Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-22 / 249. szám
1994. október 22., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Vannak vidékek Beszélgetés Kányádi Sándorral „Vannak vidékek gyönyörű/ tájak ahol a keserű/ számban édessé ízesül/ vannak vidékek légiéiül/ szavak sarjadnak rétjein/ gyopárként sziklás bércein/ szavak kapaszkodnak szavak..." - e sorokkal kezdődik Kányádi Sándor elöhang című verse, sokak szerint ha mást nem vet papírra, e versciklussal a magyar irodalom panteonjában előkelő helyet foglal el. De tett mást is. Neve fogalom, félig szándéka ellenére vált az erdélyi magyarság néma rezisztenciájának jelképévé, hiszen ó „csak" írt és ezt teszi ma is ugyan úgy mint azelőtt. A 65 esztendős Kos- suth-díjas költő a héten Szekszárdra látogatott. Marionett / és Argyílus királyfi — Vannak még vidékek? — Ezek a vidékek belül vannak és az ember megszenvedi és örül is neki, hogy vannak. Ha konkrétan kivetítjük és a szülőföldre gondolunk, azokra a vidékekre, amelyekről ezek a versek szóltak, köszönöm szépen vannak, jól érzik magukat. Csak egyre kevesebben vannak a lakosok. Sokan elmentek, fogyatkozó- ban az ifjúság, és minket is utolér ez a mostani morbus hungaricus, ami már nem a tüdőbaj hál' Istennek,-hanem a meddőség kora, most már mi se szaporodunk. A változás koráig évente 7-8 ezres szaporulatot kiizzadtunk magunkból, de most a fiatalság világgá széledt és sajnos ezen a kis Magyarországon sem gyarapodtunk. Mert megfordultak az arányok, egyre több helyen több a temetés, mint a keresztelő. — Ilyenek a vidékek legbelül is? — Most már nem kell metaforákban beszélni, ki lehet mondani bármit. Például a román televízióban azt is, hogy szamár a miniszter. Inkább azok a szomorúságok vannak, hogy volna lehetőségünk lassan több is, mint amivel élni tudunk, viszont lassan nincs aki éljen velük. Úgy szoktam kicsit túlozni, hogy lassan több iskolánk van, mint gyerekünk. Majdnem ott tartunk, hogy azért izgul az ember, be tudjuk-e tölteni az erdélyi magyarok számára fenntartott 418 helyet a kolozsvári egyetemen, mert jogot és köz- gazdaságtant kivéve minden tanári szakon anyanyelven lehet tanulni. — Azzal, hogy nem kell és már nem lehet úgy metaforákban beszélni, ahogy régen, nem lett szegényebb a költészet? — A költészetnek nem az volt a dolga, hogy rébuszok- ban szóljon, azért minden esetben „rá kellett dolgozni", hogy a sorok között is olvasson az ember. Úgy hiszem, hogy a költészet bizonyos tehertételtől megszabadult, most igazán megmutathatja, hogy minden politikai áthallás és odakacsintás nélkül mit tud. — Önnek ez a felszabadulás érzését hozta? — Én ugyan úgy írok, mint azelőtt írtam, sokszor az olvasó érzett, magyarázott bele a szövegbe, na most ha ez kihull a versből, annak akkor is tovább kell élnie és akkor derül ki, hogy igazán jó-e a vers. Ha a vers csak egyszeri alkalomra épül, akkor azt megette az enyészet. Nagyon remélem, hogy a jó verseink nagy hányada kibírta a próbát és átgyalogol a 21. századba. — Politizál? — Aktívan nem. — Pályatársainak egy része engedett a politika hívó szavának. — Én magamat még egy rovatvezetői posztra is alkalmatlannak tartottam a régi világban, épp ezért semmilyen politikai szerepet nem vállalhattam. Talán egy ilyen közönségtalálkozó megtartására alkalmas vagyok, de egy tömeggyűlés megtartására már nem. Azonkívül éh bőbeszédű, türelmetlen ember vagyok, mondom a magamét és ilyen, nem toleráns ember ne menjen politikai