Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

1993. szeptember 18., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 Hogy néz ki a demokrácia Bonyhádon? Mindenki kimért és meg­gondolja, hogy mit mondjon, mit nyilatkozzék. A magá­nemberi megnyilvánulások - ez a legújabb divat a politiká­ban is - nem hozhatók az ol­vasók tudomására. Nem is fontos, hiszen a problémákat mindenképpen nekik és ott kell megoldani. Helyettük nqm dönthet senki, se jól, se rosszul. üí A szerkesztőséghez dr. Kretz István kísérőlevelével el­jutott egy, Oroszki István pol­gármesternek és Pogátsa Ala­josnak, a Vörösmarty általá­nos iskola igazgatójának cím­zett „Kérelem" című aláírás­gyűjtemény. A mintegy het­ven név felett a következő szöveg olvasható. „Tudomá­sunkra jutott, hogy a zeneisko­lai igazgatói állás betöltése a tanári kar többségének aka­rata ellenére hatalmi szóval lett /lesz/ megoldva. Emiatt a tanárok túlnyomó része nem tett ígéretet arra, hogy gyer­mekeinket a következő tanév­től tanítani fogja. Mi viszont ragaszkodunk hozzájuk. Ké­résünket figyelembe véve kér­jük, hogy a tanári kar vélemé­nyét kikérve demokratikus módon döntsenek!" Dátum: május 21. Van még mellette egy jú­nius 30-án keltezett levél, „Bonyhád demokrata érzelmű Polgármesterének, Képviselő- testületének! címmel, - Ked­ves Uraim! megszólítással. Ebből kiderül, hogy a polgár- mester a korábbi megkeresé­sét „nem vette hivatalosnak", annak ellenére, hogy az a hi­vatalos „helységben", négy tagú küldöttség formájában történt meg. Elmondja a levél, azt, amiről a korábbi szemé­lyes megbeszéléseken is szó esett, hogy: „A probléma okát az új vezető erkölcsi-etikai magatartása indokolta, amelyről Önöknek éppúgy tudomásuk volt, mint a szülők egy részének", s hogy a pol­gármester „vesse latba befo­lyását, városának jeles intéz­ményéért. .." „amely harminc éves fennállása óta sok dicső­séget hozott ennek a város­nak". Közben ugyanis meg­született a döntés, amellyel Elmauer Józsefet nevezték ki az általános iskola igazgatóhe­lyettesének, a zeneiskola veze­tőjének. Erről azt mondja a kí­sérőlevél: „Úgy látszik, egy előre eldöntött koncepciót megváltoztatni még ma sem egyszerű ügy. Döntésükkel Önök szétzilálták a város sok sikert aratott intézményét, fi­gyelmen kívül hagyva a szü­lők kérését, aggódását. Sajnál­juk, hogy ma a demokrácia Bonyhádon így néz ki." Rövid telefonbeszélgeté­sünk során mindezeket meg­erősíti, kiegészítve azzal, hogy a távozott pedagógusok ma­gukkal viszik tanítványaik egy részét, s felháborítónak tartja, hogy hetven szülő vé­leményét semmibe vették. Oroszki István polgármes­Oroszki István ter a nyár közepén lezajlott beszélgetésünket, ki tudja mi okból magnóra vette. Akkor nem lehetett befejezni a témát, mert a többi érdekelt szabad­ságát töltötte, nem tartózko­dott Bonyhádon. A hosszabb párbeszéd lényege, hogy ba­ráti beszélgetésnek tekintette dr. Kretz Istvánék látogatását, s figyelmeztette is őket: ha mint polgármestert keresik meg, akkor a kirohanásaikat úgy fogalmazzák, hogy azért helyt is tudjanak állni. Sze­rinte semmi olyan konkrétu­mot nem mondtak, amit ki kellett volna vizsgálni. Amit kértek, azt - természe­tesen - teljesítette, s tényfel­táró beszélgetésre kérte a ze­neiskolában dolgozókat, még a kinevezés előtt, ahol min­denki elmondta a véleményét. A felvetett kérdésekre a vála­szok megszülettek - mondta. Volt, aki támogatta a jelöltet, volt, aki nem. A távozók kö­zött van, aki már korábban je­lezte, hogy elmegy, más köze­lebb kapott állást a lakhelyé­hez. A levelet, s az aláírásokat nem látta. A zeneiskola új ve­zetője szerinte megállja a he­lyét, mind a pódiumon, mind pedig a katedrán. Pogátsa Alajos, az általános Pogátsa Alajos iskola igazgatója szerint a megoldás a zeneiskola teljes önállósága. Példákat hoz arra, hogy ennél kisebb létszámú intézmények is önállóak a vá­rosban. A zeneiskolák pedig másutt a megyében szintén. Az más kérdés, hogy a gaz­dálkodás technikai részét mi­lyen szervezet végzi. A szétvá­lás szakmai indoka, hogy tel­jesen más funkciót lát el, más rendszerben, mint egy általá­nos iskola. Önálló intézmény esetében az igazgató kinevezése a kép­viselőtestület hatásköre, eb­ben a szervezeti formában pe­dig az általános iskola igazga­tójáé. Teljes jogkörrel és teljes felelősséggel. A levelet és az áláírásokat nem látta, de részt vett a tantestület már említett megbeszélésén. A kérdésre, hogy miért úgy döntött, ahogy, három indokot sorolt fel. Szakmailag alkalmasnak tartja Elmauer Józsefet, annak ellenére, hogy mint minden ember, követett már el hibákat a munkája során. Emberileg pedig agilis, új dolgok iránt nyitott személyiség, aki a ki­csit befele forduló iskolát nyi­tottabbá teheti. A harmadik szempont pedig, hogy a számba jöhető jelöltek közül vele tud a legjobban együtt dolgozni. Véleménye szerint, most már mindenkinek, s el­sősorban a gyerekeknek az az érdeke, hogy hagyják őket dolgozni. Elmauer József - szintén nem látta az aláírásokat és a kísérőlevelet - elmondta, hogy ő nem küldött el senkit, s nem érzi magát felelősek azért, hogy négyen elmentek. Volt, akit kért is arra, hogy maradjon. Nyilatkozatának lényege, hogy feladatának szeretne maximálisan eleget tenni. Szeretné a nyugdíjba vonult igazgatónő által elért színvonalat fenntartani, az is­kola profüját szélesíteni. Elképzeléseiről, a felada­tokról már oldottan, lelkesen beszél. Kamarakórus, citera- zenekar, később fúvószene­kar, majd gitártanszak szere­pel a tervek között. Először azok valósulnak meg, ame­lyekhez még pénz sem kell. Tervezik óvodások előképzé­sét. A már színpadképes fel­sőbb évfolyamosokat felkészí­tik mintegy tíz perces műso­rok előadására, amelyekkel a városban jelentkező igények­nek meg tudnak felelni. Így az intézmény jobban bekerül a város vérkeringésébe. SF Kétszáztizenöt növendéke volt az zeneiskolának az előző tanévben, az idén kétszáz- negyvenhatan iratkoztak be. Öt zenetanár ment el, ebből hárman az új igazgató szemé­lye miatt. Ketten jöttek, a többi feladatot óraadókkal oldják meg. Ihárosi Ibolya Elmauer Jószef Elszecskázott remények Megcsillan az oszeleji nap a sztaniolból hajtogatott virá­gon, safiú barátságos mosolya tűnik fel előttem: ha fát kell ol­tani, csak szólj! Nekem ugyan nincs kertem, de majd továbbadom... A történet nem szomorú, a történet kegyetlen. Az édesa­nya hív telefonon, annyit mond: ne jöjjön, ha csak tíz perce van! A nevelőapa nyit ajtót, és a hosszú, felújított parasztházba tessékel. Bent a feleség és - hív­juk így - Kevi. Miatta vagyok itt. Kollégista volt, és „meg­szecskázták" . Aki élt diákkö­zösségben, tudja, mit jelent ez. A „kezdő versenyzőket", gó­lyákat, verebeket stb ... avat­ják be e címszó alatt. Kulturál­tabb helyen csak néhány tucat fekvőtámasz és némi szolgálat a rangidős kollégistának, és túl is van a szecska a dolgon, ám kevésbé toleráns közegben egé­szen szélsőséges „partizának­ciók'' is megesnek. Kevi egyelőre hallgat. A szülei mesélnek, könnyeikkel küszködve. Kétszer avatták be a fiút. Elsőben megúszta, mert a negyedikesek szerették és megvédtek. Aztán mikor vé­geztek, az „új nagyoknak" ki­nyílt a csipájuk, hát megtették, amit egy évvel korábban nem tehettek. Hárman lefogták, a negye­dik ütötte. Az intim testtája­kon sem kímélték. A fiú tűrt, előbb hallgatott, de otthon - mert szomorú volt - kifaggat­ták. Az anya levelet írt a kollé­gium igazgatójának: szörnyű ami történt. A fiúkat ezért ki akarták rúgni, ekkor azonban Kevi szülei tiltakoztak: ne tör­jék ketté a fiatalok pályáját, biztosan tanultak az esetből. így is lett: a fiúk maradhat­tak. Akkor jött a második, vég­zetes verés. Előbb azonban vagy fél óra, amit megalázó helyzetben, különféle hókusz­pókuszokat végezve kellett a fiúnak eltöltenie. Majd az üté­sek, az elvágódás, negyed óra eszméletvesztés, orvos, kórház, idegklinika... A szülők azt hitték már, túl van a gyermek az epilepszián. Gyerekkorában volt néhány rohama, aztán elmúlt. A szecskázás után azonban ismét előjöttek, mégpedig igen inten- l zíven: napi két-három alka- I lommal. Kevit két évvel ezelőtt leszá­zalékolták! Még csak húsz l éves! Nehéz eldönteni, kit vi- S seit meg jobban az eset: ót, aki I elszenvedte az egészet, az anyát, aki folyton retteg a ro­hamok miatt, vagy a nevelőa­pát, aki kettőjükért aggódik. Megkérem Kevit, mutassa meg a szobáját. Kazetták, ké­pek, papírhajtogatások. Nem origami, ez egy magyar valami - mondja. Elővesz egy sztani- olpapírt: akkor most ebből haj­togatok, csak neked. ]ó? Za­varban vagyok, persze, hogy jó. Visszamegyünk a szülők­höz, Kevi hajtogat, mi beszél­getünk. Nagy eredménynek tartják, hogy már „csak” he­tente kétszer-háromszor van­nak rohamai. Kevit nem lehet magára hagyni, ha jönnek a nehéz pillanatok, segítségre szorul, nyugtatni kell. Nagy úr a halálfélelem. Van egy barátja, újabban sokat van vele, együtt olvas­nak, beszélgetnek. Kevi szeret bütykölni, mindene a bicikli, elkerekezett vele már nagyobb távolságra is. Nemrég - tudja, hogy tilos, mégis - egyedül átment a szomszéd faluba, majd frászt kaptak a szülők. Közben Kevi átnyújtja a sztaniolból hajtogatott virágot, de hogy kitől tanulta a mozdu­latokat, már nem emlékszik. Sok mindennel van így „azóta". Nem vádolunk mi senkit - mondja az anya. Az iskola is minden segítséget megadott... Csak azt szeret­tem volna, ha felhívja a fi­gyelmet, hogy figyeljenek oda a szülők, a pedagógusok ilyenkor tanév elején. Hogy az erőszak hová vezethet, egy pillanat müve az egész, és a fiunk nem élhet teljes életet. Egy pillanat? Ugyan ki mondhatná, hogy egy pillanat műve volt az egész? - ezen már hazafelé menet gondolko­dom. Az erőszak valahol mé­lyebben gyökeredzik, legfeljebb kell egy átkos pillanat, hogy felszínre törjön. Jogos-e az önvád és a vád? Mi az, hogy teljes élet? A teljes élet nem jogosít­ványban, nem diplomában, bi­zonyítványban mérhető. Kevi- ból nem lett kertész, nem lehet jogosítványa, nem szerelhet traktort. De megszereli a brin­gát, megtanítja beszélni a pa- pagájt, galambot tart, minden­féle állat a barátja. Kevi boldog ember, mert szeretik. Megcsillan az ószeleji nap a sztaniolból hajtogatott virá­gon, s a fiú barátságos mosolya tűnik fel előttem: ha fát kell ol­tani, csak szólj! Nekem ugyan nincs kertem, de majd továbbadom... Hangyái János Első szerelem Nagyapám, és Ravadics Ferkó, a „vetélytársa" száz éves lenne, ha élnének. Bár, ki tudja hiszen csak a papám­ról tudom, hogy meghalt. Vadregényes történet, ami Szabadka mellett Detkócon, vagy talán Aranyospusztán esett meg. Illetve, dehogy, nem esett ott semmi sem. Ra­vadics Ferkó csikóslegény volt, fekete hajú, fekete szemű, és gyönyörűen éne­kelt. Főként éjszakánként a pusztán. A mama minden lágy, édesbús horvát (vagy szerb?) dallamot szerelmi vallomásnak hallott. Minden másként történhetett volna, ha ők összekerülnek, mon­dogatta még ötven évvel ké­sőbb is. Nem volt éppen nagy vé­leménnyel a szerelemről, azt ráérő úriasszonyok nyavaly- gásának tartotta, akiknek a fejét megzavarta az a sok re­gény, de Ravadics Ferkó - a mama emlegette mindig így - énekéről a dédunokájának is mesélt. * Gy. negyvennyolc éves kö­zépiskolai tanár. Az érettségi találkozó jó alkalom arra, hogy merengjen egy keveset az ifjúságról. Kockázat nélkül lehet őszinte, nagy a valószí­nűsége, hogy az életben többé soha nem találkozunk.- A szerelem szörnyű ér­zés, megbénít, nem ereszt, nem hagy józanul gondol­kodni, bilincsbe ver. Beteg­ség, azt hiszem. Velem két­szer történt meg az életben, s mind a kétszer kicsit belehal­tam. Az első miatt máig lelki- ismertfurdalásom van. Szőke, kékszemű, karcsú volt és tizenkilenc éves, én egyel több. Szerettem volna el­venni, a fiúk húsz év körül egyébként is nősülési mániá­ban szenvednek, de hova vit­tem volna, miből éltünk volna? Mindig a közelében akartam lenni, olyan jó hűvös levendulaillatú volt az egész lénye. Neki fogalma sem le­hetett arról mit éreztem belül, mert se szavaim se bátorsá­gom nem volt hozzá, hogy kimondjam sóvárgásomat. Szerencsére behívtak kato­nának, úgy éreztem rabság­ból szabadulok, de hiánya minden pillanatban rámne­hezedett. Egyszer csak meg­jelent a laktanyában. Égszín­kék volt a szeme a ruhája, még a zavart mosolya is. Sé­táltunk, nem beszéltünk so­kat, elvarázsolt egy délután volt. Hallgat, végül kiböki. Úgyszólván az árokparton lett az enyém. Az első férfi voltam az életében, mire le­szereltem, már férjhez ment, pedig lehet, hogy ő volt az igazi. Elhallgatott, mert köze­ledett a felesége, telt fekete, szép asszony. Királynői je­lenség. * Ami szerelem volt, az az is marad, szögezi le a negyve­nes ügyvédnő.- Akit az ember egyszer szeretett, az része marad az életének, ha akarja ha nem. Tizenhat évesen lettem sze­relmes, vérfagyasztóan ro­mantikus és materialista vol­tam egyszerre akkoriban. Nevetnem kell ha eszembe jut, miket hordtunk össze a barátnőmmel: nekem például szent meggyőződésem volt, hogy a szerelem az puszta biológia, fiziológia. Az anyag meghatározott mozgásfor­mája, ha tetszik a foszfor szi- porkázása bennünk. Mindez nem zavart abban, hogy minden fenntartás nél­kül rajongjak érte. Órákat sé­táltunk, csókolóztunk. Nem, nem voltam elvakult, mert pontosan olyannak láttam amilyen, a hibáival együtt. Ma is helytállónak érzem mindazt, amit róla akkor gondoltam. Soha többet nem voltam olyan magabiztos, mint azokban az években. Tudtam, hogy ez a férfi kell nekem, és meg is kaptam. Más kérdés, hogy nem sok köszönet volt benne. Mi egy­szerre találkoztunk túl korán és túlságosan későn. Nekem korán volt, hiszen még kö­zépiskolába jártam, neki meg késő volt, hiszen nős volt. Évekig gyötörtük egymást, folyton szakítottunk és újra- kezdtük, bár fogalmam sincs, hogy mit, mert igazán nem volt köztük akkor már semmi. Bennem legalábbis már csak keserűség, indulat, ami őt akkor is megdöbben­tette. Tíz évig csak gyűlölettel gondoltam rá, aztán tízig gyöngéd szeretettel, ahogy az ember az első, az igazi, a megismételhetetlen férfire gondol. Csak egyszer futot­tunk össze, zavart és béna ta­lálkozás volt, talán még a gyűlölet időszakában. Ami­kor elváltam, én kerestem meg ismét. Pont olyannak látom mint akkor, pedig mindjárt har­minc éve lesz, hogy először találkoztunk. Most már iga­zán nem tudom eldönteni, hogy őt szeretem-e vagy pe­dig a múltat. Most azt érzem, amit ő mondott egyszer haj­danán: nélkülözhetetlen számomra, csak azt tudnám, hogy mihez? * Bemutatom a volt me­nyasszonyomat, mondja a férfi, s nem tudom tudja-e, hogy ismerem, - mint min­denki a faluban, ahonnét fel­esége származik, - szerelmük különös történetét. Rómeó és Júlia nemcsak életben marad­tak, de azóta is boldogan él­nek, két felnőtt gyerekük van. Azt mondja a szomszé­dasszony, el nem tudja kép­zelni, miről beszélgetnek ezek folyton. Utcán, presszó­ban, a mozi előtt, a színházi előadások szünetében - míg dolgoztak, telefonon - véget nem érő párbeszéd a kapcso­latuk. A lány sváb, a fiú magyar, nem is ez volt az igazi baj, hanem hogy elvált és sze­gény. A lány már a falu leg­gazdagabb sváb legényének a gyűrűs menyasszonya volt, amikor találkoztak. A vőle­gény halálosan szerelmes volt, s ragaszkodott a lány­hoz. A templomi esküvő után a lakodalomban egyszer csak nem találták a menyasszonyt. A hajnali vonattal elutazott szerelméhez. A nászt, mint meg nem tör­téntet, a Szentszék is érvény­telenítette. * Pisti kilenc éves, és szerel­mes. Katika névnapjára ger- berát kellett vásárolnia az anyukájának, pedig igencsak hó vége volt. Igaz, út közben eldobta, s fel sem ment a kislányhoz, csak a suliban adta oda neki a saját csokiját. Az egész osz­tály látta rajongását. Égyszer a tanító néni meg is kérdezte tőle, szereti-e Ka­tikát, mire a fiúcska áhítattal mondta: - Csak ő olyan szép, mint a Hófehérke! Ihárosi Ibolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom