Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-09 / 236. szám

1993. október 9., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 Bogár István hagyatéka valakire vár Ahol ötvenkét ország polgárai megfordultak Mellékesen nem lehet „Bo­gár Pistáskodni". Mert Bogár István teljes valóját, az életét szentelte a Sárköz kutatásá­nak, a népi hagyományok gyűjtésének, újraélesztésének. Könnyű neki - vélték sokan - azt csinálja, amihez kedve van: táncol, nótázik, szőlész- kedik, pincebulikat szervez. Kevesen láttak a színfalak mögé, kevesen voltak kíván­csiak arra, hogy micsoda anyagból építkezik, mennyi gyűjtőmunkát végzett, mek­kora ismeretmennyiséget halmozott fel, miféle értékes emberi tulajdonságokkal ren­delkezik, melyeknek köszön­hetően kiépíthette azt a legen­dás - nem gazdasági jellegű! - kapcsolatrendszerét, nemzet­közi ismerősi, baráti körét, melybe a gemenci erdőkerülő­től a koreai miniszterig sok- százan tartoztak. Három éve halt meg Bogár István, 1990 október 5-én, s ahogy mondják: vele ment minden. Rengeteg írásos és tárgyi emléket hagyott ugyan hátra, de nincs ki rendezze, ér­tékelje, közkinccsé tegye azo­kat. Amerikai fogságának naplóját ugyanúgy por lepi, mint fényképekkel, rajzokkal illusztrált leírásait az ősi sző­lőművelő eszközökről, ugyanúgy, mint magukat a szőlőművelő eszközöket és berendezési tárgyakat a szek­szárdi Bogár-tanyán. őcsényben született, Sárpi­lisen tanítóskodott, később a megyeszékhelyre költözött és a Babits Mihály művelődési házban dolgozott. 67 évet élt. Elindítója volt a hagyomá­nyápolásnak. ó rendezte az első sárközi lakodalmast, mégpedig Sárpilisen. Aztán Decs lett a vigasság centruma, aztán Szekszárd, a Duna mente, mert a lakodalmast összekapcsolták a folklórfesz­tivállal. Dalárdája, citerazene- kara, népi együttese is volt Bogár Istvánnak, no meg egy tanyája. Két nádfedeles épü­let, melyekben összegyűjtötte, s közszemlére bocsátotta, a felmenőitől örökölt, de általa is használt szőlész-borász eszközöket, bútorokat, edé­nyeket, ruhákat, dísztárgya­kat. Az 1967 óta népi műem­lékként jegyzett tájház, a Bo­gár-tanya nem elkerített, kör­bejárható, de megérinthetet- len kiállítási darabokat muta­tott be a látogatónak, hanem valódi élményt nyújtott. Te­kerhetett a kedves vendég egyet az 1836-os présen, meg­suhogtathatta a metszőolló ősét, a babás kést, elégedetten nyugtázhatta, hogy rotyog már a szabadkéményes konyha tűzhelyén a „lábas" lábasban a pincepörkölt, s ha letelepedve az 1879-ben ké­szült sarokpadra - Kos- suth-pohárból kortyolgatva a gazda borát - körbenézett, a szépen berámázott családi fo­tókról a sárközi viseletbe öltö­zött elődök mosolyogtak rá. És ha jól tartották étellel, ital­lal, akár egy olyan ágyra is le­pihenhetett, melynek fája 1853-ban virágzott utoljára. A tanyán Bogár István éle­tében 52 ország polgárai for­dultak meg. Halála után elma­radtak a látogatók. Hajlamos ilyenkor „hibást" keresni a szemlélő. Ki tehet róla? A csa­lád? Az önkormányzat? Az ál­lam? De rossz a kérdésfelve­tés, mert az az ő élete volt, ez meg már a mások élete. És másoknak más a fontos, más ösvényt taposnak. Egyetlen lánya tanárnő, aki szívesen foglalkozna édesapja hagya­tékával - szabad idejében. Dehát így, pláne egyedül, nem megy. Ott van neki a család, a munka, a lakás, a rezsi; jelen­leg inkább nyűgöt, inkább plusz kiadást jelent számára a tájház, mint hasznot, bevételi forrást. írt körlevelet az isko­láknak, hogy tartsanak kint rendhagyó órákat (20 Ft/fő), felkereste az utazási irodákat, hogy hozzanak turistákat (megfelelő százalékért), de eredménytelenül. Az idén több mint 50 ezer forintot köl­tött a feldolgozó épület rend­betételére, míg a bevételi olda­lon alig 3 ezer leértékelt ma­gyar forint szerénykedik. A Bogár-tanya hasonlatos lett a többi környékbeli présházhoz, melyekben csak akkor áll némi vigalom, ha metszenek vagy szüretelnek. Hogy kiemelkedett-e Bogár István hétköznapjaiból mond­juk egy lakodalmas megszer­vezése? Szerettei szerint nem. Egyetlen folyamat, egyetlen tevékenység volt ez nála, más­sal se foglalkozott januártól decemberig, gyerekkorától fogva, mint a Sárközzel. Min­dent gyűjtött ami népi: tár­gyakat, verseket, dalokat, szokásokat. Egy időben körbe­járta a falvak temetőit, s lemá­solta a régi fejfákról a sírver­seket. De nem volt ám boron- gós alkat! Vidám társalkodó, szivélyes vendéglátó, bőkezű adakozó hírében állt. Senki sem mehetett el tőle üres kéz­zel. őrizte a hagyományt, őrizte a barátságot, emlékeze­tét viszont úgy tűnik - a köz­vetlen családtagokon kívül - senki nem őrzi. Az idei folk­lórfesztiválon talán meg sem említették a nevét... Itt van hát a Bogár-hagya­ték, amivel kezdeni kéne va­lamit. Valakinek. A Sárköz­nek. Ennyivel tartozna neki a „régió". Egyben marad vagy darabjaira potyog az életmű? Mit akarnak a rokonok? Mit akarhatnak a rokonok - anya- gice? Jő-e egy szemfüles nép­rajzos, aki kimazsolázza a gyűjteményből a valódi érté­keket (például a 130 éves ká- posztagyalut), és vajon az lesz-e tényleg az igazi kincs, amit kimazsoláz? Az alkotó ember sorsa, hogy többet tegyen a világ­hoz, mint amennyit elvesz ab­ból. Akkor is, ha kortársai nem értik, nem értékelik. Fel­adata, hogy összegezzen, szin­tetizáljon, hogy lépcsőfokká váljon egy másik alkotó ember számára, aki utána jön, az időben. Vérbeli Sárköz-kutató nem sok terem egy évszázad­ban. Mint ahogy ritkán szüle­tik igazán nagyformátumú politikus, lánglelkű poéta, és zseniális tudós is. Elanekdo- tázgatott néhány évtizedet köztünk Bogár István. Reme­kül szórakozott, mert remekül szórakoztunk. De - mivel mi is tudtunk ám egy-két pajzán adomát! - eszünkbe sem ju­tott, hogy pótolhatatlan. Hiá­nya most jelzi ritka-fontossá­gát. Mert megállt a tánc, el­hallgatott a nóta, és elmarad­tak a vacsoravendégek. Másoknak más a fontos, nem az, ami neki. Mások má­sért élnek, másért güriznek. Főállásban. Mellékesen pedig „Bogár Pistáskodni" nem le­het. Wessely Gábor Fotó: Gottvald Károly Ma csendes a Bogár-tanya Pszichoszomatikus jegyzet Szívbéli őszi tájakon A Salgótarján körüli erdők csodaszépek októberben. Az ember felkaptat a Salgó várhoz, és körbenéz. Színkavalkád. A sárga, a zöld, a vörös, a bordó, a barna megannyi árnyalata a lombokon. Könnyű szellő szök­ken, innen is, onnan is elcsen egy-két levelet. Aki bátor, mert mondjuk szerelmes - vagy tár­saság előtt akar kitűnni -, fel­mászhat az omladozó kőfalakra, s illegve-billegve belekiabálhat a világba valami megmásítha­tatlan igazságot. Például: Enyém leszel Maca! A lánynak zöld szeme volt. A zöld szem kurvás. Persze nem szabadna ilyen drasztiku­san szólnom róla, mert szeret­tem. Illetve akartam. Birto­kolni. Egyes-egyedül. Na ez az, ami nála nem ment. Megállít­hatatlanul járt a maga útján, mint ahogy én is megállíthatat­lanul jártam a magamén. Pá­lyáink érintkeztek, találkoztunk néhány ölelésre az időben, slussz passz. Sorsunk szerint. Éjszakánként beosontam az albérletébe, aztán hajnalban ni­kotin ízű nyálával köpködtem végig az utat a kollégiumabla­kig. Megfogadtam, hogy soha többé... És másnap újra meg­fogadtam. Kapcsolatunk ősszel kezdő­dött és ősszel ért véget. A pá- kozdi koszorúzás után ránk es­teledett az iskolabuszban. Ak­kor jó volt. Aztán egyre rosz- szabb. Mert egymás bumeráng­jaivá váltunk. Versek születtek bennem - „rossz nekem ma­gammal, nélküled-veled" -, s mikor reggelente sápadtan-bo- rostásan a tükörbe néztem, meg voltam győződve arról, hogy je­les költőt látok. Elhagytam ót, mert elha­gyott engem. Melankolikus na­pok következtek. Vágy és ét­vágytalanság. A sebek persze begyógyulnak, de a hegek megmaradnak. Lelkűnkön is. »*• Szülővárosába ha visszatér a messzire szakadt fiú, boldog. A fák kissé megvastagodtak, de a gesztenyék ugyanúgy potyog­nak róluk a Tisza-parton, mint anno. A gyermekkor színhelyei a régiek: a játszótér, a liget, a gát. Nem változtak sokat a ba­rátok sem - bár egy kissé meg­pocakosodtak -, és itt van ó... Ővele még ma is oly szívdobog­tató a beszélgetés. Diskurál az ember az avart rugdosva, s érzi miről van szó, hogyha nem is „arról" folyik a csevely. De fogynak a percek és nőnek az árnyak. Kijózanítja a hazalátogatót a felismerés, hogy történt azért egy s más a távollétében is. Székházakat emeltek a biztosítók, bankok, új termékeket dobott piacra a mo­sóporgyár, rámenős cápává vált pár szende szűzi, s kőkemény vagányok szelídültek meg. Nél­küle is működik a város, nél­küle is forog a Föld. n­Akkor még lány volt az asz- szony, aki később gyermekeket szült nekem. Egy festményről magyarázott valamit a Mű­csarnokban. Belém karolt, hoz­zám simult. Zsebemben meg­csörrentek a ruhatári biléták. Ősz volt, fűtöttek. A teremór néni a meleg levegőt befúvó akna rácsára állt. Szoknyája lengén lengedezett, szemében kéjféle fénykéve lobbant. Pom­pásan éreztük magunkat mind­ahányon. Aznap rajongtam a képzőművészetért. Pirul a szóló levele, pirulnak a szüretelő lánykák a csipkelő­désektől, de erősen pirospozs­gás a gazda is, mert megitta az óbort, hogy helyet csináljon az újnak. Szekszárd kedvenc év­szaka az ősz. Víg a város, ha bő a termés. Úgy hírlik, hogy aki a hegyen született, s megfelelő számú áldomást tudhat már maga mögött, annyira ismeri az óvöröst, hogy azt is meg­mondja, melyik dűlőből való. Hej, ha a pincék mesélni tudnának! Ha a falak nemes penészébe gyurmázott fémpén­zek rögzítenék a sztorikat! Hány titkos üzlet, s hány még titkosabb frigy szentesítéséről számolhatnának be a pletykala­pok ... Itt élek én is, veled. Hűséget fogadtunk egymásnak. Száll­nak a darvak, kopaszodik a kert. Hűvösödik. Bújj közelebb! Rö­vidülnek a nappalok, de hosz- szabbodnak az éjszakák! Figyel­ted már, hogy a legtöbb össze­pöndörödött falevél. árnyéka szív alakú? Wessely Gábor Régi és új noteszlapok Ki írjon majd igazoló jelentést? T öbben irigylik mostanában Gyuszit, a munkanélkü­lit, mint ahányan sajnálják csa­ládapaként és nem egyedül azért, mert még mindig fut­tatni tudja szüntelen berhe- lésre szoruló Ladáját. Príma szakmája van, kárpitos és nem is a közepesek közül, akiket jó, ha úgy lehet minősíteni, hogy „csapatban ennyi rátermett­séggel is elmegy". Közel más­fél évvel ezelőtt hagyott föl a szakmával alulfizetettség okán. Egyik barátjával akkor szegődtek el éjjehőrnek egy építőipari kft-hez, hogy le­gyen valami fix, amiből úgy, ahogy meg lehet élni a két gyerekkel, a kisebb miatt ott­hon lévő asszonnyal. Léleg­zetvétel után, amikor rádöb­bent arra, hogy az éjjeliőröket se önbecsült értékükön fizetik, kiváltotta az ipart, hogy a főál­lás mellett majd tesz ő arról, hogy jusson a kenyér és hús melíé kalács is. Jó darabig ment így a dolog, mígnem megszerezte az útilaput azzal a dobásával, hogy egy este nem állt szolgálatba a telephe­lyen, csak megüzente az érte küldött kengyelfutóval, hogy keressenek helyette más mar­hát. Mára belátja már, hogy rossz volt ez a dobás, kényel­metlen helyzetbe hozta azt a házban lakó asszonyt, aki be- protekciózta éjjeliőrnek. Meg hát... Az iparűzés se egy­szerű dolog, adókötelezett­sége miatt. Fel is függesztette, így aztán Gyuszi még a se­gélyre várt, elkezdett feke- tézni szépen, mert, ha nem is támadtak százezrei, kárpitos­ként végzett munkájával csak elérte, hogy a megrendelők egymásnak ajánlgatják és még boldogok is, hogy a zirgő-zörgő Ladával elszállítja a heverőket, fotelokat, puffo­kat és újdonatújként hozza őket vissza. Ha baj támad, ak­kor először abból, hogy a fo­lyosót használja műhelynek, meg abból is, hogy a mester nincs oda túlságosan a mun­káért. Akkor kapcsol rá min­dig, de akkor lóhalálában, amikor a gyermekgondozási segély, családi pótlék forintjait elolvasztották a megélhetési költségek. Könnyen megy ná­luk a pénz, mert az „egyszer hopp, máskor kopp" nótájára pereg az életük. Ha van „zso- zsó", kövér a buksza, minden van, jóval túl a szükségleten. Elterjedt vélemény a házban, hogy Gyusziék annyi ételma­radékkal „etetik" naponta a kukákat, amennyiből el le­hetne élelmezni legalább két felnőttet. A bukott éjjeliőr, ki­váló kárpitos szenvedélyes szakács, ilyenként pedig si­kerre, elismerésre éhező, kö­vetkezésképpen nem csak hívja, el is várja a sütés-főzés illataival felcsigázott lakótár­sakat kóstolóra. Mára már senki sem ütközik meg azon, hogy amikor Gyuszi birtokba veszi a közös használatú konyhát, lélek az ajtón se ki, se be. Még egy teafőzés erejéig sem. Igaz, nem azoknak a gondja ez, akik boldog embe­rek: a reggel munkába szólítja őket és hazatérve mind behú­zódik a maga két, vagy egyá­gyas szobájába tévét nézni, rádiót hallgatni, pihenni. A békétlenségben a vele majd egy státuszúak viszik a prí­met, a betegállomány idejét mindjárt kimerítők és azok, akik túl vannak az elbocsátó, dehogy szép üzeneten, ami munkanélküliséget jelent és azt, hogy a munkaadójuk nem fizeti tovább a 8600, vagy két­szer 8600 forintos lakbérüket, ki kell költözniök. De hova? Élni is kéne, de miből? Bele- hallgatózva a napi csetepa­tékba, amik egyre pitiánerebb okkal törnek ki, azon csodál­kozom, hogy nem robbant még föl a ház attól a feszült­ségtől, azoktól az indulatok­tól, ami ott belül, a szívekben tombol, hiszen nincs az a bo­lond, aki önként adja a magát a létbizonytalanságban való fuldoklásra. Ha idetévedne valami ígérgetésben arany­szájú politikus, az első félóra után azt kívánná, hogy öntse­nek a fülébe inkább forró ól­mot. Hát persze, hogy nem téved ide senki, még magukat iga­zán kipanaszkodni se jut alka­lom az itt élőknek, rágják hát kínjukban egymást, pedig egy a csónak, aminek nincs kor­mányosa. A házban persze nem egye­dül Gyuszi és családja van ál­landó műsoron még azért is, mert a harmadik gyermek hordozásával máris gyanúsít­ható asszony hetente többször is eltűnik a „gyülibe"; három, négy órára is oda van ilyenkor és nem mondhatni, hogy any- nyi kegyeskedés, imádság és éneklés után a gyülekezeti élet hatására átmegy angyalba. Bi­zony slágerként szolgál a földszintről a huszonéves Gazsi és a negyvenes Eta is. Családos az első, cingárságát szégyenítően bővérű, s akármi megeshet, ha megtudja, hogy a felesége a sötét lépcsőház­ban néha összeborul a legjobb barátjával. (Meglehet, mások­kal is, mert neki is bő a vére.) Még nem tart ott a menet. Mindössze annyi van, hogy a közös sorscsapás okán a Gazsi-Eta szövetség tagjai vá­sártéri ribilliókat rendeznek, mióta kimondatott, hogy amire vártak, a leszázalékolás nem jön be. Nagyjából egy napon tudták meg a dolgot és az a legkevesebb, hogy sarla­tánoknak nevezik a döntés­hozó doktor urakat és asszo­nyokat. Megy aztán a hajcihő a tejben-vajban fürdő romá­nok miatt is, hogy azok meg mit képzelnek magukról, el­szívják a levegőt a rendes „magyaremberek" elől. A „románok" különben Erdély­ből öt éve áttelepült magya­rok. Férfi, asszonnyal, gyere­kekkel. Varrónő az anya, mű­szerész az apa abból az arany­kezű, ezermester fajtából, ami­lyenből szülőföldjükön igen sok van még. Átmenet az ő számukra is, hogy azt a szo- bácskát lakják, amiért a férfi munkaadója fizeti a bért. S szerencséjük, hogy itelligenci- ából nevelődésüknél fogva jobb az „ellátottságuk" és nem mondják, csak élik, hogy „a bajok arra valóak, hogyi föl- ibük kerekedjék az ember!" Helyi űzöttségük, hogy ők let­tek a szálka a világgal perben, haragban lévők szemében, nem nélkülözi a tragikomikus elemeket sem. Gazsi is, Eta is (utóbbitól nemrég menekült el ötödik élettársa) törzsökös nyírségi roma, ami nem aka­dályozza meg őket a köpködő románozásban. Lépni se tud lánykájával a napszámra egyedül lévő asszonyka, hogy bele ne kössenek. Eleinte még vissza-visszaszólt, hiszen föl­vágták az ő nyelvét is. Újab­ban hallgat, mert a férje igaz csöndes hangon, de ilyen ko­molyan kimondta, hogy ha nem hagynak nekik békét, ő bizony belerázza a bőrébe azt, aki nem fér bele. A duónak most az a műsora, hogy a „románok" miatt senki se áll velük szóba, mert egy- től-egyig mind rasszista lett aki itt lakik. Istenkém, viselkedésével, se magyarázható se menthető vadulásaival, de meg tudja szégyeníteni az állatokat is az ember! És nem csak itt, ahova néhány nap múlva vissza kell mennem. Semmi sem lehetet­len, még az se, hogy akkorra a jámbor csíki vasgyúró megfa- sírozza kicsit a szájalókat, Gazsi szemét kinyitja valaki és megbicskázza az tulajdonát dézsmáló komát, Gyuszi pe­dig túl lesz az első följelentés utáni hatósági hajcihőn és verni kezdi a feleségét, hogy legyen elég neki hetente egy­szer elmenni a „gyülibe" imádkozni, meg énekelni. Ta­karítson, mosson, vasaljon, nevelje a két gyereket. Isten neki, főzhet is néha mert azt se árt valamikor már megta­nulni ... Hát, ennyit erről. .. D ehogy! Világért sem ítéletként, csak azért, hogy gondolják tovább, tű­nődjenek, kinek kell majd it­ten igazoló jelentést írnia a reményeink szerint ember­szabásúbb utókor számára mai emberek mai életéről? László Ibolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom