Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
Szombat, 1994. július 16. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 Cs. Kiss Ernő, a gazdagító Nézzétek - jnondta Cs. Kiss Ernő tatai fafaragó népi iparművész Ozorán túl vagyunk a táboron, ami nekem Magyarországon a 65. volt, Tolna megyében pedig 14. Jó érzés, hogy értékelik, szeretik, becsülik és védik is a munkáinkat. Itt, Ozorán mindegyik rendben van, nem sprézték össze, egyetlenegy karcolás sincs rajtuk. Bár ha valaki megpróbálna belevésni valamit, akkor legalább megtudná, mit jelent a tölgyfával dolgozni. nem baj, hiszen a legősibb ez. A tervezésnél azt mondtam, két tornyot teszünk rá - tudtam, hogy ez is nagy munka -, de azt javasolták a faragók, hogy legyen három, mert annyival jobban mutatna. Megcsináltuk, mivel én is így képzeltem. Méreteinél, anyagánál fogva stabil, s ha ápolják, tölgyfa anyaga miatt örökös. Azt kérdeztétek, jövőre ismét? Nézzétek, az a véleményem, hogy nem kell más megyéből tízvalahányszor eljönni embereknek, önállóan is meg lehet dolgokat csinálni megyén belül. Ez igaz lehet, Ernő - búcsúztunk -, de azért kell erre még aludni egypárat, mert nem lehet ezt csak úgy abbahagyni. Hiszen tudod? Ozorán hazavárnak.- ékes - Fotó: Gottvald Károly Mire vagytok kíváncsiak, kérlek szépen. Tudom, mindenre. Ezzel a fafaragó táborral nemcsak értéket teremtettünk, szebbé tettük a falut, de megalkotásuk által és elhelyezésükkel fejlesztjük az emberek szépérzékét, formáljuk a tudatot, s ha a faragókat veszem alapul, akkor a kreativitásukat is. Figyeljétek csak meg ezt a Nagy Sándor készítette életfát! A helyiekkel együtt csinálta. A golyókat ozorai esztergályos készítette, s ez nemcsak a szakmája ismeretét követelte meg tőle, hanem annál többet is. Vagy vegyük alapul azt a buszvárót. Bejártam az országot és nyugodtan, elfogultság nélkül állítom, hogy ilyen szép nincs sehol. Jól mondjátok, beilleszkedik a környezetbe, a tavaly, tavalyelőtt megkezdett munka folytatása. Egy kis házikóféleség áttört, sűrű lécezéssel, bent padok vannak, teteje fazsindelyes. Azt mondják, erdélyies, de Várakozóban Ülünk a fülledt levegőjű, izzasztó váróban. Miközben várunk a sorunkra, kénytelen-kelletlen a nagytestű - csak egy körorvos tudná megvizsgálni -, idős asszonyt hallgatjuk. Csúcsra járatja a száját. Jaj, de meleg van itt - pihegi csapzottan. - Ki sem lehet bírni. Bezzeg, ha annak idején nem megyek férjhez a hülye uramhoz, akkor tanulhattam volna tovább, mert én egy nagyon jó eszű leány voltam, és most ülhetnék a hűvös irodában, aztán csak néznék ki az ablakon. Megmosolyognám a járókelőket. De nem, férjhez kellett nekem mennem ehhez a hülyéhez! Képzelje, a múltkor is kiment a szólóbe motorral. Mondtam neki, ne azzal menjen, mert nem tudja megállni, hogy ne igyon, aztán majd elkapják a rendőrök. Csak nevetett az a marha. Nekem lett igazam, a gigája mindenül Berúgott, aztán úgy ült föl a motorra. Persze, hogy igazoltatta a rendőr, meg meg is büntette. Gyütt haza, mondta, adjak pénzt. Mondtam: a fekete rossebet adok. Ha nem tudtad megállni, hogy ne igyál, akkor most lakolj! Füzess! Addig is kevesebbet iszol! De a gyerek sem különb ám. Az is mindig iszik, dolgozni nem akar. Azt mondja, réce természete van, legszívesebben mindig csak virityülne. Ki látott még ilyen embert? Szóval én nagyon megjártam azzal a lüké urammal, meg azzal az iszákos fiammal. És tudja, két dolgot nem értek. Nem tudom, kire ütött ez a gyerek és fogalmam sincs, hogy egyesek miért locsognak ki mindent. Még azt is, ami a családjukban történik. Ej, ha én akkor nem bolondulok meg, aztán nem megyek férjhez ehhez a hülyéhez, akkor most nem kellene itt izzadnom, hanem ülhetnék a hús irodában, aztán néznék ki az ablakon. Mondja, az előbb nem a Szabónét szólították? Azt? Az én vagyok. Mért nem szólt?- ékes F oglalt hely Felszálltam Szekszárdon a tolnai buszra. Még volt egy hely, rajta egy útitáska. — Szabad? - kérdeztem a srácot, aki mellette gubbasztott a másik ülésen. — Nem, foglalom a barátomnak - mondta, csöppet sem zavartatva magát. Pályáztak aztán még többen oda, nálam jóval korosabbak is, de mind kosarat kapott a rövidnadrágostól. Nagyot fordult a világ - gondoltam -, az én siheder koromban nemcsak a „látszólag", de a tényleg foglalt helyeinket is átengedtük az idősebbeknek ... A busz elindult. — Leülhetek? - érdeklődtem ismét a helybitorlótól. — Nem, mert lehet, hogy Újvárosban száll fel, - felelte rezzenetlenül. Körbekapaszkodtuk néhá- nyan az üres ülcsit, és zötykö- lődtünk tovább. Kíváncsian vártam a végkifejletet, nem akartam elrontani egy veszekedéssel. A cimbora cimborája Újvárosban sem érkezett meg. — És most? - fordultam a fiúhoz, inkább élvezkedve, mint bosszankodva a helyzeten. — Vagy lehet, hogy Mö- zsön száll fel? — Most már biztosan nem jön - közölte tárgyilagosan, és egy látványos mozdulattal leemelte az utazótáskát az ülésről. Letelepedtem, fészkelőd- tem. Nem éreztem jól magam. Biztosan azért, mert a sok ücsörgés károsítja a gerincoszlopot. Wessely Régi idők focija Tehetséggondozás Hallássérültek és művészet Akár hányszor játszottunk a megyei serdülőben, mielőtt a gyepre léptünk, a mester az alapvonalnál utoljára mindenkit eligazított. A balszélsőnek rendre azt mondta: megszerzed, elmész és berúgod. Érted, fiam? Nincs mese. A mester nem tréfált. Egy vesztes meccs után megkérdezte: mondd fiú, mi a lényeg ebben a játékban? Amit, ha elveszel belőle, nem az marad, ami? Letörten találgattunk. A taktika? A gól? A csel? A mester hatásszünetet tartott, ingatta a fejét, aztán kibökte: a csapat. Értitek? A csapat. Nem kéne beszélni a fociról, nem éri meg, de hát itt van ez a vébé, ami úgy tűnik, elválaszthatatlanul összefonódik fiatal demokráciánk történetével, már annyiban, hogy a magyar kormányok is azidő- tájt jönnek-mennek, amikor a futball-világbajnokok. A férfiember meg, a család motorja, kiveszi a szabadságát, lehúzza a rolót, elterpeszkedik a fotelban és várja a meccset, közben a behűtött sörök után nyúl. Szemében a leggyengébben muzsikáló marokkói csatár apró villanása is elhomályosítja az újdonsült koalíció fényét. A szünetben meg az ösz- szeállítást bújja, vagy emlékei közt matat, neadjisten, még nosztalgiázik is. Nem kell soká kalandoznia, elég a '78-as világbajnokságig, amikór a nyitómeccs első félidejében, Argentína ellen a tatabányai Csapó óraműpontossággal érkezett a beadásra és nemes egyszerűséggel bevágta a házigazdák hálójába a magyarok vezető gólját. Nem mondok sokat: itthon legalább négy millió ember ugrott fel üvöltve a tévé előtt. Végül kikaptunk, de az argentinok ti- zenketten voltak a pályán ... Erre mondta a mester, hogy érdekes módon, a diktatúrákban mindig erősebb a foci. (Argentínában akkoriban a tábornokok fütyörésztek.) Vajon mit gondolhatott a mester a diktatúráról 1978-ban Magyarországon? Ha a dolgot magát nézzük, van benne valami, mert ugye Puskásék közel sem a magyar demokrácia hajnalán mérték az évszázad vereségét az angolokra és játszottak később vébé-döntőt, a kitűnő szovjet, román, chilei, keletnémet válogatottról nem is szólva. De hát változnak az idők és ma alapvetően vitába kell szállnom a mesterrel, az önkényuralmak száma ugyanis megfogyatkozott, a románok meg még mindig elsőrangúan futballoznak, a fa- lábúaknak titulált amik pedig időnként kifejezetten a brazilokra emlékeztetnek, pedig ők sem szégyenkezhetnek demokratikus hagyományaik miatt. De hagyjuk a nagyokat, meg a politikát. Itt volt például a Zsigray, ez a kissé túlkoros söprögető, aki vagy húsz évig kergette a bőrt a megye egyben. Elefánt volt a beceneve, de csúfolták feká- liás zsáknak is - durvább kifejezéssel -, mert, mi tagadás, úgy dőlt előre fejelni, mint a nevezett tárgy, ha meglökik. Elég nehéz volt elmenni mellette, de semmi különössel nem hívta fel magára a figyelmet. Egy darabig. Egy meccsen - ez is 78-ban volt -, 2-2-nél egy keresztezés után valahogy nála maradt a labda, ő pedig megindult. Kényszerítőzött a jobb összekötővel, pofozgatta a lasztit, már úgy tűnt, hogy elveszti, de oxival kitette szélre és egy pillanat múlva már az ötösnél várta a beadást. A szélső bevarázsolta, Zsigray a felhőkig emelkedve becsúsztatta a pipába. 2-3. A cserepadon síri csend lett, majd kitört az örömujjongás. A középkezdés után azonban Elefántot le kellett hozni, teljesen használhatatlanná vált. A kezdőkörben ténfergett, a válla rázódott a sírás és a nevetés fura keverékétől. A mester kezet fogott vele, megköszönte a játékot. Miért sírsz fiam? - kérdezte. Zsigray még mindig a köny- nyeivel küzdött: - A gól - dadogta - én még soha ... huszonnégy év alatt egyszer sem Nem mondom, jó kis focisták voltak azok a magyar gyerekek Argentínában, igaz, hogy egyszer sem nyertek, de azt hiszem, a régi idők focija mégsem velük ért véget és nem Albertiéi, de nem is az aranycsapattal. Hanem akkor, amikor Zsigray visszavonult. Több Zsigrayt azóta sem láttam. Tóth F. A Hallássérültek Országos Szövetségének főtitkárhelyettesével Kovács Zsuzsával beszélgetünk a szálkai művésztelepen, látogatása céljáról: — A szálkáihoz hasonlóan más szakmai táborainkat is felkeresem. Most is ezt pótoltam, találkozhattam velük. Jó tudni, hogy milyenek ott a körülmények, ahova évek során újra meg újra vissza akarnak térni. — Ha már a szaktáborok szóba jöttek, mondjon ezekről néhány gondolatot és a szövetség munkájáról is! — Szövetségünk érdekvédelmi, rehabilitációs feladatokat lát el. A nagyothallókat és siketeket, másként fogalmazva a hallássérülteket képviseli. Legnagyobb tevékenységi körünkbe a különböző szociálpolitikai kérdések tartoznak. Itt igénylik a legtöbb segítséget, hiszen hátrányaik elsősorban a kommunikációs gátlásokból erednek. A rehabilitáció természetesen nem kimondottan a szociálpolitikából áll. Szövetségünknek vannak szakmai osztályai, ahol külön foglalkozunk az oktatással, a sporttal, az ifjúsággal és a már említett kommunikációval. Szerkesztünk egy belső terjesztésű lapot is, ami az információs csatorna szerepét tölti be. Ezt minden hónapban megkapják tagjaink a lakásukon. Kommunikációs osztályunk két évvel ezelőtt indított szakmai tábort jeltolmácsok részére, de számukra külön előadásokat is szervezünk. Ebben az évben Fadd-Domboriban lesz egy kétnapos találkozó, ugyancsak a jeltolmácsok részére metodikai ismertekkel. Kulturális osztályunk négy évvel ezelőtt indította a színjátszók, elsősorban a néma játékot előadók részére táborát. Ezt követte a pantomimes és a képzőművész, majd a videotábo- runk létrehozása. Valamennyi a vizualitásra épít. — ... és mit ad a szövetség a tagjainak? — Az éves tagdíj 240,- Ft. Ez az újság költségét sem fedezi. ök olyan kedvezményeket várnak, amelyek mondjuk a mozgássérülteknél van. Ott a szövetségi tagsághoz állami kedvezmények kapcsolódnak, vagy említhetjük a vakokat is, ahol sok olyan állami juttatás van, ami a szövetségen keresztül érhető csak el. Nálunk ilyen nincs. Egyszeri utazási kedvezményeket és a központi programjainkat tudjuk adni, vagy például egy tábor, vagy országos versenyen való részvétel esetén szintén utazási kedvezményt adunk. — Megyei szervezeteikkel milyen a kapcsolat? — Minden megyében van szervezetünk, de vannak városok, ahol a megyei mellett külön szervezet is működik. Tolna megyében 150 tagunk van, egy megyei szervezettel Szekszárdon. Tolna megyében viszonylag kevés sérült, főleg siket él. Tapasztalataink szerint a siketek egy zártabb közösséget alkotnak. Egymás között házasodnak, és a speciális iskolák körül telepednek le. Ez normális életfolyamat és aligha szükséges magyarázattal szolgálni. — Regionális iskolákról lehet beszélni, vagy csupán központiról? — A nagyothallóknak egy országos beiskolázási lehetőségük van Budapesten, a siketeknek Sopronban, Vácott, Kaposvárott, Egerben, Debrecenben és Szegeden, ahol 3-4 megyét fognak össze. Középiskolai tagozat Debrecenben, Sopronban és Vácott van. Főiskola, sajnos az nincs. — A nyári szaktáboraikkal kapcsolatban milyen terveik vannak? — Nagyon sok tehetséges gyerek kallódik az iskolákban. Tehát fontos számukra, hogy a nyári szaktáboraink jól működjenek és ott minél több gyermek megtalálja a számára legmegfelelőbb területet. Tehát a tehetséggondozás a legfontosabb feladatunk, mert a főiskolák, egyetemek szinte zárva maradnak előttük. Decsi Kiss János