Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-16 / 242. szám

1993. október 16., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 Tabló a negyvenkettesekről Csoportkép ötvenegy év után Történetek az emberi természetről Milyenek leszünk? Ötvenegy év után először ta­lálkoztak nemrég, az egyik szombaton Hogy észen, a volt Polgári Fiúiskola 1942-ben végzett évfolyamának életben lévő tagjai. Tizenhét öregdiák gyülekezett az alma mater folyo­sóján, hogy bebocsátást nyerjen az egykori iskolaterembe, számot adva az elmúlt félévszázad ese­ményeiről. Egy olyan időszakról, amely világháborút, hadifogsá­got, kitelepítést, forradalmat és két rendszerváltást átölelt. Nem akármilyen életutak bontakoztak ki az ősz hajú „fiúk" beszámolói nyomán. A történelem vihara ezt a korosztályt egy cseppet sem kímélte, az egykori diákok közül ma mindössze egy, Schäfer Ádám él Hőgyészen. A többiek a szélrózsa minden irányában, az országban és az országhatáron túl. Magyarosítás Az osztálykönyvben az első, Baumman János, ma Bá­nyai Jánosként él Kakasdon. De hiába a névváltoztatás, a német származású fiút 1947-ben a Pécsi Orvostudo­mányi Egyetemről három szemeszter után mégis eltávo­lították. Gyógyítási álmait odahagyva Kakasdon a csa­ládi parasztgazdaságban dol­gozott. Amikor a kitelepíté­sekkor házukat, földjüket el­vették, segédmunkát vállalt. Később egészségőr lett a járási hivatalban, aztán pénzügyi előadó majd tanácselnök Ka­kasdon. Ma, nyugdíjasként tagja a helyi képviselőtestü­letnek. Tanítás helyett A névsorban negyedikként szereplő Göttlinger Antal nép­tanítónak készült, be is iratko­zott az újvidéki tanítókép­zőbe. A háború azonban köz­beszólt, édesapját behívták ka­tonának, a fiú Budapestre ment kőművesinasnak. A vizsgáig azonban itt sem jutott el, a történelem ismét közbe­szólt. Tizenhét évesen a hőgyészi polgári iskolának abból az osztályából hurcolták el egy kis málenkij robotra, ahová pár évvel korábban járt. Há­rom év múlva térhetett haza és még csak nem is panaszko­dott, hiszen az osztálynévsor­ban tizenharmadikként sze­replő Krémer Gyuri pédául meghalt a hadifogságban. Oroszországból hazatérve az egyébként hőgyészi fiú is­mét Pestre ment, befejezte az iskolát, és a Magasépítő Válla­latnál helyezkedett el. Gyár­kéményeket, kohókat épített, majd később, a felsőfokú épí­tőipari technikum elvégzése után tervező lett. Harminc- nyolc évi munka után főépí­tésvezetőként ment nyug­díjba. Közben házat épített a fővárosban, megnősült, fia született, de erről kevesebb szót ejtett, mint adott esetben egy nő tette volna. A találko­zón csak egy-egy vajszívű nagypapa emlegette az uno­káit, a többiek a munkájukról beszéltek. Vitték valamire Jellemző erre a korosz­tályra, hogy az itthon marad­tak minden nehézség ellenére továbbtanultak, „vitték vala­mire". A találkozót szervező Juhász Márton szüleit kuláknak nyil­vánították, földjeiket elvették. Fiuk így a bácsalmási gimná­zium elvégzése után nem ta­nulhatott tovább, mégis 1967-ben főagronómus lett egy TSZ-ben. Bár igaz, hogy előtte viszont hosszú évekig egyszerű kocsisként dolgo­zott. Amúgy azok jártak jobban, akik a vidéket odahagyva, a fővárosba mentek. Major Vil­mos, az osztálynévsorban a ti­zenhatodik, is így tett. A ke­reskedelmi érettségit köve­tően a közgazdasági egye­temre ment. Amikor három szemeszter elvégzése után el­távolították, - úgy látszik eb­ben az évfolyamban majd mindenkit osztályidegennek nyilvánítottak, - nehezen ka­pott munkát. Egyedül a Könnyűipari Minisztárium- ban nem vették figyelembe a káderlapját. „A nevem sze­rencsét hozott, azt hitték zsidó vagyok, ezért maradhattam meg az állásomban, komoly beosztásokba kerültem a könnyűipari főiskola elvég­zése után" - mesélte moso­lyogva a találkozón a nyugdí­jasént is tanácsadóként dol­gozó férfi. Vidéken Vidéken nem volt ilyen ró­zsás a helyzet. Pintér Péter például az aranykalászos gazda oklevelével is csak mes­terséges megtermékenyítő le­hetett Gyulajon. Ma az unoká­inak örül legjobban. A Dúzson élő Oszbach József, - az osztálynévsorban a tizen­nyolcadik, - előbb Bácskában volt katona, aztán őt is kény­szermunkára vitték az orosz katonák. A lágerből hazatérve postás lett. Schmidt Nándort kisebb-na- gyobb kitérők után a teveli té- esz elnökévé választották, míg a bonyhádi Schönfeld János, alu az államosítás előtt maszek kereskedő volt, a Népboltnál lett eladó, majd boltvezető. Krasznai, alias Kovásznai Ferenc a pécsi kereskedelmi érettségi­jével a gyulaji erdőkiterme­lésnél kapott a háborút köve­tően munkát. Innen az akkor alakuló fo­gyasztási szövetkezetekhez került könyvelőnek, majd el­lenőrnek. Végül Siófokon lett főkönyvelő. Visnyei Ferenc az Agráregye­tem elvégzése után a komá­romi méntelepre került főál­lattenyésztőnek. 1958-66. kö­zött az Országos Versenyállat Tenyésztő Lótelep vezetője lett. Később téeszelnök, majd a veszprémi állami gazdaság vezérigazgató-helyettese. Ma, nyugdíjasként Balatonfenyve- sen él, van négy saját lova és közben elnöke az Országos Lótenyésztő Egyesületnek. A határon túl A háború, a hadifogság, a kitelepítések miatt az osztály egy része külfödre került. A legtöbben származásuk miatt Németországba, de például az azóta már elhunyt Koch Henrik meg sem állt Amerikáig. Rein Péter Olaszországban telepe­dett le. Az orosz hadifogság­ból hazatérő fiút üres ház fo­gadta, a szüleit 1947-ben kite­lepítették Németországba, ő 1956-ban ment utánuk. Dol­gozott segédmunkásként, bolti eladóként, mígnem az olaszországi Domegliaraban márvány- és csempe-nagyke­reskedést nyitott. Most, köze­lebb a hetvenhez, mint a hat­vanhoz, úgy döntött, hazate­lepül Bonyhádra. Feleségével már házat is néztek. A Németországi Garching- ben élő Novincs Lajos nem akar visszatelepülni, már a magyar szót is erősen töri. ő az ameri­kai hadifogságból Németor­szágba ment, ahol kőműves­ként dolgozott és mint mondja, igen jól keresett. Büszkén említi a találkozón, hogy a fia hivatalban dolgo­zik, a lányának a férje pedig egy nap alatt keres annyit, mint más egy hónap alatt. A Gerlingenben élő Rell Ja­kab is elégedett a sorsával. Si­került a hosszú évekig tartó sofőrség után irodai munkát kapnia, ráadásul a gyermekeit is egyetemre járatta, hogy jobb állást kaphassanak. — Jól megvagyok, nincs semmi gondom - mondja a német nyugdíjas, a magyar meg csak sóhajt. — Milyen lehet gond nél­kül élni, a jövőtől nem félni, én ezt el sem tudom képzelni - súgta az egyik hazai negy­venkettes. F. Kováts Éva Lélekcserélő idők járnak, mondta Baradlayné a fiainak Jókai Mór regényében, s ők odahagyva hadsereget, hiva­talt, szerelmet: átálltak a nem­zeti felkelés és forradalom ol­dalára. Hősi idők voltak. Soha sincs vége A fiatalasszonyt mindenki sajnálta a faluban. Anyósával lakott együtt, akit már lány korában is nehéz természetű­nek tartottak. Nem véletlen, hogy férjet is egy másik me­gyéből hozott. A jámbor férfi rezzenetlenül tűrte házsártos felesége szekatúráját, később csitítgatta lázadozó fiaikat is, akiket az asszony napi hu­szonnégy órában szolgált ki. Az egész portán egy szalma­szál nem volt keresztben, ál­landóan mosott főzött, vasalt, kapált, takarított a ház asszo­nya, s közben folyamatosan gyötörte azokat, akikért az „áldozatot" hozta. A kisebbik fiú lelépett, csak karácsonykor látták. A na­gyobbik viszont a faluban ka­pott munkát s haza nősült. Az anyós teljes sikerrel tette po­kollá a fiatalok életét, s csak ti­zenöt évvel később vitte el az agyvérzés. Nemrég találkoztam újra a hajdan szelíd volt mennyel, aki ádáz indulattal, s ugyan­azokkal a szavakkal szidta fia feleségét, mint annak idején őt az anyósa. A stílus az ember Beszél a fórumon az új hiva­tal tisztviselője. Szokva van hozzá, az előző államappará­tusban is jelen volt. Meg akarja magyarázni a helyzetet. Hivatali rangjához illő méltó­ság árad belőle. Többen elun­ják a magánszámot, s kérdé­sekkel próbálkoznak. A sajtó általa nem igazán tisztelt kép­viselői buzgón jegyzetelnek, hiszen kormányférfiú beszél. Idézni illik szavait. Nem könnyű, mert ilyeneket mond: Megint egy hasonló admi­nisztráció, ami ebben a kér­désben segítséget nyújthat az önkormányzatoknak. Jézusom, mi történt? Aztán azt mondja, hogy va­laki kétszázmillióra datálja (sic!) a?t az összeget, amiből még baj lehet. Végül emígyen fejezi be: A bizottság részle­tekbe menően kidolgozta azt a helyzetet, amiben jelenleg a vállaltok vannak. Ja, ha ő sem érti, amit mond, akkor minden teljesen világos! Magatartásminta Az okos fiatal nőt mindenki ridegnek tartotta, annak elle­nére, hogy munkájába renge­teg szenvedélyt vitt. Kiállt a maga és mások igazáért. Az­zal is sokakat meglepett, hogy sohasem beszélt szeretettel az anyjáról, akivel legfeljebb ha évente egyszer találkoztak. Lassan kiderült, nem sivár érzelmileg, csak nem akarja, nem tudja kifejezni ha szeret valamit, vagy valakit. Aztán szerelmes lett, férjhez ment, gyereke született. Akkor lát­szott először érzelmileg fel­szabadultnak, boldognak. Még ki is mondta, igaz, kér­dezve, hogy normális-e mennyire szereti, félti, való­sággal imádja a gyereket, s szemlátomást megnyugtatták azok a tündéri történetek, amelyeket kolléganői mesél­tek saját csemetéikről. Egyszer szinte magából ki­kelve érkezett, s nem kellett sokat faggatni arról mi a baja. Elmesélte, hogy előző délután pofonvágta a gyerekét. Ö, a humanista ember, az anyja, aki a világra hozta, képes volt megütni a neki kiszolgáltatott, ötven kilóval könnyebb kis embert. A többiek nem igazán akarták megérteni a drámát, hiszen egy-egy pofon azért a legjobb családban is elcsattan. Végül minden tartózkodása leomlott, s zokogva ismétel­gette: Nem akarok olyan lenni, mint az anyám! Elhüp- pögte, hogy gyerekkorában az anyja folyton verte. Ha nem sikerült az étel, ha frontátvo­nulás volt, ha bal lábbal kelt, a gyerek mindig kéznél volt, hogy saját keserűségét leverje rajta. Lánya megfogadta, és meg is tartotta, hogy soha többet nem üt meg nála gyen­gébbet, pedig az idők folya­mán még két fia született. Ma a menyei a világ legjobb anyó­sának tartják, unokái meg folyton rajta lógnak. Ihárosi ibolya Régi és új noteszlapok Csizma van az asztalon... L ehet, hogy elmarasztalá­somnak nem lesz se szeri se száma, bűnöm a mesefil­mek szeretete, ettől még megmarad. Nem újkeletű „fi­cama" ez ízlésemnek, akkor is kedveltem a gyermekeknek szánt meseműsorokat, amikor még több volt a képernyő napi kínálatában az őszinte érdek­lődéssel és élvezettél nézhető műsor és nem lehetett még tuttira venni, hogy a politiká­val élvezhetetlenné tett televí­ziózás alkalmával egyszer csak ott üt meg a guta, ahon­nan éppen bámulom a képdo­bozt. Családomon belül sem egyformán ítélik meg mesera­jongásomat, így különös öröm, ha egyik húgom nálam időzik. Ilyenkor ha a szoká­sosnál is elfoglaltabbak len­nénk, talán még a vekkert sem mulasztanánk el fölhúzni, hogy le ne késsük a Csoda­pók, a kisvakond, Lolka, Bolka és társaik érkezését, hogy legalább rövid időre visszaröppenhessünk abba a tiszta világba, ahol semminek, a nevetésnek sem tud hamis csengése lenni. Egyik dobogós kedvencünk Süsü, a sárkány. Ismerik őt kicsik és nagyok, biztosan nem kell magyaráz­nom, miért szeretjük akkor is, ha nem új epizódokban jelenik meg győzedelmes csúfságával és megejtő jóságával győzni a gonoszság fölött. Szóval, Süsü akármikor kedves vendég, kár, hogy a vártnál kevesebb- szer tud jönni és nem vagyok biztos abban, hogy ez csak a műsorszerkesztők bűne. In­kább azoké, akik idegenlégiós drillt honosítottak meg a köz- szolgálati vezetésében és már nem is igyekeznek leplezni, hogy itten, ami a műsorszol­gáltatást illeti, az „eszi, nem eszi, nem kap mást" főszabá­lya érvényes. Meglehet, egé­szen addig, amíg a KÖZ (aki ugyebár mi vagyunk) azt nem mondja, hogy „elég volt!". Néhány nálam jóval okosabb ember úgy véli máris, hogy nincs ez a pülanat nagyon messze, hisz itt van a küszö­bünkön a ránk fittyet hányó szolgálat árának újabb föleme­lése. Néhány a KÖZ-től (ha tetszik realitásainktól) messze szakadt atyánkfia fejében pe­dig megfészkelt az a gondolat, hogy menten megszűnnének az MTV-nek a gondjai, ha kü­lön is adóznának az előfize­tők. Minap - törzsvásárlóként kenyér ügyekben várták el tő­lem, hogy letegyem a garast, abban a boltban, aminek olyan régóta vagyok már napi ven­dége, hogy amikor befejezem földi pályafutásomat, akár sa­ját halottjuknak is tekinthet­nek. Eszmecserénk azzal a tá­jékoztatással kezdődött, hogy szíveskedjek választékukból egyebet vásárolni, mint amit eddig szoktam, mert abból a kenyérből amit nagyon sokan azért kedveltünk meg, mert az utolsó morzsáig élvezhető volt a sütéstől számított har­madik napon is, nem kapnak többet. Azért nem, mert a ke­nyér szállítóinak az ő boltjuk esetében nem éri meg havi öt- ven-hatvanezer forintos tétel­lel bajmolódni. Ez, akár külön is megérdemelne egy kiadós misét, de az így nyilatkozók­nak lelkűk legyen arra, amiért nem értik, hogy nem ma, már a tegnapelőtt tegnapelőttjén is lejárt a nagy tételű rendelések időszaka. Néhány éve tanúja voltam a húsboltban annak a megszégyenítő jelenetkének, amikor a két szelet tarját vásá­roló nénikétől gúnyosan azt kérdezte a hentes, hogy „mi van, mi van, talán lakomát rendez vasárnap?" Előtte vol­tunk akkor még a csontkor­szaknak, amikor ha hozzáju­tottunk, kilószámra hordtuk haza ezt a hozzáférhetősége miatt „értékes" húsipari ter­méket, amit sütve, a capfnikat lefejtve a csontról, darálva, az így nyert anyagot, fasírtként ettük, az inkább illúzió - mint csontleves után. — Tessék ideállni egyszer a kenyerespult elé nem délidő­ben, hanem előtte vagy az­után, hogy hányán vásárolnak visszatérően két-három szelet kenyeret. Sokkal kevesebb kenyér fogy, mint amennyi régebben. Nem kell odaállnom. Szá­molás nélkül is tudom, hogy főtáplálékunkból, a kenyérből igen sokaknak (és egyre töb­beknek) gond beszerezni a napi egy-kiét szeletet is. Ehhez nem is tudok én mást fűzni; jó régen el van már „tüsszentve" az általunk lakott, nem mese­beli birodalom. Nem a mi illet­lenkedésünk miatt ugrott, ha­nem azok miatt, akiktől nagy szent hazafiúi fogadkozásaik után nem ezt vártuk. Háry Já­nos szülővárosában ugye, nem nagyon sokféleképpen érthető a tüsszentés. Úgy szól a költői mese a nagyotmondás Münnchausen báróval rokon hőséről, hogy ahány lódítás hangzott el részéről, annyi dobhártyákat repegtető tüsz- szentés is annak jeleként, hogy már azt sem hiszik, amit Háry bátya kérdez. Hogy kerül ez a csizma az asztalra? Csak úgy, hogy olyan rozoga állapotba került ez az ország, mint az a mese­beli vár, amit a legutóbb látott Süsü-történetben a lelemé­nyes egyfejűnek tanácsaival lehetetett megvédeni a mese­belien ádáz ellenséggel szem­ben. Győzött a jó, a mesékben örökidőktől fogva az a legy- gyönyörűbb, hogy a gonosz mindig elnyeri méltó bünteté­sét. Úgy kezdődött a Süsü soro­zat legutóbb látott epizódja, hogy a közelgő ellenség szemmeltartására rendelt to­ronyőr tüsszentésére megin­gott a torony, minek követ­keztében a közel sem annyira okos főokosok meghirdették, • hogy „Mától fogva tilos a tüsszentés!" És itt kell azt mondanom, hogy Jézus-Má- ria! Hiszen ha „csak" politiku­saink testesedő lódításaira kel­lene tüsszögnünk, nem is volna olyan nagy baj, de van­nak arranézve is jelek, hogy megtiltatik az istenadtának a tüsszentés. Pedig hát ha valaki tüsszent, azt kell mondani neki, szívből, igazán, hogy „Egészségére!", és nem azzal rémítgetni, hogy bíróság elé állítják. Még a mesében sin­csenek olyan törvények, ame­lyek tiltják, hogy megszaba­duljon az ember attól, ami csavarja az orrát. Ámbátor sokminden megesett már mi- nálunk, ami lázálmainkban sem szerepelt addig lehetsé­gesként, mivelhogy egyre he- , vesebben mellőzik politikusa­ink azt a maholnap elsöprő KÖZóhajt, hogy a gorombuló atrocitások, a „hátha még be­veszik ezt is" szófacsarások, a visszarendeződéssel való ré- mítgetések nélkül kívánjuk az ígéreteknek - és valós szük­ségletnek - megfelelő rend­szerváltás befejezését. Illetve most már „csak" az elpuská­zott váltás súlyos következ­ményeinek legalább kiutat sej­tető korrekcióját. Igazán, de csakugyan torkig vagyunk a pártok ideológiai töltésű csa­tározásaival, a gazdaság ez okból is tovább szaporodó gondjaival, amelyek bi­zony-bizony nem fogyatkoz­tak. Legalábbis ahhoz képest, amit nekünk ígértek. Elma­radt annak a megmutatása, hogy milyen céllal kell visel­nünk azokat a terheket, ame­lyeknek gyarapodása sajnos nem állítható meg isteni cso­dával sem. Elképzelni sem tudom, hogy csak a magam nevében reménykedek a mesék igaz­ságtevő erejében, abban, hogy akik azt érdemlik, elérhetik ju­talmukat, a rosszak pedig azt, amit önérdekből a jókra osz­tottak ki. Egy főemberünk nemrég azzal lepte meg a sajtó- rádió­televízió által országosra nö­vesztett közönségét, hogy „jól van, jól van, le lehet minket léptetni 1994 tavaszán, de egy év múlva, 1995-ben már visz- sza leszünk sírva." K özel világnagy tüsszentést hallottam én akkor, ami­ből az gyanítható, hogy a fő­rangú jós nem mehet el még vásári jövendőmondónak sem. Tényleg nem tudná, hogy visszasírni valónk ne­künk- ugyanúgy nem lesz, mint ahogy 1990-ben nem volt. Várakoznivalónk viszont annál több! László Ibolya \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom