Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
1993. augusztus 14., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Reich Károly emlékkiállítás a Művészetek Házában Nagy sirály Oly kérlelhetetlenül megrendítő leírni: emlékkiállítását rendezték meg a mesternek, akinek kezenyomát kitörölhetetlenül érezzük a magunk egyetemleges kultúrájában. Feledhetetlen az a mosoly, mely bölcsen játszott szeme bogarában, hiszen éretten is gyermeki tudott lenni lélekben, látásban és annak vissza- tükrözésében: az alkotásban. Megrendültén álltam egy apa láttán, aki aprócska gyermekét vitte a karján és „örültek ketten" a látványnak, mert az alig emberke is azt látta meg a „mese" világából, ami az övé és csakis az övé, ám apja is képes volt rácsodálkozni a gyermekével a soha vissza nem térő pillanatra, mely a látott élmény gyermeki tükre is egyben. A gyermek élesebben lát meg dolgokat, még nem rontotta el a „felnőtt-kor", még nem „akarja azt látni, amit elvárnak tőle", hanem önfeledten azt látja, amit látni vél, vagy akar a látványban, mely valójában látomás. Nos, Reich Károly tudója volt e csodának, értője e soha nem rontható „látomás-világnak" és a hófehér gyermeki lélek benne nem csinálmányként bukkant fel, hanem a maga természetességében. A vele született és el nem hagyott, az élet által soha meg nem rongált belső én, a valós lélek öltött látható képet, megfogható, letapintható valóságot. A mester felnőtt emberként is képes volt megőrizni azt a képességet, mely csak a legnagyobbaknak adatik meg, az igaz meglátását és annak láttatását. Varázsló volt e csodák ismerője! Varázslója a képírt gondolatnak, varázslója a kéz lendületének, mely alkotott, szüntelenül alkotott, többszörösen tette a látomások sziporkázó gyönyörűségeit elénk. Többszörösen azért, mert a leírt szó képben való megelevenítése önálló életet volt képes élni az olvasó-látóban és ez az önálló és új élet belső feszültségeket oldó, harmóniát teremtő elixir volt és marad örökre bennünk. A mesék világa a gyermeket ragadja meg, ám akaratlanul is „látóvá" nevel, hiszen az alkotó attól lesz igazán mester, hogy a szemet és az agyat együttesen kényszeríti szelíd alázattal a gondolat követésére. Reich Károly szinte ön- tudatlanul - ám ez sokszor látszat - magával ragad, kényszerít a száguldásra, kényszerít a látvány mögötti gondolat tovább élésére. A felnőtt-embereknek „megteremtett" Ady, Babits illusztrációk, az „Énekek éneke" színeiben is sodró lendülete, ősi mítoszokban gyökerező, egymásban feloldódó örök emberi kapcsolatok világa, a ma emberének évezredek homályába vesző valós élete. A „Lovas" szinte egyetlen vonalának lendülete, a felsejlő mezítelen női test és a galoppozó ló kecses arányai, együttesen szinte éterien áttetsző, leheletnyi gondolat képbe ál- modása. A „Kisbárány", vagy a „Hazafelé" c. művek a paraszti élet kemény valóságában igaz. A meggyötört, munkában kjcserződött, „ezer-ránc"-arc, a fáradt magyar paraszt-ember „mozdulatlan-mozdulása", ám a tekintet az örök hit tükre, mely a minden-nap új élet hitében gyökerezik. Ennek szinte neki feszül a „Nagy Lászlónak" című alkotás. A korán, nagyon korán „elment" költő-óriás „csoda-szarvasa" maga a korpusz. Maga a kereszt és maga a keresztre feszített gondolat. A „láthatatlan" ember kereszt-halála, a lecsöppenő vér a nem létező kezekből, a leszálló keselyű, a fejfa és szögesdrót akadály, melybe vért könnyező „csontváz" szarvasok gabalyodnak bele, oly csodálatos allegória, mely a magunk történelmének évezredes gyötrelmét sűrítette egyetlen látomásba. Ám van kiút az életben, hiszen az irkafirkák sokasága látszólag csak a kéz mozgásából fakadt, „képpé alakult" apróságok. Ám ezek az apróságok külön-külön is élnek. De egységükben a megfogalmazott fricska a „huncut" napokra. A kezek - ugráló verebek - lehetnek akármik is, mindenki tetszése szerint láthat bennük bármit, de egyben azonosak, „szamárfület mutatnak" az értelmet megcsúfolni akaró butaságnak. Az akarnok „paprika-Jancsik" tova-guruló semmik lesznek már akkor, amikor a kelepelő gólyák az új és új tavaszt ígérik, s ezt az ígéretet be is tartja a természet. Hisz a „Védelmező kéz" hatalmas ölelésében elvész szinte az aprócska madár-fióka, de az ember-kéz puha öble biztos rév, biztos védelem. Reich Károly tudta, amit oly kevesen ismernek fel, az ember csak akkor igazán ember, ha tudatosan óvja az induló életet, hisz az maga a jövő. Nem tudom elfogadni a szívemmel, amit az eszem tud. Reich Károlynak EMLÉKKIÁLLÍTÁSÁT látom. A falakról lemosolygó alkotások minden rebbenése mögött ott mosolyog a mester, mindenütt ott van maga az ember. A szobrocskák formáiban ott érezzük az alkotó ujjabegyé- nek még meleg tapintását. Az egész életmű valahogy megfoghatatlanul kortalan, ezredévek óta bennünk él, és bennünk is marad. Annyira természetes, annyira minden idők, minden-napja, hogy lehetetlen elhinnünk: ez már örök időkre befejezett ÉLETMŰ. Ha a kényszer el is fogadtatja velünk e befejezettséget, gyermek-szívünk élteti tovább, őrizzük a könyvespolcokon, őrizzük lelkünk mélyén a mestert, az alkotót, az embert. Dr. Rosner Gyula régész Tükör előtt írás közben (A tisztességes Júdás) Dante Poklának legmélyén örök kínban vergődik Júdás, aki elárulta Jézust. Számára nincs bocsánat, Isten irgalma sem elég, hogy megváltsa szenvedéseitől. A technológusok között ugyan már régen felmerült a gondolat, hogy Iskáriótes Júdás bűnét, aki feltehetően az apostolok pénzügyeit intézte, óvatosan kell kezelni, mert a kapzsi, pénzsóvár tanítvány végtére a megváltás eszköze. Júdás vezeti a fegyverekkel és fustélyokkal felszerelt csapatot, „jelt ad nékik", írta az evangélista, mire a fegyveresek „kezeiket Jézusra veték és meg- fogák őt". Júdás ezzel a megváltás titkos eszköze lett, árulása nélkül nem teljesedik be az isteni terv, az apostolok pedig törhetik a fejüket, hogy mit is kell érteniük azon, amit Jézus az utolsó vacsorán mondott. Ha így van, Júdásnak nincs mit megbánnia, akkor sem ha a harminc ezüst pénzt csörgeti a zsebében. De mire is ment az árulás jutalmával? „Megbánta dolgát, - írja a már eddig is idézett Máté evangélista - és visszavivé a harminc ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek". Elébük szórta a pénzt, amit azok fölszedtek „és elmenvén felakasztó magát". A hívő elégedetten gondol arra, hogy Iskáriótes Júdást elérte az ég büntetése és ezzel helyreállt az erkölcsi világrend. Bizonyára így van, de időzzünk egy kicsit a történelmi jelenetnél: az áruló, megbánva tettét, visszaviszi a harminc ezüstöt, bár jól tudja, hogy az eseményeket már nem lehet visszafordítani, a Mestert elítélték, a főpapok pedig azt mondják, mi dolgunk véle? Ne tévesszen meg bennünket, hogy Júdás megbánta tettét, kisebb botlásaink miatt is bánt a lelkiismeret, ráadásul a harminc ezüst sem volt valami nagy összeg, azt mondják, ötven dollárnak felel meg, a főpapok egy fazekas telkét vették meg rajta, az idegenek temető helyéül. Legföljebb a legújabb biblia- fordítás, az úgynevezett Békés-Dalos átültetés lábjegyzetén csodálkozunk, amely szerint „ezzel a zsidó nép Isten és a történelem előtt magára vállalta Jézus megölésének felelősségét" - ami úgy hangzik, mintha Grün bácsit még Auschwitz után is felelősség terhelné Jézus haláláért. De térjünk vissza Júdáshoz. Nem tudjuk, hogyan került a tanítványok közé, azt sem értjük, hogy vándorlásuk során miért nem tűnt fel egyiküknek sem ingatag jelleme és pénzsóvársága. Leonardo híres Utolsó vacsoráján komor arccal ül társai között, kezében pénzes zacskót szorongat, tehát a vérdíjat már mgkapta. Most kellene visszaosonnia a főpapokhoz, hogy elébük szórja a hitvány ezüstöt, de nem tudja rászánni magát. Elkötelezett szolga, nemcsak Mesterét árulta el, hanem saját magát is. A bethániai vacsorán - János evangélista szerint - azért zsörtölődik, mert Mária nár- dusból készült valódi olajat vett, pedig ha eladják, háromszáz dénárt is kapnak érte, s ezzel segíthetik a szegényeket. Ismerve a későbbieket, nyilvánvaló, hogy mindez képmutatás. Júdás már tárgyalt a főpapokkal, s jóval kisebb összegért, harminc ezüstért árulta el a Mestert. Néhány nap múlva, az utolsó vacsorán Jézus szavára feláll az asztaltól és eltávozik. Éjszaka volt, mondja sejtelmesen az evangélista. A történet jól ismert, felesleges tovább részleteznünk. Folytassuk ott, hogy Júdás visszaadja a pénzt, majd mintegy áldozatul, még Jézus halála előtt, kimondja magára a halálos ítéletet. Júdás előtt is voltak árulók, később is, minden bizonnyal ezt is az emberi esendő- ségnek kell betudnunk. Leonidász seregét elárulják Termopülainál... - de nem érdemes folytatnunk, a világtörténelem árulások története. A feljelentő éjszaka, titkon megy megbízójához, jutalom reményében, azt mondja, a szomszéd szombaton nem dolgozott, s már kész a vád, akkor csak zsidózó lehet, amaz meg két szemével látta, amint Fáni néni az éj kellős közepén seprűnyélen szállt ki a kéményből, s ez elég ok arra,hogy a vén boszorkányt megégessék. A szálak néha ösz- szekuszálódnak. Martinovicsot feladja egy rendőrügynök, közben Martinovics is besúgó, mert arra az eshetőségre is kell gondolni, hogy nem győz a forradalom. Júdás kései leszármazottja, társadalmi helyzetétől függően, hivatkozhat államrezonra is, néhány sima modorú őrült így sodorta hazánkat az első világháborúba. Mire a levelek lehullanak ... - mondja a szenilis öreg császár, s Horthy is úgy képzelte, hogy a magyar huszár csak kihúzza a kardját, s a bolsevikok meg sem állnak az Uraiig. Az áruló, ha teheti, nagy tétben játszik. Jézus harminc ezüstöt ért, a szomszédasszonyért az inkvizíció ennyit sem fizetett, de aki egy országot árul el, mindent megnyerhet. A magyar királyi miniszterelnökj, megkerülve a törvényhozást, bejelentette, hogy hadban állunk a Szovjetunióval, nem sokkal később - de ez már olyan, mint egy idétlen anekdota - hadat üzent az Egyesült Államoknak. Hozzá képest Júdás szánalmas rendőrspicli, kapzsi kispolgár, akit megszédít harminc nyomorult ezüst, ami mint mondám, körülbelül ötven dollárnak felel meg. Most már visszatérhetünk Iskáriótes Júdáshoz. Utoljára az utolsó vacsorán láttuk, Jézus szavára felállt az asztaltól, s indult a főpapokhoz. Éjszaka volt, mondja az evangélista, tegyük hozzá, lelkében is. Az események gyorsan peregnek, rövidesen megtörténik az árulás, azután visszamegy a főpapokhoz, elébük szórja a pénzt, a többit tudjuk. S Júdás ezzel az utolsó tettével, ha jóvá nem is tud tenni semmit, erkölcsileg kiemelkedik tettének mocskából, csak teste leng a fazekas kertjében, a lélek köves úton botladozik, hogy még idejében felérjen a Golgota hegyére. Ha ugyan valóban így történt. Júdás tette merőben szokatlan. A rendőrspiclik nem szokták visszavinni árulásuk bérét, rendszerint beülnek a kocsmába, rendelnek egy adag malacpörköltet és három deci bort. Ä kisstílű vidéki spicli - alapjában véve Júdás is üyen volt - gondosan megszámolja kialkudott bérét, s lefekszik, a hitvesi ágyba. A maga módján boldog is. Úgy érzi, állami szolgálatban áll, vigyáz a közélet tisztaságára, segít megfékezni a felforgató elemeket. Júdás is így kezdte, ó is megtehette volna, hogy az ezüstöket csörgetve, fütyörészve beül a kocsmába, megvacsorázik, s iszik egy kancsó bort. Nem így történt. Visszavitte a pénzt, s szégyenében felakasztotta magát. Nem tett jóvá semmit, becsülésünkre is méltatlan. De kivált a címeres árulók sorából. Legalább egy keveset megmentett eltékozolt tisztességéből, s így Dante szigorú ítéletére semmiképp nem szolgált rá. Csányi László A * •• // jovo évezred színháza Vidám és igaz történetek Hollywoodi szerződés Linz, a Duna-parti osztrák nagyváros jelentős kulturális beruházásra készül: kilenc és félmilliárd forintnak megfelelő költséggel új, zenés színházat építenek. A grazi mérnökök, akiknek az alaptervét elfogadták, behatóan tanulmányozták az utóbbi időben létesített hasonló színházakat Essentől Darmstadtig, s eljutottak Budapestig is. Linzben Buda- pest-effektusról beszélnek amikor a színház szóbakerül, s emiatt igazán nem kell szégyenkeznünk. A Budapest-ha- tás ugyanis abban nyilvánul majd meg, hogy figyelembeveszik a magyar főváros Duna-parti „nagyszerű látványát", illetve azt a rálátást, amely a budapesti Operaházra az Andrássy útról nyílik. Linzben olyan új színházat akarnak, amely harmonizál majd közelebbi és távolabbi környezetével. Építési kezdet 1997-ben, avatás valószínűleg 2000-ben: ez már egy Új évezred színháza lesz ... Molnár Ferenc, mint híres drámaíró, nemcsak a színházi világban mozgott otthonosan, de jól ismerte a színházi ügynökségek, színűkiadók praktikáit is. A húszas évek végén Marton György, a nemzetközi hírű színház ügynökség tulajdonosa, eladta Hollywoodnak Molnár „A hattyú" című darabját. Az ügylet perfek- tuálása céljából felkereste a szerzőt, és letette elébe az aláírásra kész szerződést, ami - mint általában az amerikai szerződések - egy ijesztően nagy iratcsomó volt. Egy ilyen 10-15 oldalas szerződés milliárdnyi részletre, hajmeresztő, soha be nem következő eshetőségre, szempontra, fordulatra is kiterjed. Akkoriban Molnár angol nyelvtudása még igen gyönge volt, nem úgy azonban a színházi és irodalmi ügynökségi berkekben honos gondolkodásban való jártassága. Nyugodtan végigpörgette a szerződés lapjait, egy pillantást vetett az utolsó oldalon szereplő számszerűségre, majd a paksamé- tát visszatolta Marton elé. — Nézd, Gyuri - mondta Mártonnak. - Te éppúgy szereted a pénzt, mint jómagam. Itt most két lehetőség van. Vagy beiratkozom a Berlitz nyelviskolába, és addig tanulok angolul, amíg ezt az irományt megértem. Az eltarthat egy uszkve két évig. Vagy pedig, Gyuri, te ennek az ösz- szegnek, ami itt hátul szerepel, a dupláját kifizeted nekem, és akkor azonnal aláírom. Marton fizetett. Ferenczy Europress ■ \ *»• /f <* >1'** t í * Cirkuszosok
