Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
1993. április 3., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 9 A történet nem csak az etikáról szól A vizsgálat lezárult, felejtsük el? A szekszárdi képviselőtestület legutóbbi ülésszaka első napjának egy kései órájában számolt be viszonylag szűkszavúan dr. Pataki Gábor képviselő az általa folytatott etikai vizsgálat eredményéről. Mint elhangzott, a „kvázi" titkos anyagról nem lehet utólag már megtudni, hogy valóban titkos volt-e, illetve, hogy e titkot ki is sértette meg. A tények - dióhéjban Két hónappal előtte a képviselőtestületi ülést tévén figyelemmel kísérők számára homályos történet bontakozott ki arról, hogy Dránovits István mit is ajánlott a művelődési bizottságnak, s mi lehet a Babits művelődési ház jövője? (Később erről az érintettek lapunk hasábjain is nyilatkoztak.) A testület pedig úgy döntött, hogy szekértőkkel vizsgáltatja meg a kérdést. A lényeg, hogy Dránovits István bérbe venné a házat. A képviselőtestület vitájában ifjú Csányi László idézett az ajánlattevő leveléből. Később e miatt Gacsályi József képviselő etikai vizsgálatot kezdeményezett annak kiderítésére, miként került ki a művelődési bizottság köreiből az anyag. Amit ketten tudnak, már nem titok A város polgárai mindenről tudnak, s beszélik is itt-ott. Például a piacon, amely a görög idők óta az információ- csere, s ha tetszik a pletykák szélsebes terjedésének tere. A szekszárdi piac ráadásul demokratikus is. Szót lehet ott váltani - akár jövendő interjúról is - magas rangú köztisztviselővel, az atomerőmű vezérigazgatójával, a pártok helyi képviselőivel, a megyei bíróság egyébként megközelíthetetlen bírójával, s a múlt héten elítélt bűnözővel. Egyikük sem a fentebb sorolt „minőségében" vásárol, a hírbörze tehát demokratikus. Mint szekszárdi a szekszárdival váltunk szót, s aki kellő időben elindul, s elég sok ismerőse van, az két óra múlva már visszahallhatja az általa elindított történetet. Aki nem hallót a piacon például az Ezeregyéjszaka történet férfi szereplőiről, vagy arról, kiket gyanúsítanak más, éppen aktuális bűnüggyel, ki halt meg, ki veri a feleségét, milyen visszaélésekről beszélnek itt is meg ott is - annak nincsenek ismerősei Szek- szárdon. Ezen az agorán kelt először szárnyra a hír, hogy „most már eladják a Babits művelődési házat is". Ami ugyan nem igaz, de „nem zörög a ha- raszt, ha nem fúj a szél". Az efféle, és mindenfajta találgatásnak igen egyszerűen elejét lehet venni: - a gyors és nyűt tájékoztatással. A vizsgálat eredménye- Ki ellen, milyen ügyben folyt valójában az etikai vizsgálat és milyen eredménnyel zárult? - kérdeztük dr. Pataki Gábort.- A testület határozata alapján azt kellett vizsgálni, hogy a Dránovits István ajánlata hogy kerülhetett napvilágra, illetve Csányi képviselőtársam hogyan idézhetett ebből szó szerint, amikor bizalmasan kellet kezelni az anyagot. Szerénységem lett megbízva a vizsgálattal. Meghallgatva az ülésről készült hanganyagot, kiderült, hogy valóban szó szerinti idézetekről van szó. A művelődési bizottság tagjai megkapták a vállalkozó ajánlatát, s mindenki ismerte a záradékát, ami szerint az nem publikus. Miután a bizottság megtárgyalta az anyagot, az azzal kapcsolatos javaslataikat a testület elé terjesztették. A művelődési bizottság tagjai állították, hogy nem adták oda senkinek a benyújtott ajánlatot. Mint köztudott, a művelődési bizottság elnöke a polgármeseter, aki a saját példányát mindig a referensnek adja át. Az ő előadása szerint egyik művelődési bizottsági tag nem hozta el saját példányát, ezért a már említett példányról készült számára másolat. A eredetit a lefűzött anyagok között nem lehet megtalálni. Eltűnt. Ma már kideríthetetlen, hogy melyik szenátor kapta meg. Innen nincs követhető nyoma a történetnek, Csányi úr pedig - érthetően - nem nyilatkozik, honnan kapta meg. Az etikai bizottság állást foglalt az ügyben az előterjesztésem alapján, igaz nem egyöntetűen, hanem többségi szavazattal abban maradtak, hogy mivel az ügy nem nyomon követhető, tehát „kvázi" nem történt etikai vétség. Azt kell hát mondanom, a közismert film címével: A vizsgálat lezárult, felejtsük el. A másik fél véleménye- Hogyan jutott a bizalmas anyag birtokába, illetve miért idézett belőle nyilvánosan? - szólt a kérdés ifjú Csányi Lászlóhoz.- Először is az anyagról nem derül ki, hogy bizalmas. Aki életében egyszer is látott titkos - csak szűkített körű felhasználást lehetővé tevő - anyagot, az tudja, hogy az egybefűzött, egységes iratkö- teg, amelyen a legelső oldalon jelölik, hogy titkos, bizalmas, szigorúan bizalmas. Másodszor, Dránovits úrnak a művelődési házzal kapcsolatos terveiről először tavaly augusztus-szeptemberben lehetett először hallani meglehetősen széles körben. A kósza hír meglehetősen föl is zaklatta az értelmiségi közvélemény egy részét, nyilvánvalóan az érintetteket. Tartalmát tekintve pedig szóba sem jöhet, hogy ez az anyag bizalmas, tudiillik nem tartalmaz gazdasági számításokat, illetve azok, amiket annak szán, nem azok. Amit leír nem számítás, nem üzleti titkok: csak állítja, hogy olcsóbban üzemelteti a házat, mint jelenleg, de nem látom belőle, hogy ugyanakkor ő mit vállal. Mindebből számomra a tartalma sem keltett bizalmas benyomást. Hogy honnan van az anyag, arra az a válaszom, hogy egy barátomtól kaptam, két pohár sör között. Az ügyben kitapintható némi működési zavar is, mert a művelődési bizottság megtárgyal egy kezdeményezést, s utána a testülettől döntést vár úgy, hogy az e döntést megalapozó ajánlatot a képviselők elől eldugja. Ez a tipikus példája annak, amikor a farok a kutyát csóválja. Az vállalkozó nevét pedig nem én hoztam nyilvánosságra. A minden képviselőnek és a sajtónak is kiküldött határozati javaslatban szerepelt, hogy őt megbízzuk a részletes koncepció kidolgozásával. Megbízzuk, anélkül, hogy ismernénk az alapkoncepciót. Ha már etikáról van szó, akkor talán erről kellene beszélni. Ezek után miért vettem volna komolyan a kósza hírt, hogy az anyag bizalmas. Ezt a kitételt állítólag valamilyen záradék tartalmazta. Mivel nekem volt egy példányom, s számomra komolytalannak tűnt a tartalma, hát fölolvastam belőle, hogy képviselőtársaim is megtudják, egyáltalán miről döntünk. Ami pedig magát az etikai vizsgálatot illeti, átgondolatlan, ötletszerű kezdeményezés volt, amelynek előterjesztője elfeledkezik arról, hogy az önkormányzati törvény a képviselő számára a döntés előkészítése, és meghozatalának megkönnyítése érdekében minden iratanyagba betekintésre jogot ad. Az a feltételezés pedig, hogy az irat a hivatalból került ki - rossz feltételezés volt, e miatt az ügyet mielőbb el kellene felejteni. Talán nem kellene elfelejteni Mindez persze nem abból a szempontból érdemel ennyi szót, - bár természetesen ez sem közömbös - hogy milyen az együttműködés a bizottságok és a testület, az apparátus és a bizottságok, a képviselők és az apparátus között. Fontosabb abból a szempontból, hogy mikor, milyen ügyben ki rendelheti el a „titkosságot". Kik elől kell, s lehet egyáltalán titkosítani a közvéleményre is tartozó ügyek, döntések folyamatát. Még ez sem az a kérdés, ami tetten érhető ebben a történetben. Itt inkább az a lényeg, hogy kit érdekel itt egyáltalán a kultúra? A közművelődési alapszolgáltatás biztosan kötelessége a városnak. Igaz, mindegy milyen formában, de nem mindegy milyen áron! Ebben az esetben előfordulhat, hogy a testületre bízott városi költségvetésnek - ami persze szintén a polgárok pénze - olcsóbb a művelődési ház bérbeadása. A szolgáltatást igénybe vevőnek, vagyis a város polgárának, pedig lehet, hogy megfizethetelenül drága lesz. Mármint a színház- és hagversenyjegy ára. Ha lesznek előadások. Meg a kiállítás, az amtőrök próbái, a lelki tanácsadás, az előadások - ha egyáltalán lesz ilyesmi - egy kifejezetten nyereségorientált intézményben. Ihárosi Ibolya Még egyszer Petőfi A barguzini expedíció nem hozta meg az előre bejelentett sikert, a kiásott csontváz már csak azért sem lehet Petőfié, mert hajdanában nő volt. A szerencsétlen segesvári csata óta kutatók sora foglalkozott Petőfi eltűnésével, felvetések sora látott napvüágot, a Bach-kor- szak alatt ál-Petőfik lepték el az országot, elemezték Szendrey Júlia botrányos nyilatkozatát, amit házasságkötésekor tett, s végül el kellett fogadni a tényt, amit a gyér számú szemtanú erősített meg, hogy Petőfit menekülés közben ölték meg, s ma is tömegsírban nyugszik. Időnként kósza reménység kelt szárnyra, hogy mégis túlélte Segesvárt, fogolyként Oroszországba hurcolták, s ott halt meg. A reménynek nem volt alapja, de a köztudat nem tudott be- lenyugogni Petőfi halálába. Ez vezette Morvái Ferencet is Barguzinba. A vállalkozás eleve gyanús volt, de végtére nem egészen elképzelhetetlen, hogy Szibériában Petőfi nyomára bukkannak. Nem találtak semmit, amit el lehetett volna azzal intézni, hogy a szándék nemes volt, de a várt eredmény elmaradt. Nem ez történt. Morvái és csapata tovább erősködik, hogy a megtalált női csontváz igenis Petőfié, aki ebben kételkedik, az a pártállam ügynöke, ál tudós, ellensége a hazának és a tudománynak. Ez a hév nem rokonszenves, miként az sem, hogy most Kiszely István kötetbe gyűjtötte a Bargu- zin-dokumentumokat, Morvái pedig testes könyvben kiadta, ha jól tudom, azzal a céllal, hogy az iskolákban ingyért kapják meg a diákok, „mert őket tartom érettnek a józan ítéletre" - írja Kiszely. A kötet első része korrekt kronológia, kezdve egy 1846-os jelentéstől, Win- dischgrátz elfogató prancsá- tól Petőfi eltűnése irodalmának dátumain át, beleszőve az 1940-es hírhedt Svi- gel-féle hazugságokat is, a Morvái expedícióig. A kötet nagyobbik fele erről szól, s a csúcspont Kiszely rádiótávirata Barguzinból: Petőfit találtuk meg! A bizonyíték azonban szegényes, a rendellenesen nőtt bal szemfog vagy a test méreteinek hasonlósága önmagában nem meggyőző, s érthető a szakemberek kételkedése, majd elutasítása. Kiszely könyvében éles kommentárokkal kíséri az ellenvéleményeket, mindent etikátlannak tart, s hozzá nem értést emleget épp azokkal kapcsolatban, akik a téma jó ismerői. Megkapja a magáét az Akadémia is, „amely minden más kul- túrországban a tudományt és a kutatást van hivatva segíteni, nálunk saját kis presztízsét védi" - írja bevezetőjében Morvái Ferenc, hogy a többit ne is idézzük. A vitának is van etikája, de az, amivel a Mégis Petőfi? című könyvben találkozunk, még arroganciájában is nevetséges. Mert a „magát" „tudományosnak" nevező akadémia" (Kiszely kifejezése) bizonyos kérdésekben mégis csak illetékes, sőt sokkal ületékesebb, mint néhány alkalmi dilettáns, aki fölcsapott Petőfi-kutatónak. így végképp értelmetlen Kiszely jövendölése a fiatalokról, „meg fogják érni azt az időt, amikor e kérdést nem a hatalom szavával, hanem a tudomány bizonyosságával döntik el". A kérdés eldőlt, a barguzini legenda szétoszlott, a jövőtől nincs mit remélni. De még ha lenne is csekély lehetősége annak, hogy a barguzini sír Petőfit rejtette, a kötethez csatolt, Petőfinek tulajdonított versek, amiket oroszul írt, még a feltételezést is nevetségessé teszik. Igaz, Nehéz Mihály fordításai gyalázatosán rosszak, de a vers varázsa az ügyetlen átültetésen is érezhető lenne. De ki tételezné fel Petőfiről, hogy ilyent írt, mint A szökevény című vers, aminek egy strófáját idézem: Idővel megtért honába Idegenből már megrontottan, S unott lett népe világa Egyszerű léte zsibajában. Gyatra klapancia. Petőfi szerzőségére csak gondolni is kegyeletsértő. Csányi László Régi és új noteszlapok Repül az idő vasfoga V érszegény lábakon áll Magyarországon a karitatív tevékenység; kisgazda elemek (értsd, Lúdas Matyi) verték el a port (nem Döbrögi) Döbrentei uramon; azért sürgős nekünk minden, a rendszerváltással összefüggő dolgunk, mert - mint az a címben írva vagyon - repül az idő vasfoga és jaj annak, akit eltalál. Ha valaki, naív lélek azt hiszi, könnyekig nevettető diákviccekről, aranyköpésekről lesz szó, ki kell ábrándítsam. Aminek helye iskolapadból hangzóan az első tanodák megnyitása óta van, tanítók és tanítványok gyakran csikófi- cánkoláshoz hasonlatos derűjére, az folytatólagosan országunk dunaparti házának patkójában hangzik el magasan iskolázott honfiak és honleányok ajkáról. A tücsök és bogár kategóriába tartozó képviselői aranyköpéseket tulajdonképpen illő tisztelettel kéne hallgatnunk, de ez egyre nehezebben megy. Olykor nem is lehet teljes a siker, mert más, gondolják csak meg, mennyire más, ha a humorban tréfát nem ismerő Karinthy Frigyes fölvezetésében röhög az osztály. Az országnak még szórvány vihogásra sincs kedve indokolt dühbegurulá- sainak közepette. El vagyunk foglalva a túlélés megkövetelte erőfeszítésekkel, így eshet meg az, hogy üdítő, országos röhögés már akkor se támad, ha valamely „denyal- kamagyar vagyok" honatyánk a primaverát összekeveri a Rákóczi tér hirhedett kocsisorának Príma Veraként anyakönyvezett nevezetességével. Sajnos, e tekintetben óriásiak a lehetőségeink és még az sem ígér gyökeres javulást, ha a képünkben ofrszáglókat kötelezzük ama ősrégi és igazában a világ végezetéig érvényes szólás-mondás ezerszeres leírására, hogy aki nem tud arabusul, méltóztasson legalább magyarul beszélni, továbbá, ha valaki villogni szándékozik, tegye azt csak és kizárólag saját tollaival. Úgy biztonsá- gossabb. Még leírni is fájdalmas, hogy belpolitikánkban menynyi a viccnek is rossz megszólalás, a keresztbeverő nyilatkozat, indulatokat gerjesztő megnyilvánulás és másramu- togatás, amikor kiderül, hogy a lárma vak volt. Mint mondjuk az úgynevezett „vérdráma", ami nem úgy volt igaz, ahogyan „színpadra" állították miniszteri beintésre a népjólét rangosai. Nem tagadom, polgártársaimhoz hasonlóan engem is megrendített a produkció és ennek kapcsán főleg az, hogy az ágazat vezetőinek három év nem volt elegendő az ocsudásra. Várható volt pedig a vérellátás részleges befuccsolása (ha ugyan így lehet nevezni annak ismeretében, hogy senkit sem veszítettünk el a vér és vérkészítmények hiánya miatt!), hiszen már '89-90-ben lefele tendáló számok jelezték, hogy a főváros és a vidék viszonylatában mennyivel csökkent az életmentésre, gyógyításra leadott vérmennyiség. Ha emlékezetem nem csal, két és fél évvel ezelőtt írtam is erről, jelezve, hogy megjöhet a böjtje annak a merevségnek, amit az országos döntnökök a Magyar Vöröskereszttel szemben tanúsítanak inkább kis népfrontmozgalmat látva a szervezetben, mint a véradómozgalom szervezésének mindaddig sikeres letéteményesét. Még az is benne volt akkor ebben a pakliban - hiszen a bolsizás fénykorát éltük- hogy a kereszt mellől törölni kéne a vörös előnevet. Nem is nagyon juthatott éppen ezért idő és energia a már akkor előretekintő szakvélekedések összegezésére. Látnivaló volt pedig már 1990-ben, hogy a gazdasági átalakulás üzemek és ezek falakon belül működő szervezeteinek megszűnését hozza magával. Pirosra váltanak az addig zöld utak, mert az új tulajdonosok véradás címén nem fizetik dolgozóik, alkalmazottaik távollétét még ha olyan nemes, emberbaráti és hazafias érzülettől vezetve mennek is a véradásokra. Kiválóan rekonstruálhatóak a mai részleges csődelőzmények, így nem járnak messze az igazságtól azok, akik azt mondják, hogy a népjóléti miniszter vérdráma-indító ria- dóztatásának az volt a pánikkeltésre is alkalmas oka, hogy a jobb későn, mint soha jegyében elkészüljön végre a nemzeti vérkoncepció. Hogy a taktikailag tervezettnél rémítőbb volt a riadó hatása? Istenkém, ez legyen a legnagyobb gondunk, miután már túl vagyunk rajta. Fő, hogy kimondatott végre, aminek hamarabb kellett volna megtörténnie: meg kell változtatni az egész véradóhálózatot, költségvetési támogatással. Csak sejteném legalább, miért nem tud itt belül, a szívem mélyén csönd és békesség, tartós nyugalom támadni?! Istenemre, nem az zavar, hogy máris megszámlálhatatlanul sok „nemzeti" előjelű program, koncepció közepette élünk. Még csak az sem foglalkoztat különösebben, hogy mit gondol majd rólunk az utókor. Vélhetően még azt is, hogy realitásérzékünk, mértéktudásunk „vérszegény lábakon" állt. Az aggaszt valójában, ami kiszivárgott - mert mostanában a szivárogtatás a divat - a vérkoncepcióról. Hogy amit én, te, ő, mi, ti, ők donorokként ingyen adunk, adtok, adnak, azért pillanatnyüag az ország - így is mondhatjuk, nemzet - elsőszámú koldusának, a társadalombiztosításnak majd fizetnie kell. Azaz: vitám et sanquinem! Életünket és vérünket! Egymásért persze és nem azért a minisztériumért, amely már születése után sem sokkal megkapta a „rosszléti", közel sem kitüntető nevet. Igaztalanul? Ha így lenne, időben meg fogjuk szórni a bűnbánat hamujával üstökeinket. De ahogy így elnézzük a helyzetünket, ez nem egyhamar lesz, hamu pedig lenne bőven. Sok mindent égettünk már el, olyat is, ami szolgálhatna még. Hamuhintésig sajnos számos sokkterápiát kell meg- és túlélnünk, bizonnyal sokszor feszülnek ezt követően is pattanásig a húrok, mígnem az idő vasfogai lemondanak a repülésről és rászoknak a természetüknek megfelelőbb rágásra. A magam részéről persze, van egyéb okom is a csügge- désre. Az nevezetesen, hogy változik, vált hál' istennek a rendszer. M ert semmire nem szolgáltunk rá úgy, mint erre. Egy valami azonban nem változik. A minisztériumokban üldögélő, esetenként lázas nyüzsgésbe kezdő kis- és vezető hivatalnokok most is legalább annyira messze vannak a gyakorlattól, mint Makó Jeruzsálemtől. Mi más lenne a magyarázata annak, hogy kapkodásaikkal minket folyton a szólásmondásbeli Ber- nátra emlékeztetnek? László Ibolya
