Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-16 / 242. szám
10 «ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. október 16., szombat Partnerkapcsolat születik A megyei önkormányzat vendégeként Tolna megyében tartózkodott Uta Freund, a németországi bautzeni járás ifjúsági hivatalának főmunkatársa, akit tanulmányútja céljáról és tapasztalatairól kérdeztünk. — Miért éppen Tolna megyét választotta tanulmányútja helyszínéül? — Talán kevesen tudják, de a bautzeni járás területe Mátyás király idejében Magyarországhoz tartozott. Ezért, és Magyarországnak a német egyesülés megvalósulásához nyújtott közvetett segítsége okán különösen érdeklődünk az ország iránt és közeli kapcsolatokat szeretnénk kialakítani. A bautzeni járás és Tolna megye között a hivatalos partner- kapcsolat most van kialakulóban. Látogatásom célja az volt, hogy, megismerkedjek a megye gyermek- és ifjúság- védelmi intézményeivel, az ott dolgozó kollégákkal, s megalapozzuk majdani partnerkapcsolatainkat, melyek reményeim szerint nem kizárólag szakmaiak, hanem barátiak is lesznek. Másik célunk, hogy ne csak a német és a magyar kollégák ismerkedjenek meg egymással, hanem a gyerekek is, akik az önök, illetve a mi intézményeinkben vannak elhelyezve. — A hasonlóság vagy a különbség több az önök intézményei és a Tolna megyeiek között? — A gyermek- és ifjúság- védelem hasonló rendszerben működik Németországban is. A mi járásunkban három gyermekotthon van, mindegyikben körülbelül 30 gyermek kapott helyet. Öt egészségügyi gyermekotthonunkban az átlaglétszám 50 fő. Anyagi szempontból nálunk több jut ezekre az intézményekre, mint Magyar- országon, de pénzügyi gondjaink nekünk is vannak. Egy gondozó felügyelete alá nálunk kevesebb gyerek jut, mint az itt megismert intézményekben. Látogatást tettem a faddi és a hőgyészi nevelőotthonban, a váraljai gyermektáborban, az ireg- szemcsei speciális iskolában, valamint a szekszárdi egészségügyi és csecsemőotthonban és a gyermek- és ifjúságvédő intézetben. — Mik látogatásának tapasztalatai? — A magyar kollégák hasonló helyzetben vannak, és hasonló problémákkal küzdenek, mint mi, Németországban. Ezért lesz hasznos és gyümölcsöző a tapasztalatok cseréje, egymás módszereiből, gyakorlatából a hasznosítható elemek átvétele. Nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy milyen kedvesek, nyitottak, ven- dégszeretőek az emberek Tolna megyében. Látogatásom során nemcsak szakmai kérdésekkel foglalkoztam, nagyon érdekel a kultúra, az itteni emberek élete is. Még valami. A hivatal, ahol dolgozom, a sporttal is foglalkozik, s jólesett látni, hogy a megye kistelepülésein milyen sok új, korszerű tornaterem, tornacsarnok van. Nálunk ebből a szempontból még nem ilyen jó a helyzet. — Köszönjük a beszélgetést. Egy vállalkozó Kurdon A problémákat nem teszi a vevők elé A vállalkozások korát éljük, azt hiszem ez vitathatatlan. Egyre szaporodnak a butikok, a kis és nagyobb üzletek. A vállalkozó legtöbbször élete értelmét látja a számára új, modernnek hitt foglalkozásban. Csak ha beindult a vállalkozás, akkor tudja meg, hogy valójában mit is jelent a sokak számára elcsépeltnek tartott szókapcsolat: „vállalkozónak lenni". Kurdon, a Fő utcában nyitott néhány hónappal ezelőtt úgymond „butikot" Szabó Ferenc, aki valójában gyulaji lakos. Hogy miként ötlött fel benne az üzlet megnyitásának gondolata? Ez volt az első kérdésünk. — Korábban a dombóvári vasútnál dolgoztam és tűzoltókészülékek ellenőrzésével foglakoztam. Két gyermeket nevelünk feleségemmel és bizony, bizony sokszor gondot jelentett a pénztelenség. Izgő- mozgó természetemből adódóan mindig érdekelt valami olyan dolog, ami sehogysem volt kapcsolható a munkakörömhöz, de én nagyon szerettem csinálni. Hogy mi is ez? Úgy három évvel ezelőtt kiváltottam a magánvállalkozói Igazolványt és elkezdtem ruhákkal, apró, kisebb áruféleségekkel kereskedni. Annyira belejöttem, hogy felvetődött bennem egy bolt nyitásának gondolata. Ez akkor majdhogynem utópia volt, de az is doppingolt, hogy az olcsó termékekkel örömet szerezhetek az embereknek. Igaz, a monoton munkavégzés után kifejezetten jól esett a hétvégi kirándulás. Ekkor tudtam csak időt szakítani a kereskedésre. Feleségem tett pontot az ügyre, aki azt mondta: ha kedved van és örömed van ebben a munkában, próbáld meg. — Hogyan indult el a vállalkozás? — Először is ott kellett hagynom a biztos állásomat. Itt, Kurdon viszont nagy segítséget kaptunk a helyi ön- kormányzattól. Ez pedig az épület bérlésének lehetősége volt. Egy öreg parasztházból alakítottuk ki az üzletet, természetesen nem kis munkával. Az üzlet valójában ezév februárjában nyílott. Korábban nem működött ilyen jellegű bolt a településen. Nagyon sokfajta áru megtalálható, a magnókazettától a ruhaneműig majdnem minden, így - mint megtudtuk - hiánypótló tevékenységbe fogtunk. — Kik a vásárlók, mit vesznek, keresnek a leggyakrabban? — Hát... a beindulás nagyon nehéz volt. Egyrész azért, mert nem ismertem a helyiek pontos igényét, másrészt azért, mert kevés tőkével rendelkeztem. Ez utóbbit úgy oldottam meg, hogy mindig igyekeztem a lehető legolcsóbb árut beszerezni, természetesen ügyelve a minőség megtartására. A kevés pénzből úgy gazdálkodtam, hogy az üzletben mégis nagy legyen a kínálat, így nem futotta a drága holmikra. Ezért voltak olyanok a faluban, a tehetősebbek, akik nem is néztek be a boltba, mert úgy látták, nekik való áruféleséget itt nem találnak. Tehát kezdetben csak a szegényebb, illetve a középrétegre támaszkodhattam. Azt hiszem, hogy ez mostanra megváltozott és talán a módosabb emberek is be-betémek. — Mi a titka egy ilyen kis üzletnek? — Titok? A vevőnek éreznie kell az eladó kedvességét és azt, hogy mindenkor szívesen látom. Akkor is, ha csak benéz, mert erre járt, de vásárolni nem akar. Nagyon fontosnak érzem az udvariasságot, önzetlenséget, szolgálatkészséget. Talán ezek a legfontosabb dolgok. — Ön szerint milyennek kell lennie egy igazi kereskedőnek? — Nagyon nehéz a kérdés, hiszen nekem nincs kereskedői múltam. Csak véletlenül csöppentem ebbe a „szakmába". Talán nem is tudnám összefoglalni, hogy milyen egy igazi kereskedő. Számomra nagy boldogságot jelent, ha látom az örömöt a kisgyermek arcán, vagy éppen a szülő elégedetségét, hogy nem kellett elutazni azért a holmiért, amit itt az üzletben megkaptak. A vevők boldogsága az enyém is. Ez valamiféle töl- tődést ad nekem. Az üzlettel kapcsolatos problémákat, gondokat viszont nem teszem a vevők elé. Garay E. Szabó Ferenc a pult mögött ✓ Életveszélyes játék Dráma a vagon tetej én A három fiatal - két fiú, egy lány - jó hangulatban szálltak le azon az éjszakán a vonatról a dombóvári vasútállomáson. Nem csoda, hiszen diszkóban voltak. Gyalog indultak haza, a sínek között. Elsőkényt a lány mászott a vagon tetejére. Talán a magasság felemelő érzése irányította a kezét, amikor haja alá nyúlt. A mozdulat befejezetlen maradt... Találkozása a magasfeszültséggel váratlanul érte mindannyiukat. A fiúk lesegítették a vagon tetejéről, majd fájdalmat sem érezve a lány saját lábán tett meg egy kis utat, ahonnan már értesíteni tudták a mentőket. A három 16 éves szakmunkás- tanuló akkor még nem is sejtette, hogy milyen nagy a baj. A kislány hamarosan a Pécsi Honvéd Kórházba került. * — Alig egy hónapja, hogy a Budapesti Nemzetközi vásár területén felmászott egy gyerek a vagon tetejére, s halálos áramütést szenvedett. Most, Dombóváron ismét... Mivel találkozik az, aki felmászik egy villamosított vasútvonal kocsijának tetejére? - kerestük fel kérdésünkkel Pálmai Ödönt, a MÁV Dombóvári Villamos Vonalfőnökség vezető mérnökét. — A vasúti felsővezetékekben 25 kilovoltos feszültség van, ami durván százszorosa a háztartási feszültségnek. A magasfeszültségű vezetékek hatalmas veszélye, hogy nemcsak közvetlen érintésre, hanem a levegőn keresztül is átívelnek. — Ez azt jelenti, hogy súlyos áramütést kaphatunk úgy is, ha egy ilyen vezetéknek csupán a közelébe megyünk? — Igen. Általános szabály, hogy a feszültség alatt álló vasúti felsővezetéket két méternél jobban nem szabad megközelíteni. Vasutakon a vágányoktól hat méter magasságban van a felsővezeték, egy fedett vasúti kocsi magasággá pedig 3,5-4 méter. Tehát egyszerű számtani művelettel kiszámítható, hogy a kocsi tetejére felmászni tényleg élet- veszélyes, hiszen biztonságos területre gyakorlatilag nem lehet számítani. — Mi történhet, ha valaki mégis felmászik? — A felsővezetékeknek olyan nagy a feszültségszintjük, hogy ha valaki ott zárlatot okoz, akkor több száz amper áramerősség folyhat keresztül a testén. Orvosi kutatások alapján elmondható, hogy fél amper már 1 dálos lehet, de kivételek lehetnek. Ilyenek például, hogy nem a szívén folyik keresztül az áram, jól vezető a ruházata. Ha az áramütés nem halálos, akkor az úgynevezett másodlagos tünetek is nagyon súlyosak lehetnek. A bőrfelület, a hámréteg leéghet, a szervezet idegi vezérlése megbomlik, megállhat a légzése, szívverése, leeshet az egyén a kocsi tétjéről, s a legkülönbfélébb töréseket szenvedheti, ruházata meggyulladhat. — Mennyire gyakoriak az ilyen jellegű vasúti balesetek? — Amióta a villamos vonalfőnökség létezik, kilenc év alatt, négy halálos baleset történt a területünkön. Ők mind külső személyek voltak, dolgozóinkkal ilyen baleset nem történt. Sajnos sokan elfeledkeznek arról, hogy a vasút, még ha nem is bekeríthető, de munkahely, a maga nem is kis veszélyeivel. Mi természetesen kitesszük a figyelmeztető táblákat és jeleket, de azok csak akkor funkcionálnak, ha figyelembe is veszik őket. * Klasszikus mondás, hogy az elektromosságot az ember „találta fel", ellene nem alakultak ki védekező reflexek, érzékszerveink nem jelzik előre a veszélyét. Ezt tehát csak megtanulni lehet, racionálisan gondolkodva. * A 16 éves kislány az áramütés mellett testének nagy felületén égési sérüléseket is szenvedett. Egy héttel ezelőtt, vasárnap meghalt. Gergelics Zsóka A rendszert nem váltó báró A rendszerváltás óta, az utóbbi időben egyre gyakrabban jut eszembe báró Barcza Imre. A két méter magas, tipikusan arisztokrata külsejű, lovagló csizmás báró, akit én bakon ülő kocsisként ismertem meg gyermekkoromban, a szülőfalumban. Az ott a bááróó úr, mondták az emberek nem titkolt elédedettséggel, gúnyosan megnyomva a báró jelzőt, amikor a köves úton feltűnt a parasztszekérrel trágyát fuvarozó nyakigláb, vadászkalapos férfi. A gyermekfül érzékeny. Ha mondták, ha nem, tudtuk, a bárót valami miatt lenézik az emberek, éreztük a mondatok mélyén rejlő, ki nem mondott szavakat, ezért aztán mi sem tartottuk sokra Barcza Imrét. Már csak azért sem, mert soha nem szólt semmit a gúnyolódásokra, a szurkálódó megjegyzésekre. Nem lehet túl okos ember ez a báró, ha ennyi piszkálódásra még csak oda sem köp egyet, gondoltuk és vélhetően igazunk is volt. Mert lám, ez a báró Barcza Imre, aki több nyelven beszélt, lévén, hogy volt angol nevelőnője és francia tanítókisasszonya, most magyarul is csak néha, néha szólt. Csak ült a bakon és szótlanul tette a dolgát. Pedig figyelmeztették elegen a nagyúri rokonságból már a háború kitörésekor, hogy adjon el mindent amit tud és fektesse aranyba, gyémántba, valutába a vagyonát és rejtse el egy svájci széf mélyén. De hát beszélhettek neki! Imrének mindig a Szózat: Itt élned, halnod kell! - sorai jártak a fejében. Foggal-körömmel ragaszkodott a szülőföldjéhez. Talán édesanyjától, aki Széchenyi lány volt, örökölte ezt a nagy hazaszeretetet, talán a keszthelyi agráregyetemen, ahol diplomát szerzett, tett szert ily nagy honfiúi odaadásra, nem tudni. Mindenesetre még akkor sem menekült el, amikor az orosz front elérte Zala megyei birtokát. Nem szólt semmit akkor sem, amikor a kastélyukból egyszerre csak úgy ukk-mukk-fükk kitették őket. Ahelyett, hogy a nyugati határ felé vette volna az útját, inkább Tolnába menekült, apjával, az idősebb báróval és anyjával, a grófnővel. Igaz, itt is csak két falu között, egy pusztán kaphatott szállást, de nem bánta. Szerette a földet, az állatokat, a lovakat pedig különösen. Megél ő a földművelésből is, meg a kocsisságból az állami gazdaságban, gondolta. így aztán hajnalonként kezet csókolt édesanyjának, a grófnőnek, majd ment és tette a dolgát. Csutakolta a gazdaság istállóiban a szügyig sáros lovakat, szántotta otthon a földet. Amiből ugye nyilvánvaló, hogy igazunk volt nekünk, gyerekeknek, a báró nem volt túl okos ember. Hiszen ha az lett volna, nem marad vidéken, nem áll be kocsisnak köznevetség tárgyaként. Ha egy csöpp sütnivalója is lett volna, ha előbb nem is, de a fordulat évében, 48-ban szedi a sátorfáját és rokonaihoz hasonlóan nyugaton szegény, üldözött menekültként nyugodtan éldegél a Svájvcba kimenekített bankszámlája rovására. De nem, ez a báró egy megátalkodott hazafi volt, maradt ahol volt. Még ötvenhatban sem kapott észbe, pedig akkor már kitapasztalhatta volna, hogy ide demokrácia, oda szabad szó, nem nagyon kedvelik őt a tehénszaros istállókban, ahol messziről kirí a pórnép közül hórihorgas alakjával. Bezzeg most milyen jól mutatna a Parlamentben, messziről látni lehetne amint szólásra emelkedik vagy éppen nyomja a gombot. Persze nem tudhatta szegény Barcza Imre, hogy úgy őrizte volna legjobban a magyarságát, ha elment volna. Merthogy akkor a rendszer- váltás után ő is elegánsan visszatérhetett volna keserű külhoni száműzetéséből, - nem 'trágyaszagúan, hanem férfiasán tökéletes, parfüm illatosán, (lásd Gillette!) és vitatkozhatna két szivar és három Zwack unicum között a parlamenti büfében arról, hogy ki a nagyobb mágyar és vajon mi is a mi küldetésünk. A saját küldetéséről nem kellene gondolkodnia, merthogy amennyire értett a lovakhoz, bizonyára megtették volna mezőgazdasági miniszternek. Vagy legalábbis valamelyik bank igazgatótanácsi tagjának. Aztán csak szép kényelmesen üldögélne a kárpótlási milliókból vett rózsadombi villájának kertjében és lo- csolgatná a-muskátli töveket. Merthogy még virág terén is ilyen pórias ízlése volt a szegény bárónak. Dehát mint mondtam volt, nem volt túl okos ember ez az Imre, merthogy azért a hatvanas évek végére már csak mindenki így nevezte a faluban, meg a kocsmában, ahová nagy ritkán betért egy sörre. Ha kérdezték, hogy mért nem ment külföldre, vagy legalábbis egy nagyvárosba, csak legyintett és a anyaföldet, meg az állatokat emlegette és dolgozott látás- tól-vakulásig, mígnem egy napon le nem fordult a bakról. Nem érte meg sem a nyugdíjt, sem a rendszerváltást. Merthogy ez az Imre báró márcsak ilyen balszerencsés, magyar ember volt. F. Kováts Éva Venter Marianna
