Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
1993. április 3., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Dédapáink víg kedélye Azt lehet mondani, szinte mostohagyermeke Bogyiszlói község Tolna megyének, kései, 1936-os csatlakozása miatt még alig figyelünk rá, múltja pedig - Pest-Solt-Kiskun-Bács megyéhez köti. Akkor tette meg az első lépést megyénk felé, amikor 1856-ban átvágták a Duna nagy kanyarját, a bogyiszlóiak pedig az élő folyam keleti feléről a nyugatira kerültek. Ezután négy évvel az Üstökös című lapban a falu egyik akkori nevezetes egyéniségével ismerkedhetett meg az olvasó: „Egy bogyiszlói paraszt, ki is igen tudálékos a faluban, vadászati és halászati jogok csorbítgatása végett a szolgabíróhoz idéztetett. — Hát te semmiházi - förmedt rá a szolgabíró -, miért merészelted a vadakat lődözni és a halakat pöndölhálózni? — Csak azért - válaszolt fontosán a pór -, mert azokat az isten az ember használatára teremtette. — Ugyan, úgy-e? Hát a mogyorófát mire teremtette? (Célozván a vesszőzésre ...) Gonoszát sejtett a pór, de csakhamar föltalálta magát, mondván: — Abból készítik a legjobb abroncsokat.. Ha a bogyiszlói atyafi első gondolatainál maradunk, máris az emberek és állatok kapcsolatát fedezzük föl. Ezt tette a Vasárnapi Újság 1874. április 5-i számában a Mennyit igyunk című költői kérdés is. „— Nos, uraim - mondá Seridán a vendégeinek, miután a nők fölállottak az asztaltól és elhagyták a termet -, értsük meg egymást. Mennyit igyunk? Annyit, mint az emberek, vagy a barmok? E furcsa kérdésre egy kissé neheztelő, sőt bosszankodó hangon azt kiáltották: — Magától értetődik, hogy annyit, mint az emberek! — Úgy hát leisszuk magunkat - válaszolá mosolyogva Seridán -, mert a barmok sohasem isznak többet az elégnél!" Ezt a véleményt azonban éppen nem igazolja a Tolnavármegye száz éve megjelent összeállítása, amelynek eredetije a Münchener Neuesten Te jó ég! Mi történt? Brinkmann professzor felesége egy másik férfi ágyában fekszik? Rá sem lehet ismerni a prűd Christára! De hiszen ez nem is a „Klinika"-sorozat, hanem a „Donauprinzessin"! - kiálthat fel a német néző, aki szinte minden tévésorozatban ugyanazokat az arcokat látja. A titok nyitja pedig egyszerű: Nachrichten című lapban közölte egy tudós megfigyeléseinek eredményeit: „Szerinte a juh, szamár és a kecske főleg a tör- kölypálinka-ivásban leli élvezetét, a szarvasmarha, ló és a kutya a legkedélyesebb sör iránt viseltetik előszeretettel. A disznó, az nem válogat. Persze az állatokon is megesik, hogy valami emberi történik velők, magyarosabban szólva, hogy berúgnak. A szelíd spicctől a totális beállításig a részegség minden nüansza tapasztalható a négylábúaknái. A macska sohasem feledkezik meg annyira magáról, hogy becsípjen. A germán tudós hiába tette cicája elé a leg- válogatottabb szeszes italokat, a cica nem is kóstolt belőlük. A leghősiesebb ivó - Stucken- berg szerint - a medve. Ez a legtöbbet iszik, de nincs állat, mely a talpast az asztal alá tudná inni, mert a medve még annyira illuminálva is a méltóság külszínét mindig meg tudja óvni. Az ivás mesterségében, mint sok más dologban is, a majom áll a legközelebb az emberhez. Brehm beszéli, hogy a páviánt sörrel itatják le Afrika bennszülöttei, s mikor szegény állat becsíp, könnyűszerrel elfogják. Darwin is felemlíti, hogy sok majom szereti a kávét, teát, s a szeszes italokat. Hogy az állatok között a gyengébb nemhez tartozók is viseltetnek-e gyengébb érzelmekkel a szeszes italok iránt, arról nem szólnak tudósaink. Mi azt hisszük, hogy igen. Hisz ama legcivilizáltabb állatnál sincs másképp". Persze a válasz arra, hogy miért iszik az ember, egyszerű a három közismert okkal: bánatában, örömében, vagy mert ihatnék. Az is világos, miért szokták a bort mind meginni? Azért, mert abból nem kell magot hagyni. Ha az ilyesmit nem is érnék föl ésszel az állatok, kétségtelen, hogy már a legújabb időkben szintén sokat változtak. Példaként a szomszéd megye székhelyén nyolcvan éve szerepelt 163 koronás harcsa kínálkozik a legíz- letesebb falatnak a TolnavárA klinika, az Álomhajó és a többi, nálunk még be nem mutatott sorozat, a Hotel Paradies, az Insel der Träme, a Schöne Ferian és a Donauprinzessin producere ugyanaz a személy: Wolfgang Rademann. Márpedig ha az 58 éves producer beleszeret valakibe, minden filmjében szerepelteti. megye és a Közérdek 1913. március 31-i számából. „A pécsi halpiacon a napokban egy 6 kilós harcsát vett a napokban Kornett Antal bácstopolyai nyugalmazott kántortanító, ki ott lakó özvegy leányával közös háztartásban él, aki kifőzéssel foglalkozik. Á halért 27 korona 80 fillért fizetett, de amint nagy örömmel beszélte el, a hal nagyon megérte az árát... Ámint otthon a derék harcsát fölbontották, a gyomrában egy pénzes tárcát találtak, amelyben 6 db húsz, 3 db tíz koronás arany, 11 db ezüst koronás, 9 db húsz és 5 db tízfilléres volt. A tárca bőrrészeit a harcsa erős gyomorsava alaposan megrongálta, de megemészteni nem tudta. Elképzelhető, mennyire megörültek az értékes halnak. Hogy a harcsa falánk állat, ragadozó hal, ezt minden iskolás gyerek tudja, s mint nagy hal elnyeli a kis halakat, ez meg már közmondásossá is vált, de hogy pénzes tárcát is bekebelez gyomrába, ez a huszadik század pénzéhességnek legjellemzőbb példája. Hogyan jutott a harcsa a pénzes tárcához, örök rejtély marad .. Azt mindenképpen korjellemzőnek tarthatjuk, hogy a cikk szerzője még fölteszi a kérdést: hogyan juthatott a harcsa a pénzhez. Ma már ilyesmit nem illenék kérdezni. Néha persze a kérdés és a válasz is egyaránt sokatmondó. Hőke Lajos, megyénk egykori történésze a Fővárosi Lapok 1889. március 15-i számában idézett ilyesmit Bem apóról. A hős lengyel éppen Puchner generálist igyekezett lóvá tenni, aki őt visszanyomta Segesvárra, s szentül hitte, hogy bekeríti. „Bem azonnal táborának körülsáncolásához fogott, hogy az ellenséget áltassa szándéka felől. Ekkor történt, hogy egy ezredese kérdezte Bemet: — Mit akar? — Tud ön hallgatni? - kérdezte viszont Bem. — Tudok. — No, hát én is tudok." Néha így is lehet csatát nyerni... Dr. Töttős Gábor A „Rademann-maffia" legoszloposabb tagja Gaby Dohm, alias Christa nővér, aki kivétel nélkül minden Rade- mann-filmben szerpet kapott. Talán nincs Németországban már negyvenes színésznő? „Természetesen van" - válaszolja a producer, „de Gaby valóban jó színésznő és nagy jövő előtt áll. Művészeti értelemben a családomhoz tartozik és mindig szívesen térek vissza a színészeimhez". Christa nővér titka írás közben („Betegágyból írok...") A betegség alattomosan jön, mint a kísértő, már a kertek alatt somfordái, de csak a baráti figyelem veszi észre hogy valami nincs rendben, felhők gyülekeznek az ég alján. József Attila versében villámok szelnek át az égen, mint fájó fejen a kínok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok... De ez jelkép, a didergő jázmin is, a valóság nem ilyen költői. Az órák minden látható ok nélkül késni kezdenek vagy sietnek, mintha láthatatlan menekülőt kellene utolérniük, s egyszerre élesebb körvonalat kap a múlt, anyám arca, egy táj, ahol valószínűleg soha nem jártam, s mégis oly ismerős. Mondatlan emlék, mint Weöres Sándor versében, mert mostanában gyakran gondolok erre a csodálatos versre, amit - mint címében jelzi - Hannának írt. Még kéziratban olvashattam, Weöres kézírásával, mogyorónyi méretű betűivel, mert írógépet abban az időben soha nem használt. A lányt is ismertem, Blaskovich Hannának hívták, a baranyai főispán lánya volt, s a We- öres-családhoz rokoni kapcsolat fűzte, erre van is utalás a versben. Nyurga lány volt, az embernek néha az volt az érzése, hogy útjában vannak hosszú végtagjai. Nem sokkal később Bajcsa András felesége lett, aki zseniális ember volt, emlékirataiban Fejtő Ferenc is írt róla. Az itthoni mellőzés elől 56-ban Nyugatra menekült, ott is halt meg, valamelyik párizsi pályaudvaron esett össze. Hanna a vers írása idején, 1941 körül, eladó sorban lévő lány, életvidám, s nyápic és elhanyagolt külsejű unokatestvére mellett valóságos királynő. Weöres ekkor épp beteg volt, betegségének természetét jobb, ha nem firtatjuk. A vers is csak a tényre utal, amit akár én is elmondhatnék most magamról: Betegágyból írok... Ekkor épp valahol a Mecsek oldalában lakott, ablakából a székesegyházra lehetett látni. A megszólítás meg- ejtően kedves: lonc-ágacska Hanna. Van benne valami biedermeier báj, s az már talán nem is tartozik az olvasóra, hogy a jelző nehezen tárgyiasítható, magáért valóban szép, nem a képzeletet szólítja, hanem azokat az emlékeinket, amelyek csak ebben a versben élnek. S már ki is lép a valóságos időből: nyújtózom, pihenek, gondom félretettem ... A magány mindig időtlen, nincs kiterjedése. Ebben az albérleti szobában, a Mecsek oldalában, épp oly magányosan élhetett valaki, mint a pusztába vonult remete vagy János evangélista Pathmosz szigetén, anélkül, hogy egyedül kellett volna lennie. A magány akár tengerré is torlódhat, mint ebben a versben, de a végtelen vízen, hasonlóan a világmindenséghez, nem lehet tájékozódni, nincs fent és lent, észak és dél, a mozgást csak egy vélt nyugalmi pontból lehet mérni, de ennek nincs jelentősége. Egyszerre minden önmagával válik azonossá, még a betegség is, s ez dicsőséget épp úgy jelenthet, mint bukást. Weöres így tűnődik egy albérleti szobának berendezett szigeten s azt mondja, „kiesett belőlem a sors őrlő malma". A sorsot írhatná nagybetűvel is, mint a romantikus költők, a lonc-ágacska édeskés hangulatához illenék is a megszemélyesített végzet, mint égi és földi szembeállítása, de ez meg sem fordul fejében, egykedvűen nézi a torlódó magány tengerét, ringatózik a láthatatlan vízen, s tudja, hogy a végső dolgokat csak egyszerűen, illő szerénységgel szabad leírni, másként hitelüket veszítenék. Goethe Iphigéniája van kezem ügyében, ennek nyugalma illik ezekhez a fenyegető napokhoz, mert szerencsésen egészíti ki a Weöres-vers kozmikus derűjét. Iphigénia bevallja, hogy a Tantalusok törzséből származik s a királyt valósággal megrettenti a vallomás tárgyilagossága: Du sprichst ein grosses Wort galassen aus, - nagy szót mondtál ki s mily nyugodtan mondtad. Gelassen Goethe kedves szava, az Iphigéniában többször is előfordul, egész életét jellemzi, mert higgadtan, szenvedély és részrehajlás nélkül kell figyelnünk magunkat és a világ dolgait, a szelíd szóra szívesen válaszol a természet, s talán titkából is elleshetünk valamit. Az indulat mindig rossz tanácsadó, a sorsot lehet átkozni, de talán jobb, ha megpróbálunk kiegyezni vele. Nem biztos, hogy sikerül, mert néha saját magunkkal, érdekeinkkel is szembe kell fordulnunk, de az ég annak sem válaszol, aki megátalkodottan káromolja. S az ember végül magára marad, egy albérleti szobában Pécsett, Pathmosz szigetén vagy a betegség falai közé zárva. A betegek, akik fölött eljárt a közömbös idő, amint tapasztalom, szerények. Tudják, hogy mindenképp perifériára kerültek, s azt latolgatják, hogy a fiatalok fogadják-e köszönésüket. Bűntudat is bujkál bennük, magasabb körökben időnként fejcsóválva emlegetik, hogy mennyibe kerül egy kórházi ágy, mit fizet a társadalombiztosítás a napi ápolásért, amit szándékuktól függetlenül kell igénybe venniük. Az öregek nem igazodnak el a számok között, s ez fokozza zavarukat. Tehetetlenül topognak a gyógyszertárban, pénzüket számolgatják, s ha kezükbe kerülne Weöres verse, bizonyára hitetlenkedve olvasnák: Jó így elmerülni éjemben, napomban ... Nem jó elmerülni, a nappal vigasztalan, az éjszaka komor és riasztó árnyakkal kísért. Az öregek nagyothallóan, romló látással tétováznak a lét és nem-lét partján, s tudják, hiába van elszámolnivalójuk az élettel, követelésüket régen leírták, s most olyan otthontalanok, mint a zörgő őszi levél. Weöres halálakor özvegye, Károlyi Amy ezt a gyászjelentést fogalmazta meg: „Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében." Költői sorok, méltóak a fájdalmas búcsúhoz, de az a másik haza a felmérhetetlen világegyetem valamelyik titkos zugában van, s ha egyáltalán van, nincs mindenkinek belépőjegye. Az öregek legtöbbször nem is kérnek. Á sorbanállásnál félrelökik őket, durván rájuk förmednek, inkább kínlódnak tovább, tűrve a megalázást és a fájdalmat. Weöres verse feloldja a végső ellentmondást: „mintha nem is volnék, csak mondatlan emlék" - de kiben van annyi alázat, hogy ezzel beérje? A Bibliában, a teremtés nagy műve befejeztetvén, „látá Isten, hogy jó". No, azért lehetne jobb is, kevesebb szegénységgel, megszabadulva gyötrő halálfélelemtől, a kiszolgáltatottságtól, amit a fájdalom jelent. Az öregek tudják ezt. Elhaló hangjuk sebzett madárként lebeg a levegőben, az őrzőangyal pedig tehetetlenül kuporog a sarokban s óvatosan letörli könnyeit. Mert a fájdalom, amiről Kosztolányi megrendítő játékossággal írt száz sort, továbbra is jelen van s mindenki tudja, hogy itt a játék épp úgy nem segít, mint a türelmetlen átok. A tények következetesek, legföljebb József Attila intelme ad halvány vigaszt, ha ugyan elég biztatásnak az intés, hogy fájdalmad szerényen éld át, s „legyen oly lágy a dallama, mintha a fű is hallana s téged is fűnek vallana., A többi Isten irgalmán múlik. Csányi László Közép-Európa legkisebb színháza Az anyaországba „tájolva" Versek és képek címmel nemrégiben Bonyhádon is bemutatta a kassai Thália Színház az Illyés Gyula születésének 90. évfordulójára készített emlékműsorát. Az előadás után a kassai művészekkel beszélgettünk. A csapat kiegészült egy nyíregyházi színésszel, Berki Antallal, aki Dudás Péter helyett ugrott be - mindössze egy hét állt rendelkezésére, hogy felkészüljön. Illyésből. — Nem Arany János és Nem Petőfi — mondja. — Mióta megkaptam a szöveget nem tudtam szinte aludni sem. Vagy ha igen, hát hajnalonként felébredtem és azon kaptam magam, hogy járkálok fel-alá és mondom a szöveget. A Magyar József szerkesztette darabot Csikós Sándor, nyíregyházi igazgató rendezte, a dramaturg a kassai Pásztó András. — Az összeállítás végki- csenése az életigenlés. Hogy szólt ez a műsor Kassán? - kérdezem a darabban szereplő színészházaspártól, Kövesdi Szabó Máriától és Pólós Árpádtól. — Ott a magyarságtudatról beszélni: felemelő érzés - kezdi a művésznő. — A magyar mindenütt élni akar. Nagyon szívesen játsszuk ezt az összeállítást. — A magyar- országi színházak - veszi át a szót a férj - az Illyés-évfordu- lóra elég kevés produkciót mutattak be. A határon túliak talán jobban odafigyeltek rá. A komáromi Felvidéki Színház például műsorára tűzte a Tiszták-at, mi ezt a műsort, két éve pedig a Lélekbúvárt játszottuk. Ha Illyés európaiságára gondolunk, lehet, hogy nem meglepő, hogy mi ott más érzéssel közelítünk hozzá, mint az anyaországiak itt. Mást vesszünk észre abból, amit ő a mának üzen. Illyésben épp az a csodálatos, hogy mindenhol egyformán meg lehet emlékezni róla, lehet játszani, amit írt Erdélyben ugyanúgy, mint Budapesten, Párizsban vagy a Felvidéken. — Bonyhádon nagy sikere volt az összeállításnak. — Ennek igazán nagyon örülünk - szól ismét Mária. — És mindig nagyon nagy örömmel lépünk fel az anyaország bármely pontján. Tesz- szük ezt azért is, mert meggyőződésünk, hogy nekünk nemcsak az anyaország irodalmát kell népszerűsítenünk odahaza, hanem a felvidéki magyar irodalmat itt. Sokat szerepelünk magyar egyetemeken - hála Isten, és az otthoni színházunkban hétszáz bérletesük van a magyarországi városokból. — Önök nemrégiben lettek önállóak. — Igen - folytatja Árpád. — Húsz évig a komáromi színház kihelyezett részlegeként léteztünk. Három éve „esszük a magunk kenyerét". Kamaraszínház a miénk, mégis játsszuk például a Rómeó és Júliát. Mindössze tizenheten vagyunk a társulatnál színészek, összesen ötve- nen dolgoznak a színháznál. A miénk Közép-Európa legkisebb színháza. Tavaly százhatvan előadásunk volt, abból hatvan Kassán, a többi tájolás. .. — Mostanában arról beszélnek, hogy Kassából „városállam" lesz. — Kassát mi nagyon szeretjük - mondják szinte egyszerre, majd a férj folytatja: Kassa mindig egy soknemzetiségű város volt. Sok ukrán és szlovák barátunk van. Eddig a városban azt mondták - igaz volt vagy nem -, hogy Prága uralkodott, most azt, hogy Pozsony. Tény, hogy az ország egyik legfontosabb - ha nem a legfontosabb - városa Kassa. Ipari központ és kereskedelmi gócpont. Mi nem politizálunk, mindenesetre kuriózum lenne városállamba élni.. .-Hangyál- Fotó: Ótós Réka A színpadon: Berki Antal, Pólós Árpád, Kövesdi Szabó Mária és Kováts Marcell
