Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-30 / 253. szám

1993. október 30., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 Hogyan (ne) bérgyilkoljunk Az ifjúság abban egységes, hogy fogalma nincs, mit kéne csinálnia Beszélgetés dr. Say Istvánnal A közelmúltban regionális konferencia zajlott Balatonlellén az ifjúság helyzetéről, melyen számos Tolna megyei szakember is részt vett. Köztük volt dr. Say István (43 éves), a megyei ön- kormányzat művelődési és egész­ségügyi osztályának vezetője, aki magánemberi minőségében vál­lalta a beszélgetést. — Ön szerint van-e létjogo­sultsága a „bezzeg az én időm­ben"- gondolkodásnak általában, illetve konkrétan, ma? — Azt hiszem nem volt még olyan történelmi időszak, amikor egy felnőtté váló nem­zedék ne helyezkedett volna szembe az őt követő korosz­tállyal. Minden szülői generá­ció szeretné úgy felidézni a sa­ját ifjúkorát, mintha az legen- dásabb lenne, mint a mostani­aké. Ennek részben lélektani alapjai vannak, másrészt van némi szociológiai, történelmi háttere is. Én például tudok bizonyos dolgokat mondani, - például az '56 körüli időszak nagy nincstelensége, vagy a '60-as évek végének nagy „rockfelbuzdulása" - ame­lyekben az akkori fiatalok egységesek voltak. Ma a ma­gyar fiatalok egyetlen dolog­ban egységesek, nevezetesen, hogy fogalmuk nincs arról, mit kéne csinálni, és hogy mi lesz velük. Ehhez képest, ami­kor azt mondjuk, hogy „bez­zeg a mi időnkben", úgy tű­nik, hogy több értéket talá­lunk abból az időből, koránt­sem az akkori történelmi-tár­sadalmi adottságok miatt, ha­nem akkor valahogy szeren­csésebben „sűrített" időben él­tünk. Pedig a mostani fiatal­ságnak óriási lehetősége lenne az, hogy ők sokkal jobban működtethetnék a civil társa­dalmat azoknál, akik most működtetik. Csak hát ezt ne­kik is valahonnan el kellett volna tanulniuk. Pedig az ifjú­ságnak 50-60 éve nem volt ilyen esélye arra, hogy „kita­karítson" a maga javára. — Egyáltalán lehet-e defini­álni az „ifjúság" fogalmát? — Inkább csak körül lehet írni, azt viszont sokfélekép­pen. Én azt mondom, hogy fi­M inap születésnapra vol­tam hivatalos. A hívás meglepett, de örültem is neki, hogy a sajtó obsitosaként számon tartanak. Elmentem hát Paksra, ahol a több, mint ötmilliós költséggel újjávará­zsolt városi könyvtár fennál­lásának 25. évfordulóját ün­nepelte és ugyan ki másokkal, mint azokkal az olvasókkal, akiknek betűszerető hűségét nem kezdte ki máig az eltelt negyedszázad. Könyvtárosok ünnepeltek együtt azokkal, akikért vannak és akikért ér­demes lesz lenniök. Gondo­lom, ezért is töltötte be min­den zugát családiasán meghitt zsongás az egykorvolt zsina­gógának, mely Paks régmúlt­járól mesél. Emlékezve és em­lékeztetni persze arra is, hogy 1968 nyarán micsoda nagy ünnepet jelentett itt a könyv­táravatás. Mondhatom úgy is, hogy népünnepet, hiszen a szigorúan vett hivatalos aktus szokott villogása után szere­pet kapott a Duna i^ megmár­tózással az akkor még tisztább habokban, de voltak, akik csak sétálták egyet, vagy vízre szállva látogatták meg a túl- parti szigetet. Ez a mostani ünnep méreteiben nem hason­lítható a 25 évvel ezelőttihez. Azt megtisztelte jelenlétével az ország szellemi életének számos prominense, az elit. A mostanit? A helybeli se igen, pedig ha másért nem, büsz­kélkedhetni igazán eljöhettek volna, hiszen a megfiatalított -szépített könyvtár fennállá­atal az, aki különféle adottsá­gai okán már nem gyerek, és még nem felnőtt. A gyerek ha akarja, ha nem, beletartozik