pályára. — Pedig az ellenállás szimbóluma volt, sokan várták Öntől a politikai szereplést. — Én megmondtam az elején, hogy erről szó sem lehet, régen sem voltam párttag. Minden jó kezdeményezést pártolok, sőt, ha kell meg is védem. Nyilvánosan a romániai magyar televízióban is kommentáltam az államelnök, vagy a miniszterelnök álláspontját. Egyébként egyáltalán nem vagyok jó véleménnyel a politikusokról, legyen az francia, orosz, vagy angol - én ilyen maradi ember vagyok. Ha a politikusokat egy karanténba, zárt lágerba terelnénk mindenütt, azt hiszem, akkor a társadalom gyűlölködés- mentesebben tudna létezni. De tudom, hogy ebben a világban élünk, mindenkinek vannak politikusai, nekünk is kell, hogy legyen és jó, hogy ilyen demokratikus választási lehetőségünk van. — Ön egyben a román irodalom tolmácsolója is. Van közös nevező, egyetértés magyar és román költők, értelmiségiek között. — Azt hiszem igen. Az író- szövetség - ma már ez divatjamúlt dolog - demokratikus valami volt nálunk, a pozitív diszkrimináció is működött, a kilencven tagú választmányban tíznek magyarnak kellett lennie. Nemzetiségi torzsalkodások nem voltak, fordítottuk egymás műveit. Azt szoktam mondani, hogy ezekkel a kollégákkal sokszor jobban meg tudtuk egymást érteni, mint egy szamár magyarral. — Mi van most Kányádi Sándorral? — Kolozsváron élek, nyugdíjas vagyok, 94-ben voltak sikerélményeim, sok bosz- szúságom is. Örülök, hogy élek és hogy nem töltöttem talán teljesen haszontalanul ezt az esztendőt. Tóth Ferenc A játék mindig ugyanaz. Az izmusok egeket rengető fellendülésének érájában, és napjaink arcnélküli, lehangoló, kusza, prózai valóságában. A játékot nem lehet imitálni, az maga imitáció. A játékba csak belefeledkezni szabad. Mesél a Tamási Galéria, mesélnek benne Szekeres Erzsébet szőnyegei és Marti- neczné Kiss Márta felöltöztetett cserépfigurái a gyermeknek, a benne lakozó felnőttnek - mert a mese a véres valóság ellentükre - és a felnőttben lakozó gyereknek. A kiállítási darabok annyira míves műalkotások, mint amennyire nem azok, hiszen ha akarjuk, kirakatüveg mögé dugva csodáljuk őket, de érezhetjük magunkhoz olyannyira közelinek, hogy melegségük - önmagunk valahavolt melegsége - áttöri a műalkotássá fetisizálás korlátáit. A szőnyegekről Kacor király, az Égigérő fa, a kis Jézus születése köszön vissza, a harsány színekkel megelevenedő mesevilág a népi gyermekjátékok naivitásával provokálja a gyanútlan szemlélő harmónia-igényét. A cserép-mario- nettbábuk megdöbbentően önálló személyiséget sugárzó arccal játékra csalogatnak - ne feledjük: hajdan a marionett színház népszerűsége messze felülmúlta az „ember-színházét" -, hogy aztán ráismerjünk magunkra a törékenységükben ártatlan és esendő agyagemberkékben. Az ember gondolkodni kezd, s ha ez megtörtént, hát itt a játék vége. Rejtett értékeink Eötvös Károly Lajos művei A hónap műtárgya Plugor Sándor grafikája A múlt századi magyar közoktatásügynek nemcsak olyan kiemelkedő óriásai voltak, mint Eötvös József, Tre- fort Ágoston és mások, hanem akadt egy jóval szerényebb képességű, de töretlen lelke- sedésű derékhada is, amely nélkül a „nagyok" sem érhettek volna célt. E tanférfiak - hiszen így tisztelték őket hajdanán - az élet legkülönbözőbb területeiről érkeztek a vallás és közoktatásügy kebelébe, hogy aztán hosszú évtizedek munkájával megvessék a máig jól tartó alapokat. E derékhad egyik jeles képviselője Eötvös Károly Lajos, aki 1847. március 11-én született Solton. Alsóbb iskolái után Gyünkön kezdte a gimnáziumot, Pesten végezte, ezután pedig egy évig a bölcsészkaron, ugyanennyi ideig a református teológián tanult, hogy azután végül Eperjesen végezze - immár a jogi tanulmányokat 1869-ben. Két évvel később letett ügyvédi vizsgáját követően Szekszárdra került, s itt, valamint Budapesten folytatta gyakorlatát. Tolna megye székhelyén két év múlva indult az első helyi újság, amelynek tíz éven át egyik fő dolgozó társa lett, de közben elvégezte az óvóképző tanfolyamot és nagy segítségére volt Bati Jánosnak, a helybeli óvóbácsinak. Á helyi társadalom megbecsült tagjaként ismerték, szíAnya gyermekével vesen vállalta a közszereplést, amelynek nyomán jelent meg első műve is A selyemtenyésztés 100 éve Magyarországon, amit Szekszárdon adott ki 1881-ben a Közlöny mellékleteként. Ebben - Bezerédj Pál kérésére - megalapozta azt, hogy az országos selyemtenyésztés központja ide kerüljön. Három év múlva, 1884. október 19-én az említett lap Legújabb Flóri könyve címmel hívta fel olvasói figyelmét arra, hogy „Eötvös Károly Lajos úr Kis Világ cím alatt egy kötet apróságot rendezett sajtó alá kis gyermekek számára, úgy az óvodában, mint a családokban való használatra", s mutatványul közölték az Erdőben című verset a címoldalon. Ettől kezdve a helyi sajtó szorgalmasan követi a kötet útját, jelzik, hogy Gyulay László és Tahy Antal több mint ötven rajzot készített hozzá, T. Nyitray Lajos polgári iskolai rajztanár pedig egy kordokumentumot remekelt, amikor „a szegzárdi kisdedóvó intézetet élethűen ábrázolja". A művet először Ke- nézy Csatár ismertette a Tolnamegyei Közlönyben, azzal kezdvén, hogy „Minden apa költő - a gyerek szobában ... A szülői szeretet sok tulajdonság forrása, sokmindenre képesíti a szülőt". Vannak, akik azt hiszik, mi sem könnyebb, mint gyermekverset írni. „Ne higyjék, kérem!" - folytatja a Gyulay László rajza kritikus - „Jó gyermekverset írni: nagy feladat. íme ott a régi Flóri könyve: egypár évtized elmúlt annak első kiadása óta s máig úgyszólván egyetlen olvasmánya a gyermekvilágnak ... Ez is itt született, nálunk Tolna megyében - a második Flóri könyvét is tolnamegyei ember írta. Büszkeséggel regisztráljuk e tényt". Eötvös azonban már ekkor két éve elköltözött Szekszárd- ról, s csak szíve és műve húzta vissza. Műve sikere nyomán (1907-ig három kiadást ért meg) előbb Torontál megye segédtanfelügyelője, majd Háromszék, később Hajdú s 1897-1912 között Jász-Nagy- kun-Szolnok vármegye tanfelügyelője lett. Művének címe oly népszerű lett, hogy 1890-ben a Magyar Hírlap gyermekeknek szánt melléklapja is ezt vette föl címül. Egy évvel előtte kiadta az egyházi közigazgatás kézikönyvét, valamint A honfoglalás ezer év előtt és ezer év múltán című füzetét, amellyel a Vasárnapi újság 1889. október 20-i ismertetése szerint „a tanuló ifjúság számára színjátékot írt, hogy ezzel is előkészítse a honfoglalás ezredéves iskolai ünnepélyének megülését. A versekben írt színjáték történetünk korszakalkotó eseményeinek elősorolása hazafias szellemben és versekben". Összesen tizenkét önálló műve látott napvilágot, de szerkesztője volt a Magyar Gyermektanulmányozási Társaság Füzetes Vállalkozásának is, amely derekasan szolgálta az akkori reformpedagógiát, ahogy ezt segítette az általa száz éve szervezett tanszerkiállítás is. Ha mai ízlésünk szerint művei, rímei, tanító szándékú fabulái már elavultnak érződnek, azért ne becsüljük le őket, mert