Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-29 / 255. szám

1994. október 29., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Néhány gondolat a nemzetközi kamarakórus fesztiválról Tetszett a gondolat, hogy Szekszárdon kama­rakórusok találkozzanak meghatározott időpontok­ban egymással úgy, miként barátok találkoznak adni és kapni, feltöltődni, s egy nagyobb közösség is él­vezhesse e zenei eseményt. A gondolatot tettek követ­ték és vitathatatlanul nagy volt a szervező munka, melynek valódi „kedvez­ményezettje" végül a mu­zsikát szerető és befogadni kész szekszárdi közönség lett. Tisztelet a Szekszárdi Madrigálkórusnak és a Művészetek Házának e munkáért, mely az ered­mény mögött ugyan felsej­lik, de el is tűnik, mert né­hány nap után már a „tö- rődöttség" is megszépül. S ez így van jól. A hallgató is tallózni kénytelen, hiszen az egy­mást követő „műsor-na­pok" gazdag választéka valósággal elragadta volna, ám a saját szabadidő is beleszól a „szeretném" és a „tehetem" párharcába. Vagyis ez a fesztivál is bi­zonyította: ha nem is min­den produkcióra ér el mindenki, azért nagyszerű érzés a lehetőség felkínálá­sával élni, s a szép perce­kért is legyünk hálásak a sorsnak. Hat kórus adta tudása legjavát, szerencsére nem versenyeztek, hiszen itt nem az volt a cél. Bár nem volt így „verseny-tétje" a produkciónak, s talán pont ez adta meg a felszaba- dultság érzetét, sőt ennek a felelősségteljes sú­lyát is. Lehetőségeim behatárol­ták a „hallgatásomat", de talán nem méltatlan, hogy egyetlen este zenei élmé­nyeinek alapján tegyek kí­sérletet egy erősen szub­jektív vélemény elfogadta­tására. Teszem ezt azért, mert hat kórus teljesítmé­nyét nem állott módomban figyelemmel kísérni, ám az egészről a „rész" ismereté­ben is lehet vélemény al­kotni. A Stargl Szüvia karnagy által dirigált ötesztendős Bonyhád Városi Vegyeskar „bemutatkozása" szá­momra megdöbbentő él­mény volt. Az alig minő­síthető öt év együtt ének­lése egy énekkar esetében bizony nagyon piciny gyermek-idő. Ez az együt­tes már túljutott a „ka­maszkor" nehézségein és a fiatal, ám meghiggadt kor színvonalas „műsor vá­lasztására" is alkalmas, s azt megvalósítani is képes kórus benyomását keltette. Az teljesen világos volt a hallgatóság számára, hogy az évszázadok múltjából felénk feltárulkozó muzsi­kából nagyszerűen válasz­tott darabokkal bemutat­kozva a szimpátiát meg­nyerték. Tisztán és szépen megformált ívekkel alkot­tak zenét, de pont ezért volt kicsit nehezen meg­emészthető Bárdos: „Széles a Duna ..című kompo­zíciójában a férfikar szinte ijedt indítása. Igaz, ma­gukra találtak, de mégis kár volt „bennünket is megijeszteni". Az egyéb­ként igen lágy megszóla­lásra is érzékeny nőikar is pont ezt a lágyságot „fe­ledte" el Kodály: „Csipkefa bimbója ..című alkotá­sának megszólaltatásában. Itt is csupán az elején érez­tünk egy kis bizonytalan­ságot, de néhány akkord megszólalásában sajnos megjelent. Ugyanakkor elemében volt az énekkar a „Néger spirituálé" interp­retálásánál. Talán egy ki­csit „el is szabadult a jó­kedv", hiszen a szegény szólista - Ányos Andrea - kellemes szopránja „dere­kasan" meg kellett küzdjön az érvényesülésért. Igaz, ezt siker koronázta. E meg­jegyzésekkel nem bántani akartam az együttest, de a fiatal karnagy hatalmas munkáját kívántam ..„fejet hajtva" értékelni. Öt év alatt idáig vinni egy együt­test - „Ez jó mulatság, férfi munka volt!" A Belgiumból érkező kamarakórust, mely szívet melengetőén Kodály Zol­tán nevét viseli - úgy tűnik - egy hatalmas energiáktól szinte robbanni kész kar­nagy: Charlotte Messiaen vezeti. A kilenc főbő álló együttes a szó igaz és ne­mes értelmében amatőr. Szeretnek énekelni, szeret­nek együtt muzsikálni, s ezért áldozatokat is képe­sek hozni, talán nem is ke­veset. Nos, ez már magá­ban is nagyszerű, ám az igyekezettől kipirult arcok e szeretettől sugározva tükrözték a zenéből merí­tett szépség hitét. Az első részben saját zenéjükből merítettek, s nagyon kel­lemes zenei élményt nyúj­tottak, hiszen a belga ko­molyzene számunkra bi­zony ismeretlen. Majd ne­vükhöz híven Kodály mű­veivel búcsúztak. „Nem félünk a magyar nyelvtől, de azért nemzetközi nyel­ven énekeljük a következő dalt" - mondta kedves ak­centussal karnagyuk, s lá-lá-lázva szállt a dal, majd a „Katalinka szállj el. .." című mű már való­ban magyarul szólalt meg. Megindító volt számomra, amint egy hátsó-indiai népcsoporthoz tartozó hölgy „formálja" a szá­mára nagyon nehéz szava­kat, s dalol, önfeledten da­lolja egy másik nép dalát, mert énekelni, muzsikálni jó. Az est vitathatatlanul legnagyobb zenei élmé­nyét a szolnoki Bartók Béla Kórus adta. Itt sietve kell megjegyezzük, ezt el is várhattuk tőlük, hiszen ez az együttes nem amatőr, hanem igazi profi társulat. Képzett muzsikusok és több évtizedes hagyomá­nyokkal rendelkeznek, s ez akkor is igaz, ha többségük igazán nagyon fiatal, ám a kórus hagyományait örö­költék, s jól sáfárkodnak ezzel. Molnár Éva karnagy hallatlanul energikus és célratörő a mélységesen tömör és egységesen meg­szólaló, csiszolt hangok egységében. A korai nyu­gati zenéből merített „be­melegítő" zenék már elő­revetítették a várható bar­tóki, kodályi mélységek megszólaltatásának lehe­tőségét és ez be is követke­zett. Bartók: „Bolyongásba valami oly hátborzongató sejtelemmel hangzott el, melyre már nagyon régen nem volt példa az én „hall­gatói" praxisomban. Éppen ezért már nem csodálkoztam Kodály: „Egyetem-begyetem" című gyöngyözően guruló, áradó kompozíciójának hallatlan „gyermekien já­tékos" előadásán. Valójá­ban itt kellett volna abba­hagyni, hiszen zeneileg mindent megkaptunk, ám Balázs: „Két leánykar" című darabjának előadásá­ban, hiába csillogtatták meg tudásuk legjavát, a kompozíció gyengéit nem tudták eltüntetni. Rosner Gyula Colopok es csoszajuak Első díj a szekszárdi Jantner Jánosnak Furcsa találkozásokat, vi­szontlátásokat produkál néha az élet. Ilyen ez a mostani. Karnyújtásnyira ül tőlem vendéglátóm, Jantner János grafikus. Ugyanekkora távol­ságra voltunk egymástól évti­zedeken át, mégsem tudtam felőle semmit. Emlékezetem­ben talán ezért maradt meg igen jólnevelt, rövidnadrágos kisfiúként, aki otthonosan mozgott a Népújság szerkesz­tőségében és mindig időre hozta be rajzait egy díszhalak­ról szóló sorozathoz. Később politikától se men­tes karikatúrák