Tolnai Népújság, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-27 / 201. szám

1994. augusztus 27., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 11 Kodály legfiatalabb tanítványa Találkozás Olsvai Imre néprajzkutatóval Sárköz nem csupán a tárgy­alkotó népművészetéről híres. Néprajzkutatók sora járta egykor falvait, a népdalokat, táncokat, meséket felgyűjtve. Akadtak népművészet meste­rek, akik Budapesten találkoz­tak Kodály Zoltánnal. Az ő egyik legfiatalabb tanítványa dr. Olsvai Imre, a Magyar Tu­dományos Akadémia népze­nei főosztályának képvisele­tében az idei sárközi lakoda­lomban is jelen volt. Diákként kutatta e tájegység kultúráját. A legutóbbi találkozásunkkor múltról beszélgettünk a jövőt jelölve. — Mi volt az első sárközi élménye, ami évekre marasz­talta ezen a területen? — Kodály Zoltán évfolya­mában, amit ő végitanított, én voltam a legfiatalabb. Gimna­zista koromban első dolgoza­tomat megmutattam neki. Eb­ben volt egy sor sárpilisi, de- csi, bajaszentistváni gyűjtés. Ö ráírta a jelest, de minden dal­hoz fűzött valami megjegy­zést. Ezekre külön felhívta a figyelmemet. Például hogy melyiknek nézzem meg job­ban a dallamát, hol, hányán ismerik még és így tovább. így aztán kezdtem visszajárni Decsre. — Milyen terv, tematika szerint kezdett a gyűjtéshez? — Az öreg szülikéket elő­ször a szőlőőrzőről faggattam. Annyian tudták és olyan sok szöveggel jött elő a lépő, a futó, hogy ez külön fejezetet jelentett. Martin Györggyel úgy tértünk ide vissza, hogy a tánclépéseket is megörökítet­tük. A magnetofont letettük a kör közepére, és körülötte ka- rikáztattuk a néniket, hogy pontosan jöjjön ki az a lükte­tés, a ritmus, ami az ülő vagy az álló éneknél még nem volt egészen egyértelmű. Kiderült, hogy ötnyolcados ritmusú tánc van a mélyben. Egyik oka A kiegyezés utáni második esztendőben, 125 éve, 1869. augusztus 22-én, amikor a bonyhádi Blum családnak Fe­renc nevű gyermeke született, aligha gondoltak arra, milyen nagyívű pálytá fut majd be fiuk: 860 évvel ezelőtt alapította meg Szent István a pécsi egyházmegye határait, s harminchárom emberöltő múltán ezen a napon született az egyházmegye későbbi püs­pöke is. Pályája kezdetén aligha hitte volna valaki, hogy a ta­nulmányait a helybeli protes­táns algimnáziumban folytató ifjú majdan a papi hivatásnak áldozza életét. A pécsi szemi­náriumot elvégezvén 1892-ben szentelik pappá, ez­után Somberekén, Német- bólyban, Dunaszekcsőn és Dunaföldvárott működött se­gédlelkészként, a millenium évében pedig a frissen meg- nyüt szekszárdi főgimnázi­umban lesz hittanár. A követ­kező esztendőben már a pécsi székesegyház karkáplánja, ahol kiváló hitszónokként és a katolikus legényegylet elnö­keként ismerik és szeretik. Fel­fogása, munkássága merőben újszerű saját korában: ismeret- terjsztő előadásokat szervez és tart, szaktanfolyamokat indít, gondja van az ipari pályán addig mellőzött ifjú lelkekre, s 1907-ben inasotthont létesít és öt évig vezeti is azt. Ekkorra már több művét is széles körben megismerik. Még 1893-ban adta ki Hajnal címmel költeményeit Pécsett, három év múlva ugyanitt je­lenteti meg Amberger Már­tonnal közös fordítását, amelynek címe Általános ne­ez volt, hogy Sárközben ma­radtam ... —.. .-és a másik? — Az a sugárzás, ami itt elevenen élt, megérintett az emberek szeretete által. Ami­kor megjelentem közöttük, Bogár Pista bácsi azonnal ösz- szehívta a sárpilisi lányokat, asszonyokat, és szívvel, öröm­teli lélekkel mutattak meg mindent a tudásukból. Hu­morukkal átszőtt éneklés­módban karikáztak azonnal. Akkor vett körül egy olyan áramköre a néphagyomány­nak, amit azelőtt nem tapasz­taltam. Emberileg is legkedve­sebb terület számomra a Sár­köz, hiszen szinte keresztfi­ukká, fiukká fogadtak engem és a gyerekeimet is. — Az Olsvai családban öröklődött-e a népzene kuta­tás iránti érzékenység? — Kimondottan ezt a pá­lyát egyik fiam se választotta. Á nagyobbik zenetanár, zene­szerző, és amikor a Zeneaka­démiára felvételizett, másnap a népzenéből vizsgáztató ta­nárkollégám megdicsérte ne­kem, hogy Imre, a te fiad volt veléstan a katholikus tanító- és tanítónőképző-intézetek számára. A fővárosban jelent meg 1904-ben Imádkozzál és dolgozzál című kötete, amely szellemében és címében egya­ránt a középkori szolgáló egyház óra et labora jelszavát idézi. Ekkor már két éve széles körben terjeszti is e nézetét, hiszen Wajdits Gyula prelátus örökébe lépve a nagy szemi­nárium spirituálisa (lelki igazgatója) lesz és a püspöki tanítóképző hittanára. Itt is­mét újít, mert nemcsak a pe­dagógiát, hanem az általa be­vezetett szociológiát is taní­totta, mivel elengedhetetlen­nek tartotta mindezt a kor­szerű papi hivatáshoz. Népszerűségét nemcsak az fokozta, hogy a két világhá­ború közötti egyházmegye papjainak harmadát tanította, hanem az 1899-től általa szer­kesztett Szent család kis kö­vete című folyóirat és a kiadá­sában megjelent Szent József tisztelete című imakönyv is. A pápa 1907-ben tiszteletbeli pápai káplánnak nevezte ki, 1909-től tagja lett a Vigilantia bizottságnak és egyházmegyei cenzorként is munkálkodott. Paksra 1912-ben került, 1915-ben már elnyeri a duna- földvári kerületi esperesi tisz­tet és a pápai titkos kamarás- ságot, 1922-ben a megyeszék­hely, Szekszárd belvárosi plé­bániája élére kerül, 1923-ban koroncói címzetes apát, 1924. október 11-től pedig kor­mányfőtanácsos. Másfél év múlva, 1926. március 27-én már a meglepetés örömével fogalmaz a Tolnamegyei Új­ság főszerkesztője, Schneider János vezércikkében: „Első a legjobb és egyedül ő tudta hol van a Sárköz. Ezt el is vá­rom tőle, hiszen több alka­lommal elhoztam ide a lako­dalomba. A kisebbik fiam ma­tematika-kémia szakos tanár­nak tanul, de ő is zeneked­velő. Apám vegyészmérnök volt, nagyapám zene­szerző-orgonista. Úgy tűnik, nemzedékenként van egy oda-visszaáramlás. — A sárközi kutatások so­rán tapasztalta-e hagyomá­nyok újraéledését? — Természetesen. Erre ko­rábban a pávakörök voltak jó példák, de a sárközi lakodal­masokban is nyomon lehet követni, a néptáncminősítő­kön ugyanúgy. Öreg korom­ban még bizakodóbb leszek, mint fiatalabb éveimben. Ami valamikor csak öt-hat ember fanatikus hite volt, azt most százan követik. Akik már kis­korukban belenőnek, azok felnőttként is visszateremtik és az unokáikat spontán tanít­ják. Ennél szebb körforgás nincs is. Ez a mozgás a sárközi lakodalomra is jellemző. Azt kell mondanom, hogy világje­lenség a népek ráébredése a saját értékeikre, hagyománya­ikra. Amolyan kollektív önki­fejezés ez. Nemzeten, egy-egy tájegységen belül is létrejön. Á Sárköz ebben is élenjáró. — Kodály Zoltán legfiata­labb tanítványa közelebb áll a nyugdíjasévekhez. A holna­pot milyennek látja? — Rengetegen keresnek, nagyon sokan kérnek taná­csot, hol kezdjenek gyűjtő­munkához. A hat-hétezer népdalból álló gyűjtésemet fel kellene dolgoznom, laponként letisztázni. A hangfelvételeket az összes variánsaikkal leje­gyezni és sorolhatnám adós­ságaimat, népzene vonatko­zásban, amit törlesztenem kell. Van tehát munkám, így bíztató a jövőm. DKJ eset száz év óta, hogy a csalha­tatlan pápai tekintet egy kis város plébániáján találja meg azt, akit az isteni rendeltetés az apostolok utódjává jelölt ki és akit a hitélet kimélyítése körüli érdemei, papi erényei méltóvá tettek, hogy a Szenta­tya meglássa és a püspökség nagy tekintéllyel, méltóság­gal, dísszel, de hatalmas gon­dokkal és sokszor óriási önfe­láldozással járó székébe ül­tesse." Hozzá kell tennünk, mindez nem volt ilyen egy­szerű, mert valóságos diplo­máciai kavalkád játszódott le a színfalak mögött. A pécsi püspök nem akart kalocsai ér­sek lenni, utódjául legalább öt nevet emlegettek, akiket mi­niszterek támogattak, sőt 1926 februárjának első napjaiban a Vatikán ki is nevezte jelöltjét. Ezt azonban nem fogadta el a kormányzó, a kormány vétót emelt. Ezután került sor - állí­tólag Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök javaslatára - „az alsópapság legnépszerűbb és legérdemesebb papja" ki­nevezésére. Ezt be is jelenti a pápai nuncius február 20-án. Virág Ferenc haláláig, 1958. március 2-ig viselte tisztét. Dr. Töttős Gábor Rejtett értékeink Virág Ferenc élete A múlt megőrzése: a jelennek, a jövőnek Alsónána Egy könyvet tartok a ke­zemben. Egy könyvet, amely nem magyarul íródott, nem Magyarországon jelent meg, de magyarokról szól és ma­gyarok írták. Kicsit zavaros lehet az olva­sónak a fenti mondat, ám így igaz. A Magyarországról el­származottak - kitelepítettek - fogtak össze, hogy megírják és ezzel megőrizzék szülőfalu­juk, Alsónána történelmét. Ha gyermekeik, unokáik valamikor arra lennének kí­váncsiak, hol található a tér­képen az a dunántúli kis falu, ahonnan őseik származnak, kezükbe vehetik ezt a köny­vet. Olyan örökséget hagytak rá­juk, amellyel kevés ember di­csekedhet a világon. Szüleik, nagyszüleik megírták saját történelmüket egy olyan igé­nyes, mindenre kiterjedő hite­les könyvben, amelynek ér­téke az utókor számára felbe­csülhetetlen. Az Alsónánáról elszárma­zottak szülőfalujuk iránti sze- retetéről, kötődéséről már többször esett szó a Tolnai Népújság hasábjain. Az ő se­gítségükkel épülhetett újjá a falu közepén álló evangélikus templom, s a II. világháború­ban elhunytaknak is ők állít­tattak emlékművet a temp­lomkertben. Evek óta rendszeres kapcso­latot tartanak szülőfalujukkal, s azt a négy évtizedet, ami a kitelepítésük és a hazalátoga­tásaik között eltelt, áthidalja a megbékélés, a megbocsátás, az emlékezés. A könyv, amit a kezemben tartok, a Tolna Megyei Levél­tár, a Földhivatal, Plébániai és Anyakönyvi Hivatal doku­mentumaira épült, s a szer­zők, akik létrehozták, méltán lehetnek büszkék rá. A 371 oldal 16 fejezetből építkezik, s a fejezetek a falu létrejöttétől a szőlőtermeszté­sig, a korabeli viselettől az is­Régi fénykép a könyvből kóláig, a templomtól a pince­sorig szólnak. Mindazok se­gítségével, akik emlékeik el­mondásával, leírásával tulaj­donukban lévő fotókkal, tér­képekkel segítették a teljes­ségre való törekvést, az il­lusztrációt. Egy könyv, egy szelet történelem. Á múltról, a má­nak, a jövőnek. Német nyel­ven íródott, s látott napvilá­got, de szerzői már megjele­nésekor érezték, ennek a könyvnek magyarul is meg kell jelennie. E sorok írója arra vállalko­zott, hogy megszólaltatja azo­kat, akik létrehozták ezt a könyvet, hogy Németország­ban járjon utána, majd számol­jon be a kedves olvasóknak a könyv keletkezésének körül­ményeiről. Nekik köszönhető a könyv létrejötte Sas Erzsébet Szekszárd, Pollack utca 43. Művésztelep és galéria Látogatóban Juhos László szobrászművésznél Bronzöntés a művésztelepen Már a tavalyi, az első kísér­leti évadról kiderült, hogy életre való kezdeményezés, ami immár második évébe lé­pett. A szekszárdi Juhos László szobrászművész által létrehozott művésztelepről van szó, ami a Pollack Mihály utcában található, közel az északi vasúti sorompóhoz. Idén a telep művészvendégei között van Bakos Ildikó, Csi- kai Márta, Ligeti Erika, Szől- lősy Enikő és Varga Tamás. Korábban is szóltunk már a szobrászat piacvesztéses módszeréről, amire épül vol­taképpen ez a szekszárdi mű­vésztelep is. Ennek óriási elő­nye, hogy gyors megoldáso­kat, bravúros lehetőségeket kínál az alkotó fantáziának. Ezt a technikát öntőműhe­lyekben nem gazdaságos al­kalmazni, hiszen egyedi dara­bok bronzba öntését szolgálja. Nem azt jelenti, hogy nem le­het sokszorosítani, de az már veszít a műtárgy értékéből. Míg az érdeklődő tekintet jár-kel a szorgoskodó művé­szek között, azt látja, hogy fel­tűnően gazdag, sok darabból álló kiállításra van, lesz mód. Ha nem lenne kétes íze a foga­lomnak, azt mondhatnánk, hogy „jól termelnek" a művé­szek. Valóban példátlannak tűnik készülődésük. A ven­déglátó, házigazda, Juhos László örömmel fogadja a lá­togatókat akkor is, ha a munka kellős közepében ta­lálja. Már az elmúlt esztendő eredményeivel is elégedett le­hetne, de ez idegen érzés az egyéniségétől. Az egyszeri al­kalom sikerét nem tekinti olyan győzelemnek, ami ne követelhetne folytatást. A művésztelep léte nein az el­képzelő, létrehozó elégedett­ségének a függvénye, hanem az itt megjelenő aktív művé­szek válaszaiból egyenesen következő véleményeké. Az alkotás folyamata ebben az esetben egy kollektíva tag­jait érinti. Nem mentes viták­tól, évődésektől és a humortól sem. Ami változást jelent és nagyléptű fejlődést a művész­telep életében, hogy idén már helyben rendezik az évadzáró kiállítást, vagyis itt a szek­szárdi Pollack utca 43. szám alatti épületben. A szobrok­hoz, plasztikákhoz poszta- mensekre van szükség, vagyis speciálisabb kiállítási installá­ciót igényel, mint a grafika vagy festmény, ami akár egy­szerű falrafüggesztéssel is funkciójához juthat. Most még kölcsönkért eszközökkel ren­dezik a bemutatót, de jövőre már saját felszerelése lesz a galériának is. Ehhez újabb cé­lok, elképzelések fogalma­zódnak Juhos Lászlóban. Sze­retné, ha a látogatók a galériá­ban helyet foglalhatnának rö- videbb-hosszabb beszélgeté­sekre. Klubszerű találkozá­sokra lesz mód kávéval, teá­val, üdítővel, családias, ottho­nos hangulatban. A galéria té- len-nyáron nyitvatartással üzemel majd, ami a művészte­lep célja is. Ehhez azonban sok-sok támogatóra van szük­ség. Ilyen vonatkozásban élen­járó és példát adó a városi ön- kormányzat, miként maga a művésztelep is. A galéria kor- társművészeket bemutató kisplasztikái gyűjteménye a megyében egyedülálló ván­dorkiállításnak is tekinthető. Juhos Lászlóval beszélgetve a jövő tervei pontosan körvo- nalazhatóak. Ezekben köztéri alkotások-elképzelései is sze­repelnek. Mindezekről később szólunk majd, most sürgetőbb a szeptember 5-én 16 órakor nyíló galériára való figyelés, ami összegezése a legutóbbi hónapnak, az elmúlt két év­nek alapja, hírnöke a jövőnek, amelyben az ember játékos képzelete fogalmazódik meg, az egyén üzenetét, mondani­valóját továbbítva, ízlést for­málva, értéket teremtve. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom