Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
6 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. február 6. Európai jelentőségű fajok menedéke Tolna megye nappali lepkéi Interjú Fazekas Imre zoológussal Apatura metis - Magyar színjátszólepke A cikói nyugdíjas cipész Ha esetleg nem tudná a Kedves Olvasó, hogy az Apatura metis elterjedési területének legnyugatibb határa Tolna megye, akkor egy pillanatig se csüggedjen. Megtudhatja ugyanis ezt az információt a Tolna megye nappali lepkéi című könyvből, mely a szekszárdi Babits Mihály művelődési házban vásárolható meg. Nos, ezek után már nem lehet kétséges, hogy az Apatura metis egy lepkefajta, a kötet pedig az említett intézmény kiadványa. S talán az sem lehet vitás, hogy a hiánypótlónak bízvást nevezhető mű - mely a Babits-füzetek sorozatban immár a hetedik - nemcsak a természetkedvelők körében számíthat elsöprő sikerre. A tudományos igénynyel, színes és fekete-fehér fotókkal, térképekkel illusztrált, lexikonszerűen összeállított könyv Fazekas Imre munkája. A szerző egyébként ismert, rendszeresen publikáló zoológus, Baranya megyében, Komlón él és dolgozik, a helyi Természettudományi Gyűjtemény vezetője. — Talán szebbek a Tolna megyei lepkék, mint a baranyaiak? - kérdeztük Fazekas Imrét, akit telefonon kerestük meg otthonában. — Ezt már sokan megkérdezték tőlem, de én nem megyehatárokban, hanem természetföldrajzi régiókban gondolkodom - hangzott a válasz. — A növények és az állatok is csak az ökológiai, azaz a hő- mérsékleti, a vízrajzi és a növényzeti határokat tartják tiszteletben. — De a lepkékkel foglalkozó munkái közül az első feltérképezett terület Tolna megye... — Igen, a példát Németország jelentette számomra, ahol már előrehaladott a kisebb területek ilyen jellegű feldolgozása. Egyébként egész Európában terjed ez az irányzat, azaz az országon belüli régiók átkutatása. — Magyarországon volt már példa egyes megyék növény- vagy állatföldrajzi fel- térképezésére? — A Tolna megye nappali lepkéi tudomásom szerint országos viszonylatban is az első, ilyen vagy ehhez hasonló összefoglaló munka még nem jelent meg hazánkban. — Mikor kezdett el ezzel a témakörrel foglalkozni? — A hetvenes évek végén, tehát ez azt jelenti, hogy valamivel több, mit tíz év munkájának az eredménye olvasható a könyvben. Kezdetben a Kelet-Mecsek tájvédelmi körzetének Tolna megyei részével foglalkoztam, majd két év erejéig következett a gemenci erdő, ami a legjobban megkapott engem. Idővel azután a megye valamennyi tájegységét bejártam. — Találkozott-e olyan egyedülálló jelenséggel, vagy lepkefajjal, ami országszerte csak Tolna megyére jellemző? — Kiemelkedő értéket képvisel a magyar színjátszó lepke, az Apatura metis, ennek a rovarnak éppen Tolna megyében találhatók a fő élőhelyei. Az egyébként Ke- let-Ázsiából származó Apatura metis kizárólag a Duna-menti ártéri liget erdőkben lelhető fel, tehát nyugatabbra, például Somogy megyében egyetlenegy példánya sem található. Nemrég egy német kutatócsoport kért fel a színjátszó lepkével kapcsolatos adatok összegyűjtésére, ezt a lepkét ők is mint európai szenzációt vizsgálják. — A könyv a megye nappali lepkéit sorolja fel, s ez nyilván azt jelenti, hogy léteznek éjjeli lepkék is. — Természetesen, hiszen a nappali lepkék töredék arányt képviselnek az éjjeli lepkékhez képest. Azt lehet mondani, hogy a Tolna megyei fajok 80-90 százaléka éjszaka mozog. Ezek között van akkora is, mint a gombostű feje, s van közöttük tenyérnyi nagyságú is. — Némi lokálpatriotizmussal mondva: ez is azt bizonyítja, hogy a területileg a kisebbek közé tartozó Tolna megye milyen változatos élővilággal rendelkezik. — Európai jelentőségű fajok és populációk menedéke ma még Tolna megye. Sajnos az a baj, hogy az intenzív mezőgazdasági művelés következtében, a vizenyős területek lecsapolásával kezdenek megszűnni az élőhelyek. Az egymástól kényszerűen elszakadó populációk között nincs génkicserélődés. Ez elvezethet oda, hogy egyes helyeken véglegesen eltűnnek a veszélyeztetett fajok. — Van már esetleg erre is példa? — A boglárkálepkék és a szemeslepkék körében található négy-öt olyan faj, amelyik szerepel a kihalásra ítéltetett állatok névsorában, a magyarországi Vörös Könyvben. Ezen lepkék utolsó példányait ötven-hatvan évvel ezelőtt fogták Tolna megyében. Szeri Árpád Keresztes Márton nyugdíjas cipész még akkor került a lábbelik „birodalmába" amikor azokat kézi erővel készítették. — Hadikfalván születtem 1931-ben - kezdi a beszélgetést Marci bácsi. - Ott jártam 3 román osztályt, aztán 41-ben Teme- rinbe kellett menekülnünk, ahol szintén 3 osztályt végeztem el. — Hat elemivel a „tarsolyában" gondolnia kellett a hogyan továbbról... — így igaz. Temerinben, cipész inasnak jelentkeztem. A felvételkor füllentettem, hogy 30-as vagyok, máskülönben várhattam volna egy esztendőt... Elhitték, felvettek. Egyébként saját szándékomból választottam ezt a szakmát, nem szülői „nyomásra". Temerinben mindössze 8 hónapig lehettem, mert 44 őszén ismét menekülni kényszerültünk. Hangoson kötöttünk ki. Ez olyan tanyaszerű rész Tolna megyében, mégpedig Kaj- dacs melett. Kajdacson folytattam tovább az ismereteket, majd 46-ban Cikóra költöztünk. A „vörös" Varga bácsi lett a mesterem, de az utolsó két hónapot Bonyhádon, Balogh józsfnél töltöttem, s nála szabadultam 47-ben. Ö a mostani Présház Csárdával átellenben lakott. Négy mester oktatott, s mindegyikük tudott újat mutatni, ami hasznomra vált. — Gondolom, nem ment „simán" az elhelyezkedés? — Közel 2 évig néhány helyen mint segéd „feketén" dolgoztam. Előfordult, hogy „megcsíptek” és megbüntettek. 49 nyarán sikerült bekerülnöm Bonyhádon a cipőgyárba. — Nehéz volt átállni a gépi munkára? — Kezdetben furcsa, annak ellenére, hogy 6 hónapos átképzést kaptam. Idővel megszoktam, megszerettem olyannyira, hogy 42 és fél évet húztam le a gyárban egyhuzamban. Dolgoztam több munkafázisban. Például 30 évnél tovább végeztem a fára húzást, dolgoztam csoportvezetőként, az utolsó 5 esztendőben a szalagról „leesett" cipőket javítottam. Kihasználtam a lehetőséget s tíz évvel ezelőtt öreg fejjel elvégeztem a 8. osztályt itt helyben. Mindig szerettem a szakmámat, s a szakma szintén megbecsült, hisz a sztahanovista kitüntetéstől kezdve valamennyiben részesültem. A legnagyobb megtiszteltetés azonban az, amikor benézek a gyárba, mindjárt rohannak az egykori cimborák, munkatársak és érdeklődnek a napjaimról, hogylé- temről. — Kézi erővel tudna még cipót készíteni? — Aki jól elsajátította a fogásokat, az úgy van ezzel mint a kerékpározással ... Aztán „kapásból” sorolja: — Felcvikkolom a cipőnek valót, kézzel ráhúzom a rámát, a talpbélésbe muttot vágok, körbevarrom. Utána a rámát kihajtom a bőrrel együtt, az első sor közel kerül a másikhoz, mivel láncvarrást alkalmazok. A csikorgás gojzercipó „titka”: — Nekem mindegyik fontos. A műhelyemben a panglin (asztalon) sorakoznak a szerszámok: kalapács, rádli, ampasz, snittvas, kármentő, knájb (görbekés), az ovális üveg(cserép) - csiszolásra használom és a „kellékek": sarok, talp, spiccvas, különböző méretekben. Legújabban pedig a fémsarkak javításához szükséges csiszológép, fúrógép, satu, vagy a sarkaláshoz a prés. — Tudtommal ma is dolgozgat. — Végzek talpalást, egyaránt egészet és felet, sarkalást, vasalást, varrást, foltot is teszek csak kimondottan a szomszédoknak, barátoknak, rokonoknak és természetesen a család tagjainak pusztán kedvtelésből, talán megszállottságból. — Ha kiváltaná az ipart a község is Marci bácsi is jól járna. — Egyelőre nem váltom ki, de ki tudja mit hoz a jövő?! Hunyadi István Háromszor kifosztva A százesztendős laktanya (II.) A régi és a mai tüzérek tettei Egy épületegyüttes sorsát szeretném bemutatni. Amikor foglalkozni kezdtem a tolnai Bem laktanyával - melyben szovjet csapatok állomásoztak, aztán kivonultak azt gondoltam, egyedi esetre bukkantam. A csapat- kivonások során kiürített épületeket ugyanis, az őrzésükre rendelt magyar kiska- tonák tovább „ürítették", ami mozdítható volt (ajtók, bojlerek), azt eladták, ami nem (lépcsőházablakok, cserépkályhák), azt ripityára törték. De midőn mélyebbre ástam a múltban, kiderült, hogy megélt már ez az objektum hasonló fosztogatásokat. Kisérjük hát végig az eseményeket, napjainkig - a terjedelmi megszorítások miatt két részletre bontva! A jelenről, Keszthelyi Mártonnal és Karácsony Imrével Mint az ország annyi katonai objektuma, 1957 tavaszán a tolnai Bem laktanya is a szovjeteké lett. Megkezdődött a „jutányos" élelmiszer és energiaellátás, az engedély nélküli építkezések kora. Ezek a területek a térképeken fehér foltként szerepeltek, senki sem nézte, ellenőrizte, hogy mi történik a kerítéseken belül, nem csoda hát, hogy meglehetősen kusza tulajdonviszonyokat kellett bogozgat- niuk a kivonási egyezmény előkészítőinek. Melyek az eredeti magyar épületek, melyek a szovjet építésűek közül a legális illetve az illegális beruházások, stb. Tolnán egészségügyi és szállító egységek nyertek elhelyezést. Később pedig, a nyolcvanas évek elején, rengeteg földmunkával megépült a Déli Hadseregcsoport egyik üzemanyagbázisa. A harminc, talajba süllyesztett, ezer köbméteres tartály elhelyezésekor 22 ezer köbméter földet mozgattak meg. De tároltak kisebb (5-10 köbméteres) felszíni tartályokban is különféle kőolajszármazékokat. Az összes tárolótér 44 ezer köbméter volt. Volt, mert jópár mobüizálható tartályt eladtak a szovjetek, még a kivonulás előtt, maszek benzinkutasoknak. Kereskedtek ezen kívül szénnel, színes tévével, katonaruhával, gyári új, lezsírozott húsdarálóval, lepedővel és szuronnyal. De mindez semmi ahhoz képest, ami később következett... A város polgármestere, Keszthelyi Márton természetesen nyomon követte az eseményeket. A csapatkivonás két lépésben történt. Először az egészségügyiek és a szállítók távoztak, 1989-ben, majd az üzemanyagbázis őrző-védő-kezelő személyzete, 1991-ben. Amikor a laktanya felét kiürítették, fallal választották el a másik fertálytól, és átadták a magyaroknak. Annak a résznek az őrzésére Pécsről vezényeltek ide kiskatonákat. Ismét tüzérek, a Zrínyi Miklós tüzérdandár katonái kerültek az ódon falak közé. Botrányosan viselkedtek. Havonta érkezett a váltás, s mivel egy álló hónapig Tolnán kellett „dekkolniuk", kitombolták magukat. Még a kantin tetejéről a hullámlemezt is eladták. A szovjetek végleges távozása után az egész objektumot átvette a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet. A polgármester bemutatta a rongálást. Azon a térfélen, melyre a mieink „vigyáztak", egyetlen épen maradt ablakot sem sikerült találnunk, sőt a vékonyabb válaszfalakat is kirugdosták a karatés kedvű fiúk, a 23 épületben. A néhai kórházban éppúgy, mint a tiszti lakótelep többemeletes házaiban. * A szovjet csapatok kivonásával kapcsolatos alapegyezményt 1990 márciusában írta alá Sevarnadze, az akkori szovjet külügyminiszter, és magyar kollégája, Horn Gyula. Ebben, 10 cikkelyben, rögzítették a kivonulás ütemtervét, és különféle jogszabályok betartását írták elő. A környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésekről a 3. pont rendelkezett. E körül volt a későbbiek során a legnagyobb vita. A magyar követelések ugyanis ökológiai károkozás címen, 60,2 milliárd forintra rúgtak, a szovjetek viszont csupán 2,2 milliárdot ismertek el. Pedig az adatok nem has- raütés alapján születtek, hanem 1200 szakember mérte fel a környezeti károkat a 171 objektumcsoportnál, országszerte. A tolnai üzemanyag- bázisnál szerencsére csak a talaj felső rétegében találtak szénhidrogén-származékokat. Minderről sokat mond, de még többet tud Karácsony Imre mérnök-vezérőrnagy, aki kormánymeghatalma- zott-helyettesként, végig részt vett az egyeztető tárgyalásokon. Mi mivel állt szemben, mielőtt megszületett a „0" megoldás, mielőtt Borisz Jelcin orosz elnök és Antall József magyar miniszterelnök, 1992 novemberében, kézjegyével látta el az okmányokat, kölcsönösen lemondva a követelésekről? A magyar fél 80,2 milliárdos számlát nyújtott be (ökológiai kár, állagmegóvás elmulasztása, stb.), a kivonulók pedig 53,4 milliárd forint értékű beruházást hagytak itt. De mit kezdjünk az 1500, zömmel komfort nélküli lakással, a „pottyantós" vécékkel, a 7 visszaadott reptér kétméteres falvastagságú betonhangárjaival, a magyar szabvány előírásainak meg nem felelő üzemanyagbázisokkal? Vigyék el! így hangzottak az érvek, s az egyezkedést az ismert nullszaldós megállapodás zárta. A birodalom romjain Összedőlt egy világrend, összedőlt egy birodalom. Az utolsó idegen katona 1991. júniusában hagyta el Magyarországot. Más országokban még állomásoznak egy-két esztendeig. Nem várja őket tárt karokkal haza a haza. Ennyi ember elszállásolása szinte megoldhatatlan. (Ezért kért Jelcin a magyaroktól is segítséget a lakásépítéseikhez.) Kelet-Európából ezekben az esztendőkben több mint egy- millióan masíroznak kelet felé. Szemben a gazdasági menekültek nem sokkal kisebb áradatával. Magyarországról mintegy 45 ezer katona vonult ki, családtagokkal együtt lehettek vagy 100 ezren. A szövetségbe forrt, szabad köztársaságokból jöttek, és a széthulló Unióba, a szabadságukért, függetlenségükért, elszakadásukért küzdő, majd belső bajaikkal szembesülő népek közé tértek vissza. Közel 200 repülőgépet, 310 ezer tonna anyagi eszközt szállítottak el. Mi maradt utánuk? Lepusztult régi, és kétes értékű „új" létesítmények. Tolnán, előbbi csoportba az öreg tüzérlaktanya, utóbbiba az üzemanyagbázis tartozik. Külön is választotta őket a kincstári vagyonkezelő, amikor piacra dobta. Tavaly májusban két árverést tartottak Pesten. A kaszárnyát, a hozzá tartozó lő- térrel és lakóteleppel 300 millióért, a bázist 150-ért kínálták. Felutazott egy önkormányzati küldöttség is a licitálásra, inkább tapogatódzni, mint vásárolni, hisz az országok közötti megállapodás akkor még a Holdban volt, s remélni lehetett, hogy később esetleg olcsóbban is adhatják ... Ezek az árverések érdeklődés hiányában meghiúsultak, de mindenki tudta, hogy a színfalak mögött nagyban folyik az alku. (Csakúgy, mint jó egy évvel korábban a tartályok tartalmáról, a megmaradt fékolajról, üzemanyagról, repülőbenzinről, mely végül úgy került Százhalombattára, hogy egy pesti cég, ecuadori közvetítéssel megvette Svájcban - papíron. Mert a valóságban, e manőverek idején, végig a tolnai tartályokban lötyögött a több tízezer köbméter gyúlékony nafta.) A „0" megoldás aláírását követően, érdekes módon, egy héten belül elkelt az ország mind a hat volt szovjet üzemanyagbázisa. Olyan ez, mint a privatizáció: a javát hamar kimazsolázzák, a salak megmarad az enyészetnek. A tolnai telephelyet egy kaposvári kft. vette meg, 100 millióért. Még egy értékesíthető darabja van az objektumnak: a 40 lakásos, alig komfortos tiszti ház. Az ön- kormányzat most erről egyezkedik a vagyonkezelővel. A szovjet építésű épületek közül több nem rúghat labdába, valószínűleg lebontásra ítéltetnek. A magyar építésűek közül már kettőt ingyen visszakaptak, oktatási célra, de mindet nem kérhetik iskolának, s ha gazdasági célú hasznosításra igénylik, arról „tárgyalni kell". Meg arról is, hogy ki fizeti az őrzést. Mert a szovjet és magyar katonák távozása után a kincstári vagyonkezelő egy kft-t bízott meg ezzel a munkával. Az őrök lelkiismeretesebbek az idevezényelt pécsieknél, mert zömmel helybeliek. Nyugdíjas tisztek, gázsprével, gumibottal, kutyával. Viszonylag jól keresnek, 15-20 ezret havonta, de ezt a kiadását biztosan hevasalja a vagyonkezelő az új tulajon. Mindenesetre a lakatlan épületek tovább romlanak. Jónéhányuknak ez már a negyedik olyan tele, melyen nem duruzsol kályha a falai között. Egy birodalom, egy világrend összedőlt. S ahhoz, hogy romjain valami új szülessen, bizony idő kell. Most ezt az időt éljük. Wessely Gábor Fotó: Gottvald Károly A dolgozat a Soros Alapítvány támogatásával készült. Ilyen a mai „zárt világ"
