Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-24 / 303. szám

10. oldal

Hétvégi Magazin

1994. december 24., szombat

A 99 éves asszony

Haliba, aki kedves és Kairóból jött

Haliba és családija

Haliba arabul kedvest jelent. Nomen est omen, a név meghatároz, a Kairóból Szek- szárdra érkezett, hosz- szú, feketehajű egyiptomi fiatalasszony valóban tüneményesen kedves, állandóan mosolyog, magyaráz, bár lehetnek némi nyelvi nehézségei, tekintve, hogy sem arabul, sem angolul nem túl sokan beszélnek szűkebb pátriánkban. Haliba mégis azt mondja, hogy a magyarok igen kedves, melegszívű, vendégszerető emberek, olyanok, mint az ő népe. Ha vendég jön hozzájuk, örömmel fogadják, marasztalják, enni-inni valóval kínálják. Angliában, ahol az elmúlt évben laktak, négy hónap kellett ahhoz, hogy a szomszédait megismerje, ide szeptemberben jöttek és lám, már a fél város az ismerőse.

Nem véletlen, hogy Haliba a tanévkezdetet tekinti kiindulópontnak, hiszen a férje, Mohamed Aly Noor, azaz James Williams révén került közénk. A férfi angol nyelvet tanít a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán. Hogy miért van két neve, - egy angol és egy arab - Haliba férjének, arra igen egyszerű a magyarázat. James, megcáfolva az angol hidegvért, azért, hogy elnyerje a kairói szépség kezét, áttért az iszlám hitre, így kapta a próféta, Mohamed nevét és a másik kettőt, ami fényt, dicsőséget jelent. Ebből is látszik, hogy Mohamedet szereti felesége népes családja, - négy fivér, egy nővér, - bár először hallani sem akartak arról, hogy egy idegen vegye feleségül Halibát.

— A barátaim révén ismertem meg a férjemet, aki angol professzor és rögtön egymásba

szerettünk. A családom ellenezte a kapcsolatunkat, az arabok nagyon tisztelik a tradíciókat, nem nézik jó szemmel, ha külföldihez megy egy lány férjhez. Az édesapám is így gondolkodott, bár ő felvilágosult ember, a Vörös Félholdnál dolgozik (az európai Vöröskeresztes szervezet megfelelője, szerk.) De James nem tágított, akkor Jemenben tanított, de rendszeresen átjött hozzánk Kairóba, meglátogatta a családunkat, aztán egyszer csak áttért a muzulmán hitre. A bátyáim közül néhánynak ekkor megváltozott a véleménye, de édesapámnak nem. Akkor James hazatért Angliába és elhozta Kairóba hozzánk az egész családját. Az édesapja írt egy beszédet, amit a fia lefordított arabra és elmondta az ő nevében. Az apósom beszéde arról szólt, hogy megértik a szüleim aggodalmát, mert ők is nagyon szeretik a fiukat és hasonlóan éreznek, féltik a gyermeküket és aggódnak érte, tudják, hogy édesapám is épp így félt engem. De éppen azért, mert annyira

szeretik a fiukat, elfogadják a választását, támogatják mindenben és tiszta szívvel ígérik, hogyha a szüleim hozzáadnak a fiukhoz, akkor nagyon fognak rám vigyázni és mindent megtesznek azért, hogy boldogok legyünk.

— Olyan szép beszédet írt az apósom, hogy a két család rögtön egymásba szeretett, és engedélyezték a házasságunkat - nyugtázza a történteket mosolyogva Haliba.

Hogy milyen volt az esküvőjük? Nos, túl azon, hogy csodálatos, nagyon fárasztó. Az arab tradíciók szerint történt minden, Kairóban. Az előkészületek már a kitűzött időpont előtt egy hónappal elkezdődtek. Először saját házat kerestek az ifjú párnak, megvették, majd ott tartották az esüvőt. Nyolcvan zenészt hívtak meg és megszámlálhatatlanul sok vendéget, rokonokat, ismerősöket, szomszédokat, barátokat. Az arabok szeretnek ünnepelni. Egész éjjel táncolt mindenki, csak az ifjú pár állt a hagyományok szerint egy helyben. Mindenki

felszabult volt, boldog, csak Halibának zsibbadt el a lába.

Az esküvőt megelőzte a henna-ünnepség, a muszlim lánybúcsú. Ilyenkor a menyasszony barátnői társaságában mulat egész nap. A népes női sereg minden tagja vörösre hennázza kezét-lábát, táncol és énekel. A púderszerű hennát tálcára teszik, közepére egy gyertyát helyeznek, az egyik barátnő a fejére rakja, aztán táncolva kimennek az utcára, hogy az egész környék megtudja, ünnepelnek. A gyerekek kémek és kapnak a hennából, hogy haza vihessék.

Haliba szereti a jeles napokat. Azt mondja, legkedvesebb muszlim ünnepe a ramadánt, a negyven napos böjtöt követő ünnep. Ilyenkor a reggel hat órai ima után meglátogatják a családtagjaikat, barátaikat, szomszédaikat, ajándékokat, cukros pogácsát visznek, minden gyerek új ruhát kap. A lényeg a családi kapcsolatok, a barátság ápolása, magyarázza Haliba.

Hogy Szekszárdon mit csinál egész nap az ötödik emeleti panellakásban? Szoktatja kislányát, a három éves, göndörfürtű Nádját az óvodába. Nem megy könnyen a dolog, bár mindenki a kedvét keresi, a kislány ellenkezik, nem érzi jól magát, nem érti a magyar szót.

— Nem boldog itt, mert nem tud beszélni, már pedig neki életeleme a beszéd, egész nap fecseg. Ezért aztán én is ott maradok vele az óvodában és vele együtt tanulok magyarul. Szeretném jobban megérteni az itteni embereket.

F. Kováts Éva Fotó: Degré Gábor

Bencze Sándomé született Sző- lősi Mária Decsen él. Ami miatt most szólunk róla, az nem más, mint az élete példája.

99 éves. A születési dátuma 1895. október 24. A hely Kötesd. Innen aztán kanyargós utakon jutott a mai lakóhelyül szolgáló decsi Petőfi utcába.

Ha nyomon követnénk ezt az utat, látnunk kellene, hogy sem ő, sem a családja soha ilyen központi helyen nem élt, mint a mostani. Az egykori szállások, amelyeket a decsi határ tartott fenn, azok voltak az otthont jelentő hajlékok. A Dani-szállás az Ivanizs-szállás, a valamikori Dunaszél, és tehetne folytatni. Mindez még a századforduló első két évtizedét jelzi. Akkor, 1914-ben kötöttek házasságot, ezt követően 1923-ban költöztek erre a vidékre, Decsre.

Első találkozásom Bencze nénivel jóval később volt már, az 1960-as években. Akkor középiskolás diákként többedma- gammal nyári munkát vállaltunk a termelőszövetkezetben. A kertészetben tettük, amit ott a magunkfajta legényekre bíztak. Leginkbáb az ebédidő jut ma is eszembe. Ilyenkor a zöldségesládákon, zsákokon foglaltunk helyet, és fogyasztotta ki-ki az otthonról hozott ételt. Ez volt leginkább a tréfálkozások ideje is. Igaz ugyan, hogy ezekről az évekről manapság nem illik jót mondani, de akkor gyakran akadt, akinek volt kedve viccet mesélni, vagy valami trükkel földeríteni munkatársait. Az sem volt ritka, hogy őszi-téli estéken egyik vagy másik brigádtag névnapi köszöntésére gyűltek egybe, hát... szóval itt tűnt fel egy halványmosolyú, akkor is idősnek tűnő asszony, ő volt Bencze néni, és mellette egy fehérhajú, bajuszú férfiember, a félje. Mindketten inkább hallgatták a többieket, ha nevettek, sem voltak harsányak, ha dalolni kezdett valaki - mert ez sem volt ritka a brigádban - akkor követték a többieket. Ennek ellenére ma azt vallja magáról, hogy mindig vígkedélyű volt. Ha gyerekeiről kell meséni, bizony lassan indul egy-egy szó. Hol is tehet mozdítani a gondolatot akkor, amikor négy fiú közül ma már csak egy él. A halálok okai között ott szerepel a háború . .. háború!

A hosszú életúton semmit nem tart fontosabbnak az egészségben megélt békénél. Ez karácsony táján különösen nagy hangsúlyt kap. Azt szeretné, ha az emberek mindennap tudnák úgy tisztelni a másikat, hogy káromlásra sose nyílna ajkuk. Igen, ez is feltűnő volt akkor, a kertészbrigádban, hogy sem Bencze bácsit, sem Bencze nénit nem tehetett úgy látni, hogy a munkában vétett rossz mozdulat kihozta volna a sodrából. Tizenöt éve özvegyen él unokájánál, Sándoréknál. Külön szoba-konyha a lakrésze, ahova a 12 dédunoka, és 4 ükunoka bármikor zörrenthet, jószívvel fogadja és szeretettel öleli magához őket.

