Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-04 / 283. szám
10 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. december 4., szombat Miklós püspök: népszokásokban élő emlék Hazánkban a Szent István király egyik hadjárata során szerzett ereklyék honosították meg Miklós püspök kultuszát. Ennek nyomán számos magyarországi templom hívó közössége választotta - főleg görögkatolikus vidékeken - a myrai szentet oltalmazójául. Középkori papok, szerzetesek buzgón terjesztették a Miklós legendárium egyes darabjait, amelyeket azután a városok, falvak népe a maga módján újrafogalmazott és saját ízlésvilágához igazított. A legendák egy-egy elemét kiemelve egész sor foglalkozás művelői - a pékektől az ügyvédekig, a halászoktól a hídverőkig - látták benne patrónusukat. De a közismert Miklós-történetek nyomán hozzá fordultak fohászaikkal az eladólányok, a diákok, sót a rabok is ... Nyelvünk jónéhány fordulata, szólása is őrzi Miklós püspök népszerűségének emlékeit. Az egykori marhakereskedők „Szent Miklós pénze"-ként emlegették a foglalót. A Mikulás-napi ajándékozási szokásra utal a főnyereményt megütő, szerencsés emberre használt kitétel, hogy „ablakon dől be hozzá a pénz". A középkor szegény diákjai nagy ünnepek előtt fölkeresték a tehetősebb polgárok portáit, hogy kéregetve gyűjtsék össze a tanuláshoz szükséges pénzt. A segítséget azután köszöntő versekkel hálálták meg. Ilyenkor tartották meg a tréfás-mókás püspökválasztást, ami után házalva jártak katekézisból vizsgáztatni kicsiket, nagyokat - jutalmazva vagy büntetve a házbelieket. Az ennek nyomán kialakult mik- lósolásra a paraszti közösségekben az ünnep előestéjén került sor. A fiatalabb legények közül valaki püspöknek öltözött, társai a minist- ránsok vagy az ördög öltözékébe bújtak. Járták a portákat, s főként a gyerekeket, meg a fonóbeli lányokat, menyecskéket „vizsgáztatták”. Persze az alkalmi püspök derekára kötött, zörgetésre használt lánc nyomán „Láncos Miklós" néven emlegetett alakoskodók nemcsak osztogattak, hanem kaptak is ajándékokat. A Mikulás-napi meglepetések, ajándékozások mai formái azonban jószerivel már semmi rokonságban nincsenek a falusi miklósolással - ezek bajor-osztrák hatásra terjedtek el és gyökeresedtek meg nálunk.- remi - Ferenczy Europress Madocsai visszapillantó Gyakran valamilyen belső indíttatásból visszapillantunk egy megtett útra, időre. Kicsit leltár, számadás készül ilyenkor. Így van ez a madocsai művelődési ház igazgatójával, Scheidl Lajosnéval is. Szűkebb tevékenység tükröződik válaszaiban, ám mégis érdekelt benne a falu lakosságának többsége. Mi az? Ha találós kérdés lenne, gondolom sokan már azonnal felelnének: ez a madocsai népi együttes! Helyes. — Milyennek értékeli Scheidl Lajosné az 1946-ban alakult együttes munkáját? — Legfőbb értéke - kezdi válaszát a művelődési ház igazgatónője -, hogy szinte változás nélkül élesztette újjá és fejlesztette tovább a falu dalait, táncait. A cél is ez volt, hogy ezeket megmentsék a jövő számára. A csoport vezetője 1989. február 28-ig Földesi János bácsi, a Népművészet Mestere volt. Az ő áldozatos munkájának, fáradhatalansá- gának köszönhető, hogy dédapáink örökségét unokáink is ápolni fogják. Tőle Wünsch László koreográfus vette át a művészeti vezető szerepét. Az együttes sikere Németországban, Franciaországban is jól mérhető. Arany minősítéssel rendelkeznek. — Ez tiszteletre méltó munkálkodás, de jól tudjuk, pénz nélkül nem lehetséges. Kik támogatják az együttest? — Fenntartójuk a helyi ön- kormányzat, de a paksi áfész és a Paksi Atomerőmű Rt. is többszázezer forintot ad, hogy a siker ne maradjon el. — Apró hírekből tudjuk, hogy májusban vendégeket fogadtak.-r- Ünnepi hangverseny volt a madocsai templomban, ahol a németországi niedens- teini vegyeskar és a paksi munkáskórus adott hangversenyt. — Volt orgonakíséret is? — A felújított orgonán Dietrich Lohff zeneszerző karnagy játszotta saját műveit is. A moziban a helyi népi együttes műsorát láthatták az érdeklődők. — Júniusban is történt valami pezsdítő? — Minden csoport életében felpezsdül a vér egy-egy szereplés kapcsán. Együttesünket Németországba, Gerlingenbe hívták, az ottani együttes 25 éves évfordulójának megünneplésére. Ludwigsburgi kastélylátogatás is szerepelt a programban, amelynek célja az volt, hogy megismerjük egymás nemzetének szokásait, hagyományőrző dalait, táncait. — Talán hasonló célja lehetett annak a programnak is, amit Madocsán rendeztek júliusban? — Igen. Akkor a luthei folklóregyüttest láttuk vendégül. A 46 fős csoportot madocsai táncosoknál szállásoltuk el. Strandoltunk a Dunán, városnéző program volt Pakson, jártunk a Balatonon, Dunaújvárosban, Mezőfalván. Talán legemlékezetesebb mégis az esténként megtartott közös táncolás marad, amikor egymástól tanultak sokat az együttesek tagjai. — Biztos vagyok benne, hogy az adonyi tánctáborozás hasonlóan szép emlékű napokat számlál. — Ebben én is. Az adonyi tábor azt akarta, hogy a népművészet megismerésére mélyebben nyíljon alkalom és szélesedjen a táncosok látóköre. Nemzetközi jellegűvé az tette a tábort, hogy görög, német táncokat is tanultak a magyarok mellett. Sajnos, a dunai árvízveszély miatt három nappal előbb be kellett költözni az adonyi művelődési házba. — Mi történt augusztusban? — A németországi malkomesi táncegyüttes volt a vendégünk pár napra, akik szlovákiai vendégszereplésből jöttek erre. Velük 1990 óta van kapcsolatunk. Elvittük őket Harkányba is. Augusztus 20-án az ünnepséget szüreti felvonulással és bállal tettük emlékezetesebbé. Szeptemberben viszont a helvéciai szüreti felvonuláson vett részt á madocsai együttes. A pontosság miatt meg kell említenem, hogy szeptember 18-án üzemlátogatáson voltunk a Paks-Dunakömlődi Forst Kft-nél. Este a csoport a németországi ingstadti táncosokkal szórakoztatta a vendégsereget. Ha havonként lépünk a jelen felé, akkor októberben az idősebb generációnak rendeztünk szüreti bált. Itt a Besenczi házaspár segített sokat. Lacza Mihály zenekara muzsikált. Novemberben a szlovákiai Csány községbe hívták vissza az együttest, mert ők október 22-én jártak nálunk. Mit lehet hozzáfűzni ehhez a madocsai visszapillantóhoz? További sikereket érjenek el! Nem csupán saját örömüket találják meg ez által, de erősítik a népek, nemzetek közötti békét is, ami napjainkban valamennyiünk legfontosabb feladatai között kell, hogy szerepeljen. Decsi Kiss János Decemberi gólya Szekszárdon December 2-án, délelőtt néhány perccel 11 óra előtt gólya repült át Szekszárdon a vasútállomás felett. A madár a város felől érkezett és a vásártér irányába tartott. Az egyenletes és erős szárnycsapásokat látva arra lehetett következtetni, hogy valahol valaki, vagy valakik rendszeresen etetik. Nyilván sokan megmosolyogják és „kacsának" hiszik a hírt, de a levegőben a költözőmadár egyik szép példánya volt látható. Hunyadi István Szent Borbála napján Évtizedek a föld alatt Közösen emlékezve - Wurst József és Hirschmann János December 4., Borbála, a bányászok védószentjének napja. Hajdan ezen a napon a templomba mentek a bányászok, ünnepeltek, és ilyenkor kapták meg a szokásos jutalmat... Ez azonban néhány évvel a második világháború után megszűnt. Hivatalosan nem emlékeztek meg a napról, a bányásznapot is szeptember elejére tették. Két nagymányoki nyugdíjas bányászt, Wurst Józsefet és Hirschmann Jánost faggattuk Szent Borbála napja alkalmából, elsősorban arról, mi az az erő, ami hajtja az embereket, hogy újból es újból a föld alá menjenek. Évtizedekig beszéltek a bányász hivatástudatról, ám a két idős ember summázata, hogy a pénz az, ami csábította, mit csábította, kényszerítette az embereket a föld alá. Senki sem szeret lemenni. Az persze más kérdés, hogy az ember büszke a szakmájára, s arra, hogy több évtizedet töltött a föld alatt. Wurst József harminchat évig dolgozott bányában, ebből huszonkilencet a föld alatt. Hirschmann János harminc- nyolc évig: mindvégig a föld alatt. Egyiküknek sem volt más választása. Itt szinte mindenki a bányából élt. Mindenki, és mindenkinek az apja, mindenkinek a testvére, később a fia. A bányászdinasztiák pedig lassan lassan kihalnak? Merthogy sorra zárják be a bányákat. — Komlót fel kellett fejleszteni - mondják a nyugdíjas bányászok - Esetleg, ha az igazgató Mányokon lakik, akkor nem zárják be - mondja Wurst József. — Tudja, volt itt már olyan akció is, hogy fizettek annak, aki levágta a marhát, most meg sírnak, hogy nincs állat mondja Hirschmann János - Most meg azt mondják: olcsóbb a külföldi szén, be kell zárni a hazai bányákat. Olcsóbb, de meddig? Ezzel is úgy járunk, mint az olajjal meg a gázzal. Majd annak is megemelik az árát. Miközben külföldről vesszük a szenet, sok ember - köztük bányászok - munka nélkül vannak. Ismét szent Borbála kerül elő, és a két ember úgy emlékszik, hogy december elején gyakran voltak szerencsétlenségek a bányákban. Hirschmann János tizennégy évig bányamentő volt. Sok szörnyűséget látott. Zo- bák aknán 1964-ben volt egy súlyos szerencsétlenség, berobbant a metán. Tizenhármán haltak meg. Akkoriban érvényben volt egy szabályzat, miszerint rokonok nem dolgozhattak egy műszakban. Nehogy mindketten ott maradjanak. Egy-egy tragédia után pedig balesetvédelmi oktatásokat tartottak, miközben folyamatosan arra kényszerültek a dolgozók - a teljesítményt fokozandó - hogy áthágják a szabályokat. Wurst Józsefet is érte baleset - „ösz- szement a fejtés" - félig-med- dig ellepte a szén, a karja is eltört. Az asztalon fekvő széndarabok is az egyik tragédia helyszínéről valók ... Hirschmann János tipikus bányászbetegségben szenved: nehezen veszi a levegőt - különösen ködös időben. Sérelmezi is, hogy holmi szállodák lettek a bányász üdülőkből. Hogy mit kémének Borbálától? Egészséget - ami még megmaradt belőle - meg hogy minden évben egy jó nagy disznót vághassanak. Legyen kisebb különbség a fizetések között, hogy aki most az életét kockáztatva nap mint nap alá- száll, ne legyenek filléres gondjai... Hangyái - Ótós