lapultak a mappájában és hiába húzta le a rolót a szerkesztői szigor a megjelenés előtt. A gyerek, - akit rokonszenvvel figyeltünk -, nemes bosszúra vetemedett, elkezdte küldözgetni a rajzait külföldre. Előbb Görögor­szágban, aztán Montrealban került bele azokba a vaskos albumokba, amikbe a nem­zetközi pályázatok szerzőinek munkáit gyűjtötték össze. Jó volt aztán tudomásul venni, hogy a nyolc általános után helyére került: a pécsi képző- művészeti szakközépiskolába. Azt már nem, hogy innen nem vitt tovább az útja valamelyik művészeti főiskolánkba. Ha­zajött kirakatrendezőnek, gra­fikai készségeit jól kamatoz­tató dekoratőrnek, és mert a szerelem már csak ilyen, há­zasembernek. Két leánygyermeke közül az idősebb az idén érettségi­zik, a kisebb Lengyelben ker­tészetet tanul és lesz szakkép­zett segítője a mamának, aki virágkötész, újabb boltnyitás előtt. No de, míg nőtt a család, Jánost az ismerősök grafikus­ként elharangozták, mert ő is beállt a korábbi családi virág­boltba. Kellett a pénz ahhoz a fészekrakáshoz, ami befejezte­tett. Ott laknak a Flórián utcá­ban, lakóházuk a hajdani Kulacs vendéglő helyén áll és a lakás legapróbb zuga is arról árulkodik, hogy a hasz­nos-szép iránt igen érzékeny emberpár otthona. Itt min­denkinek és mindennek ál­modott helye van. János mun­kájának is a tágas, alig valami bútorral berendezett dolgozó szobájában, ami nem árulja el, hogy ez a műterme. Bizonnyal a kor parancsára történt, hogy a szépnek ebből a műhelyéből előbb reklámgrafikák kerültek ki, címlaptervek, könyvil­lusztrációk csak később. Mindehhez persze ki kellett építeni az induláshoz szüksé­ges kapcsolatrendszert, ami vidéken élőnek elég bonyo­dalmas. Harc is a keményebb fajtából. Jó szerencse, hogy nem magányos harcosként kellett megvívni, hiszen taná­csaival, segítőkészségével mellette állt Schubert Péter, a nevével fémjelzett grafikai stúdió atyamestere. Tőle ta­nulta meg az Airbrusk techni­kát, amiben a grafika kápráz­tató színekkel lényegül fény- képszerűvé. Ma ez kell. Hogy tovább fejlesztve mi még, az a jövő zenéje. Terítve a hosszú dohányzó- asztal János munkáival, lá­bunknál könyvek tornyosul­nak és besertepertél időnként Lina, a féltékeny természetű kis fekete spániel, szemláto­mást neheztel rám az ebéd utáni szieszta megzavarásá­ért, meg a felfordulásért. Ilyen nem szokott lenni ami­kor a gazda dolgozik. Lina föl van háborodva és van némi igaza. A könyvek címlaptervét Já­nos készítette. Nem volt egy­szerű és azonnali a siker e munkákhoz jutni. Ismeretsé­gét tulajdonképpen a Galak­tika című lapnak, illetve a lap nemzetközi hírű szerkesztőjé­nek, Kuczka Péternek kö­szönheti. Máig ez a bázis a Móra Könyvkiadó mellett, de nem úgy jelentik be már a ha­zánkban is honos világcégek­nél sem, hogy „egy ismeretlen az utcáról." Itt van aztán a találkozá­sunk apropója. Nemrég tárlat zárta Debrecenben a II. Nem­zetközi Science Fiction and Fantasy pályázatot. Ezen Jantner János nyerte 69 pá­lyázó közül az első díjat. A te­tovált ember című Bradbury illusztrációjával. Mivel páros­tul utazott a díjátadóra, csak­nem elfogyott a helyezéssel járó tízezer forintos jutalom, az viszont nem