és anyának is rossz. Tartozásokat csinált, amit elég lesz kifizetnem. Amikor kérdeztem tőle, hová ment el a pénz amit adtam neki, akkor kiderült, hogy fülbevalót vett magának. Engem nem érdekel mi lesz vele. — Hideg van, tél van, az utcán nem sokáig bírja. Semmi szánalom nincs magában? — Ha meghal, elmegyek a temetésére. Nélküle akarok élni. Meg akarok nősülni, végre bepucolom a házat és hazahozom a gyerekeimet. — Éva 15 éves volt amikor önnel összeköltözött, ennek most már 12 éve. Mért nem vette el feleségül? — Valahogy mindig éreztem, hogy nem hozzám való. * Amikor pár nappal később ismét találkoztam Évával, már bizakodóbb volt. Talált munkát. A nevelőapja megengedte, hogy pár napig, amíg albérletet talál, meghúzhatja nála magát. Még van 3 nap a munkába állásáig, addig kell találni egy szobát. Közben a kis Vivient a csecsemőotthonban minden nap látogatta. * Másnap sírva jött be hozzám Éva. A nevelőapja részegen nagy veszekedést rendezett az elmúlt éjszaka, őt is és a feleségét is kizavarta a házból. Sürgős tehát az albérlet, de ki áll szóba vele, ha még az egyhavi lakbért se tudja kifizetni? Márpedig neki nincs egy fillérje se. Telefonálgattunk, kell, hogy legyen valaki, aki segíteni tud. A családvédelmi központban sajnálkoztak, de erre nincs keretük, viszont egyetértenek azzal, hogy egyre sürgetőbb lenne, hogy elkészüljön végre a hajléktalanok otthona. De a képviselők egyelőre még vitatkoznak azon, hogy egyáltalán kell-e a városnak ilyen célra épület. A szociális bizottság elnöke is sajnálkozik, segíteni nem tud, majd elméleti fejtegetésbe kezd: ha lenne is egy 20 főt befogadó átmeneti szállás, akkor a kint szorulókat kellene sajnálni. Hiába érveltem, hogy ennek az asszonynak van munkája, neki az átmeneti segítség valóban életmentő lehet, hiszen az utcáról nem lehet munkába járni, ha meg emiatt elveszíti azt, akkor rajta már senki nem segít. A „hivatalos úton” tehát hiába kerestünk megoldást, ezután az egyházaknál próbálkoztunk. Némi biztatást a reformátusok ígértek, de nem szállást, hanem élelmiszert, mosóport és sok apró, hasznos dolgot. És azt, hogy imádkoznak Éváért. A Máltai Szeretet Szolgálat is biztatott bennünket. Úgy látszik, az imádság valóban meghallgattatott, mert az érintett község jegyzője is jó hírrel jelentkezett: egyszeri segélyként 10 ezer forintot ajánlottak fel, azzal a feltétellel, ha majd Éva dolgozik ezer forintonként visszafizeti. * Sikerült albérletet találni, egy üres szobát. Már csak megélni kell egy hónapig, a maradék semmiből, amíg az első fizetését megkapja. 4 Szorongva hívtam fel a gyárban Évát, ahol már két hete dolgozik. Vajon dolgozik-e még, mi lesz ha nem lesz kitartása, bírja-e a munkát? Derűs volt a hangja, szereti a munkáját, jópofák a kollégái, végre valahová tartozik, mondta. Nekem is jó híreim voltak. A Máltai Szeretet Szolgálat irodájában és a szekszárdi református parókián ruhanemű és élelmiszercsomag várja. Mégis jók az emberek, mondta amikor meglátta az au- tónyi csomagot. Hálálkodott, miközben a könnyein keresztül nézte, hogy mennyi hasznos dolgot kapott. — A hét végén meglátogatom a két nagyobbik gyermekemet, már megbeszéltem a nevélőszülőkkel, akik bele is egyeztek. Talán egyszer újból együtt lehetünk - mondta bizonytalanul. Egy üres albérleti szobában, három gyereket, köztük egy másfél évest, egyedül nem lehet ellátni. Egyelőre marad tehát az intézet, de talán van remény arra, hogy ennél jobb is legyen. Mauthner