bizonyos intézményes kere­tekbe. Családba, iskolába, egyfajta külső védelembe. A felnőtt pedig mindezeket, te­hát, hogy van családja, mun­kahelye, saját maga megte­remti. Ezen időszakok között van egy köztes állapot, amikor a fiatal már nincs igazából a családban, igaz, rajta „élőskö- dik", de szándékai szerint fél­lábbal már „kint" van. Van olyan család, ahol ez 12 éves korban kezdődik, van ahol egy 18 éves kamasz is „na­gyon gyereke" a családnak. — Az ifjúság meglehetősen védtelen, kiszolgáltatott helyzetű. A „-piacgazdaság” pedig nem ép­pen a kíméletességéről híres. Mi­lyen negatív hatások „szabadul­tak" a fiatalságra a rendszervál­tással, illetve milyen előnyös vál­tozásokat élveznek ók ebből? — Először is, legyünk őszinték. Mi - akik a rend­szerváltás körül bábáskod­tunk - szabadítottuk rá a fiata­lokra (és magunkra) is a piac- gazdaságot. Magyarországon, a körülmények folytán egy­mást kell „kifosztanunk", hogy valaki tőkéssé válhas­son, mert nincs lehetőség máshonnan tőkéhez jutni. Ez­által a fiatalok is „fosztot- takká" válnak, hiszen a tőkét felhalmozni szándékozó azt fosztja ki, aki a legvédtele­nebb. Rengeteg fiatalt szorít a munkanélküliségre, nem na­gyon igyekszik korrekt okta­tási rendszert teremteni. Tömérdek dologban „hiá­nya" van nagyon sok fiatal­nak, de a fiatalságon belül is kialakultak az ordító ellenté­tek. Van egy - nem is kis - ré­sze a fiatalságnak, amelyik „Marci Hevesen" színvonalon éli az életét, ezzel ad mintát (más minta nincs) az érték­rend nélkül élőknek. Ez aztán devianciába, (a mindenáron való hasonlóhoz jutás vágya következtében), vagy teljes le­targiába, lelki zűrzavarba kényszeríti őket, akkor pedig jön az alkohol, drog veszélye. De hogy ne csak a negatív sának nem akármilyen állo­mása ez a mostani. Az átalakí­tás, korszerűsítés hosszan hú­zódó, költséges és fáradtságos munkálatainak eredményével jó ideig elégedettek lehetnek mind az olvasók, mind pedig az ő szolgálatukra elkötelezet­tek, a könyvtárosok is, ami azért nem akármi. Kivált an­nak ismeretében, hogy ezek megátalkodottan féltik a könyvtárügyet, mely soha se volt az Isten tenyerének kellős közepén, hát félre-félre lökdö- sik manapság is alig fontos­ként és gyakran azok, akiknek a fontosság szem előtt tartása lenne a dolguk, hiszen a mű­velődésnek változatlanul el­sőszámú bázisai a könyvtárak. De félre bánat és félre bú! Tessék úgy elkönyvelni az eddig mondottakat, hogy csak az újságíró olyan bolond, hogy az öröm perceiben is ta­lál szomorogni valót. S még csak haloványan sem sejti, hogy a hangulatában napfé­nyes születésnap után ki kell állnia saját és tán nem is vélet­lenül megelevenedő emlékei­nek támadását két születés­napról, s elrévedezhet azon, hogy a hely, a szereplők, az idő mássága ellenére mennyi az azonosság, milyen sok okunk van a könnyes neve­tésre, ami igaziból se sírás, se hatásokról beszéljünk. Az is tény, hogy én például való­színűleg belehalnék, ha mond­juk női harisnyákkal kellene ügynökölnöm. Ugyanakkor azt látom, ha egy fiatalnak ilyen „amerikai típusú" fel­adata adódik, akkor nem túl­ságosan hezitál. Nincsenek meg bennük azok a morális, vagy életmódbeli gátak, amik bennünk még megvoltak. Szóval egyfelől rájuk szaba­dult egy óriási teher, hogy a legocsmányabb „teremtsük meg a magunk szabadpia- cát"-állapot uralkodik, más­részt nekik van meg leginkább az a lehetőségük, hogy vi­szonylag tisztának és tisztes­ségesnek maradva nőjenek és tanuljanak bele ebbe az újba, anélkül, hogy gátlásaik lenné­nek a korrekt kapitalista igé­nyekkel szemben. — A fiatalok nagyon sok min­denre fogékonyak. Rendkívül nagy felelősség terheli tehát azo­kat, akik kapcsolatba kerülnek ve­lük. A családon kívül meghatá­rozó az oktatás szerepe. — Nem irigylem azokat, akik most iskolások. Névleg ugyan van, de valójában nincs iskolarendszerünk. Az általá­nos iskola első 4-6 osztályát leszámítva, se tanár, se diák, se szülő nem tudja, milyen ok­tatási-nevelési rendszerbe is került? Ez a bizonytalanság teljesen másodlagossá tette az oktatás ügyét. A pedagógus hivatása szerint élő ember, aki oktatásra, nevelésre esküdött fel, másrészt pedig közalkal­nevetés. Ezért alkalmas arra, hogy élni segítsen. 1957 tavasza. Mari, az állás­talan színésznő - húszon túl, harmincon innen - jegyzi ezt a napot ünnepként abban a re­ményben, hogy lesz ő még ünnepelt Marica grófnő. Éva most aratta első igazi nagy si­kerét Szent Johannaként, mi­vel a címszereplő disszidált. Mari óvodai dajkaként szerzett jogot a nyugdíjra és arra, hogy kárpótlásért perel­jen. Éva a közbeeső összes szakmai kitüntetések birtoko­saként eljutott a kétszeri Kos- suth-díjig. Barátok? Inkább jó pajtások voltunk, ök ketten, úgynevezett dali színtársula­toknál kezdték pályafutásukat és én, a kezdő, a színjátszás történetére kíváncsi penna­koptató, imádtam kacagtató hőstörténeteiket. Ezek most sem maradtak el, amikor is meghívattunk a különben zárkózott természetű Éva sze­rényen berendezett albérle­tébe, ahol egyetlen gyönyörű­ség volt, egy egész szobasar­kot betöltő filodendron, ami alatt el lehetett játszani, hogy a világnak valamely egzotikus pontján múlatjuk az időt. Kockás plédet terítettünk gyepként a fölénk magasodó növény alá és alumínium tál­cáról faltuk a zsíroskenyeret, mázott, tehát felvállalt a kö­zösség számára valamilyen szolgálatot. Ettől kezdve bár­milyen zűrzavaros törvényi állapotok vannak, neki az lenne a dolga, hogy odaáll a két tucat diákja elé, és legjobb lelküsmerete szerint oktat és nevel. Ahogy a mostani vitá­kat figyelem, miközben - ha nem is európai szinten, de - magyar viszonylatban anyagi­lag nagyjából „rendbe teszik" a pedagógusokat januártól, még mindig „félórákat" szá­molnak jobbra-balra. Pedig, ha valaki hivatásszerűen, mint nevelő, felelősséget vállal „X tucat" gyerekért, akkor na­gyon sokadrangú kérdés kel­lene, hogy legyen a 30 perc plusz, vagy mínusz. De itt a megjelenő indulatok teljesen figyelmen kívül hagyják a gyerekeket és a fiatalokat. — Helytálló-e az a vélemény, miszerint az örökké lobogó, lelke­sedő, mozgásban levő ifjúság ma - nem épp elismerésre méltóan - leginkább az „apród-tagozatosok” révén hallat magáról? — Nem biztos, hogy ez a - valóság. Azt, hogy mi történik a fiatalság körében, a társada­lom időhiánya és nemtörő­dömsége miatt csak aszerint tudja érzékelni, hogy miről hall. Vannak olyan ifjúsági ügyek, amelyek nagyság­renddel nagyobbak, izgalma­sabbak, csak hát az ilyen tí­pusú átmenet időszakában senki nem fordít rájuk kellő figyelmet.-sk- Fotó: Degré mikor mivel és ittuk csapi víz­zel ízesítve az összedobott pénzen vásárolt bort, aminek állítólag semmi köze se volt a szőlőhöz, sokkal több a zsup- szalmához. Éva meséit szeret­tem jobban, mert ha jókedvé­ben volt, bővérűén el is ri- pacskodta, hogy például Bi- valyköcsögösön miként volt a János vitéz parádés előadásá­ban egyszál maga a kórus és a tánckar, midőn a tündéror­szági lányok hódoló táncot lej­tettek Iluska és a királyukká koronázott vitéz előtt. Pocsék volt az a a bor és krisztustalanul büdös, rossz a zsír, sokáig nem is értettem, miért szalad fülig a szájam, amikor eszembe jutnak akkori lakomáink. Ma már tudom az okot, az összekapaszkodás, az együttlét lehetősége volt kere­sett, vágyott ajándékunk, egyben a menedékünk is ak­kor, amikor semmi se volt biz­tos, még az a nap se, amit ép­pen éltünk. 1966. Kirendeltségvezető vagyok. Nomád, amit látoga­tóim az istenért se méltányol­nak. Legalább bőrkés bable­vest rendelnek csipetkével, dehogy gondolnak azzal, hogy egylapos villanyrezsón főzni messze nem tündérá­lom. A folytatás se az. Va­gyunk hárman, nekem van Természetesen sehogyan se, de ha már mindenképpen mu­száj, akkor nem árt megfontolni miképpen is tegyük. Az aláb­biak nem a nemrégiben tár­gyalt bérgyilkossági és bérve- rési krimi tanulságairól szól­nak. Mindez írói munkássá­gom része, s mint ilyen magánügy. Legalább annyira, mint a konkrét bírósági ügy szereplőinek a tettei. Az egyik védőügyvéd még az elején a bí­róság folyosóján kijelentette, hogy nem járul hozzá védence nevének nyilvánosságra hoza­talához, mivel a történteket magánügyének tekintik, mint például egy válópert. Nem ér­demelne az egész ismételten szót, ha egy vádlott hozzátar­tozója nem tolta volna le a szü­netben az egyik újságírót, mondván miket irkáinak. A megszólított azt mondta, csak azért felelelős, amit maga írt. Egy másik rokon meg azt hangoztatta, hogy ő nem járul hozzá a fotózáshoz. Hát, mások nevében jognyilatkozatot tenni éppen lehet, de minek? Úgy­sem érvényes. Akkor sem, ha az anya, a barátnő lehet elfo­gult az eljárás, a bíróság, a Jóis­ten megítélésében is, ha a szere­tett személyről van szó. Ha tehát pénzért vállaljuk mások testi épségének a fel­számolását, akkor először is gondolkozzunk el az árán. Bi­zonyos körökben tízezer forint egy kéztörés és húsz egy lábtö­rés. Ugyanakkor egy borda tel­jes, és elmozdulással is járó, és egy másik részleges töréséért százezret fizettek, s ebből az egyik végrehajtó csak húszez­ret kapott, a másik megtartott magának nyolcvanat. Igaz, ő szerezte a melót. Ha már munka van, akkor jól válasszuk meg a munkatársa­kat, különösen bérgyilkosság esetén. Az alvállalkozó is lehe­tőleg legyen szakember, s kös­sük ki, hogy újabb alvállalkozó szóba se jöhet. Különben beá­zik a tornacsarnok teteje, levá­lik a cipő talpa, s ráadásul az ígért egymillió forintot sem fi­zette ki senki senkinek. Ilyen­kor aztán futhatunk a pénzünk után. Akár jogvita is lehet az alvállalkozó alvállalkozójával. Ismerve a béték, káefték, gyors, s helyenként utólagos átalaku­lásait, a csalárd csődöket és a egy szem mély és egy lapos tányérom, továbbá egy serpe- nyőcském. Leveses kanál, ká­véskanál és mokkás ugyan­csak egy. Utóbbi persze a ser­penyővel az ünnepeknek, ne­kem jut, s az a véget érni nem akaró születésnapi hülyülés tárgya, hogy a főzéstől hatal­masra idegesített babszemek minduntalan visszapottyan- nak a tányéromba, éppen ak­kor, amikor éhségemben mo­hón be akarom kapni őket. Szekíroznak is szorgalmasan. Hogy ennyi idős koromra iga­zán megtanulhattam volna már illedelmesen enni. Pedig nincs vége a „malackodásom­nak". Elég pohár híján próbá­lok üvegből inni, de a torkom helyett a nyakamba folyik a sör, amikor pedig lekapom a ceglédi kannám fedelét, hogy abból igyam, rám szólnak, hogy kérkednem nem kellene, akkor is tudnák, hogy kivel ülnek szemben, ha készletem­nek ezt a míves darabját csak távozásuk után veszem elő. „Legközelebb - így a na­gyobb hangú - ökörsütés is legyen!" - hangzik a végén és ezzel találkozásaink műsorára megunhatatlanul fölkerül az az egyszeri ünnepelt, aki megkísérelte megdönteni a bableves evés hazai rekordját - mokkás kanállal. El lehet bíróságok leterheltségét, a pén­zünkhöz ki tudja mikor jutha­tunk hozzá. Minőségi garancia nélkül egy lépést se tegyünk, még bérgyilkosság esetén se, mert például mi van akkor, ha az ál­dozatból is csak sértett lesz, mert nem találták el rendesen. Lehet, hogy a szakértelem mégsem csak bolsevista trükk? Ha már és még dumálni tud áldozatunk, akkor legalább cél­szerű okosan védekezni, vagy legalábbis életszerűen. Semmi esetre se mondjuk, hogy akire lövöldöznek, az ne ugráljon, mert akkor előfordulhat, hogy véletlenül eltaláljuk. Különö­sen sötétben, amikor - mint tudvalévő - sokkal könnyebb a golyó elé lépni, mint azt kike­rülni. Különösen közelről. Ha már az áldozatot odacsaltuk a nádasba, s éppen van nálunk egy pisztoly, de nincs hozzá fegyverviselési engedély, két­szer el is sütöttük, akkor lega­lább ne azzal védekezzünk, hogy mi csak meg akartuk ijeszteni. Még a végén az is megijed, akire nem is lőttünk. Például a bűntársunk, s azt hi­heti, ő lesz a következő áldozat. Ha ügyesebb, akkor mi. A bérgyilkosság éppen olyan, mint a politika. Ha az ember amatőr, akkor legalább mondjon igazat. Hátha Idjelen- téseinket videóra veszik, le- és megírják. Ha már az ember nem tudta elkerülni se a bér­gyilkosságot, se múltbéli tettei, vagy azok indokainak utólagos és többszörös megváltoztatá­sát, akkor lehetőleg ne a rend­őrök - lehet hogy valóságos - hibáira hivatkozzunk. Az ilyesmi a hitelesség rovására mehet. Ami megtörtént, meg­történt. A hamis vádtól meg egyenesen célszerű tartóz­kodni, mert az ilyesmit csak egy újabb rendszerváltás után lehet - ennek bekövetkeztére kár spekulálni - ellenállásnak mesélni. Akkor is csak szűk körben, mert lehet, hogy mások is emlékeznek. A bérgyilkosság bonyolult dolog, és sokba is kerül, tíz év fegyház alatt nehéz megúszni. Egyszerűbb, ha az ember tar­tózkodik (tőle), mint némely önkormányzati képviselő, ha kínos témában kell állást fog­lalnia. Ihárosi Ibolya ilyet felejteni? Azt gondolom, bűn lenne. Ahogy az is az lenne, hogy időben emezektől távol, egy könyvtár születés­napján nem kápráztató torta­költemény várta 25 szál gyer­tyával az ünneplőket, hanem sk „főzött", csábítóan tálalt kacsazsíros kenyér, lila hagy­mával, paradicsommal és paprikával. Mit mondjak? Fe­jedelmi étek volt ez és a ven­dégül látásban az a legjobb ízű, hogy az olvasók elfogad­ták a szíves traktát, amit a könyvtárosok állítottak elő, gondoskodva persze hazulról hozott új borokkal is arról, hogy aki megszomjazik, ihas- sék egyet. Van azonban más is, ami miatt erre a születés­napra örömest fogok emlé­kezni. Nem volt álságos tiszte­letkörök lejtésére kötelező, vagy ingerlő protokoll. Ez az ünnep azé a köznépé volt, amelyiké a könyvtár és amely éppen tulajdonosi mivoltából fakadóan nagyon kész arra a lelki egységre, amire egyik költőnk, Csoóri Sándor int minket ebben az áldatlanul veszekedős világban. S volt még valami, ami külön fényt kölcsönzött a születésnapnak. L údas Matyiéhoz ha­sonlatos csálé kalapból sorsoltak és a legrégebbi olva­sók közül a legszerencséseb­bek egy-egy könyvet „nyer­tek". Nem láttam irigységet az arcokon. Talán mert itt azok is nyerők voltak, akiknek a neve most kimaradt a kalapból... László Ibolya Régi és új noteszlapok Zsíros kenyér, lila hagyma, újbor

Next

/
Oldalképek
Tartalom