Tolnai Népújság, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

1994. február 26., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

«ÚJSÁG 11

A „Duó Ongarese” koncertje a Művészetek Házában

írás közben

(Egy író emléke) Klärmann Bernátnak hívták, s ezzel a névvel lehetett valaki ügyvéd, de ahhoz, hogy író legyen, más név után kellett néznie. Első írásai Gyulafehérvárt még Klärmann néven jelentek meg, s bár több figyelmet érdemeltek volna, senki nem törődött a pályakezdővel. Aztán jött a háború, megsebesült, újra a frontra küldték, érettségit is csak ezután tehetett, majd az ügyvédi/képesítést is megszerezte. Közben sokat nélkülözött, apja szegény szabó volt, nem tudta taníttatni, magát kellett ellátnia. Az idők lecsillapultak, ügyvédi irodát nyitott Kolozsvárott, s minden azt mutatta, hogy Klärmann Bernát szelíd polgári révbe érkezett. De ekkor már rendszeresen írt is, idegen hangzású nevét megváltoztatta, s 1925-ben Karácsony Benőként jelentkezett Tavaszi ballada című novelláskönyvével. A többi a 40-es évek alvilági történelmének része: Bálint Györgyöt, Radnóti Miklóst, Szerb Antalt, Halász Gábort, Gelléri Andor Endrét, s még annyi mást, elnyelte a fasizmus pokla, s a mártírok között volt Karácsony Benő is. Nemcsak peres ügyekben szolgálta az igazságot, hanem regényeivel is, mint a Pjotruska, a Napos oldal, az Utazás a szürke folyón, melyekre mégis csak fel kellett figyelni, mert a kolozsvári ügyvéd házába beköltözött a siker. Nem is tudom, minek köszönhette.

Regényei, a szó hagyományos értelmében nem is regények. Egy sokat tapasztalt derűs úr mondja el bennük, mit gondol a világról, néha meghökkent, mert az ellenkezőjét mondja annak, amit várunk, de a következő pillanatban belátjuk, hogy neki van igaza.

Valószínűleg nem „nagy" író, bár erősen kérdéses, hogy kit illet meg az előkelő jelző. Stendhal vagy Tolsztoj nagy művekkel nagy író, de ez a kolozsvári ügyvéd végtére nem írt nagy műveket, két per között rótt néhány bekezdést, bosszankodva az emberi butaságon vagy örülve annak, hogy időnként győz az igazság. Kortársai között is voltak nála nagyobbak, Móricz, vagy földije, Tamási Áron például, ha ugyan szabad a művészetben az ilyen méricskélés. De azt hiszem, Karácsony Benő nem is akart hasonlítani hozzájuk, nem „versenyezni" akart, aminek gondolata időnként felbukkan irodalmunkban, azt írta, ami jól esett és úgy, ahogy tudta.

Kevesen írtak olyan szeretetre méltóan, mint ő. Kedélyes társaságban látom, vacsora után, az asztalon pogácsa, bor, ő pedig mesél. Mindig az élőbeszéd erejével hat, hasonlóan Mikszáth-hoz, de őt nem érdekli a politika, a tisztelt Ház, Karácsony Benőt az ember érdekli, úgy, ahogy megfigyelte a fronton vagy kolozsvári ügyvédi irodájában. De azt is tudja, hogy az ember esendő, sok mindent el kell nézni neki, ezért közeledik hozzá a megbocsátás szándékával. Valami derűs tisztaság árad belőle, a megértés és megbocsátás tisztasága, hogy elviselhetővé tegyük az életet, magunknak és másoknak.

Ugyanakkor harcos humanista is, persze a maga módján. Hisz az értelem megtartó erejében, hisz abban, hogy a jó példája hat, s az emberiség, amely szabadon választhat jó és rossz között, végül a jót választja, mert „a gazság szerencsére nem kormányzási elv,

vannak még zavarok, de már tisztul a horizont". Ha kinézett kolozsvári lakásának ablakán, azt látta, amit valamennyien: az ég egyre komorabb lett, semmi nem igazolta derűjét.

Milyen ember volt? Soha nem találkoztam vele, fényképen sem láttam. Kedves hősének, Sebestyén patikusnak leírásában azonban szívesen ráismerünk: „Sem szellemes nem vagyok, sem különösen dalia. Középtermetű, mint az apám. Azt hiszem, semmi érdekes látnivaló nem akad rajtam." Azt is megtudjuk, hogy semmiféle csoporthoz nem tartozik, „de udvarias válaszának hanghordozása azt is elárulta, hogy alapjában véve szívesen tartozna valamilyen csoporthoz ... társtala- nul és magányba húzódva várja ügyének győzelmét".

Amikor Erdélyt átmenetileg visszacsatolták, Kolozsvárra készültem, s fel akartam keresni Karácsony Benőt is. Nem lett belőle semmi. De ilyennek képzeltem el,,aki magányosan várja ügyének győzelmét. Ám milyen győzelmet várhatott ez a szelíd szavú ügyvéd? Az igazság győzelmét, mondhatjuk patetikusan, de ő ezt komolyan gondolta. Hitt abban, hogy a sötétség hatalmai visszavonulnak, csak egy szót kell szólni, belátják, hogy éberséggel és égi gazsággal szemben nem mehetnek semmire.Nem így lett.

1994. március 19-én Hitler csapatai megszállták Magyarországot, azonnal elhurcoltak több ellenállót, köztük Bajcsy Zsilinszky Endrét, már áprilisban megtették a zsidókat korlátozó első lépéseket, s nem sokkal később megkezdődtek a deportálások is. Mindez Horthy és a törvényes magyar kormány hallgatólagos jóváhagyásával.

Először Eszakkelet-Magyarországról, majd Erdélyből indultak a deportáló vonatok, a Dunántúlra ezután került sor. Az első deportáltak között volt Karácsony Benő, akit Kolozsvárról hurcoltak el, a többi ártatlannal együtt. Sokáig azt hitte, s erre van némi adatunk, hogy hírneve, írói rangja megmenti, de ez balga remény volt, ha egyáltalán élt a szívében. Ekkor már megölték Bálint Györgyöt, a többire is kimondták a halálos ítéletet, miért éppen őt mentette volna meg a jóságos tündér?

Azt mondják - nem tudom igaz-e - szó nélkül tűrte a megaláztatást. Amikor látnia kellett, hogy senki nem emel szót mellette, vállalta hitsorsosai végzetét, s velük indult a biztos halálba.

Beteljesedett, amit nem tudott elképzelni, hogy a szabadság múló illúzió, s az, aki egész életében az emberi méltóságot hirdette, silányul pusztul el, pribékek kezétől hull a porba, amelyből vétetett.

„Vannak dolgok, amik akkor is lehetetlenek, ha már megtörténtek" - írta életében megjelent utolsó könyvében, az Utazás a szürke folyón-ban. Halála is ilyen lehetetlen volt, 600 ezer magyar hitsorsosával együtt. Csak az évszámot tudjuk, 1944. És a helyszínt, Auschwitz. Ennek most lesz kereken ötven éve. Talán ezért gondolok rá oly sokat ezekben a hetekben, pedig azt sem tudom, milyen író volt, hol a helye a magyar iroda- lomb.an. Csak azt tudom, hogy jó néha elővenni a könyveit. Vigasztalásul. Akkor is, ha kegyetlen sorsába nem tudunk belenyugodni.

Csányi László

Daróczy Aladár műve

Két fiatal művész - Hajdú Ildikó hegedűvel a kezében, és Déri György csellót szorítva magához lépett mosolyogva hétfőn este a pódiumra. Mosolyogva, majdnem azt mondanám vidáman mentek fel a lépcsőkön, hiszen a könnyen megszámlálható közönség nyújtotta légkör valósággal felkínálta a „házi muzsikálás" lehetőségét. Öröm volt nézni azt a derűt, ahogy fogadták e kényszer-intimitást, ahogyan képesek voltak hangulatot váltani, s „önfeledten" muzsikálni, muzsikálni.

Először Händel: G-dúr Chaconne-ja csendült fel ele- mentális erővel. Az orgonára írt zene e két vonóshangszeren olyan technikai bravúrok megoldására kényszerítette e fiatal muzsikusokat, hogy alig volt számomra felfogható, miként tudták elhitetni a hallgatókkal az orgonamuzsikát. Ä variációk vibrálása, virtuóz hangszerjátékra épített zeneisége talán a lassú tételben érte el tetőfokát, s a szinte zuhanásszerű befejezés megnyugvása, valódi koncert hangulatot varázsolt a pódiumra.

Majd Haydn: f-moll ada- gio-ját varázsolták elő a gyönyörűen megszólaltatott hangszerekről. A szerző tudatos „építkező" muzsikáját érezve, kettőst játszottak úgy, hogy a két hangszer játékos kergetődzése valósággal magával ragadott. A téma és ritmus játékos, néhol szinte pajzán „összekacsintásai" a két zenész tökéletes együttélését jelentették a mesteri kompozícióval.

Harmadik produkcióként egy alig ismert XVIII. századi zeneszerző - Albrechtsberger: C-dúr duettje hangzott el. A valójában preludium és fuga téma hálás, hiszen virtuóz megoldásokat kínál fel, ám azok veszélyeit is magában

Hány vallás van a földkerekén, hányféleképp imádják Istent? Senki nem tudja. Általában a vüágvallásokban számolnak, ezek szerint a kereszténységhez tartozik a föld lakóinak 32,4 százaléka, az iszlámhoz 17,1, a hinduizmushoz 13,5 százaléka. De a buddhizmusnak is csaknem 300 millió követője van, ami a föld lakosságának 6,2 százalékát teszi ki. Az egyéb vallásokra így is 4,7 százalék jut, ami több, mint 200 millió lelket jelent.

Állítólag megbízható adatok, csak éppen azt nem tudni, kit nevezzünk vallásosnak? A különböző közvéleménykutatások szerint az emberek többsége istenhívő, de ez nem jelenti azt, hogy be is tartja egy vallás szabályait, eljár a kötelező istentiszteletre, a vallás előírása szerint él. Ködös fogalmai vannak Istenről, aki a végtelen világmindenségben lakik, s egyszer igazságot szolgáltat mindenkinek. Megbünteti a gonoszokat, megjutalmazza a jókat. Mert el fog jönni a / harag napja, a dies irae, úgy, ahogyan a középkori festők ábrázolták, de ennek ellentmondani látszik a modern fizika, amelynek eredményeit nem lehet kétségbevonni.

Sokan panaszkodnak, hogy a vallások túl sokat követelnek a hívőktől, s túl sok olyan szabályt állítanak fel, amit nehéz összhangba hozni a mindennapok követelményeivel. A papok száma egyre csökken, a nagy egyházak pedig attól félnek, hogy a keletkező vallások tőlük hódítanak el híveket. Közben vallásháborúk dúlnak, nemcsak a hajdani Jugoszláviában, hanem Írországban is, ahol katolikusok és protestánsok állnak

hordozza. E veszélyeket olyan érett zeneiséggel kerülték ki az előadók, mintha évtizedeket töltöttek volna már el pódiumon. A kettősfogás menetek, az akkordmegszólalások fanfár jellegű interpretálása a prelúdiumot érett muzikalitással lopták be szívünkbe. A remekbe szabott lezárást szinte robbantotta a fuga vibráló, egymást pihenni nem hagyó szólamainak néhol vad rohanása. Ám amikor már a megnyugvást elértnek hittük, képesek voltak újabb virtuozitással megszólaltatott muzsikát ránk zúdítani, hogy csak ezután ernyedhessünk el, élvezve a hallottakat.

Meglepetéssel hallhattuk a fiatal Bánlaky Ákos: Tarantella c. művének csellón megszólaló zeneiségét. A pizzicatoval indított mű izgalmas ritmusképleteiben fel-felsejlő zene, a hármashangzatok felbontásának kényszerpályáin előre rohanó muzsika „elta- gadhatatlanul" a magyar zenei anyanyelvben gyökerezik, ám sajátosan egyéni világba csábít el.

E mai mű még szinte ott lebegett a pódium felett, amikor Bartók csodálatos Hegedűduóit szólaltatták meg. Merészség kellett e sorrendhez, hiszen Bartókkal folytatni a XX. századi muzsikát nem egyszerű dolog. A géniusz agyon is nyomhatta volna a korábban felhangzó zene szerzőjét. Ám nem ez történt. Valami olyan érzékkel keresték meg a két szerző közötti „azonosság különbségeit", hogy erre már valóban csak nagyon érett művészek vállalkozhatnak, s volt ehhez is kurázsi.

A Kárpát-medence népeinek zenéje fáradhatatlanul áradt a két hangszer húrjain. Ott zúgott a párosító forgataga, „libbent a szoknya", „csattant a csizmaszár", hogy

szemben. Vannak ősi vallások, melyek úgy maradtak ránk, mint valami kövület, ilyen az ajnu vallás, amely körülbelül 20 ezer lelket számlál, s a japán szigeteken él. Szerintük, Paszex, Kamüt a világ teremtője, aki a legfelső égben lakik. Még kevesebben hódolnak az ausztrál törzsi vallásoknak, ma már ötezren sincsenek, de hűségesen ragaszkodnak őseik hitéhez.

A szibériai vallás a sámánizmus rokona, s a tudósok az arktiszi és az ázsiai törzsi vallásokhoz sorolják.

Újabb keletű a szekai kju- szei-ljó, a világ-messianizmus vallása, amit a japán Okada Mokicsi alapított, aki nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy átváltoztassa a világot földi paradicsommá. Az alapítónak csodás gyógyító ereje volt, amit átruházott a tárgyakra is, például egy darab papírra, amire ráírta a fény írásjegyét.

Nem folytatom, mert nagyon sokára érnék végére. Helyette az érdeklődő olvasónak Gerhard J. Bellinger könyvét ajánlom, amit nemrég adott ki az Akadémiai Kiadó. 670 vallást, egyházat, kultuszt, világnézeti vallási mozgalmat, társaságot és vallásfilozófiai iskolát mutat be, bőséges képanyagai illusztrálva a különféle vallások jellemzőit. Legtöbbnek nevét sem hallottuk, Bellinger azonban tudós lelkiismerettel betűrendbe szedi a 670 vallást, az Adonisz misztériumkultusztól a zsidóságig, s minden lényegeset elmond róluk, amit a magyar kiadás a magyar ősvallással egészített ki (Pócs Éva munkája). Hasonló könyv nálunk nem jelent meg, így az Akadémiai Kiadó valóban missziót teljesített. Cs. L.

azonnal váltsa a nekünk egyáltalán nem idegen szlovák nóta néhol hetyke hangvétele. De még el sem ült a hang zengése, amikor ismét a magyaros „pentaton"-világú muzsika szólalt meg, hogy átadhassa helyét a ropogós, nagyon is mozgékony Oláh nótának. De áradt tovább a zenefolyam, hogy újból és újból felcsendülhessen az itt élő népek zenéjének „egységes" hangja, a Kárpátok lankáin mélán „zümmögő" rutén muzsika, mely egybeolvadt a gyermeki dalolás örömével. S mindezt olyan természetesen, tiszta bájjal adták elő ezen az estén a pódiumon, hogy nehéz lesz nem emlékezni még sokáig rá.

Befejezésül Rossini: Duetto c. művét adták elő, melyben az olasz fergeteges temperamentum a két azonos rangú hangszertől azonos zenei megközelítést kívánt meg. Nos, a lassan áradó téma alatt meg-megpendülő pizzicato a csellón olyan indítást adott a mű interpretálásához, mely valódi „alkotást" jelentett előadónak és hallgatónak egyaránt. A befejezés a hangszerek dévaj kergetődzése után igaz megnyugvást hozott, s egyben bámulatos bizonyítékát adta, hogy a két fiatal muzsikus alig másfél óra alatt beszáguldottá térben és időben Európát. Egyetlen pillanatra sem vesztették el értő, rajongó szerete- tüket, „megszólalásuk" őszinteségét.

Jó volt ezen a koncerten hallgatni a zenét és látni e két fiatalt. Látni, hogy minden pillanatban mosolyogva kapcsolódik egybe tekintetük, olvad egybe gondolataik sora, hogy e zenében elmerülve adjanak, adjanak magukból mindent, mi szép a muzsikából.

Rosner Gyula

Irodalmi portrék

Videofilm sorozatot készít a Salgótarjáni Városi Televízió stábja ismeretterjesztési, oktatási célra.

A már elkészült sorozatterv szerint 15-20 perces filmeken mutatják be a megyében élt irodalmi és történelmi nagyságokat: Balassit, Mikszáthot, Madáchot...

Rejtett értékeink

Paks számos jelentős nemesi családja közül is kiemelkedik az ősrégi, Szatmár megyei eredetű királyadróczi Daróczy-család, amelynek Zsigmond nevű tagja pákosi Paxi Annával kötött házassága révén került megyénkbe. Fia, Ferenc már alispán lett itt 1713-ban, s azt már dédunokája művéből tudjuk, hogy az ő hivatali ideje alatt, 1725-ben született az a korszerű úrbéri rendelet, amely szellemében messze megelőzte Mária Terézia urbáriumát.

Daróczy Tamás és - egy másik jelentős paksi család - Szeniczey Stefánia gyermekeként született Aladár 1867. február 18-án a mai atom város csöndes kis mezővárosi elődjében.

Atyja, a főszolgabíró Kalocsára íratta középiskolába, a jogot a főváros egyetemén hallgatta, itt tett később jogtu- dori vizsgát is. Pályáját ugyanolyan szerényen kezdte megyénknél másodaljegyzőként, mint a kor megannyi későbbi kiemelkedő minisztere (pl. Pesthy Pál). Az 1889-es kedzet után csakhamar aljegyző, majd főispáni titkár

lesz a nagy munkabírású, eleven szellemű ifjúból. Hamarosan nekifog közel másfél évtizedig tartó kutatásához, amelyben - Kämmerer Ernő hathatós segítségével - megyénk múltját tárja fel. Egy ciklusra, 1901-től 1905-ig a sárdi kerület szabadelvű párti országgyűlési képviselője is lesz, de ezután már csak birtokával és fő művével foglalkozik.

Éppen nyolcvanöt éve, 1909. február 28-án méltatta lelkes hangon és tisztes terjedelemben a Tolna vármegye a frissen megjelent munkát, amelynek címe: Tolnavármegye közgazdasági leírása I. Történelmi rész. Elöljáróban nyugodtan elmondhatjuk, hogy bár töredék maradt, későbbi kiegészítésére csak hely- lyel-közzel került sor, így is máig egyetlen használható összefoglaló gazdaságtörténeti tanulmány ez megyénk történetéről a kezdetektől a kiegyezésig. Alapossága jól ötvöződik az olvashatósággal, s még ott sem érezzük terjedelmesnek, ahol eredeti iratokat közöl.

A 92 oldalas mű a Közgazdasági Szemle ösztönzésére készült, a folyóirat 1908. szeptember-decemberi számaként jelent meg 1909-ben a Megyei monográfiák sorozatban. Éhben Daróczy előtt olyan jelentős kutatók írtak, mint Grün- wald Béla, Thúróczy Károly é Ballagi Géza, de az ifjú kutató mesterien kezelt anyagával felveszi velük a versenyt. Rövid földrajzi vázlat után a történelmi áttekinti a legrégibb időket, majd az Árpád-házi és vegyes házi királyok korát, mindvégig szigorú gazdasági szemszögből. Ez a kortársak és a mai kutató számára is meglepően új, s ha arra gondolunk, hogy ennek érdekében még saját családja történetét is így elemzi, ugyancsak elcsodálkozzunk:

„... csakis az egy Paksy-család fiúsított leányági utódai azok, kik ősi jogon telepedhettek meg a vármegyében - írja a XVIII. század elejéről szólván, de megjegyzi - ezek a br. Száraz és királydaróczy Daróczy családok, kik 32000 forintot fizetnek le a kancelláriának a Paksy birtokba való visszahelyezéséért".

Nyilvánvalóan elgondolkodtató példának is szánta a régebbi és a közelebbi múlt adatait. „Érdekes tudnunk, hogy a XIV. században a vármegye területén 13 vár, 21 (mező) város és 540 helység volt. Népessége tehát ez adatokból következtetve, az akkori viszonyokhoz képest sűrűnek mondható" - mondja némi célzattal a kivándorlás éveiben. A reformkori fejlett megyei mezőgazdaságot szintén ebből a szempontból szemléli, amikor nem kis büszkeséggel kijelenti: „Kiválóan érdekes, hogy vármegyénkben az első gőzcséplőgép 1843 nyarán dolgozott herceg Eszterházy Pál ozorai uradalmában; ez évben az ország területén nem volt több négy gőzcséplő szerelvénynél".

A mű megjelenése után Da- rózcy Aladár életéről már alig tudunk valamit. Gulyás Pál Magyar írók című munkája is csupán e tanulmányát említi, s azt, hogy Budapesten halt meg földbirtokosként 1939. október 11.én.

Dr. Töttős Gábor

A világ vallásai