Ebben az ölelésben ott van az a szeretet is, amiről még gyerekkorában tanult, hallott a szüleitől, a környezetétől, attól a közösségtől, amit református gyülekezetnek mondanak. Mindez olyan erővel van jelen ma is napjaiban, hogy a bibliai gondolatokra vágyva kézhez veszi az igazságok könyvét és tetszés szerint lapozgatja. A hasonló témájú rádió és tévéműsorok szíves hallgatója, nézője.

99 esztendő ...- Meditációra érett idő bőséggel. A legközelebb állók, élők az érthető rohanásban mennyire tudnak időt szakítani a nem mesék, hanem megélt történetek faggatására? Talán megadatik még az az esztendő is, amikor a századik életév küszöbén átlépve kívánhatunk további egészséget, békével. Addig az ideihez boldog karácsonyt!

Decsi Kiss János

Meg kell szenvedni, ki kell küzdeni a hitet

Nem zavar, hogy pap vagy?

Puskás Attila káplán a közelmúltban került a szekszárdi plébániára. Nemcsak a karácsonyról beszélgettünk vele, hanem a keresztényi alapélménytől a szexfilmekig, sok mindenről.

Mindannyian ateista környezetben nevelkedtünk az elmúlt évtizedekben. Némelyeknél létezett ugyan egy meghitt „telki” sziget - a család -, de a legtöbbünk otthon sem tapasztalhatta meg a hitből fakadó szeretetet. Kerestünk, de nem tudtuk, mit. Kerestünk, de nem nagy elánnal, hisz az ifjú nem azért van, hogy rágódjon, hanem azért, hogy „éljen”. Kerestünk, és té- velyegtünk, ahogy a haverok: a könnyen leszakítható örömök, élvezetek után kapkodva. Kész csoda, hogy ebben a közegben papok is felcseperedhettek. Kész csoda, hogy az eszme illetve a pénz diktatúrája mind máig nem söpörte el az egyházat, a becsületes, önzetlen, földi javakért nem versenyző emberek közösségét.

Puskás Attila szekszárdi káplán is itt nőtt fel. Gyermekéveit Döbröközön töltötte, gimnáziumba Dombóvárra járt, majd elvégezte a Pázmány Péter Hit- tudományi Akadémiát, Budapesten. Huszonöt éves korában, 1990-ben szentelte pappá a pécsi püspök. Ezt követően egy évet Bécsben tanult, ahol alapvető hittanból doktorált, majd rövid itthoni tartózkodást követően Rómába küldték, két évre. Végzettsége, a filozófia licen- ciátus arra jogosítja, hogy főiskolán taníthat, ám ő azt kérte elöljárójától, hogy egy plébániára kerülhessen, hívekkel foglalkozhasson. így helyezték nemrégiben Szekszárdra.

Megkerestem a „pályakezdő” papot, hogy nekiszegezzek néhány nemcsak karácsonyi kérdést. Azt gondoltam, találkozom egy fiatalemberrel, akinek a hétköznapjaiból hiányzik valami - a csajok s ehelyett azzal keltett szembesülnöm, hogy nekünk, többieknek hiányzik valami az életünkből - az Isten. (A beszélgetés során, közel egykorúak lévén, tegeződtünk.)

— Nem zavar, hogy pap vagy? Ez egyfajta lemondás, vagy épp ellenkezőleg, jutalom?

— Számomra azt jelenti e hivatás, hogy megajándékozott vagyok. Létezik egy keresztényi alapélmény, az az öröm, ami az Istenbe vetett hitből árad. Aki ennek a birtokosa, úgy érzi magát, mint aki kincset talált. S én ezt a kincset másoknak is szeretném megmutatni.

— Mióta tudod ezt magadról?

— A gimnázium harmadik-negyedik évében vált véglegessé az elhatározásom, de már korábban is foglalkoztatott a gondolat, hogy pap teszek.

— Ki inspirált? Volt a rokonságban esetleg valaki, aki ezt a pályát választotta?

— Egyszerű, hívő családból származom. Nem volt a rokonságban ilyen értelemben példaképem, volt viszont egy atya a faluban, aki nagy hatást gyakorolt rám. Rajta tisztán látszott, hogy boldogítja a hit, hogy boldoggá teszi a kincs, amit birtokol. Ugyanakkor a diák-, vagy a katonatársaimnál pont ez a leglényegesebb dolog hiányzott.

— Megszereztél mindenféle képesítést, hogyhogy nem tanítasz?

— A papság az alapvető feladat számomra, s csak aztán jön a tanítás. Egyébként óraadó is vagyok, járok Pécsre, ahol a hat évfolyamon mostmár körülbelül 35 szeminarista van.

— Egy katolikus lelkipásztornál, fcíleg ha fiatal, a legizgalmasabb kérdés a nőtlenség. Te hogy éled ezt meg?

— A családi életről lemondok, azért, hogy egy nagyobb családot, közösséget szolgálhassak.

— De, mint Bőd Péter Ákos is megmondta, az embernek vannak bizonyos biológiai szükségletei...

— Pszichológiai dolog ez. Az energiákat máshová kell összpontosítani, más szintre kell helyezni. A pap teljes szívével, teljes valójával pap. Aki nem így érzi közülünk, az különféle pótlékokat keres, és boldogtalan tesz.

— Voltál szerelmes diákkorodban ?

— Még kispap koromban is. Az,az 5-6 év, tisztázódási folyamat. Sok mindent helyre rak az ember magában, míg eljut a pappá szentelésig.

— S ha most bejön egy csinos hölgy valamiért a plébániára, aki tetszik neked, aki épp a zsánered, hogy viszonyulsz hozzá?

— Aki ide bejön, annak általában valamilyen gondja van. Tehát előszöris hálát adok Istennek, hogy milyen szép, aztán a problémára koncentrálok.

— Isten mindenütt jelen van?

— Igen, de hogy észrevegyük a jelenlétét, ahhoz csendre van szükség. A mai embert külső és belső zajok zavarják az odafigyelésben. Olyan ez, mint mikor mész egy erdőben, és csak a saját lépteidet hallod: az avar zörgését, az ágak recsegését. S ha megállsz, akkor tapasztalod, hogy nicsak, itt madárdal is van, és milyen szép.

— És a papi megtapasztalásnak meddig kell elmennie a világi dolgokban? Meg kell-e nézni mondjuk egy-két szexfilmet ahhoz, hogy véleményt, kritikát mondhassál azokról?

— Ha előre tudom, hogy szexfilm, nem nézem meg. Más a helyzet a művészfilmekkel, melyeknek tehetnek pikáns jelenetei. Azokat, egyfajta belső szabadsággal meg tehet nézni.

— Ez egyénenként más és más?

— Azt hiszem, igen.

— Mi a véleményed a papi méltóságról?

— A papság: szolgálat. „Vetetek vagyok keresztény, és értetek vagyok püspök.” - mondta Szent Ágoston. Valahol minden papban ez kéne, hogy munkáljon.

— Mi indít valakit arra, hogy a saját mindennapi küszködésein túl, a mások nyűgeivel is foglalkozzon ?

— Az, hogy az én telki feszültségeim is oldódnak azzal, ha segíteni tudok másokon. Nagyobb öröm adni, mint kapni.

— Miközben a közösséget szolgálják, nem magányosodnak el a papok? Nem maradnak, főleg ünnepnapokon, egyedül?

— Való igaz, hogy az elmúlt 40 évben a papság kiszorult a közéletből, s fenn állt az elmagányosodás veszélye. De szövődnek különféle szálak, hogy ne egyedül partizánkodjunk. Létezik a papok testvéri közössége - a Focolare -, melynek a találkozások szervezése, a kapcsolatápolás a célja. És ideális esetben olyan hívőközösség is kialakulhat a lelkipásztor körül, ami, akár egy család, törődik vele, rendezvényekre hívja, nem hagyja egyedül.

— Akadnak már, akik neked köszönhetik a hitet?

— Úgy fogalmaznék, hogy közvetíthettem, vannak, akiknek segíthettem közeledni Istenhez.

— Egy pap megingathatatlan a hitben?

— Mindennap imádkozni kell a hitért, ahogy a házasságban is mindennap ki kell mondani az igent. A hit egy úton tevés. Állandóan mélyülnie kell. Pappá válni nem egy biztosítás, nem azt jelenti, hogy na, most akkor ez megvan, kész, rendben. Meg kell szenvedni, ki kell küzdeni a hitet.

— Elképzelhető, hogy Istenen és angyalain kívül más lények is lakják az univerzumot - például ufonauták amelyek az ember látókörén kívül esnek?

— Más értelmes teremtményről a kinyilatkoztatás nem beszél, de létüket sem zárja ki. Ez tudományos kérdés. Az üdvösség szempontjából lényegtelen.

— Mit jelent számodra a karácsony?

— Ámikor a reggeli mise előtt bemegyünk a templomba, még sötét van, amikor kijövünk, már világos. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy megszületett Jézus. Közénk jött a világ világossága.

Wessely Gábor