Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
1993. október 22., péntek ÜNNEPI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 A fia meghalt; törődjön bele! Egy befejezetlen történet Ha élne, akkor is csak 41 éves lenne Bajkai János, aki már 19 éve halott. Élete utolsó perceit a mai napig homály fedi és ez most már így is marad. Az édesanyja konokságának köszönhetően levelek, ügyiratok halmaza gyűlt ösz- sze, mind a legfőbb ügyészségen, mind a belügy,- és az igazságügyi minisztérium illetékeseinél. Akkor, 1974-ben, minden észérv ellenére, ezekre még érdemi válasz sem érkezett. Azon a júliusi napon is este 10 óra körül indult el otthonról Bajkai János Karl-Marx-Stadtba, ahol már negyedik éve dolgozott. Ezt az utat már sokszor megtette MZ 250 köbcentis motorján, minden kanyart, minden emelkedőt jól ismert. Azért indult mindig este, mert kisebb a forgalom, jól lehet haladni és így 21 évesen, még nem zavarta az éjszakázás. Dunaföldvámál, ahogy a 6-osra ért lassított, mert észrevette, hogy az úton egy szovjet harckocsi-oszlop állt. Egy dzsippet, majd három harckocsit megelőzött, amikor a negyediket is megelőzte ... Ott ért véget Bajkai János élete. A helyszínelő rendőröket csak több órával később riasztották, a mentőket nem is hívták ki. Ezután megállapításra került, hogy Bajkai János nem az útviszonyoknak megfelelően vezetett és 100-120 kilométeres sebességgel belerohant az Oganyiszám Oganyi- szárovics szovjet katona által vezetett 857. számú páncélozott járműbe. „Bajkai János a baleset következtében olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy a helyszínen meghalt. B. J. magatartásával a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 17/1968/IV.14/sz. rendelet 51.§-ába ütköző és büntetendő szabálysértést valósította mag. Miután B. J. a baleset következtében elhunyt, ezért a terhére mutatkozó szabálysértés miatt felelősségre vonására sor nem kerülhetett. Szekszárd, 1974. július 22. Stof Imre r. őrnagy." •5* Bajkai néni, az édesanya így emlékezik: E gymásutánban háromszor találkoztam azzal a kedvemre való társasággal mostanában, amelyik púszta létezésével elámított, meghódított. Majd' az utolsó percekben, mert már-már elhittem, hogy nincsenek az életnek gyermeki módon örvendezni tudó emberek. Akármerre megyek, akárkikkel elegyedek szóba, mind többen azt panaszolják, hogy már némely családokban sincs meg az összetartozásnak az a rendje, melege, ami erőforrásként működve a személyes vereségek után is nekirugaszkodásokra képes késztetni minket. Széthullottak - hullanak - a régi közösségek, fakóbb, ridegebb az élet és igaziból csak maga magának tud drukkolni az ember. Ami azt illeti, nem is sikk a másikkal, másokkal törődni, a körülmények kényszerítik az embert arra, hogy taposson, mert ha nem ezt teszi, őt tapossák el. Az okoskodások persze rendszerint nem állnak meg itt, hozzájuk jön még, hogy csalni kell, lopni kell, akármit megtehet az ember az életbenma- radásért, ami az egyetlen kőkemény parancsolat. Ilyeneket hall az ember, és úgy érzi néha, hogy nincs tovább, már nem tud jobban összefacsa- rodni a szíve és egészen sötét napokon még azt is megkérdezi magától, hogy ugyan mi a fene keresnivalója van az élhetetlenné sivárodó életben, ha már emberségének megőrzése is ellehetetlenül? Jön erre féltucatnyi férfi és nő, aki az- A férjem, a lányom, a fiam volt osztálytársa, aki vjtt minket, és én, másnap 9 órakor a dunaföldvári kapitányságra mentünk, ahonnan rögtön telefonáltak Szekszárdra, hogy megérkeztünk. Minden kérdésünkre kitérő választ kaptunk. Azt mondták, menjünk a megyei kapitányságra, keressük az egyik századost, ő majd részletesen tájékoztat bennünket mindenről. A fiunkat pedig majd boncolás után láthatjuk. Kérdeztük, hol a helyszín, ahol