az 1937. augusztus 29-én Budapesten elhunyt alkotójuk jó szívvel, lelkesedéssel és jókor írta meg őket. Dr. Töttős Gábor Egy vonal elindul a fehér papírlapon. Felfelé húz. Egy mozdulat eltéríti ebből az irányból. Találkozik egy másik vonallal, ami oldalról érkezik. Hirtelen többen futnak össze. Cikáznak, átfedik egymást. Folt keletkezik. Erről valami eszébe jut a nézőnek. Látta már valahol, valamikor! Plugor Sándor grafikáit nem először láthatjuk Tolna megyében. A Dombóvári Galéria már bemutatott egy válogatásra valót az erdélyi származású grafikus alkotásai közül. Most Szekszárdon a megyei könyvtár Portagalériájában látható egy a számtalanból. Ez a bizonyos vonal, ami egyszál magában indult a lapon, Plugor Sándor ujjai közül lendült. Erdély, Háromszék vidékén élők szikár vonalaiból állnak össze mondandójához a vonalak. Fehér háttérben fekete csíkok. Ilyen egyszerű a nyelvezete, ő maga végigjárta azt az utat, amelyen e beszédhez szükséges ismereteket megszerezhette. Marosvásárhely művészeti líceumának diákévei után a kolozsvári képzőművészeti főiskolán szerezte diplomájához a tudásanyagot. Itt 1964-ben végzett. Illusztrátorként több könyvben szerepelnek rajzai. Két évtizednél több ideje kiállító művész. Folyóiratokban, önálló bemutatkozásokon találkozhattak sajátos hangulatot árasztó rajzaival. A tengerentúl, Amerikában éppen úgy megjelentek már ezek, mint magyarországi városokban. Az életrajzi adatokban ezen a helyen pontos felsorolása következik kiállításainak. Mi azonban térjünk inkább a hónap műtárgyaként bemutatott grafikához. Egy téglalap átlójához igazított kompozíció. A tekintet először árra a foltra vetődik, amelyből egy emberi fej karaktere rajzolódik. Ezt akár csupa nagybetűvel is írhatjuk és akkor már a rajz tartalmát tekintve meghatároztuk a mondandót is. AZ EMBER FEJE. Azé, aki eljött, hogy úgy tanítson valameny- nyiünket a szeretetre, mint rajta kívül e világon senki más. Igen! Ez a rajz krisztusi fej. Pontosabban Jézus Krisztus fejére emlékeztet, de mivel a töviskoszorúk nem túl hangsúlyosak a rajzon, így bármelyikünk tehertől csüggedő feje is lehet. A jobb kéz kiáltón emelkedik a magasba. Görcsös ujjakkal, fájó tenyérrel, hányszor markoltuk már a levegőt, segítséget fentről várva? A fej foltja egy meggörbült hátív végén helyezkedik. Ez sem kíván sok magyarázatot. Dráma, tragédia! Plugor Sándor valamennyi alkotását ez járja át. Olyan élesen és pontosan körvonalazza az élethelyzetből adódó egyes ember sorsrajzát, ami külön meghatározója egyéni hangjának. Ami aktualitást ad, hogy éppen az ő rajza jelenjen meg a megyei könyvtárban, az nem más, mint a Halottas Könyv kiadása, ami ugyancsak ezekben a napokban volt. E könyv címlapján szerepel a hónap műtárgyaként is bemutatott grafika. A könyv több Plugor Sándor rajzot is tartalmaz. Valamennyi az egyszerű embert ábrázolja. Fejkendős, kalapos parasztasszonyok és férfiak. A sorsuk Erdélyben is a föl- dhözkötöttséget, maradást fogalmazza. A föld, a világ bármely pontján ugyanúgy kéri a műveléshez szükséges javakat, eszközöket, ekét, boronát. Csak egyik helyen 1994-ben bivaly húzza ezeket, míg másutt légkondicionált traktor. Plugor Sándor az állati és emberi erők összefonódásának, egymástól elválaszthatatlan- ságának a tanúja. Ebből a környezetből küldi jeleit, vonalakat, foltokat, fehéren-feketén. Ezeknek a természetes erőknek a megújításáért szól, kiált nagyon egyszerű nyelven, nagyon érthető módon. D. K. J.
