Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-04 / 283. szám
1993. december 4., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 tem és az egyik térdét tartottam. Akkor csak rá figyeltem, igyekeztem megkönnyíteni a fájásokat. Amikor a fiamat felemelte az orvos, kicsordult a könny a szememből. Ezt nem lehet szavakkal elmondani. — Ajánlottam egy ismerősünknek is ezt a tanfolyamot, amikor kiderült, hogy babát várnak. De a férjet nem érdekli a terhesség és a szülés. Majd ha már nagyobb lesz, akkor lehet vele valamit kezdeni, mondta a srác. így is fel lehet fogni, de ha én nő lennék, ilyen férfinak nem szülnék gyereket. — Indul-e újabb csoport - kérdeztem Portheiserné Szabó Ildikót. — A védőnőkön keresztül próbáljuk meg szervezni, hiszen ők vannak közvetlen kapcsolatban a kismamákkal. Nagyon szeretnénk, ha ismét összejönne legalább öt-hat pár, akikkel elkezdhetnénk a felkészítést. — Milyenek voltak az első alkalommal a most jelenlévő apukák, anyukák? — Rendkívül zavarban voltak. A kismamákon még nem látszott a terhesség, hiszen csak a negyedik hónapban voltak. Ültek egymás mellett a férjükkel és fogták egymás kezét. Mauthner - Gottvald Babazsúr, papazsúr, mamazsúr A megyei családvédelmi szolgálat egyik munkatársának, Portheiserné Szabó Ildikónak az elmúlt télen az az ötlete támadt, hogy olyan „babát váró párokat" keres, akiknek a terhessége körülbelül egyidős, és a házaspár mindkét tagja részt kíván venni a foglalkozásokon. így ismerkedett össze hat fiatal házaspár, akik minden hónap egy adott napján rendszeresen találkoztak. És mivel olyan jól érezték magukat együtt, úgy határoztak, hogy a szülés után is rendeznek egy „baba-papa-mamazsúrt". Varga Péter és felesége, Katalin, egy tündéri, kíváncsian nagyszemű 4 hónapos kislány papája, mamája. Négy éves házasok, és a kis Hóra saját bevallásuk szerint félig tervezett, félig véletlenül „jött" a világra. — Amikor hallottunk erről a lehetőségről, nagyon megörülünk és sok olyan dolgot megtanultunk még a babavárás időszakában, amire minden leendő szülőnek szüksége van. Játékbabákkal gyakoroltuk a fürdetést, az öltöztetést, és a böfiztetést. Molnár doktor segítségével még a szülőszobára is bemehettünk, csupán az „ismerkedés" kedvéért - magyaráz lelkesen az apuka. — Szülésnél is jelen volt? — Sajnos nem. Pedig úgy készítettek fel bennünket, ha erre sor kerülne, tudjuk mi is a teendőnket. Azért nem lehettem ott, mert az egyezség úgy szólt, „ha a feleségem a szülőszobán egyedül lesz", hát ez most nem jött össze, de szülés után lehetőség volt „babás szobát" választani. Mi éltünk ezzel és így a kicsit gyakran láthattam, kézbe vehettem, sőt még a kórházban is én fürdettem. Amikor hazakerült Flóra, már tapasztalt szülők voltunk. Nem ijedtünk meg, ha kisebb baja volt, ha bukott, mert a tanfolyamon erre fel voltunk készítve. — A gyerekek kézről-kézre járnak, úgy látom a szülők is jó barátságba kerültek egymással. — Valóban barátság alakult ki közöttünk, izgultunk egymás gyermekeiért, a feleségekért, hogy minden rendben menjen. Amíg nem Egy kis terefere - Erika és Katalin születtek meg a kicsik, mindenki jobban el volt foglalva magával, ma már több időnk jut a másikra figyelni. Koldeiszné Pataki Erika az egyetlen a társaságból, akinek a szülésénél ott lehetett a férje, Tamás is. A kis Tamás egy héttel hamarabb született a vártnál, de így is nagy súllyal, 3 és fél kilóval jött a világra.- Nem volt nehéz szülés - meséli az édesanya.- A férjem éppen dolgozott, amikor az első fájások jelentkeztek. Tamás mentős, amikor meghallotta, hogy mi van velem, sietett haza. Ott volt velem végig a szülőszobán. Nagyon megnyugtató érzés volt.- Amikor a tolófájások jöttek, a feleségem tarkóját emelA babák kézről kézre járnak Pszichoszomatikus jegyzet Hej szocpol, szocpol Akinek jó a memóriája, az emlékszik arra, hogy milyen nehezen lehetett lakáshoz jutni az elmúlt rendszerben. De azt is látja - aki lát -, hogy a helyzet mára sem változott, vagy ha igen: romlott. Valahogy ezen a téren sem nevezhetők sikeresnek a demokratikus fordulatot követő első esztendők. Márpedig itt, ennél a tipikus „belügynél" - a hazai ifjúság hazai lakásokhoz juttatásánál -, nemigen hozható fel mentségül, hogy a nagyvilágban kedvezőtlen gazdasági folyamatok zajlanak. Egyszerűen lustaságról, nemtörődömségről, oda nem figyelésről van szó. Mert aki jár-kél ebben az országban, annak feltűnik, hogy emberek, családok sokasága vár, vágyik lakásra, otthonra. Akadnának cégek, amelyek építenének, akadna bank, amely hitelezne, a folyamat mégsem működik, mivelhogy nincsen beindítva. A kormány bejelentette, hogy emeli a szocpolt. Szeptember I utolsó napján hangzott el a szóvivői tájékoztatóban, hogy január 1-től változások lesznek; három gyerekre például 900 ezret adnak. Na nem kapta fel a fejét erre senki, mert demokráciánk gyermeteg éveiben már megszokta a honpolgár, hogy ha valami jól hangzik, az vagy nem igaz, vagy sokba kerül. Akit érdekelt, azért mégis át- nyálazta a Belügyi Közlönyt, melyben ékes jogi nyelven írva volt a többszörösen módosított rendelet módosítása. Ami persze még mindig nem jelenti azt, hogy hatályba lépésének napján hatályba is lép. (Gondoljunk csak a közalkalmazotti bérekre, a tüzelőolaj utalványokra, vagy a várandósági pótlékra, melyről a debütáláskor szegény tb még azt se tudta, hogy eszik vagy isszák.) A lakásügy csücsül. A szoc- pollal kapcsolatban már az alapszituáció is érthetetlen, az, hogy miért nem jár ez a családoknak állampolgári jogon? Miért kell az otthonteremtést egy pénzintézet jóindulatára, üzletszemléletére - megéri, nem éri? -, törvényértelmezésére bízni? Mert bizony a törvényeket „értelmezni" kell. (Ha egyértelműen szövegeznék őket, miből élnének némely jogvégzett hölgyek és urak, akik a paragrafusok alkalmazásával keresik a betevőt?) Az OTP belső utasítása még nem született meg. Kovács Béla Tolna megyei igazgató szerint nem is születhetett, mert még alapvető kérdések nincsenek tisztázva. Milyen mértékrendek lesznek? Milyen konstrukciós változásokra készüljön fel a pénzintézet? Hogyan alakul a késleltetett törlesztés? S főként: technikával, számítógépes programokkal mi módon látják el a fiókokat? Az igazgató legalább 1 hónapos késést jósol. De ne vessünk követ az OTP-re, mert egyrészt a szuttyogás „felsőbb régiók" bűne, másrészt ez az egyetlen pénzintézet, mely felvállalja a j lakástámogatást, holott elvileg a többi is megtehetné. Mire használható a szocpol? Új ház építésére, vagy új lakás vásárlására. Aki házépítésbe \ kezd 2 millió kápé nélkül, az nem normális. Akinek meg van 2 milliója, annak majdnem mindegy - pl. három gyerek esetén -, hogy az eddigi 600 vagy az ezutáni 900 ezer a támogatás. Az önerős építkezőket tehát nem ajzza fel a változás. A lakásvásárlókat sem, mert az OTP 2 éve nem építtet, nem értékesít a megyében - de más se nagyon. A nem létező piacot a j DOM Rt. uralja, mely Szek- szárdon 35, Dombóváron 32 lakást szándékozik átadni 1994-ben. Ezekért négyzetméterenként 40-50 ezer forint + áfát kér... A számok valószínűleg elkerülték a törvényalkotók figyelmét, ellenkező esetben bizonyára megengednék, hogy használt lakások vásárlására is igénybe vehessék a szocpolt a (rájuk) szavazó polgárok. De az is elképzelhető, hogy a véletlenek összjátéka folytán olyan személyeket sikeredett beválasztani a szocpol akciócsoportba, akiknek soha életükben nem volt lakásgondjuk, így aztán nem is sejtik, hogy ez a dolog egy picikét sürgős volna - valakiknek. Wessely Gábor Régi és új noteszlapok Romosán, mint az ország... B ecsülni lehet, pontosan megmondani nem, hogy a több, mint két és félmillió hazai nyugdíjas közül - lévén ráérő idő tekintetében milliomosok - hányán fogadták, fogadják jólnevelt biccentéssel az országgyűlés elnökének esedékes üdvözléseit. Ismeretségi körömből a velem nagyjából egykorúak mindenesetre sokan köszönnek vissza nők és férfiak egyaránt. Előbbiek praktikus okokból, kifejezetten azért „urizálnak" a képernyők előtt, hogy elsőkézből értesüljenek mindarról, ami az egyszeri kis emberélet minőségének lehetséges javulását illeti. A férfiak érdeklődésének okai testesebbek, ők abban vizsgáztatják honatyáinkat és anyáinkat, hogy a valódi rendszerváltást garantáló törvények és ezek érvényesítése megfelelően befolyásolja-e halálosan beteg gazdaságunk gyógyulását. Véka alá soha se rejtett elégedetlenségük forrása is ez az irányultság volt és maradt, így ők juttatták először kifejezésre, hogy a szabadon választottól nem ideológiai kardcsattogtatást vártak, várnak, hanem együtt cselekvést a haza gazdasági állapotának ismeretében, mert ez az igazi létkérdés, nem az, hogy ki mennyire magyar, magya- rabb, legmagyarabb. Persze, hogy nem csak a fiák, lányok, unokák és a maguk életének kilátásaira kíváncsi öregek kísérték és kísérik figyelemmel az országgyűlés ülésszakait. (Bár tisztes közvéleményformáló erőt jelent a több, mint két és félmillióból az a hivatalos statisztika szerint nyolcszázezer is!) Ráérő idejüktől függően odaülnek a tévékészülékek elé a munkanélküliek, nagycsaládosok, életküszöbön tanácsta- lankodó fiatalok, létminimumon élők, a valami okból szinte behozhatatlanul hátrányos helyzetűek közül is igen sokan. Nekik se mindegy, hogy mi történik a patinás Duna-parti palotában a parlament egy-egy munkanapján az egyre gorombább ideológiai csetepatézásokon kívül. Üjabb időkben ráadásul úgy, hogy a fő- és alelnökei a T. Háznak nem győzik fegyelmezni a képviselőket, maradnának már veszteg a helyükön, mert ha kivonulnak, oda a szavazóképesség. Mára már ott tart a képviselőséggel fölvállalt fegyelem lazulása, hogy ötven-hatvan honatya darvadozik néha a padsorokban, midőn fontos törvénytervezetek vitája folyik, nézetek, javaslatok ütköznének, ha a koalíció nem lehetne olyan arcpirítóan biztos a vezényelt gombnyomogatás sikerében. Amikor ezeket a sorokat rovom, még nem lehet tudni, hogy ha maradnak, meddig maradnak a parlamenti közvetítések, egy óra van még hátra a levesnóta elharango- zásáig. Bőven számítva negyvenen lézengenek a helyükön, főleg ellenzékiek. Ók azok, akik - a nevünkben is - hevesen tiltakoznak a Parlamenti Napló közvetítésének beszüntetése ellen, mert akárcsak az országlakóknak, nekik sem érdekük elkonspirálni, titkolni ki, mit csinál a parlamentben. Piaci ismerősöm, András úr kap el krumplivásárlás közben, de olyan nagy hangon, hogy a közelünkben lévők szépen körbe is állnak bennünket. Dühös, amikor pedig az, nem válogatja a szavakat. Senki se pisszenti le, rója meg még csak tétova fejcsóválással se. András úr tajtékzik, hogy semmi kedve sincs a nem frissen kitalált, csak más előjelű kiskorúsításhoz, aminél szerinte nagyobb méltatlanság az állampolgárt egy parlamentinek mondott demokráciában nem érhetné. Emlékeztet is arra, hogy ezt csinálták az elvtársak is, akik elcsellózták szépen a sorsunkat, amikor évtizedekig helyettünk voltak okosak és nélkülünk döntötték el, hogy nekünk mi a jó. — Nem most találták ki, hogy nem kell közvetíteni a parlamentből - veti oda csöndesen egy asszony mai kínálata fölött. Alig adott el valamit „nincs pénze a népnek", most is, viheti haza amit nem megsétáltatni, eladni szánt. Hát élet ez? Csakugyan nem új kitaláció, hogy nem fontos az istenadta népnek szemmel tartania a T. Ház munkáját. A médiakisajátítás nagy művének forgatókönyvírója, Csurka István szorgalmazta elsőként, személyiségéhez passzoló vehemenciával, hogy tiltassanak ki a kamerák a parlamentből. Azzal érvelt a nyugodt erő akkor még kedvence, hogy ez a parlament betanuló parlament, nem kell, hogy a szerepükbe beletanuló képviselők csetlé- sein, botlásain röhögjön a jónép. Leszavazták és nem véletlen, hogy éppen most újra akarják indítani a kirekesztés politikai gőzhengerét, amit akkor nem sikerült bevetni. — Ráfűznek erre, meglátják emberek, csúnya pofára esés következik ... Hát, lehet. Kockázatos egyik legnagyobb vívmányunkhoz, az állampolgár tájékozódási jogához hozzá- nyúlniok azoknak, akik hamar játszották el a hitelüket. A parlament nem ellenőrzi a kormányt. Együtt a kettőnek kedvezne most, ha a nyilvánosság se tarthatná szemmel, kísérhetné figyelemmel az állítólag érte folyó munkát. Minap azt találta mondani a magas hivatalt betöltő lakitelki sátorgazda, hogy akár negyven évre elrendeződhet a magyarság sorsa itt a Kárpátmedencében, ha ismét a nyugodt erő győz a választásokon. Azóta törhetjük a fejünket tömegesebben, mi főhet még abban a nagyfazékban, amiből eddig nagyon kevés ehető került ki és ugyan, hányán leszünk még fölszólítva arra, hogy ha valami nem tetszik, vegyük az útlevelünket, rosz- szul vizsgáztunk magyarságból. Mögöttem a piac, lépegetek hazafelé a latyakos hóban elég óvatosan, tehát lassan. Úgy értesültem, hogy megkezdődött a nagy gipszidény, a szaporodó kéz- és lábtörések arra vallanak, hogy nem mindenki képes fontolgatva haladni, járni napi dolgai után. Hallom hát, akár akarom, akár nem: — Régen láttalak Jóska. Hogy vagy? — Romosán, akár az ország, és nap-nap után romosabban. Hát te? — Mindjárt lejár a munkanélkülien. — Az enyém már lejárt. Ha megállnák mellettük kicsikét, hogy elkövessem a hallgatózás esetemben talán bocsánatos bűnét, újabb két embertársam sorsának ismeretével lehetne nehezebb a szívem. Nagy téma lenne egyszer, mostani viharaink elül- tével megírni azt a korrajzot, ami ilyen elkapott párbeszédekből állhatna össze. Piaci, bolti, utcai beszélgetésekből melyek résztvevői sokszor még csak látásból sem ismerik egymást, mégse néznek körül óvatosan, ki hallja, amit mondanak. Pedig nem csak panaszkodnak, dobra verik lesújtó véleményüket, és ebben az tér vissza egybehangzóan, hogy igenis rosszabb az ország és benne a mi helyzetünk, mint 1990-ben volt. Régen kimúlt a kormányzat mulasztásai, mellényulkálásai miatt az a pozitív várakozás, amivel a szabadonválasztot- tak ténykedése elé néztünk. A romhalmaz tovább romoso- dott és nem lehet tudni mit akar és tud ehhez hozzátenni még a kormány, amit egyre gyomorforgatóbb zsoldos buzgalommal dicsér a rádió, televízió. Most éppen új balhé van kikerekedőben, a koalíciót „erősítő" szélsőségesek a Magyar Köztársaság elnökét készülnek deresre húzni, noha ilyen irányú próbálkozásaik mindeddig megbuktak. A soros botrány ettől függetlenül le lesz játszva, pedig a célszemély idős kora ellenére is kemény legény. Ebben rejlik hazai népszerűségének és külföldi megbecsültségének titka. Ő, szolgál. És azt teszi mindaddig, amíg biztos lehet a bizalmunkban. T 7egül hadd jegyezzem ide V egy kétségkívül nagy államférfinak azt a mondását, mi szerint „Semmi sem any- nyira szívderítő, mint amikor rálőnek az emberre és elhibázzák." Nem Göncz Árpád példaképe az illető, de a chur- cilli mondás igaza személyére is áll. Nagy baj viszont, hogy a lövöldözés durrogásainak túl a hazai visszhangján, nemzetközi visszhangja - sajnos - ugyanúgy nem marad el, ahogyan eddig... László Ibolya