meghalt. A 6-oson a Shell-kút közelében. A nyomok még látszódtak az út bal oldalán is. A motor a benzinkútnál egy bekerített emberrontó viszonyok ellenére fontosnak tartja a rendszeres találkozások alkalmait, el nem mulasztja ezeket még betegségtől sujtottan se. Tudják, vagy sem, arra bíztatják ezzel még a véletlenül közéjük vetődőt is, hogy ne add föl! Leteríteni, földbe verni csak azt lehet, aki hagyja, hogy a lábát kiüssék alóla. Amikor körtelefonnal összeharango- zódnak, soha sincs különösebb programjuk. „Csak" beszélgetnek, „csak" sztoriznak, „csak" örülnek egymásnak és megisznak együtt néhány korsó sört, méltányolva, hogy a vendégként jelenlévő és beteg kollégájuk az árpalé élvezete helyett a narancslémérgezést választja. Nem a nyaka- lás a fontos itt, hanem a megtartó együttlét. Most éppen egy olyan nemrégen kinyílt családias kis sörözőben, amit a betegeskedő miatt választottak, pedig egyik-másiknak komoly zarándokút idejönni, úgy szétszóródtak már. Valaha, nagyjából négy évig magam is dolgozója voltam az országosan ismert építőipari vállalatnak, amelyik az élet- benmaradásért kft-kre szakadozva a kenyerüket adja. Ezért nem kell se kérdezősködnöm, se a fejemet kapkodnom, amikor arról folyik a szó, hogy melyik telepen mi a területen volt, a sisak az ülésre volt ráhelyezve. Egy karcolás sem volt rajta. A szíj nem volt lecsatolva, pontosan úgy volt, ahogy az én drága fiam szokta levenni. A motor oldalsó csomagtartójáról lógtak a szíjak, amivel a bőröndök voltak lekötve. Az egyiken egy darab velő, pár szál hajjal. (Az édesanya hangja elcsuklott.) Másnap délelőtt újra mentünk Földvárra. Meglepetésünkre a kapu, ahol a motor volt, most be volt zárva. A kisebbik fiam átugrotta a kerítést, de vagy hárman kiabáltak az épület mellől, hogy oda nem lehet senkinek bemenni. A bukósisak most össze volt helyzet, van-e újság azonkívül, hogy az ismert nevű kis- és nagyfőnökök az átkosból magukkal hozott és ott bevált recept szerint - de ugyanazzal a mohósággal -, tömik a saját zsebüket, míg rajta nem vesztenek. S ha igen? Semmi vész! Némelyik még csak meg se rázza magát, máris belesegítették a soros Eldorádóba. Közben folyik, folydolgál a létszámleépítés, fogy a régi gárda, ezzel egütt persze a teljesítmény is. Jól ki van kövezve az út a biztos csődbejutáshoz, mégse csalás, ámítás, a vezért csakugyan zseben vágták két millióval, aminek a sorsa meg van máris pecsételve, mert gyermektelen lévén, imádott keresztlányát úgy kistafírozta a Budapesthez közeli főiskolás életre, hogy akkor se jobban, ha egy magasszintű kurtizánképzőbe juttatta volna be. Kocsit kapott a leányzó és berendezett garzont, nincs kívánsága, ami ne teljesülne. Hogy miből diplomázhat majd? Nem nehéz megjósolni a fruska ismeretében. Ani érkezése vet véget a pletykagyanús téma tárgyalásának. Nem ígérkezett biztosra, mert gyöngélkedik mostanában és megfordult már a fejében, hogy kivárja a 67. születésnapját, azt kapja ajánverve, még a belső részén levő bőrpántrészt is össze-vissza szurkálták. Mintha azt a látszatot szerették volna kelteni, hogy fejjel ment neki a harckocsinak. A motort is összetörték, a tankját mindkét oldalról behorpasztották. Délután volt, amikor a halottas házhoz mentünk. A város szélső utcájában, a ház előtt ült egy idős bácsi, - mintha most is látnám, - őt kérdeztük, merre van a hullaház. Kérdezi a bácsi, csak nem a maguk fia az áldozat?! „De csúnyán elbántak vele. Itt senki nem mer szólni semmit, mert félnek ezektől. Én oda mentem, de elzavartak. Az út túlsó felén volt a fiuk teste, úgy húzták át erre az oldalra, a harckocsik közé." A temetőcsősz felesége kissé ittas állapotban volt, mondta, hogy ő nem engedhet be a halotthoz senkit. Nagy könyörgésünkre, és ezer forint „segítségével" kinyitotta az ajtót. A fiam boncolás után volt, és pléddel volt letakarva. A két szeme között lőtt seb, az arcán sehol egy karcolás. A ruhája a sarokba volt lerakva. Bőrdzseki, bőrnadrág, bőrcsizma. Istenem, hányszor, de hányszor láttam mindezt magam előtt. Se tárgyalásra, se kihallgatásra nem hívtak bennünket. Mintha nem történt volna semmi. * Szerettem volna megszólaltatni azokat, akik annak idején - helyszínelők, ügyeletes rendőr, boncorvos - érintettek voltak az ügyben. A többségük ma is aktívan dolgozik. Egyikük sem emlékezett. A mai törvények szerint 20 év után évülnek el az ehhez hasonló „esetek", addig a kapcsolódó iratokat is meg kell(ene) őrizni. Ha ez idő alatt kiderülne, hogy szándékos félrevezetésről, a hibák takargatásáról volt szó, a se- gédkezőknek a büntetés később is kiszabható. * A rendszerváltás után újból felcsillant a remény, hogy tadékba saját magától, hogy végérvényesen nyugdíjba megy. Elég volt a negyvennégy év, amiből ötöt Orenburgban töltött, ahonnan hazahozott egy rejtélyes bőrbetegséget, ami úgy tűnik, sírigtartó érvényű maradt. Ani egyszer - még fiatalon - elvált, másodszor megözvegyült, mindig elegáns és fiatalos, amint belép valahova, máris sistereg körülötte a levegő. Most éppen azért, mert sikerült megszöknie Gusztáv elől, aki müncheni illetőségű, korban hozzá illő férfiú és Balatonmániás- ként szemelte ki Anit feleségnek, aki az istennek se akarja, hogy Gusztáv oltár elé vezesse, pláne úgy, hogy adja föl budapesti lakását, költözzenek Ani balatoni nyaralójába, legyen csak háziasszony és a közben vásárolandó yacht segédkapitánya. Aninak jó a humora, az udvarlás sincs ellenére, de nincsenek kapitányi ambíciói. Ha már nem dolgozik, az unokáival akarna több időt tölteni és közelében maradni azoknak, akikkel évtizedek alatt összeforrt az élete. Tényleg, mit kezdene ez a társaság Gusztávval és tudna-e olyan jóízű történeteket mesélni, mint Jenő, aki hetenként utazik haza a falujába parasz- tizálni. Soha se csinált titkot abból, hogy amíg élt - de már Ián megbizonyosodhat a család arról, hogy mi is történt 1974. július 9-én a dunaföldvári elágazó után. Bajkai Istvánná ismét leveleket írt. A Tolna Megyei Rendőrkapitányságtól azt a választ kapta, hogy a kért anyagokat már leselejtezték, a Katonai Ügyészségnél sem találtak már iratokat, a Legfőbb Ügyészség pedig így válaszolt: „Elkeseredett és vádaskodó levele új tényt vagy adatot nem tartalmaz. Szíveskedjen tudomásul venni, hogy ebben az ügyben felülvizsgálatra nincs törvényes lehetőség, de ez nem is indokolt. Végül közlöm, hogy esetleges újabb panaszát válasz nélkül irattárba helyezem. Budapest, 1993. febr. 24. Dr. Kereszty Béla." * „Gyakran álmodom a fiammal, még ennyi idő után is képtelen vagyok megnyugodni, legalább azt tudnám, hogyan halt meg. Almomban mindig arra kér, hogy ne engedjem eltemetni. A férjem teljesen belerokkant, vigyáznom kell rá, mert a legkisebb izgalom is megölné." * Közhellyé fakult már a mondás: az idő mindent megold. Az ember a múló évek során a legnagyobb tragédiákon is képes túllépni, elsiratja és eltemeti beteg gyermekét, szerelmét. A legnagyobb fájdalom is enyhülni képes, ha ismered az okot. De hogyan lehet abból a szívettépő szomorúságból „kilépni" úgy, hogy nincs válasz a hogyan-ra, csak közömbös és zavaros elterelő mondatok? A fia meghalt, törődjön bele. •b A bizonyosságot vették el a Bajkai családtól, amihez minden túlélőnek joga van, akár baleset volt, akár egy ostoba gyilkosság. Mauthner Illusztráció: Ritzel súlyos betegen - az édesanyja, sütött, főzött, takarított, mosott és az ugratások ellenére nagy megelégedéssel viselte az agglegény cimkét. Arról mesél éppen, milyen lelombozó volt a szüret az idén, amikor majd csak magukra maradottan kapkodták le a tőkékről a fürtöket, mert családjának fiataljai nem csak a szőlővel való bibelődésre fütyülnek, hanem az évi fáradozást megkoronázó, inkább ünnepre, mint munkára is. Bezzeg régen! Nagy odaadással hallgatjuk és gurul a társaság a nevetéstől, amikor már nem először és bizonyos, hogy nem is utoljára előadja Manci megdicsőülésének történetét. — Manci egy női kecske volt - így ő jó hangosan és nem bánja, hogy a szomszédos asztaloknál is nevetnek, hiszen ha Manci, akkor mi más lehet, mint női? Birka helyett akkor szánták szüretes pörtköltnek a boldogtalant, amikor állatnak vére csak a helyi tanács engedélyével ontathatott, az pedig nem volt. Nekiugrasztották nagy titokban a késnek édesapja kovácsműhelyében és ott perzselték le a szőrét. Valóságos csoda, hogy a pokolbéli bü- dösségre nem szaladt össze az egész falu. Évekei ezelőtt még sokminSzabad, Európa? Az elhárítós eljött hozzánk a gimibe, és egy osztályfőnöki órán megmondta, hogy aki hallgatja a Szabad Európát, az mind bűnöző, különösen, ha az utcán teszi, vagy áthallik a Cseke László a szomszédba. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is látom a népszerű műsorvezetőt, hisz egy világ - meg a szöges drót - választott el bennünket, ám a „felvilágosításnak" meglett az eredménye: kicsit többet beszéltünk a suliban a Tinédzserpartiról. A véletlen úgy hozta, hogy a '90-es választásokon Cseke László mellettem ült egy sajtótájékoztatón, akkor azonban már nem is csodálkoztam azon, hogy ő is megvakarja a füle tövét, ha viszket neki. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy van oka a vakaródzásra, merthogy a napokban bejelentették: a Szabad Európa rövidesen befejezi magyar nyelvű adását - az amerikaiak sokallják rá a pénzt. Mármint a „hivatalos verzió" szerint. Mert nehéz elképzelni, hogy finanszírozási gondjai lennének az amerikai kormánynak. Avagy, hogy az ötvenes években több pénz jutott volna a propagandára, mint ma. Szükség volt rá nagyobb. Nem szabad, hogy illúziónk legyen a nagyhatalmakat illetően: egyszerűen „a mór megtette kötelességét, a mór mehet", azaz a keleti tömb összeomlott, a Szabad Európa elhallgathat. Még mielőtt könnybe lábadna a szemünk: az oroszok kivonták a csapataikat, most meg az amerikaiak hagyják el az étert. Nem lesz nagybácsi, meg nagynéni, akihez mehetnénk árulkodni. Hát akkor meg szedjük szépen össze magunkat és kopogtassunk: Szabad, Európa? Hangyái dent elkövettek a kollégák annak érdekében, hogy a most 51 éves férfiút megnősítsék, maholnap pedig pedig titkos Jenővédelmi társaságot kell alapítaniok, mert bizonyos Betti ha nem is zaklatja még szexuálisan, a vész közel. Nem tudni, mennyi ebben az ugratás a javakorabeli asszony részéről, aki nem csak magának, férjet keres eladó lányának is. De tény, ami tény, folyik a csata, képtelennél képtelenebb bekerítési manőverekkel. Néhány nappal ezelőtt például megállt a fejjel magasabb delnő Jenő asztala mellett, ahol önvédelemre semmi mód, ha csak a számítógépet hozzá nem vágja a fondorlatos széptevőhöz. Szóval, odaállt Betti asz- szony és Jenő orra alá dugott egy pántos női cipellőt, arról kérdezősködve, hogy hányas lába van és emlékezik-e még erre a topánkára? Kiderült, hogy Jenő bűnös módon nem emlékezik, noha két évvel ezelőtt Bettiké ezt viselte a vállalati bálon, az meg nagy disz- nóság, hogy 42-es a lába, mert ő most ezt azért hozta el, hogy lenne szíves kitaposni egy kicsit a báli tipegőt. M it mondhatnék? Ilyen és ehhez hasonló munkahelyi történeteken este hattól fél tízig annyit nevettem velük önfeledten, hogy meg kellett köszönnöm búcsúzáskor a derűs órákat. Azt már csak itt jegyzem meg, hogy akkor se lehetett volna hatásosabb ez a nevető-kúra, ha orvos írja föl. László Ibolya Régi és új noteszlapok A megdicsőülésről és egyebekről
