Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-04 / 283. szám

1993. december 4., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Porta Galéria, megyei könyvtár A hónap műtárgya Oszoli Piroska festménye A dunaföldvári illetőségű Oszoli Piroska az utóbbi idő­ben több alkalommal bemu­tatta alkotói tevékenységének javát. Erről a hírközlő eszkö­zök is tudósítottak. Jól ismert tehát művészete megyeszerte. Talán ennek kö­szönhető, hogy a Tolna Me­gyei Könyvtár Porta Galériája éppen az ő festményét válasz­totta a hónap műtárgya bemu­tatásához. A korábban el­hangzottakhoz, ami Oszoü Istvánná, Piroska munkássá­gát értékelte, hozzátenni csak annyit lehet, hogy tovább hangsúlyozandó az egykori szándék, cél, akarás melletti hűsége. Ismerősök és olyanok, akik először találkoznak alko­tásaival, azonnal, vagy rövid időn belül rokonszenvet érez­nek, vállalnak minden egyes művel. Történik mindez azért, mert valamennyiünknek szüksége van arra a tiszta­ságra, harmóniára, ami Oszoli Piroska festményeiből árad. Arra az egyszerűen megfo­galmazott gondolatra is, amit tájképeiben, utcarészleteiben, vagy éppen csendéleteiben elmond, üzen és továbbításra kér. Az évszakok megjelenítése szintén ahhoz a hűséghez tar­tozik, mely az erő örkökkéva- lóságát hirdeti. Egy őszi han­gulatú festményén sem az el­múlás fáradtsága jelenik meg, hanem színeinek elevensége azt diktálja, hogy ennek az időszaknak is megvan a maga szépsége. Kedvenc festői té­mája a vízpart. Akár patak, vagy tenger medre mellett áll­jon meg, rabul ejti a sehol má­sutt nem tapasztalható csil- lámlás, tükröződés. Ezt adja át a nézőnek is lelki frissülés cél­jából. Akárhogy is legyen, de kicsit belsőben megtisztulunk Oszoli Piroska festményeitől. Ezt az örömöt adja az érdek­lődő nézőnek a Tolna Megyei Könyvtár Porta Galériájában kiállított festménye is, a hónap műtárgyaként. Decsi Kiss János Dobai Jenő orgonaestje Zenés áhitat volt advent első vasárnap­ján a szekszárdi re­formátus templom­ban. A Kálvin téri or­gona 1909-ben épült Angster József üze­mében. A gyártó a hí­res párizsi Cava- ille-Coll tanítványa­ként a legnemesebb hagyományt örökí­tette át a magyar or­gonaépítés számára. Ekés bizonyítéka en­nek a ma is jó állapot­ban lévő 84 éves szek­szárdi zeneszerszám, melyet ezúttal Dobai Jenő szólaltatott meg. A zenés áhitat kez­detén a jelenlévő hallgatóság elénekelte a 105. dicséretet, majd Szilvássy Géza lelkész a 141. zsoltár kivá­lasztott verseit ol­vasta fel, és bejelen­tette a koncert első számát, Bach: Jöjj né­pek megváltója c. művét, mely a refor­mátus énekeskönyv 302. és 303. énekének szövegét idézi. Örömmel hallgat­tuk Bach-Vivaldi: A-moll concerto I. té­telét. Hiteles megszó­laltatásban igazán ha­tásos volt. Bach korái követ­kezett: Hozzád kiál­tok Űr Jézus Krisztus, siess segítségemre. Az említett zenemű arról szól, hogy advent a segítséget hozza, az isteni szeretet közel­ségét jelenti. A mű bensőséges előadása meditativ hangulatot árasztott. Reger a XIX. század végének a XX. század elejének jelentős né­met Zeneszerzője. Mintaképe Brams. El­lentétben kora prog­ramzenéjével, ő a tiszta „abszolút" mu­zsikát állította szerzői működése középpont­jába. Tőle hallgathat­tuk a D-moll toccatát. Dobai Jenő nagysze­rűen érzékeltette az erőteljes disszonanci­ákat. A súlyos akkor­dok, futamok után megnyugvást adó rész, majd ismét zak­latott forték következ­tek. A darab előadása különleges zenei csemegének bizo­nyult. Szívesen hallgattuk C. Franck: Andantíno c. kompozícióját, el­sősorban a fülbe má­szó kedves dallamok miatt. A mű interpre­tációja kellemes él­ményt nyújtott. A zenés áhitat szá­maként Dujbois: Toc­catája csendült fel vir­tuóz, sodró lendületű, örömteli előadásban. Dobai Jenő értékes hangversenye kará­csony közeledtét je­lezte. Lemle Zoltán írás közben (Kilakoltatás) A gyerekgyógyász professzor gúnyosan legyintett, „panoptikum", mondta megvetően, mert már járt a szentélyben, s mások is úgy vélték, ilyen olcsó mulatságra kár az időt pazarolni. Lehet, hogy minket is valami morbid élmény reménye vonzott, mert rövid habozás után úgy döntöttünk, hogy megnézzük Lenint. Előzőleg jártunk Leninszkije Gorkiban, ahol utolsó hónapjait töltötte, innen vitték, mint későbbi ábrázolá­sokon látható, koporsóját legmegbízhatóbb hívei Moszkvába, akiket Sztálin később ki­végeztetett. Ezek az utolsó hónapok zavaro­sak és ellenőrizhetetlenek. Ekkor már csak a tárgyak maradtak hűségesek hozzá, a ház, amely hajdan a moszkvai polgármester nya­ralója volt, a kispolgári berendezés festett bú­toraival, s a ház alatt csörgedező patakban egy ladik, mert szívesen csónakázott s amennyire béna karja bírta, az evezőt is maga forgatta. Mindezt azonban fenntartás­sal kell fogadni. Beteg volt, ez kétségtelen, s a KB plénuma személyesen Sztálint tette fele­lőssé gyógykezeléséért, aki ekkor már alig várta, hogy elmondhassa búcsúbeszédét, s azt is tudjuk, hogy a hatalom ördöge súgta neki a szavakat. A mauzóleum gondolata már ekkor felmerült. Előbb egy deszkaépít­ményt emeltek, ezt váltotta fel a márvány emlékmű, ami bizonyította, Lenin él, halálá­ban is jelen van, s azt is, hogy Sztálin minden tettét az ő áldása kíséri. 1918. augusztus 30-án a Michelson-gyár udvarán tartott munkásgyűlésen egy eszer merénylő rálőtt és megsebesítette. De az is lehet, hogy megrendezett színjáték volt, azt kellett bebizonyítani, hogy nem fog rajta a golyó, miként a szentek is túlélték a pogány császárok kegyetlenkedéseit, míg végül Isten befogadta őket az örök üdvösségbe. Hitler el­len is számos merényletet követtek el, s ami­kor ismét megjelent a nyilvánosság előtt, Is­tenre hivatkozott, mintha az lenne egyetlen dolga, hogy megmentse egy gonosztevő éle­tét. Lenin körül már életében kialakult a kul­tusz, amit át kellett hagyományozni a túlé­lőkre. De neki ebbe már nem volt beleszó­lása, a „legjobb tanítvány" lett az új főpap, aki kemény ökölharcból került ki győztesen. A hierarchia életének utolsó szakában kiala­kult: Marx, az új vallás Mózese, akinek nem adatott meg, hogy megpillantsa az ígéret földjét, Lenin a megváltó, akinek örökségét Sztálin veszi át, s mindenki úgy érezte, egye­nesen az egekből érkezett. Állítólag gyengéden figyelmeztették, hogy a GPU ellen ő sem tehet semmit, s ha így volt, nyüván a francia forradalom viharára gon­dolt, amikor sorra elhullottak a vezérek, akikről a kortársak sem tudták, hogy hősök voltak-e vagy áldozatok. Egy bizonyos pon­ton minden forradalom önmaga ellen fordul, s aki felismeri a széljárást, türelemmel ki­várja, amíg kitisztul az ég, nem sietteti az eseményeket. Mint Napoleon tette, Sztálin­nak nem volt ennyire egyszerű a helyzete, de pontosan tudta, mikor kell színre lépnie. Le­nin romantikus alkat volt, a XIX. század fia, jó tanulóként elolvasta az utópistákat, Hegelt és Marxot, s ha meg is értette őket, csak a módszer érdekelte, a többit, beleértve saját magát is, az időre bízta, a forradalomra. Sztá­lint nem elméleti megfontolások vezették, Hegelt talán kezébe se vette, a forradalmat pedig saját magával azonosította. Veszélyes játék, mert ha úgy fordul sora, Trockij löveti agyon. Ezért nem adhatta Lenint senkinek. A francia forradalomnak nem maradt egyetlen szentje, szeleverdien valamennyit lenyakaz­ták. Sztálin istenné tette Lenint, csak arra vi­gyázott, hogy fénye őt világítsa. Ha csipetnyi csillagport is megpillantott valakin, intett a pribéknek. De az élővel nem volt hajlandó egyezkedni, neki a misztikus múmia kellett, aki nem szól vissza s mindig rá lehet hivat­kozni. Éppen ezért közszemlére kell tenni, mau­zóleuma az örökimádás temploma, ahol a szentek szentje rejtőzik, de nem az, aki eljö­vendő, hanem aki elküldte egyszülöttjét, a megváltót, Sztálint. A hajdani papnövendék hatásos misztériumot szervezett, s aki belé­pett a mauzóleum titkos szentélyébe, nem a frigyládát pillantotta meg, hanem magát az Urat, akiről azonban tudni kellett, hogy a Megváltóban testesült meg. Ördögi színjáték, a történelemben példátlan blaszfémia, mert az örökkévalóságnak mutatott szamárfület, de hatása alól mi sem vonhattuk ki magun­kat. A Vörös téren figyelmeztettek, hogy nem illik dohányozni, írott jogszabály ugyan nem tiltja, de ennyi tisztelettel tartozunk a hely­nek. Ez meglepett. A Vaszilij Blazsennij templom belépődíjas látnivaló, a leningrádi kazányi székesegyházból ateista múzeum lett, vidéken láttam templomokat, amelyekbe gépállomás költözött, itt pedig a dohányzás tilos. A figyelmeztetés természetesen megha­tározta viselkedésünket: illedelmesen álltunk a turisták számára kijelölt sorban, a kivétele- zettség tudatában, mert hiába voltunk gya­nús kételkedők, ami itt közönséges gyaurt je­lentett, élhettünk az idegent megillető elő­joggal. Csak néhány percig kellett várakoznunk, s a magyarok kis csoportja indulhatott is. Úgy léptem be a szentélybe, mintha elvarázsolt kastélyba mennék, ahol nem érvényesek a hétköznapok játékszabályai, bár nincs sár­kányvasút s nem kell tartanunk attól, hogy a fal kiszögelléseiből boszorkányok, hörgő fan­tomok ugranak elő. A katonák a szobrok rezd ü le tlenségével álltak a falak mentén, egyben az utat is jelezve, hogy merre kell ha­ladunk, mert nem lehetett elkalandozni, le­ülni egy sarokban, legalább annyi időre, hogy néhány bekezdést elolvassunk a brevi­áriumból. Mindenki némán haladt a félho­mályban, egy előre megtervezett körmenet résztvevőjeként. Szívesen megálltam volna, hogy mondjak neki néhány szót, legalább annyit, igen tisztelt Vlagyimir Iljics, hogy tet­szik lenni, mit szól ehhez a mai világhoz, - de nem lehetett, bár valószínűleg nem vála­szolt volna, nem is tudott, mert viaszból volt, igazat mondott a gyerekgyógyász profesz- szor. Csak a felső teste látszott ki a takaró alól, melyen keze nyugodott és a fej, kecskesza- kállal, a sima koponyával. Azt mondják, tö­kéletes másolat volt, de ez sem sugallta jelen­létét. Pedig ekkor már felmondták Sztálin kvártélyát, s a magány valószínűleg jót tett neki, de ez sem látszott rajta. Közömbös volt és idegen, s nem azért, mert nem erről a vi­lágról való volt, hanem nagyon is idevaló, csak ekkor már nem fogadta be se föld, se ég. A körmenet végén még visszafordultam, mintha azt vártam volna, hogy mondjon va­lamit. A katonák rendületlenül álltak, mint a síremlékek márványszobrai. Ha lejár a szol­gálat, haza mennek, kigombolják kravátliju­kat, s megkérdezik az asszonyt, hogy mit fő­zött vacsorára. Hús nincs? - kérdezi a ka­tona, majd a gyerekhez fordul, felelt-e az is­kolában. Most felmondták a Vörös téri bérleményt, Vlagyimir Iljicset kilakoltatják, s eltemetik valahol, mint a többi halandót. Száz év múlva, vagy annyi sem kell, egy szkeptikus vándor megáll a sírnál, a kérlelhetetlen mú­landóságra gondol s többször elolvassa a fel­iratot: Vlagyimir Iljics Lenin. Olyan ismerős név, mintha valahol olvasott volna róla, de nem jut eszébe semmi. Majd otthon megné­zem a lexikonban, mondja vállat vonva és megy is tovább. Csányi László Szekszárd, Művészetek Háza A budapesti vonósok koncertje Meglepetve és kissé vegyes érzésekkel jöttem ki a szek­szárdi Művészetek Házából hétfőn este a koncert után. Meglepetésemet az általam igen nagyra becsült zenekar okozta, mert érzéseim szerint két teljesen „ellentétes" pro­dukciónak lehettünk tanúi ezen az estén. A szünetig két Dvorak művet hallhattunk, s a szünet után egy „ismeretlen" Vivaldi megszólaltatását kísé­relhettük meg „befogadni". Dvorak: Notturnojának gyönyörűen zengő basszus indítása, melyre szinte ráfelelt a brácsa zengése, hogy a he­gedűk áradásával zenei egy­séget alkotva, egy igazán mélységesen mély „szláv lé­lek" patetikus zokogását értse meg a hallgató, ez volt a kez­det. A méltóságteljes zene ­mint folyam - hömpölygött, csengett a két hegedű-szólam „feleselgetésében", ám a basz- szus szólamok, s a brácsa egyenrangú zenei mondan­dóval járult az egészhez, s a befejező pizzikatokhoz alig hallhatóan felsejlő szólamok leheletnyi pianójában oldó­dott fel zenekar és hallgató egyaránt. Igazán szép volt. A folytatást a jól ismert Sze­renád ígérte, melyet a szerző 1875-ben komponált vonós zenekarra. Dvorak maga is vonós lévén, igazán ismerte a hangszeren megszólaltatható „hangzás" minden csínját, s ez érezhető is a műben. A Prágából kimozduló mu­zsikus bécsi nagy élménye a Brahmsszal való nagy találko­zás, mely barátsággá érlelő­dik, zenei megnyilatkozásá­ban is robbanáshoz vezetett. A Szerenád zsongó indításában a hangszerek virtuóz „játékos­ságának" bűvkörében írnak le gyönyörű ívet, majd szinte szólisztikusan ragadja magá­hoz a témát egy-egy hang­szercsoport, hogy trillás csil­logással zárják a tételt. A keringő csupa ragyogás. Nagy és elragadó zuhatag, mely szinte nz első akkordok után már nem is az, ami hall­ható, hanem valami csodás varázs, amit e zenekar rá- kényszerít a hallgatókra. Ám semmi időt nem hagynak a „zenei ejtőzésre", hiszen fer­geteges harmadik tételt dik­tálnak, hogy újból megnyu­godhassunk, hogy újból kö­vethessük a búvó patakként el-eltűnő, s megjelenő témá­kat, melyek alig követhetően kergetőznek a szólamok kö­zött. A mű befejezése méltó volt az addig hallottakhoz. A he­gedűk és a basszus válaszol- gatása valami oly fátyolos „ragyogást" kölcsönzött a muzsikának, hogy jó volt együtt ringatózni vele. Ám mikor szinte önállósodott a basszus, hogy megelőzze a ki­törő „vihart", szédületes tem­pót diktálva dübörgött a vég­telenbe. E szédületét a megszelídült harmónia zárta egységbe úgy, hogy a nagyszerű zenekar in­terpretálásában a hallgató fel­oldódott, s nem akarta elhinni a befejezés tényét. Szünet után a nagy barokk zeneszerző - Antonio Vivaldi - talán legtöbbet játszott műve a „Négy évszak" következett. A program-zenének megírt muzsika, a barokk zene sajá­tosságait ismerve, nem tűr semmi stílustól eltérő felfo­gást. Azonnal megbosszulja a rajta esett sérelmet. A Tavasz-ban elindított gyönyörűen zsongó lüktetés­ből szinte észrevétlenül bom­lott ki a szóló-hegedű méltó­ságteljes szépsége. Majd a brácsa felelgetése, néhol óva­tos feleselése a hegedűvel oly szép és egységes volt, hogy a következőkben még csak fel­sejlő és nehezen értelmezhető stflusbeli felfogást nem is akarta elhinni a fül. A szólóban néhol idegen dí­szítést vélt hallani a figyelő, majd a Nyárban már határo­zottan érezhető volt a zenében való „másként gondolkodás". Idegennek tűnt néha az érthe­tetlen ritartandók beiktatása, vagy a nehezen magyarázató „ritmusváltások" sora. Ezek a számomra nem értelmezhető frazeológiák azért is voltak bántóak, mert ugyanakkor a briliáns megoldásokat felso­rakoztató „kettősfogások" ze­nei megfogalmazásai oly érettséget sugalltak, hogy nem tudtam e kettőt sehogyan sem egyeztetni. Lényegében egy „másként" megfogalmazott „Négy év­szakot" hallhatott a közönség. Lehet, hogy a krónikásnak nincs igaza. Lehet, hogy a krónikás gondolkodik „más­ként" e művel kapcsolatban. Ám mégis azt kell monda­nom; a szigorú kötöttségű ba­rokk muzsikában idegenül hangzik a „romantikus", szá­guldó képzeletű zenei megfo­galmazás. Ezen az estén a hal­latlanul képzett muzsikusok­ból álló zenekar ezt a művet kissé romantikusnak fogta fel, s ezt a mű nem bocsátotta meg interpretátorainak. Kár volt, mert az est első felében fan­tasztikusan gyönyörű, szép­ségekre rácsodálkozó muzsi­kát kaptunk. A szünet után Vivaldi művében is rengeteg nagyszerű megoldásnak le­hettünk tanúi, ám a néhol ab­szolút értelmezhetetlen elő­adásmód igazából méltatlan helyzetbe hozta e klasszikus zenekart. Rosner Gyula i i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom