Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-15 / 243. szám
Szombat, 1994. október 15. TOLNAI NÉPÚJSÁG Elfogadni a másságot! Joguk van az emberi élethez Plakett az emberségért lyamot megismerkedett az anyaszereppel, aztán a regö- lyi-majsai otthonba került. Vitte magával örökletes tul- adonságát, a humánumot. Könyvelőként dolgozott először, aztán a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola több munkakör betöltésére jogosító szociológia szervezői szakának elvégzése, valamint profilváltás után, közben és előtt 1984. július 1-jétől megbízott igazgató, majd október 1-jétől intézetvezető lett. A lakók kicserélődésével új feladatok jelentkeztek. Most a legfontosabb azt elfogadtatni a világgal, hogy az értelmi fogyatékosok nem sajnálatra méltóak, joguk van az emberi élet éléséhez, az épek világának megismeréséhez, aminek elengedhetetlen feltétele az életminőségük javítása munkával és sokszínű szabadidős tevékenységgel. Munkát a Budapesti Kézműipari Rt. biztosít, a szabadidőt pedig zömében, a gondozónők, ápolónők szervezik. Örökös gond ugyanis, hogy nincs vagy nagyon kevés a gyógypedagógus. A helyi, a környékbeli, a budapesti fellépéseken, illetve az országos versenyeken való szereplés sok örömet, élményt, ismerkedési, barátko- zási lehetőséget tartogat az otthonlakóknak, tapasztalat- cserét pedig a velük foglalkozóknak. Nézegetem a bronz plakettet, rajta a szomjazónak inniadót és a PRO CARI- TATE feliratot. Dunai János- nét hallgatom. Ennyi szereteted ennyi sikerelélményt sehol máshol nem kapna az ember - vallja csillogó szemmel -, s ez motivál. Megértem. Azért lehet kizárni az érzelmileg egyre sivárabb külső világ hatásait, mert az emberségre az emberség, szeretetre a szeretet, a barátságra a barátság, a jó szóra pedig a jó szó a válasz. Nekem ezt mondja az időben adott, jó helyre került bronz plakett. Ékes László Fotó: Gottvald Károly Október 15-e a Fehér Bot Napja. Az évnek ezen a napján szerte a világon a vakok és gyengénlátók állnak a figyelem középpontjában. A fehér bot gondolata, hogy a szemük világát vesztett embertársaink fehér botot vegyenek a kezükbe, amivel felhívják magukra a figyelmet, 60 éve egy idős párizsi hölgytől indiút el. A fehér bot azóta jelképpé vált a világon. A Fehér Bot Napjáról a megyeszékhelyen is megemlékeznek, október 15-én, ma, szombaton este 7 órai kezdettel jótékonysági hangverseny lesz Szekszárdon, a Művészetek Házában. A belépő ára adomány a Magyar Vakok és Gyengénlátók Tolna Megyei Szervezete számára. A hangverseny szervezője a szekszárdi Családsegítő Központ, \falamint dr. Vastag Oszkár megyei szemészfőorvos. Vele beszélgettünk. — Mi késztet jótékonysági koncert szervezésére egy szemész- főorvost? — Mi, szemészek, ameny- nyire tőlünk telik, támogatjuk a Vakok és Gyengénlátók Szövetségének tevékenységét, hiszen valahol a szakmánk korlátáit jelenti, hogy nem tudjuk meggyógyítani ezeket az embereket. Egyébként is a vakokkal való törődés társadalmi ügy. Magyarországon a század eleje óta szervezett formában történik a támogatásuk, megkockáztatom, hogy európai színvonalú az a gondoskodás, mellyel a társadalom a nem látók felé fordul nálunk. A Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége nálunk már 1918-ban megalakult és az idők folyamán megfelelő érdekképviseleti rendszert hozott létre. Ma a szövetségnek 18 ezer tagja van, a megyei szervezetnek 820. A rendkívül agilis Tolna megyei titkárnak, Kovács Lászlóné- nak köszönhetően minden területen csodálatosan képviselik sorstársaik érdekeit. — Kit neveznek vaknak? — A vakság nagyfokú látásromlást jelent, tehát nemcsak a teljesen vakokat nevezzük annak, hanem a 67 százalékos látáscsökkentek is ide tartoznak. Egy 1970-es rendelet szerint dönthető el, hogy ki tartozik ebbe a kategóriába és ki nem. Ez azért fontos, mert eszerint kapják a számukra járó támogatást. — Ez konkrétan mit jelent? — Vaksági segélyt, személyi járadékot, tagsági igazolvány ellenében ingyenes utazást például. De ide tartoznak a vak és a csökkentlátó óvodák, iskolák, ahol a vakon született vagy fiatalon látásukat vesztett gyereket készítik fel az önálló életvitelre, segítenek megfelelő hivatást találni számukra. — Vannak, akik születésüktől vakok, mások az évek múlásával vesztik el látásukat. — A veleszületett vakság szerencsére igen ritka, előfordulása csak század százalékban mérhető, gyakoribb az oxigénnel kezelt koraszülöttek vaksága. De a legtöbben életük folyamán valamilyen betegség következtében válnak gyengén látókká, vakká. — A vak emberek állandó társadalmi gondoskodást kívánnak, hiszen a vakság nem gyógyítható, az egy állapot. — így van, éppen ezért az egészségügy feladata elsősorban a megelőzés ezen a területen. Tudni kell, hogy húsz egy néhány betegség, - cukorbetegség, érrendszeri betegségek, zöldhályog - vezethet vaksághoz. Ezeknek a betegségeknek a jórészével nehéz felvenni a harcot, igazán eredményes kezelés az esetek nagy részében nincs, megakadályozni nem, csak lassítani lehet a folyamatot. — Mit tehetnek a látók a vakokért? — Az anyagi támogatáson túl a vakok elsősorban több figyelmet, törődést igényelnek az utcán, a hivatalokban, az üzletekben, a tömegközlekedési eszközökön. A másságukat kell elfogadni, jobban oda kell figyelniük a látóknak a fehér botra. F. Kováts Éva Fotó: Degré Gábor A Népjóléti Minisztérium kitüntetése Nézegetem a bronz plakettet, rajta a szomjazónak inniadót, s jóleső érzés tölt el. Nézegetem a bronz plakettet, rajta a PRO CARITATE feliratot, s melegség önti el bensőmet, mert tudom, hogy akinek adták, az a jótékonyságáért, az emberszeretetéért kapta. Mondom is első Tolna megyei tulajdonosának, Dunai János- nénak, a regölyi Fogyatékosok Rehabilitációs Intézete igazgatójának, aki gratulációnk után boldogan mesél a nagy meglepetésről, amiben néhány héttel ezelőtt részesült a népjóléti miniszter elismerésével. Az örömét azonban gyorsan elbújtatja, s aztán arról beszél, hogy ez kitüntetés nem egyedül az ő érdeme, benne vannak a munkatársai, a Magyar Speciális Műhely, s mindenki, akik támogatták, segítették tevékenységében. Azokról az emberekről van szó, akiket a belső késztetés, az emberszeretet, a hivatásszeretet, a másik megbecsülése, tisztelete, a másokért való tenniakarás hozott a pályára, s a jó pedagógiai érzék, a kifogyhatatlan türelem sugárzik róluk. Nézegetem a bronz plakettet és közben arra gondolok, senki sem születik igazgatónak. Ha hiszik, ha nem, ez Dunai Jánosnéval is így van. Álmai, vágyai a pedagóguspálya felé irányították - matematika-fizika szakos tanár szeretett volna lenni -, ám az élet, a nagy rendező más szerepet szánt neki. Rövid ideig képesítés nélküli nevelő volt Magyarkeszi- ben és Pincehelyen, könyvelt a hőgyészi nevelőotthonban - elvégezte a KÁLÁSZ-tanfoJó helyre került az elismerés Üzenet a látóknak Nyáj a falu felett Fotó: Bakó Jenő Nulla-nulla típusú találkozás A közelmúltban a szép Budapesten jártam a még meglévő szakmai társadalmi megbízatásaimból eredő ügyes-bajos dolgokat intézni. A városi forgatagban volt kóválygásom közben a kényszer rávitt, hogy beugor- jak egy megboldogult gyermekkoromban csak „zöld vil- lamos"-ként emlegetett, de manapság már sokkal csicsá- sabb megkönnyebbítő helyre. A sejtelmes fénnyel megvilágított előtérbe toppanva majdnem elfeledtem, hogy minek jöttem.* A forgalomterelő pénztárosasztalka mögött egy egyetemi évfolyamtársammal találtam magam szemben, akivel egy napon diplomáztam nem is akármilyen helyen. A rektori kistanácskozóban. A kérdés rávetett tekintetemben lehetett. Azonnal rákezdett mondókájára, miszerint az egykor virágzó mező- gazdaság talaján három és félévtizedes munkával kiérdemelt nyugdíjukból jelenleg már képtelenek megélni, mert mellesleg három iskolásgyerekkel özvegyen maradt lányukon is kénytelenek segíteni. A szakmának nincs szüksége az idősek szaktudására, így aztán diploma ide, diploma oda, beugrott ide kisegítőnek. Kell a kis mellékkereset. Kölcsönös, részemről „megértő" keserű hümmöge- tések után jött a cikis helyzet. Ki így, ki úgy könnyít a helyzetén. Ahogy lehet! Én úgy akartam - ide is, oda is -, hogy odacsúsztattam az okleveles agrármérnök szaktársam, kollegám elé egy vadonatúj sárgán fénylő húszast, ő meg riadtan körültekintve - nehogy azt higgyék összefonódás, netán korrupció már itt is -, halk „csak nem gondolod"-dal visszacsúsztatta a zsebembe. Kiszédülve az ajtón megfogadtam: soha többé „zöld villamos"! Soha többé ilyen torokszorító érzést! Szakái László nyugdíjas
