Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-28 / 200. szám

1993. augusztus 28., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 A hónap műtárgya Máté Gyula tűzzománca és elektrografikája A Bonyhádon élő alkotó, Máté Gyula 60 éves. Nem eb­ből az alkalomból rendezett bemutatót portagalériájában a Tolna Megyei Könyvtár, ez csupán apropó arra, hogy megemlítsük aktivitását. Azt az erőt, amely nyugdíjas mér­nökként sem hagyja nyugodni és újabb és újabb alkotásokra serkenti. Olyan elevenséggel vesz részt Máté Gyula művé­szi énjével a hétköznapi élet forgatagában, ami sok fiatal irigységére tarthat számot. Az utóbbi időben - éppen ez aktivitásnak köszönhetően - sokat hallat magáról. Sza­vakban mindent elmondtak róla és elmondott magáról, ami jelentős, fontos az alkotói pályán. Kudarcairól sem fe­ledkezett meg. Sőt, mintha ezek adtak volna visszafogot­tan olyan erőt, lelki tartást számára, ami hosszú távú magányában sem jelentett csüggedést, lemondást. Nem rövid út vezetett a mai kife­jező eszközökig, az elektrog- rafikákig, az általa „lassúnak" minősített szobrászat is kísér­tette csakúgy, mint a fotózás, vagy a maradandóbb tűzzo­mánc. Ez részben rokoníttatott tanult szakmájával, a vegyé­szettel. Azt írja egy vallomá­sában, hogy: „Képeimen a zománcnak leginkább olyan sajátos tulajdonságaival - a leikével - kísérleteztem, amelynek a hatásait, követ­kezményeit más anyagokkal elérni lehetetlen". Arról aztán hosszan lehetne szólni, hogy ezeket a nonfiguratív alkotá­sokat miként fogadta a közvé­lemény. Kívülállóként fi­gyelve Máté Gyula művésze­tének formálódását, csak az el­ismerés hangján lehet szólni arról a hihetetlen türelemről, kitartásról, már-már makacs­ságról, ami az elkötelezettsé­gig feszült benne az absztrakt művészet iránt. Az idők során sok-sok tech­nikát próbált ki, hogy a világ­ban szerzett élményeinek megtalálja a legmegfelelőbb hangot. A szó szoros értelmé­ben is érvényes ez, hiszen szándékának megfelelő sza­vakat is talál. Művészetszer­vező, oktató munkája mellett szakcikkeket is publikál mű­vészeti folyóiratokban, napi­lapokban. Önmagáról így fo­galmaz: „Reflexeimet a dol­gok, jelenségek közötti termé­szetes, logikus átjárhatósá­gokra érzékenyítettem. Szán­dékoltan keresek hasonlósá­gokat, összefüggéseket, egy- máshozrendeléseket, egymás­rautaltságokat, rokon- és aránykapcsolatokat, viszony­latokat. Olyasmiket igyek­szem képileg feszesen - a né­zőnek mégis kellő szabadsá­got hagyva - megfogalmazni, megmutatni, amire hirtelen vagy valamikor már más ösz- szefüggésekben rácsodálkoz­tam, amit általában nem érünk rá keresni, így megtalálni, meglátni sem, visszaadni pe­dig a legkevésbé." Ennek a gondolkodásnak adott időt és teret Szekszár- don a Tolna Megyei Könyvtár portagalériája, A hónap mű­tárgya sorozatában. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly Hűség és paletta Oszoli Istvánné festményei között 11 Nem a nyár kánikulai melege forrósította át a dunaföldvári Vármúzeum termét, ahol Oszoli Istvánné kiállításának megnyitó­jára gyűltek össze az emberek. Nem, hanem az, amiért össze­gyűltek. Megkopott, és talán el­csépeltnek tűnt fogalmak: tiszte­let, szeretet, megbecsülés ... Ezek melegítették az érkezők, ér­deklődők testét, lelkét. Oszoli Istvánné - Piroska néni - 75 éves. Nem több, nem keve­sebb. Sokmindent megírtak már művészetéről, festészetéről, peda­gógiai tevékenységét is érintve. Szavak szaporítása mindaz, ami a palettáját veszi körül. Szóltak már tudósítók, értő szavú embe­rek munkásságáról, arról a világ­ról, amelyben él, alkot. Duna- földvárról megfestett képei palet­tájának színvilága olyan harmó­nia tükre, ami mögött egy másik fogalom húzódik: hűség. Hűség a tájhoz, emberekhez, legszűkebb hazához, a faluhoz, városhoz. Ez sajátos élményvilág, ugyanakkor meghatározott, kor­látok közé zárt életmódot is köve­tel. Olyan kérdések sorát veti föl: miként lehet befogadója érzője, ér­tője, keresője olyan művészi él­ménynek egy közösség, ahol a hétköznapok kínja-keserve, öröme adja az alkotások bemutatásának, kiállításának ünnepi tartalmát? Amit Oszoli Istvánné művésze­tében, képeinek megfestésében átad, mindenki által megélt él­mény közvetítése. A környezet­ben meglelt szépség megörökítése festői eszközökkel, a kár megfo­galmazott programja is. Minden évszakban került már vásznaira, lemezeire a dunaföldvári utcák­ból, udvarokból, a tájból egy-egy pillanat, ami ihletadó volt. A fe­hér hó áztatta főtér itáliai hangu­latával éppen úgy ragadja ma­rasztalón a tekintetet további em­lékidézésre, mint a löszpart, a Ba­laton, vagy egy idegenebbnek tet­sző tengerpart részlete. A víz az ő művészetében külö­nös szerepet tölt be. Tükrözés, visszaverés, fény és energia, hang vezetése a víz jellemzője. Oszoli Istvánné is hasonló módon éli a mindennapokat. Családanya, feleség, nyugdíjas tanár. Ezek­ben a szerepekben fogadja a fényt, vezeti a kozmikus eró energiáit, szétosztva családja, egykori ta­nítványai, barátai, ismerősei kö­rében. A szerzett élményeket át­szűrve belső lényén, hozzáadva saját gondolatait jelenít meg a vi­lágból egy-egy szeletet. Termé- szetelvú festészete csak addig vo­natkoztat el a látványtól, annyi absztrakciót enged meg, hogy a szemlélő azonosulni tudjon a lá­tottakkal. Nem fényképez, de hű­séggel hagy nyomot. A múlandót maradandóvá örökíti. Az emberi kéz által formált, de pusztuló vi­lág darabjainak dokumentátora Dunaföldváron és környékén, ahova sorsa kötötte. Ebben a föl­dben erősödnek gyökerei, táplálva az egyre több termést adó, mind gazdagabb rajzolatú koronát. A nyár egy délutánjára össze­gyűlt tisztelői nagy száma is jelzi, hogy a több évtizedes élet­szakasz munkája sokak számára megnyugvást hozó, osztó erő. Ebben legfőbb mozgató a hűség. Tarkán öregedett palettája a fris­sesség órizóje is. Nehéz elhatá­rolni időben az egymás mellé he­lyezett festményeket. Képei mide- gyike olyan erővel jelenik meg, ami az érkező, az újonnan világ- rajövó legelső perceire jellemző. Oszoli Istvánné hűsége és palet­tája kitörölhetetlen mélységben ivódott egy tolnai kisváros törté­nelmébe, ahol a szépség leírásá­nak van helye, ideje, tere. D. K. J. írás közben (Európa) Hol kezdődik Európa? Nevének eredete is bizonytalan. Hérodotosz szerint ta­lán a türoszi Europétól kapta nevét, de az is lehetséges,hogy az asszír irib vagy ereb szó­ból származik, aminek jelentése nyugat, napnyugta. A lakott világon túl, ami lehetett archipelagus vagy imperium, barbárok éltek, idegenek, akik áldhatták a sorsot, ha meg­kapták a római polgárjogot. Európa valójá­ban akkor jelenik meg, amikor a nagy egy­ség, amit a birodalom jelentett, részekre hul­lik. Nem a leigázott népek vívják ki szabad­ságukat, hanem ismeretlen jövevények ve­szik birtokba azt, amit erő és hadiszerencse juttatott nekik, s Rómát most már csak siratni lehet, ahogyan Szent Jeromos írta. Ezekről az évszázadokról alig van emlé­künk, sokáig a barbár szónak sincs jelentő­sége, mert a széthullott Rómával szemben elmosódik a barbár és a cívis romanus kö­zötti különbség. A folyamat lassú, nem lehet feltartóztatni, nincs is erő, amely vállalkoz­nék ere. Az ég kiürült, az istenek elköltöztek, de a hatalomváltás lassan ment végbe, még körvonalait is nehéz felismerni. Európa, amit ma annak hívunk, nehezen talál magára, időben talán a 813. esztendőben villan fel az első jel, amikor a tours-i zsinat kimondja, hogy a papok fordítsák le prédikációikat a fa­lusi római nyelvre vagy németre (in rusticam Romanum aut in Theotiscam), hogy min­denki megértse. A pillanat ünnepélyes, akár magunk elé is képzelhetjük: együgyű föld­művelők állják körül Isten emberét, aki egyenesen az égből érkezhetett - a jámbor indiánok is ezt gondolták Columbus félvad tengerészeiről, - csak éppen nem értik sza­vát, miként egymásét sem, mert ez falusivá lett római, amaz német. Az első ösztönös eu­rópai gesztus a megértés kéznyújtása, ami azt is ígérte, hogy véget ér a nemzedékek óta tartó vándorút, s elérkezett az otthonterem­tés ideje. Lassan kialakultak az államhatárok. Nagy Károly birodalmához „közvetve igazgatott területek" is tartoztak, mások hűbéri függő­ségben éltek, Károly maga imperator, s csá­szárbulláján a „renovatio Romani Imperii" felirat uralkodói programot jelent. Az ókor még kísért, de a renovatio, a helyreállítás áb­ránd, mert Róma bukásával új történelem kezdődött. Ha valaki ma, a XX. század alkonyán egy képzeletbeli magaslatról végigtekint Európa múltján, tarka kép tárul elébe. Itt háborúk dúlnak, amott a türelmetlenség máglyái lo­bognak, a forradalmárok felkoncolják urai­kat, másutt akasztottak bokáznak a szélben, felettük hollók sötét csapata száll. De jelen van a gondolat is, a nyugtalan eszme, Faust végigjárja az emberi lehetőségek útját, Ma­dách látomásában a világtörténelem filmje pereg, de mindenki csak a kérdésig jut el, a válasz reménye nélkül. Mégis csak ez Eu­rópa, melynek az inkvizítorok kíméletlensé­gével szemben is van bátorsága ahhoz, hogy megőrizze a kétely jogát. Ha kell, máglyára küldi Savonarolát, mert nincs szüksége arra, hogy földre hozza a mennyei Jeruzsálemet, az ég nem avatkozik közbe, a hitvallókat oroszlánok tépik szét vagy lenyilazzák őket, mintegy igazolva, hogy nem a bizonyosság a fontos, hanem az elérhetetlen bizonyosság­hoz vezető út. Nem is olyan vigasztalan kép, mint ami­lyennek keserű perceinkben látjuk, pedig ál­landóan kísért a végső pusztulás gondolata. Goethe 1828 márciusában azt mondta Ec- kermannak, úgy látja, mintha a világ meg­érett volna az utolsó ítéletre (als wäre die Welt nach und nach zum Jüngsten Tage reif). Néhány hónappal később már közelinek érzi az időt, mikor Isten többé nem leli örömét a világban és szétzúzza. A végítélet még mesz- sze van, de Európában valóban befejeződött egy korszak, amit boldog békének nevezünk, bár valószínűleg csak annyi történik, hogy a fejlődés éles fordulatot vesz, a régi keretek meglazulnak, birodalmak hullanak szét és birodalmak keletkeznek. Ezalatt tömegek kelnek útra, az új népvándorlás már jó száz éve tart, s még nem értünk a végére. Valéry megfigyelte, hogy a modern korban ötven esztendőnél tovább egyetlen biroda­lom sem maradhatott fenn, s Metternich, Bismarck nevét említi, de napjainkban a Szovjetunióval is példálózhatna. S aggódva mondja, nem tudjuk, mit gondoljunk a válto­zásról, mert a világ nem volt soha ilyen bi­zonytalan abban, hogy merre menjen. Valóban nem tudja, nem is tudhatja, de Európát soha nem a kivetített cél vezette, ha­nem a gondolat. Periklész egész Görögor­szág nevelőiskolájának mondja Athént, mert alkotmánya a többségre támaszkodik, s neve: demokrácia, s a szabadság az újrakezdés jo­gát is jelenti. Európa spektrumában a színek nyugtalanul váltják egymást, a gondolat folyton úton van, nem ismeri a megérkezés örömét. Néha kegyetlen háborúkat indít, for­radalmakat szít, újra meg újra elfelejti, hogy ezzel nem megy semmire. Képes rémura­lomra is, ilyenkor azonban mindig mintha sa­ját magától rettenne meg. 1521-ben Macchia- velli ezt írja Guicciardininek: „Egy idő óta nem azt mondom, amit hiszek, s nem hiszem azt, amit mondok, s ha néha mégis igazat szólok, annyi hazugság közé rejtem, hogy nehéz felismerni." Magunkra ismerünk sza­vaiban, mert a félelem mindig jelen van, a gondolat kísérője. Radnóti rémülten kiáltja: O tarts ki addig lélek, védekezz! - de maga sem tudja, meddig kell kitartania, s kibírja-e addig? Az őrület soha nem ér véget: Róma kifosztása épp úgy a kereszténység szé­gyene, mint a holocaust. Macchiavelli ala- koskodik, közben a landsknechtek V. Károly császár jóváhagyásával a Szent Péter temp­lom oltárához kötik lovaikat, megszentelt edényekből vedelnek, megerőszakolják az apácákat. Hitler sem különb, de Európa mégis csak tovább él, igaz, Kelemen pápának ki kell egyeznie a császárral, mi pedig tudo­másul vesszük, hogy Ausschwitz után is le­het verset írni. Európa története rettenetes, a trójai hábo­rútól, a kicsinyes istenek veszekedésétől kezdve a gyűlöletig, a gyilkosságokig, ame­lyek századunk szégyenfoltjai. A történelem országútján áldozatok tetemei, s a kortárs mindig úgy érzi, valami jóvátehetetlen tör­tént. Közben mégis csak ez Európa titka, mert mindent túlélt, s ha kell, elölről kezdett mindent. Önmagát keresi, talán azóta, hogy Aga­memnon visszatért Mükénébe, pedig sejt­hette, hogy Klütaimnésztra és Aigisztosz tőre várja. Európának a soha-meg-nem-elégedés a titka, ahogy Babits írta, akár a gyilkos tőr árán is, mert szakított a tudás fájának gyü­mölcséből, de hiába kérdezte Istent, az nem felelt, vagy csak nem hallottuk meg a szavát? Ki tudja, jobb-e így? Európa a kaland izgal­mában élt, s útja Trójától Hirosimáig ívelt. Ha egyszer majd elfelejt kérdezni, ha úgy érzi, megérkezett, ezzel lemond a kalandról, s lemond önmagáról is. A szárnyaszegett gondolat az entrópia-elvnek engedelmeske­dik, a tudás fájának levelei leszáradnak, s a dermedt mozdulatlanságban minden egy­forma lesz és nagyon unalmas. Csányi László Dédapáink víg kedélye Nem tudom, miért van, de bátran mondhatom, minden kor azt gondolta magáról, hogy a legnagyobb terheket éppen akkor viselik az adózó polgárok. Kellő bizonyíték erre a Borászati Lapok 111 éves, 1882. augusztus 30-i száma, amely Az iszákosság megadóztatása címmel közölte hírét: „Az európai pénzügy- miniszterek már annyira vit­ték a megadóztatás alá ve­tendő tárgyak kiszemelésé­ben, hogy szinte azt gondolná az ember, miszerint már e te­kintetben alig van vagy lehet mit tanulniok. És íme Észak-Amerikában Oregon városától mégis tanulhatnak annyit, hogy lehetne egy oly objektumot megadóztatni, mely meglehetősen hozna az államnak jövedelmet. Oregon­ban egy törvényt hoztak, melynek erelyénél fogva az iszákosok kötelesek részeges- kedési engedélyt váltani, mely hat hóra szól és egy ily czyklusra 1 dollárba kerül. Ha valaki kocsmába megy s inni akar, fel kell előbb mutatni engedélyét, mely nélkül bort adni valakinek tilos. Minden hat hónapban közzététetik azok névsora, kiknek ily en­gedély adatott ki." Manapság, amikor mindenki az amerikai példát hajhássza, el kellene gondolkodnunk azon, vajon hányszor egy dollárt avagy száz forintot jelentene ez a vá­rosnak?! Nemcsak a hivatal­nokok munkaidejét lehetne a jegyzékkészítéssel jobban ki­használni, hanem a kinyomta­tás talán fellendítené még a helyi ipart is. Voltak persze, akik más úton indultak. A Vasárnapi Újság éppen száz éve, 1893. augusztus 6-án adott hírt az orosz példáról. „A mértékletes­ség apostolai drasztikus kúrát alkalmaznak Oroszországban. Ha valamelyik paraszt, ki a mértékletességi egyesületbe lépett, egyszer leissza magát, három rubelt kell fizetnie s azonfelül 19 botütést kap. Is­métlés esetén a büntetés két­szer akkora lesz s így tovább. A parasztok rendesen hűsége­sen alávetik magukat a bünte­tésnek, melyet különben ők hoztak divatba." Most már csak az a megfoghatatlan számomra, miért gazdagodott meg Oregon és miért isznak még ma a cár atyuska utódál­lamaiban ... Evezzünk inkább hazai vi­zekre, mégpedig a száz évvel ezelőtti dunaföldvári uszo­dába, ahol fürdőkabinokban élvezik a lovagias uszoda 1893. augusztus 8-i Tolna várme­gyében megörökített kelle- meit: „Hebronnak két viruló rózsája kacagva, sikoltozva lubickol az egyik kabinban ... A mellettük levőben egy barát mártogatja petykütt (!) tagjait. A kacaj és csók hallatára előre mereszti nyakát s kezével si­mogatja lötyögő tokáját. Végre lassan, mint kígyó ki­mászik a vízből és a vá­lasz-deszkához hajtja fülét. Nem sokára kést vesz elő és a deszkán levő csomót zörej nélkül sikerrel kiveszi s kidül­ledt szemével a kabinba bá­mul, de keveset lát... Tagjai vonaglanak, homlokán ököl- nyi cseppek gördülnek alá. Úgy hörög, mintha fulladozni akarna. Kínozza az ördög s vi­szi magával. Padra áll és úgy tekint át a másik kabinba. Éles sikoltozás hallik. Kígyó a pa­radicsomban ... Perc múlva nyílik az ajtó. Hebronnak szép, halavány rózsáit - a si­koltásra elősietett - lángoló arcú cherub fogadja. Jön a ba­rát is: csitt, csatt, jobbról s bal­ról. A fehér rózsák pirosra vál­toznak s mosolygó ajkukon felhangzik a szó: Ah! Lovagias uszoda!" Kár, hogy az érde­mes csuhás férfiú nem várt száz évet, ma már nem kellene annyit tornáznia ... Mindenesetre azon elgon­dolkodik ilyenkor az ember, hogy kire legyünk büszkék, aki előttünk, egyszerű polgárok előtt példaképként lebeghet. Micsoda kérdés? Nyilván a díszpolgárokra. Szekszárdon például az 1928. augusztus 13-án felavatott Vass József népjóléti miniszterre. Az egy­kori nagyprépost leleményes­ségében bizonyosan példamu­tató volt, csupán a népjólétből szűkítette le a nép fogalmát. Miniszterként is szerette fele­barátait, főleg Biller Irén szí­nésznőt, akit több alkalommal néhány tízezer pengős ala­mizsnával segített ki a mene­kültügyi alapból, miközben talán az angyalföldi tébolyda számlájára vásárolt miniszté­riumi kocsin vitte. Állami pénzeket zugbankokban saját hasznára forgatott, s összesen jóval több mint egymillió pengőnek vesztette nyomát. Az már a sors furcsa fintora, hogy a temetésére előirány­zott hatvanezer pengőt és ál­lami költségen ápoltatott any­jának tizennyolcezer pengős segélyét részben államtitkára sikkasztotta el. A baj akkora volt, hogy nem sokkal halála után minisztériumát is föl kel­lett számolni. Mi, szekszár­diak azonban örökre hűsége­sek maradtunk hozzá: ma is díszpolgárunk... Ilyen alapon javaslom a faddiaknak, hogy utólag vá­lasszák meg díszpolgárukul a 90 éve, a Tolna vármegye au­gusztus 2-i számában szereplő furfangos dohány csempészeket. „Két faddi dohánycsempész ballagott Pécsre, hogy tilos portékájukon ott túladjanak. Ahogy a fináncok velük szembejöttek, az egyik na­gyon szeretett volna megsza­badulni portékájától. A másik elfogadta tőle, de csak azzal a föltétellel, ha aki adta, ha­nyatt-homlok visszaszalad. Ráállt az alkura, s mikor a fi­náncok még lőtávolon kívül voltak, az atyfi elkezdett futni, ahogy a lábai csak engedték. A fináncok - azt vélvén, hogy a dohány a menekülőnél van - ügyet sem vetve a másikra, utána vetik magukat. Vagy egy félórányi hajsza után el­fogják, megmotozzák, de semmit sem találnak nála. A másik pedig eladta dohányát jó áron ..." Egy héttel később ugyaneb­ben a lapban szintén lelemé­nyes embert mutatott be egy kis történet, a csekei pap felele­teit. „A csekei papot kérdezte az esperes, hogyha víz nem volna, mivel keresztelne? — Borral. — Ha az sem volna Csekén? — Pálinkával. — Hátha az sem volna? — Ak­kor én sem lennék Csekében." Igaz, ami igaz, nem is lett mi­niszter: ilyen talpraesett em­ber abban a régi világban nem lehetett sem kormánytag, sem díszpolgár... Dr. Töttős Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom