Tolnai Népújság, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-07 / 107. szám

Finn kapcsolatok Sárszentlőrincröl

Ha egy pap körülrepül...

Egy vállalkozás az állatokért

Kihúzták az oroszlán fogát

Két jeles évfordulót is ünnepeltek tavaly a Sárszentlő- rincen élő Csepregi családban. Az egyik, hogy 1953-ban, tehát negyven éve költözött ide a família ebbe a csendes, nyugodt községbe, valamint hogy ötven éve mondta ki a boldogító igent Csepregi Béla és hitvese. Csepregi Béla evangélikus lelkész április 22-én volt nyolcvan esztendős, de szellemi frissessége, kedvessége első pillantásra szembetűnő.

— Orosházán születtem 1914-ben, én voltam a nyolcadik gyermek a családban. Tanyán éltünk, földműves szüleimmel nagyon jó, harmonikus légkörben. Mivel késői gyermek voltam, szüleim úgy gondolták, hogy nyugodtan tanulhatok, mert testvéreim majd megkeresik a betevő falatot. A polgárit Orosházán végeztem, az érettségit pedig Hódmezővásárhelyen, a Bethlen Gábor református gimnáziumban. Sopronba kerültem, ahol teológiát tanultam, s 1938-ban végeztem.

— Miért választotta a teológiát?

— Hát, ez érdekes történet. Általában jó tanuló voltam, jelesen is érettségiztem, de én nem gondoltam a továbbtanulásra. Vissza is mentem a számomra menedéket jelentő otthonba. Nagyon jól éreztem magam a földműves munkában. Ezidő alatt közelebbről megismerkedtem az orosházi ifjúsággal és a vallással. Lassan bekerültem a biblia- és imaórákra, s szavalgatni is elkezdtem. Ebben a közösségben találkoztam először az eleven hittel és a kereszténységgel. Két év elteltével az a gondolat támadt bennem, hogy elmegyek papnak. Sopronba nagy szeretettel és várakozással mentem, most már úgy érzem, rengeteg örömöt és főként megnyugvást hozott az ott töltött négy év. Mindjárt az első napokban, ahogy odakerültem, az iskolába érkezett egy finnországi lelkész növendék, aki néhány nap alatt annyira megkedvelt, hogy egy lakosztályba helyeztek bennünket. Áz érdekesség az volt, hogy egy olyan elsőéves, mint én „nem is barátkozhatott" külföldi vendégekkel. A többiek rettentő irigyek voltak rám. A finn lelkész mellett igen jól megtanultam finnül. Mire végzős lettem, szinte magától értetődött, hogy én leszek az a magyar diák, aki legközelebb részt vehet az ösztöndíjas tanulmányi úton Finnországban.

— Gondolom, hogy ehhez nyelvtudás is kellett.

— Nos, nagyon sokat voltunk együtt a finn lelkésszel. Megkedveltem a finn népművészetet, érdekelt az egyház- történet is. Az egyik alkalommal a pécsi Klem Antal finn-ugor professzor tartott egy előadást Sopronban. Itt megkerestem őt, hogy szeretnék nyelvvizsgát tenni nála finn nyelvből. A professzor nagyon meglepődött, de látta, hogy nem viccnek szántam a felkérést. A vizsgát letettem és ő adott egy olyan igazolást, mely szerint „Csepregi Béla annyira bírja a nyelvet, hogy egyetemi tanulmányokat folytathat Helsinkiben".

— Mikor került Finnországba?

— Én voltam a nyolcadik magyar lelkész-diák, aki kijutott - az 1938-39-es tanévben - , ebbe a csodálatos országba, de az első, aki az ország nyelvének ismeretével utazott. Így az első naptól kezdve értettem az előadásokat, új és hasznos barátságokat kötöttem, valamint behatóan tanulmányoztam a finnországi egyháztörténetet. Abban is én voltam az első, hogy sikerült az említett tantárgyból vizsgát tenni.

— Mit élt meg az akkori politikai feszültségekből?

— Ott voltam a tömeg között a helsinki vasútállomáson, amikor elindult az első delegáció Szovjetunióba. Átéltem azt az időszakot, amikor a finnek nagyon komolyan számoltak azzal, hogy a háború kitörése elkerülhetetlen és az emberek felkészültek a lehető legrosszabbra. A fővárost kiürítették, a tanítás megszűnt. Amikor láttam, hogy a tanulásra nincs lehetőség, hazajöttem, 1939 októberében. Alig egy hónap múlva kitört a téli háború.

— Mi történt ezután, hogyan

kapcsolódott bele az itthoni életbe?

— 1940 január 1-től az első magyar evangélikus népfőiskola nevelőjeként dolgoztam Nagytarcsán. A mozgalmat kiterjesztettük országossá, én kaptam a megbízást arra, hogy megszervezzem az alföldi népfőiskolát, Orosházán. 1941 őszétől országos evangélium hirdetői státusban dolgoztam tovább. Egészen 1953-ig jártam az ország településeit hirdetve az igét. Ebben az évben vált lehetetlenné az utazgatás. Abban az időben az volt az állami törekvés, hogy letelepítsék az igehirdetőket, mert ahová mentek, ott mindig valamilyen megmozdulás volt. Az egyik alkalommal egy párttitkár azt mondta, hogy ők mindent megtesznek azért, hogy komoly és okos dolgokra neveljék a népet, de a fejtágítókra sosem jönnek az emberek, ám ha egy pap körülrepüli a templomot, akkor tódul a nép. Szóval a letelepítéseknek köszönhetően került családunk Sárszentlőrincre. Szívesen jöttem ide, bár a lesöpört padlások idején nagyon nehéz volt megélni és az embereknek vigaszt nyújtani. Nagy volt a szegénység.

— El-e még a finn kapcsolat?

— Sárszentlőrincnek van egy testvérgyülekezete Finnországban, ahová évente ellátogatnak a helybeliek, vagy fordítva, ők ide. A kapcsolat él és egyelőre virágzik. Számomra is megmaradt a finnekkel a kapcsolat. 1992-ben olyan nagy megtiszteltetés ért, hogy a finn- magyar kapcsolatok ápolásáért megkaptam a finn Fehér Rózsa lovagrend első osztályának kitüntetését, melyet - tudomásom szerint - még magyar állampolgár nem tudhatott magáénak.-Garay ElődAz igazsághoz hozzátartozik, hogy a januárban Szek- szárdon megnyílt állatorvosi ambulancia nem az egyetlen a megyében, amely az állatok gyógyításával foglalkozik. Amiben azonban eltér a legtöbbtől, az az, hogy vállalkozásban működik. Az orvosi szobák, a műtő, a röntgen, az ultrahangkészülékkel felszerelt kezelő olyan modern és tiszta, hogy a humán orvosok (és a betegek) is megirigyelhetnék. Dr. Sinkó Attila állatorvossal a háziállatok tartásáról, és a vállalkozásukról, esélyeiről beszélgettünk.

— Mindnyájan, akik itt dolgozunk, mellékfoglalkozású vállalkozók vagyunk, vagyis megvan a főállásunk is. Rappai Pál kollégám körzeti állatorvos, Imrék doktor a szaporodás biológia országos hírű tudósa, jómagam pedig az állategészségügyi szolgálat vezetőjeként dolgozom a vágóhídon.

— Ezt azt jelenti, hogy ebből a vállalkozásból még nem tudnának megélni?

— Még csak a vállalkozás elején tartunk, ezután dől el, hogy mennyire lesz sikeres, mennyire lesz életképes az állatorvosi ambulancia. Három hónap áll csak mögöttünk és mi úgy kalkuláltunk, hogy legalább másfél-két év, mire „bejáródik" a köztudatban és valóban megélhetést nyújt majd az itt dolgozóknak. Á vállalkozás elsősorban a Vetőmag Rt. tulajdona, az ő épületükben és az ő ötletükkel jött létre, a teljes beruházást, beleértve a gépeket, műszereket is ők finanszírozták. Mi bérmunkában dolgozunk az állatorvosi ambulancián.

— Szekszárdon régóta működik az állatkórház, az önök vállalkozása miben tér el tőle?

— Én személy szerint is dolgoztam az állatkórházban,

tehát jól ismerem a tevékenységüket. A kórház nem foglalkozik például az állatok megőrzésével, míg nálunk, műtét után a pihentető felügyelet elengedhetetlen.

— Milyen műtéteket tudnak vállalni?

— A legváltozatosabbakat, a császármetszéstől a bonyolult operációkig mindent vállalunk. Műtöttünk már cicát, kutyát, patkányt daganattal, papagájt és aranyhörcsögöt is. A kötelező oltások beadását is vállaljuk. Emellett gyógyszer- forgalmazással, állatorvosok által felírt receptek beváltásával is foglalkozunk.

— A humán területen is gyakori téma az orvosi műhibák vitája, az önök területén ezt hogyan „rendezik"?

— Áz állatorvos felelőssége semmivel sem kisebb, mint a humán kollégáké. Igyekszünk a tudásunk legjavát nyújtani, de a bajra is felkészülve biztosítást kötöttünk, és egy nagy értékű állat elpusztulása esetén a kárt a biztosító fizeti.

— Az önök vállalkozásának egyik érdekessége, hogy itt helyben a kutyakozmetikát is igénybe lehet venni.

— Imrék Orsolya nagy szeretettel és hozzáértéssel „kezeli" a kutyákat, szőrritkítást, fürdetést, kifésülést, nyírást, szárítást vállal.

— Ha már a fürdetést említette, ha valaki otthon akarja ezt megoldani, évente hány alkalommal tanácsos ezt vállalni?

— A kutyák fürdetése otthon is megoldható, bár a kád fertőtlenítése, tisztítása nem kis munka. Évente 2-3 alkalomnál többször nem tanácsos a fürdetés , mert a hámréteg fellazul és a paraziták elszaporodásának így nagyobb az esélye.

— Az oltás kivételével, általában beteg állatok kerülnek

ide az ambulanciára. Menynyire igényel más bánásmódot ilyenkor egy kutya?

— Nagyon sok múlik azon, hogy hogyan van nevelve az állat. Szólás nélkül kutyát megközelíteni akkor sem szabad ha nem beteg, mert lehetnek váratlan reakciói, ha viszont beszélünk hozzá, akkor a viselkedéséből lehet következtetni, hogy milyen „hangulatban" van. Amikor felteszi a gazdája a kezelőasztalra és remeg, látszik rajta, hogy fél. Előfordul, hogy nem sikerül lecsillapítani, megnyugtatni az állatot, ilyenkor kábító zselét használunk. A mi szakmánkban az állatszeretet alapvető motívum, a fiam is, a feleségem is állatorvos, sőt a feleségem családjában ő már a hatodik ezen a területen. Az állat nem tud beszélni, legfeljebb a jelzéseiből lehet következtetni, hogy mi a baja

— A városi ember mindig is ragaszkodott az állat közelségéhez, így gyakori a szűk panel lakásokban is, hogy kutyát tartanak. Mi a véleménye erről, mennyire „emberséges" ez a fajta ebtartás?

— Többféle kategória van, az egyik: van állat a háznál, a másik: tartanak állatot, a harmadik: gondosan tartanak állatot. Véleményem szerint lehet lakásban kutyát, macskát egyebet tartani, csak szeretni és gondozni kell őket. Nekem nyolcéves németjuhász kutyám van, szintén lakásban tartva, de sokat sétáltatom, ahová tudom magammal viszem. Az állat meghálálja a gondoskodást és nem felejt, azt sem felejti el ha oktalanul megverik.

—- Az eddigi pályafutása során volt-e alkalma különleges állatokat kezelni?

— Húztam fogat oroszlánnak, műtöttem már páviánt, de a legérdekesebb esetem a következő volt. Nemrégiben az Aeros Cirkusz járt Szekszárdon és az elefántjuk megbetegedett, a lábán lévő daganatot kellett eltávolítanom. Ez az az eset, amikor én mentem az állathoz és nem őt hozták be a rendelőbe. A műtét helyi érzéstelenítéssel történt, az állat szépen viselte a beavatkozást. Hálából meghívtak párnap múlva az esti előadásukra. A harmadik sorban ültem, az elefánt odajött elém, az ormányával felém nyúlt, a fejemet körbesimogatta és el- bődült. Csak a gondozója és én tudtuk, hogy ez nem volt megrendezve, így köszönte meg a kezelést. -mau-got

A kötelező oltások beadását is vállalják

Emlékül, hogy emlékezzünk

Ha az ember Szekszárdon, a Művészetek Háza felé tart, előtte önkéntelenül meg kell, hogy akadjon a szeme egy emlékművön.

Egy anya gyermekét tartja ölében, a lángok felett, s ez a felirat olvasható: „Közel 800-an haltatok meg, hogyan vigasztalódjunk?"

Ez a kis bevezető késztetett arra, hogy öt évtized után rrtegemlékezzem egy általam forrón szeretett zsidó emberről és feleségéről: Neu Pali bácsiról és Erzsiké néniről. Ki is volt ő?

Egyszerű foltozó cipészmester, aki Szekszárdon a Séd közben lakott, s szorgalommal végezte munkáját. A szegények, a cselédek, a napszámosok mestere volt. A harmincas, majd a háborús években sok rossz cipőt vittek hozzá, ö nagy gondossággal, tudása 'legjavát adva igyekezett használhatóvá varázsolni a lábbelit, fillérekért, nem egyszer díjtalanul.

Jómagam is „egypár ci- pős" szegény diák lévén, el-elnéztem munka közben borostás arcát, jóságos kék szeme elé helyezett szurkos fonalú szemüvegét, amint a nagydarab ember meggörnyedve, a háromlábú széken ülve üszkölte a rossz cipőket.

Egyszer, sosem felejtem el, vasárnap reggel volt.

Téliesedett már az idő, az ónos eső ugyancsak szapo- rázta cseppjeit, áztatta a már amúgyis sáros földet. Kezdtem felhúzni a cipőmet, s a legnagyobb bosszúságomra egyiknek a talpa „hűtlen" lett a fejéhez, és elvált tőle. így nem mehetek templomba, ami akkor kötelező volt a „levente", meg a polgári iskola miatt. Lecsattogtam az öreghez, bár tudtam, hogy vasárnap van. De azt is tudtam, hogy ők hívő zsidók lévén, az ünnepüket nem akkor tartják.

Mint mindig, akkor is szívesen fogadott az öreg.

— Reggeliztél már kisfiam? - kérdezte kedvesen.

— Még nem - volt a válaszom.

— Erzsikém! - szólt a feleségének - melegítsél kakaót Gáborkának.

— Meleg már, de csak a •Te részed van, nincs több tej itthon.

— Nem baj, felezd meg, a kenyeret is hozzad ide.

Míg én jóízűen falatoztam, szürcsölve a finom kakaót a friss Schtoll kenyérrel, lassan „meggyógyult" a beteg cipőm a keze alatt.

— Mivel tartozom Pali bácsi?

— Vigyed fiam, ti is szegények vagytok, s ne feledd, adni a legnagyobb boldogság.

Elérkezett a szomorú dátum, 1944. júliusa.

Soha nem felejtem el ezt sem. A Rózsamáj dűlőbe mentünk másodszor kapálni a kukoricát. Többen ültünk a lovaskocsin, napszámosok. Egyszer csak felkiáltott édesanyám (aki szintén napszámosként volt közöttünk):

— Ott viszik a zsidókat Bonyhád felé, nézd ott van szegény Neu bácsi, meg a felesége is!

Mintha villám vágott volna belém, leugrottam a kocsiról, rohantam Pali bácsiék felé, hogy mégegyszer, utoljára megszoríthassam kezét, köszönetét mondhassak neki a sok jóságáért.

— Pali bácsi! - kiáltottam,

felugorva a saroglyára. Megfogtam a görcsös kezét, csókoltam egyiket, míg a másikkal simogatta a fejemet. Felnéztem a könnyfátyolon keresztül, láttam újra szelíd kék szemeit, lesoványodott borostás arcát, mellén a megbélyegző sárga csillagot.

— Hová viszik magukat, Pali bácsi?

— Nem tudom Gáborkám, a halálba, a halálba!

Nem! Nem lehet igaz! Maga nem érdemli meg! - kiáltottam.

— Jó légy kisfiam, jó légy Gáborkám! Fogadj szót a szüleidnek, szeresd az embereket - mondta szinte az utolsó szó jogán, s elcsuklott a hangja.

Összeborultunk, megcsókolt, vagy meg akart, nem tudom, mert egy kakastollas csendőr Pali bácsit mellbevágta, ő hátrahanyatlott, engem pedig galléron ragadva vitt a Rózsabokor kocsma felé, majd fenéken rúgva beledobott a vízelvezető árokba.

Mindaddig ott maradtam, míg az őket szállító lovaskocsi konvoj el nem tűnt a düh és a keserűség folytán köny- nyáztatta szemeim elől.

„Közel nyolcszázan haltatok meg, hogyan vigasztalódjunk?" - hirdeti a szobor az Auschwitz, Bergen-Bel- sen, Buchenwald, Dachau, Majdanek, Mauthausen, Ravensbrück koncentrációs haláltáboraiban meggyilkolt mártírjaink emlékét.

Emlékük örökké élni fog! Feledni őket nem lehet.

Én is, míg élek, szívemben őrzöm Neu Pali bácsi emlékét. Hajdani barátságunk képzeletbeli virágoskertjét a szeretet könnyeivel öntözöm öt évtized elmúltával is.

id. Töttős Gábor