akármi, hogy további illusztrációs lehetőség illeti a legjobbakat. Tetszik nekem, hogy ez a fiú megőrizte azt a szerénysé­gét, halkszavúságát, mi emlé­kezetem szerint olyan jel­lemző volt rá. Az viszont bosszant kicsit, hogy nem tartja művészetnek, amit mű­vel. Ha idő és alkalom adódna, biztosan nagyokat vi­tatkoznánk ezen, mert közön­ségként a munkáit nagyon is művészetnek tartom, jóllehet nem vagyok a tudományos és fantasztikus irodalom elköte­lezett híve. — Tudod - meséli - osz­tályfőnökünk is volt az a mű­vésztanár, aki keserű óráiban nem egyszer mondta nekünk Pécsett, hogy menjünk el in­kább kazánkovácsnak és űz­zük az ipart olyan odaadással, hogy az művészet is legyen. Mi persze, vérig sértődtünk, mert ki nem gondolta akkor magáról, hogy egyedül jogo­sult a csúcsra följutni? Idővel aztán rájöttünk, hogy nem sértő szándék szülte a kemény szavakat. Féltett minket a bi­zonytalan jövőtől. Kölcsön fogom kapni, de már itt kézbe kell vennem a Galaktika főszerkesztőjének, Kuczka Péter József Attila- és Kossuth-díjas költőnek negy­ven évnyi hallgatás után, Ut a folyóhoz címmel most kiadott verskötetét. János munkája a borító, rajta nyugodtságával baljós víztükör, három törött cölöpsorral. Megrendítőbben ez a kompozíció nem szól­hatna arról, amit a költő ir­galmatlan őszinteséggel kö­tetbe fűzött az irgalmatlan vi­lágról. Ilyen címlapot csinálni nem tud az az ember, aki csak ipa­ros. Persze, olyan csőszájú szörnyecskéket sem, amilye­neket egészséges humor nél­kül megrajzolni nem lehet. Már attól nevetni kell, hogy a három kíváncsiságtól hajtott imposztor nem repülő micso­dán szökik le a kék bolygóra, hanem úgy ereszkednek alá gubancos kenderkötélen, hogy itt belekóstoljanak kéz- zel-lábbal, legfőképpen or­mányszerű csőszájjal a vi­lágba. Látnivaló, hogy prímán szórakoznak. Tetszik nekik a megtalált mesebeli, amiből az ember egy másik mesebelibe kívánkozik. Én is megtaláltam ám a ne­kem rendelt örömet! Munkái­ban a grafikust, aki nagy bűnt követett volna el, ha elmegy kazánkovácsnak! László Ibolya Rejtett értékeink Lehr Albert munkássága Kevés olyan magyar család van, amelynek négy tagja is országos hírű és jelentőségű tudós-pedagógus lett volna. A sárszentlőrinci származású Lehr család ezek közé tarto­zik, s méghozzá az irodalom terén működtek . mindany- nyian. Az első nemzedékben Lehr András, aki Petőfit taní­totta, belé oltotta a latin költők szeretetét, fiai Lehr Zsigmond (később Lőrinczi), öt önálló munka szerzője, Lehr Albert, akiről bővebben szólunk, va­lamint Lehr Zsigmond fia, aki Tolnai Vilmos néven lett or­szágosan ismertté. Kilencvenöt esztendeje, 1899. október 29-én adott hírt arról a Tolnamegyei Közlöny, hogy egy héttel előbb „meg­ható módon ünnepelték volt tanítványai abból az alkalom­ból, hogy a budapesti evangé­likus főgimnázium tanári szé­kéből nyugalomba vonult". Mindössze ötvenöt éves volt ekkor, hiszen 1844. április 25-én született Sárszentlőrin- cen, ahol iskoláit is kezdte. Már nem járhatott az ottani híres algimnáziumba, mert édesanyját Sopronba szólí­totta a sors, édesapja pedig az ott működő gimnáziumban tanította tovább őt is. A ké­sőbbi szuperintendens (püs­pök) Kis János által alapított magyar társaság legjobb sza­valója, titkára, sőt lapjának, a Hajnalnak szerkesztője és for­dítója is volt. A Bécshez közeli nagyvárosban nem mindig nézték jó szemmel ekkoriban ezeket a törekvéseket, hiszen Ferenc József talán még bízott abban, hogy hazánk csupán egy lesz a sok német nyelvű birodalmi tartomány közül. Lehr a teológia mellett a ma­gyar nyelv és irodalom iránt érdeklődött legjobban, alapos tanulmányai pedig arra sar­kallták, hogy úgymond az utolsó orthológus legyen. Ezt persze nem kell túlságosan komolyan vennünk: valóban ragaszkodott mindenhez, ami nyelvünk értéke, de józan mérlegeléssel soha nem elle­nezte a javítást sem. Bár 1865-től szülővárosában tanít, 1868-1869. között a hal­iéi egyetemen képezte tovább magát, visszatérve pedig a közben Bonyhádra költözött gimnáziumban tanított 1873-ig. Ezután huszonöt esz­tendőt töltött a budapesti evangélikus gimnázium ka­tedráján, miközben megírta legfőbb műveit és megajándé­kozta az országot olyan jeles tanítványokkal, mint Kozma Andor - a kor kedvelt írója és költője -, valamint Fenyő Miksa, a Nyugat későbbi szerkesztője. Áz utóbbi még élete alkonyán is pályája leg­nagyobb kitüntetésének tar­totta, hogy „kitűnő magyarta­nára", Lehr neki adatta az érettségin a magyarul legjob­ban írónak járó jutalmat. Ez pedig nem kis szó, ha tudjuk, amit helyi lapunk is írt 1899-ben: Lehr „a magyar nyelv legalaposabb ismerőjé­nek van elismerve". (E meg­fogalmazást aligha olvasta volna örömmel...) A megtisztelő címet főleg annak köszönhette, hogy 1880-ban kiadta Arany János Toldiját, minden részletre ki­terjedő magyarázatokkal, amiért az Akadémia 1886-ban a nagy jutalommal tüntette ki, az olvasóközönség pedig az­zal, hogy ezt a művet - később nagy bevezető tanulmánnyal - több mint húsz kiadásra méltatta. Bóka László Lehrről szólván megjegyzi: „méltó ér­tékelésével mind nyelvtudo­mányunk, mind irodalomtu­dományunk még mindig adós". Unokaöccse, Gombocz Zol­tán nyelvész azt is fenntartotta az utókor számára, hogy Adyt az elsők között ismerte el, Fe­nyő Miksa pedig arról tanús­kodott, hogy ő ajánlotta elő­ször figyelmébe Móriczot. Művei közül A görögök törté­nete, A római pápák, korának legjelesebb történetíróitól való fordítások, akárcsak Goethe TOLDI. KÖLTŐI ELBESZÉLÉS. ZBTA ARANY JÁNOS. W10TAAÁT7A LEHR ALBERT TAXÁI. TIZENNEGYEDIK KIADÁS. BUDAPEST, FRANKL IN-TÁRSULAT «AUSU u». uitkur k* iSaivuttu*. Herman és Dorotheája, ame­lyet az eredeti versmértékben mutatott be magyarul olvasó­inak 1899-ben. Magyar olva­sókönyve, amelyet először di­ákjain „próbált ki", hosszú évekig a legjobb volt a gimná­zium első három osztálya számára. Kozma Andor írta köszöntő versében a neveze­tes alkalomra: „A lecke te né­ked csak dicső ürügy volt,/ Oktatásid messze célokig ve­zettek:/ Leikéig az ősi magyar nemzetnek./ Tanítád: - élő tűz mi a hideg elvben:-/ Hogy egy tiszta nemzet él a tiszta nyelvben ..." Nyugalomba vonulása után még huszonöt esztendőt élt, 1924. május 9-én halt meg Bu­dapesten, a Nyugatban Ba­lassa József és Fenyő Miksa emlékezett meg pályájáról. Dr. Töttős Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom