Tolnai Népújság, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-22 / 18. szám

10 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1994. január 22., szombat Értékek és gazdasági mutatók ollóityüásról, fiatalságról Az ifjúság jelenlegi helyze­tét firtató sorozatunkban ezút­tal Jóföldi Gabriella, a Tolna Megyei Önkormányzat mun­katársa nyilatkozott meg, aki­től elsősorban a kultúra fiata­lok életében elfoglalt szerepé­ről érdeklődtünk, teret en­gedve a szubjektivitásnak, ő maga korábban népművelő­ként dolgozott, így tapasztala­tai alapján rendelkezik némi rálátással a témára. — Engedje meg, hogy egy személyes kérdéssel kezdjük e be­szélgetést. Mi a véleménye Pap Rita dalnoki munkásságáról, fi­gyelembe véve azt a tényt, hogy a néhány éve cseperedő korosztá­lyok még Halász Judit által csodá­latosan előadott Bródy-típusú da­lokra szenderedtek álomba és éb­redtek jókedvűen, a mai gyereke­ket viszont legfogékonyabb kor­szakukban „Hápi kacsa, háp, háp" vagy „Kuckó Mackó" szín­vonalú művekkel mérgezik. — Na, hát én is naponta ilyenekre ébredek, mert fo­lyamatosan adják a médiák ezen típusú alkotások reklá- mait. Maradjunk annyiban, hogy arra jók ezek a hirdeté­sek, hogy néhány szülő el­döntheti belőlük, ha úgy ala­kul, ezekkel a csodákkal lehe­tőleg nem ismertetik meg a gyerekeiket. — És mint egykori népmű­velő miként vélekedik? — A művelődésben dol­gozó szakember rá van kény­szerítve, hogy egyre több be­vételt csináljon. Persze csak abból tud, amire vevő a kö­zönség. A szerepe redukáló­dott, ma már csak egy lánc­szem, kielégít egyfajta igényt. Nehéz olyan programokat szervezni, ami értékes és ugyanakkor tömegeket is vonz, de be kell látni, hogy a szakember most már nemcsak a saját értékítéletét veheti fi­gyelembe, hanem „gazdasági mutatókkal" is törődnie kell. A művészet-, kultúra-közvetí­tőnek ugyanakkora a felelős­sége, mint régen volt, csak sokkal több mindennek kell megfelelnie az értéken kívül. De arról is kell beszélni, hogy az értékes kultúra sem veszett el, az emberek áldoz­nak is rá, van közönsége. — Az ifjúsággal kapcsolatban mindig is megfigyelhető az idő­sebbek nosztalgiája. Erre rátett egy lapáttal a változásokból táp­lálkozó felfokozott remény, aztán a csalódás. Jogos? — Régebben nem volt ek­kora szabadságunk, nem ért bennünket ennyiféle hatás. Sokkal szűkebb körből lehe­tett kiválogatni, amit fontos­nak tarthattunk. Mégis, azt mondom, hogy talán jó volt, hogy valami befolyásolta, vagy szabályozta a mi életün­ket, gondolkodásunkat. Azt hiszem, hogy nagyon kevés fiatal van, aki érett arra, hogy önmaga szabályozza az életét. Valamiféle segítség kell neki. A segítség mértékén persze vi­tatkozni lehet, legyen-e telje­sen behatároló, vagy szabad­jára engedő. Talán itt tolódott el egy kicsit a hangsúly az utóbbi felé. Ezzel a szabad­sággal azonban sokan nem tudnak mit kezdeni, illetve inkább negatív irányba men­nek, mivel megszaporodtak az ilyesfajta hatások körülöt­tük. — Beszélhetünk-e értékek de­valválódásáról? — Szerintem ezt mindenki érzékeli. Legfőbb okát az em­beri kapcsolatok elértéktele­nedésében látom. Ez megjele­nik a családban, egyre lazáb­bak a családi kötelékek, a szü­lők egyre kevésbé tudnak hatni a gyerekre, mert keve­sebbet tudnak vele foglal­kozni, és a hasonló korúak ha­tása erősebb. Elmondható ez az iskolára is, a pedagógusok­nak egyre kevesebb idejük van arra, hogy a szoros tanó­rán kívül olyan programokat adjanak, olyan értékeket vo­nultassanak fel, amiből a gye­rek kapacitálhat. Másrészt pedig pontosan ez az a kor­szak, amikor nagyon sok ér­téktelen dologgal is szembeta­lálja magát a gyerek. Mint már említettem, egyedül kevés a tudása, ismerete, kialakulat­lan az ízlésvilága ahhoz, hogy ezek között megtalálja a meg­felelő utat. Pontosan nem tu­dom, hol lehetne ebbe a fo­lyamatba úgy belépni, hogy ezt pozitívan tudjuk befolyá­solni. Az biztos, hogy mivel a „piaci kultúra" került elő­térbe, ebből következően va­lószínűleg az értéktelenebb dolgok ilyen tömegével is tar­tósan együtt kell élni. — Az említett folyamatok mi­att jogos-e a félelem, hogy a fel­növekvő ifjak nem előnyükre lesznek „másmilyen" felnőttek? — Én úgy fogalmaznék, hogy valószínűleg több lesz az olyan fiatal, akiben nem ala­kul ki megfelelő értékrend. Természetesen most is van olyan ifjúsági réteg, amelynek fontos a tudás, hogy nyelveket tanuljon, hogy valamilyen művészeti ágban eljusson va­lamilyen szintre, csak azt hi­szem, hogy ez most az a kor­osztály, amely a „nagy gene­ráció" gyerekeiből áll. Sokan lesznek viszont, akik nagyon lemaradnak ettől a szinttől. A társadalom egészében is „ol­lónyílás" figyelhető majd meg, lesznek, akik tanulnak, akik képviselnek egyfajta ér­tékrendet, amit majd később is át tudnak adni, és nagyon le­szakadva tőlük lesznek olya­nok, akik nem találnak igazá­ból semmifajta követendő „jó" példát. Ez azért veszélyes, mert így nagy tömegeket vonz például a kábítószer, vagy, hogy ezeket a gyerekeket könnyebben lehet a külön­böző szektákba csalogatni. Ez olyan folyamat, ami nehezen állítható meg. Az „ollónyílás" a családok anyagi helyzetével mennyire függ össze? — Szerintem nem kizáró­lag ennek a függvénye. Elég sok példát látok arra, hogy a család az anyagi jólétet bizto­sítja, viszont a gyerek szellemi és érzelmi hátterét nem te­remti meg. Sőt, azt látom iga­zán rossz divatnak, hogy a gyereket mindenért pénzzel akarják kárpótolni. — És aki „anyagilag” sem tud adni? — El kell ismerni, hogy egyre többen vannak ilyenek. Én erre azt mondanám szívem szerint, hogy a szegényebb ré­teg azért még tudna megfelelő melegséget, családi otthont te­remteni a gyereknek, de azt hiszem, hogy a „nincs" az emberek nagy részét annyira megkeseríti, hogy nem törő­dik azzal, hogy gyerekének pozitív példát mutasson. — Van-e egyéni elképzelése, lehet-e jó irányba változtatni eze­ket a folyamatokat? — Meg kellene „ragadni" a meglévő ifjúsági közössége­ket, kezdeményezéseket, vagy olyan „bázisokat" kiépíteni, ahová „csak úgy" be lehetne menni, beszélgetni, egy teát meginni, afféle menedékként. Mindenképpen valami ilyen közösségi tereket kellene biz­tosítani, és azután az oda be­tévedőket „megfogni". Ehhez nem biztos, hogy minden esetben óriási összegek kelle­nének. Olyan emberek viszont igen, akik vállalják ennek a generációnak a problémáit. — Szakmai ártalom, vagy pesszimizmus mondatta Önnel a családon kívüli „megoldások" fontosságát? — Inkább szakmai ártalom, de való igaz, hogy a felnőttek gondolkodását már sokkal nehezebb megváltoztatni, mint a fiatalokét. sk Fotó: Degré Gábor POLITIKAI HIRDETÉS Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: „Minden háziasszony pontosan tudja, mennyit költhet, és ha rászorul, mennyit kérhet kölcsön. A háziasszonyok csak ritkán tévednek. Kormá­nyunk .számára ugyanez szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Az állam hazánkban pazar­ló, adósságai kiismerhetetlenek. Mindez bi­zonytalanná teszi a családok életét. Pedig a taka­rékos és gondoskodó állam segítő kéz a családok számára. Kiszámítható feltételek, tisztes, tervez­hető mindennapok - ez a családi gazdaság alapja.” \ SZDSZ {jt H? Szarajevóban a legfontosabb: normálisnak maradni „Pillanatnyilag nincs remény!" E hét elején ért véget a Magyar Narancs és a Hunnia Filmstúdió által szervezett Szarajevói Film­hét. Mi volt a rendezők célja, il­letve mennyi valósult meg ebből? - többek között erre voltunk kí­váncsiak, amikor megkerestük az esemény egyik szervezőjét, a Ma­gyar Narancs belpolitikai rovatá­nak vezetőjét, Makai Józsefet. — Az ötlet adott volt: el kell hozni ide, Magyaror­szágra a szarajevói filmeket. Hogy a magyarok is lássák és megértsék mi zajlik Boszniá­ban. Szarajevóban már tizen­három éve működik egy mű­vészeti alkotócsoport, melyet SAGA-nak hívnak. A háború előtt kevésbé volt jelentős, s kevésbé volt ismert külföldön. Az alkotók viszont a háború kitörése után is bentmaradtak a városban és folytatták a munkájukat. Naponta a front­vonalakat járják, ott vannak minden jelentős helyszínen, és különböző témákban forgat­nak filmeket. — Mennyiben váltotta be a reményeket ez a filmhét? — Ha az érdeklődésre gondolsz, akkor elégedettek vagyunk. Két moziban min­den este telt ház előtt mentek a filmek. Ez sokkal több, mint amit előzetesen vártunk. — A nézők vajon megértet- ték-e, miért is történik ez az egész? — Én csak remélni tudom, mert nem volt időm beszél­getni senkivel, aki laikusként és nézőként végigülte ezeket az előadásokat. Az minden­esetre számomra jelzés értékű, hogy nagyon koncentrált, fe­szült csendben nézték végig a képsorokat. Gondolom ez an­nak a jele, hogy igyekeztek minél többet befogadni. — Úgy tudom, te is voltál kint, az ostromlott városban. Mennyire tükrözték hűen ezek az alkotások a valóságot? — Ez a helyzet. Szarajevó­ban az történik, amit ezeken a filmeken látunk. Sikerült olyan filmeket idehozni, ame­lyek nem propagandisztiku- sak és az események valós áb­rázolásán kívül nem volt más feladatuk. Meg lehetett érteni belőlük Jugoszlávia létrejöttét. Volt is egy ilyen film: Egy há­ború gyökerei címmel. Látni lehetett a szarajevói minden­napokat is, a háború abszurdi­tását. — Melyek voltak a legmeg­döbbentőbb képsorok? — Erre a kérdésre azért ne­héz válaszolni, mert minden kocka magáért beszélt. Min­den kocka valami miatt meg­döbbentő. Rám legnagyobb hatással a Paul Pawlikowski rendezte Szerb eposz című film volt. Ez Karadzsicsról, a boszniai szerbek önjelölt el­nökéről szólt. Engem nem a vér borzasztott el, talán in­kább az, hogy ez a vér nem a szemben álló felek vére, nem katona a katona vérét ontja ki, hanem katonák civileket bombáznak. — Hogyan lehet immár két éve élni egy ostromlott városban? — Le kell menni és ott kell élni, akkor erre a kérdése vá­laszt kap az ember. A szaraje- vóiak azt hagsúlyozzák, hogy a legfontosabb: normálisnak maradni. Ezért szerveznek filmfesztivált, színházat az ostromlott városban. Alkal­mazkodni kell a körülmé­nyekhez, meg kell tanulni csa­lánt enni, újságpapírba szárí­tott falevelet csavarni ciga­retta gyanánt. A lényeg az, hogy a háborút nem lehet megszokni. A háború termé­szetellenes állapot. A szaraje- vóiak számára az, hogy folyik a víz a csapból, ég a villany, az nem egy normális állapot. Ezek a dolgok számukra cso­dával határosak. — Valamiféle reményt azért sugároztak ezek a filmek? — Én nem tudom, hogy miben lehet reménykedni. Ta­lán egy nemzetközi katonai beavatkozásban, hiszen telje­sen kilátástalan az a helyzet, amiben ez a város van és ami­ben Bosznia van. Pillanatnyi­lag nincs remény. KRZ Fizikotherápia az alagsorban A kezeléshez hozzátartozik a mosoly is Halász Béláné ultrahangos kezelést végez Mostoha körülmémyek kö­zött dolgoznak, mégis min­dent megtesznek a betegekért, hívta fel egyik olvasónk fi­gyelmünket a Tolna Megyei Önkormányzat Kórháza fizi- kotherápiás részlegének dol­gozóira. Az olvasói levél any- nyi dicséretet tartalmazott, hogy úgy véltük, nem árt ellá­togatnunk a helyszínre. Ami a mostoha körülmé­nyeket illeti, abban olvasónk­nak teljesen igaza van, a ren­delőintézet alagsorában talál­ható fizikotherápián ugyan­csak szűkös a hely a kint vá­rakozóknak és a bent levők­nek is. Erre a részlegre is ugyancsak ráférne a felújítás. Aki itt dolgozik, annak ko­rán kell kelnie, reggel hét órá­tól délután ötig folynak a ke­zelések. Hat szakasszisztens látja el a betegeket. Szerdán reggel negyed nyolckor Ha­lász Béláné, Dóri regisztrálja a kezelésre jelentkezőket. Éréi Mihályné, Marika a solux lámpát készíti elő, dr. Ternák Gábomé, Anita ultrahang ke­zelést végez. A munkakezdés lépcsőzetes, Lóridon Angéla, Virágné Géhringer Katalin és Domonkos Sándorné, Magdi, később jönnek. A napi forgalom átlagosan hatvan, de a kezelések száma ennél jóval több, hiszen a leg­több beteg két vagy többfajta kezelést kap. Az ultrahang­nak, iontophorézisnek lazító, gyulladáscsökkentő szerepe van, a Kowarschik galván ke­zelést kézre, lábra ideggyulla­dás esetén alkalmazzák. A re- keszes galván, a végtagok elektromos fürdője, izületi gyulladás esetén jótékony ha­tású. A magnethotherápia szinte mindenre használható a kötőhártya-gyulladástól a po­tenciazavarig. A nyaki nyúj­tókészüléket viszont csak a csigolyák közti rés tágítására ajánlják. A Solux igen hatásos arcüreggyulladás vagy árpa esetén, a rövidhullám a sérü­lések utáni haematoma felszí­vódását segíti többek között. A szelektív ingeráram perifé­riás bénulásoknál, gyerme­keknél pedig éjszakai levize­lés esetén, a hólyag ingerlé­sére megfelelő. A lepedővel elválasztott fülkékben ki-ki a beutaló orvosa által előírt ke­zelést kapja. Némely kezelés­nél, a szakasszisztens végig ott ül a beteg mellett, ilyenkor óhatatlanul beszélgetnek és nemcsak a betegségről. A höl­gyek kedvessége, megértése, vigasztaló szavai nagyban hozzájárulnák a gyógyulás­hoz. Nincs-e láza, bőrbeteg­sége, magas vérnyomása - az asszisztenseknek sok min­denre oda kell figyelniük. Az itt dolgozóknak „dupla" kép­zettségük van, az általános asszisztensi képzettségen túl, fizokotherápiás szakképzett­séget is kellett szerezniük. A fizetésük ehhez képest megle­hetősen alacsony, az átlag bér bruttó 13 ezer forint. Van beteg, aki először jár itt, ugyanakkor sok a visszatérő páciens, főleg a rheumatikus panaszokkal kínlódók tartoz­nak az utóbbiak közé. Bár a betegek javarésze az idősebb korosztály tagjai közül kerül ki, azért járnak ide fiatalok is, sportsérülések utáni keze­lésre. A kezelések hatására ki ha­marabb, ki lassabban szaba­dul meg fájdalmaitól és ez nemcsak a gépeknek köszön­hető. A therápiához hozzátar­tozik az itt dolgozók mosolya, kedves szava is. Dr. Témák Gáborné (balról) a galvánkezelést készíti elő F. Kováts Fotó: Ótós Réka

Next

/
Oldalképek
Tartalom