Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
1993. február 6. HÉT VÉGI MAGAZIN. KÉPÚJSÁG 5 Kul(tor)túra Szekszárdon Meglehetősen nagy port vert föl a legutóbbi önkormányzati ülésen a szekszárdi Babits művelődési ház ügye. A testületnek arról kellett döntenie, mit kezd Dránovits István ajánlatával, aki vállalkozói formában működtetné az intézményt. A testületi ülésen a képviselők megkapták a művelődési ház dolgozóinak levelét, amelyben kétségüket fejezték ki a vállalkozói üzemeltetéssel kapcsolatban. Döntés az ülésen nem született, csupán arról, hogy az önkormányzat óhajtja-e vállalkozói formában működtetni a házat, függetlenül a vállalkozó személyétől. Az ügynek máris van „folyománya": az etikai bizottság meg fogja vizsgálni, kinek a hibájából került ki a vállalkozó kérése szerint bizalmas iratként kezelendő - a művelődési bizottság tagjaihoz eljuttatott - anyagból információ. Az eddig történtekről az intézmény igazgatóját, a vállalkozót és a művelődési bizottság elnökét - aki egyben a város polgármestere - kérdeztük. Bonfig Ágnes, a művelődési ház igazgatója hogyan értesült az esetleges változásról? — Január 19-én a polgármester úr meglátogatott és közölte velem, hogy van egy ajánlata a művelődési ház vállalkozói üzemeltetésére, és ez a dolog napirendre fog kerülni a 28-i testületi ülésen. Érdemben azonban nem tárgyaltunk a kérdésről. Még aznap délután - mert ez a dolgozókat érinti - tájékoztattam erről a szakszervezeti titkárt. Az intézményben a KKDSZ 98 százalékos szervezettséggel működik. — Mondana néhány sarokszámot az intézmény tavalyi gazdálkodásából? — Tavaly a költségek kisebb része származott önkormányzati illetve cél- támogatásból, ez 15 millió forint volt. A bevételek nagyobb részét magunk termeltük meg: 16 milliót tesz ki a látogatók befizetése, és 8,8 milliót nyertünk alapítványi pályázatokon. Ez országos összehasonlításban is jó aránynak minősül — Mennyi szerepelt a '93-as évi tervezetben? — Az önkormányzat - megítélésem szerint nagyon helyesen - ettől az évtől kezdődően változtatott a finanszírozási redszeren. Ennek lényege, hogy a nálunk működő csoportok váljanak önálló jogi személlyé, és közvetlenül ők kapják meg a támogatást. Azt, hogy az intézményünk is mennyire így gondolkodott, azt az is bizonyítja, hogy néhány klub - például a nyugdíjas - kivételével a táncs- csoportok, a természetvédők, a néptáncosok önálló egyesületként, alapítványként stb. működnek, s így quázi szerződéses viszonyba kerülnek a művelődési házzal. Az önkormányzat, felismerve ennek nagyszerűségét, '93-ban úgy döntött, hogy szétválasztja ezen közösségek finanszírozását. Ebből következően csökkentette a ház közvetlen támogatását - körülbelül hárommillió forinttal. Mi, mennyire kemény? Ebből következik, hogy például a népművelő bérét, a színházi előadás költségeit - és sorolhatnám, mi mindent - saját magának kell előteremtenie a háznak, tehát, ha úgy tetszik, ez legalább olyan kemény feltétel, mint a magán- vállalkozó ajánlata. A ház az önkormányzattól 9,1 millió forintot kap, a többit üzleti alapon kell megszereznie. Ami pedig a továbbiakat illeti: az önkormányzat szabadon dönt arról, hogy milyen gazdasági formában kívánja működtetni a művelődési házat. Egy biztos: nem lehet a magánvállalkozót veszteséges tevékenységre kötelezni, továbbá nem kényszeríthető keresztfinanszírozásra, tehát arra, hogy a nyereséges tevékenységből támogassa a veszteségeset. Ő dönthet úgy, hogy ezt megteszi, köthet is ilyen szerződést, de ez felbontható bármikor azon a címen, hogy ő erre nem kötelezhető. — A művelődési ház vezetője szerint nem hanyatlik a ház, és ezt látszik alátámasztani az intézmény dolgozóinak levele, melyet a városi képviselőkhöz intéztek - vetem fel Dránovits Istvánnak. Ha tudnám, sem mondanám meg — Én nem a művelődési háznak tettem ajánlatot, hanem Szekszárd ön- kormányzatának - mondja a vállalkozó - mégpedig arra, hogy lényegesen kevesebb támogatás fejében, mint amit a művelődési ház apparátusa és vezetői erre az évre kértek, vállalom a művelődési ház működtetését. A több hónapja tartó tárgyalási folyamat különböző fázisaiban tettem le különböző írásos anyagokat a bizottság asztalára, ugyanis egy megállapodás nem úgy születik, hogy az ember reggel nyolckor bemegy a „házba" és kilenckor kijön a megállapodással... Egy ilyen váltást nehéz megcsinálni, főleg egy ilyen városban, ahol azonnal azt kezdik el kutatni, hogy ki kinek az ellensége. Én senkinek nem vagyok az ellensége, tehát engem különösképpen nem érdekel a művelődési ház véleménye a saját munkájáról, sem a dolgozók, különböző, egymást rémítő meséi. Ez nem az én problémám, ez egy belső probléma, amit belülről kell kezelni. Én Szekszárd város polgáraként tettem ajánlatot, és ebből a szempontból érdekel engem ez az egész történet. Nem a művelődési ház ellenében, hanem azért tettem egy ajánlatot, hogy a felszabaduló pénzeket az önkormányzat a kulturális bizottságon keresztül juttassa vissza a szekszárdi kulturális élet támogatására. Tehát nincs mi ellen küzdeni, ezt üzenem mindazoknak, akik elkezdték a szablyát villogtatni. Én azt gondolom, hogy az önkormányzatnak el kell döntenie, hogy az ajánlatom mennyit ér. Ennyiről van szó és nem többről. — Anélkül, hogy üzleti titkokat feszegetnék... Amennyire én tudom, a kultúra mindenütt a világon falja a pénzt. Hogyan képzeli mégis azt, hogy gazdaságosabban tudja működtetni a házat? — Ez a támogatás, amit a ház kap, relatíve nem olyan sok pénz. Az biztos, hogy az intézmény kapcsolati rendszerét kellene áttekinteni. Sok a költségigényes megoldás. Hogy melyek ezek, nem tudom, de ha tudnám, sem mondanám meg, ugyanis ennek ebben a pillanatban még semmi értelme. Én egyelőre válaszra várok. Uccu neki, rajta — Válasz első körben azért született. Az önkormányzat megvizsgálja, hogy akarja-e vállalkozói formában működtetni a művelődési házat. — Most ez a döntés?, akkor uccu neki, rajta! Arról még korai lenne beszélni, hogy én hogyan gondolom a ház működését, ha megkapom. Nem kombinálni kellene, hanem olvasni. Én úgy éreztem, hogy Szekszárd város szorult helyzetben van: kevesebb pénze van, mint amennyit szeretne. Én azért tettem meg az ajánlatomat, mert úgy éreztem, hogy tudok egy olcsóbb megoldást, mégpedig úgy, hogy közben a ház ne működjön rosszabbul, mint eddig. Itt nem arról van szó, hogy elviszem a házat és abból fogok meggazdagodni. Tudom, hogy ez nem lehetséges. Nem az a kérdés, hogy hány embert akarok elküldeni és hányat akarok a helyére felvenni, hanem az volt a fő irány a tárgyalás eddigi menetében, hogy az elvárások és az általam teljesíthető szintek egyeztethetőek-e. Tehát a megállapodás egy hosszú folyamat eredménye lesz. A megoldás az lenne, hogy találjunk ki egy működőképes konstrukciót. Ami pedig a művelődési ház levelét illeti, én komolytalannak tartom. — Miért? — Nincs értelme. Nekiállni prok- lamációkat szerkeszteni egy testület elé... — Nem arról van szó, hogy a jelenleg a művelődési házban dolgozók, és Ön is egyaránt próbálják bebizonyítani, hogy alkalmasak a feladatra? A kultúra nem elemi jog — Ez egy etikai probléma. A tárgyalási szakban, ha elérünk egy olyan pontra, akkor nagyon szívesen veszem, ha a művelődési ház megnyilvánul, mert én szeretném ezt a váltást úgy megcsinálni, hogy az ott dolgozók érdekei a legkevésbé sérüljenek. Azért tartom aggályosnak az ilyen jellegű levelezést, mert ez egy olyan hangulatot szül, mintha a benti apparátusnak tőlem tartania kellene. Nem hiszem, hogy tőlem kellene félteni Szekszárd kulturális életét. Azt azért tudomásul kell venni, hogy a kultúra ugyanúgy nem elemi jog, mint a kenyér. Ahogy a boltban sem adnak ingyen kenyeret, ugyanúgy nem adnak egy egyesületnek - ha arra alkalmatlan - semmit, és adnak egy másiknak, amelyik erre alkalmas. Egy piaci helyzet áll tehát elő és az én ajánlatom arról szólt, hogy a város lehetőleg minél több pénzt tudjon felszabadítani arra a célra, hogy közvetlenül a bizottságon keresztül finanszírozza a különféle csoportokat. — Nem kellett volna a dolgozókat korábban beavatni? — Éppen az ott dolgozók érdekében kerülhetett csak most nyilvánosságra az ajánlat. Én mindenképpen meg akarom a dolgozókat keresni, de csak akkor lesz miről tárgyalnunk egymással, ha az önkormányzattól végleges választ kaptam. Ami ott van, az marad is — Kocsis Imre Antal polgármester, a kulturális bizottság vezetője hogy foglalná össze a helyzetet? — A kérdés az volt, hogy megvizsgáljuk-e egy vállalkozónak az ötletét, vagy sem. Az a válasz született, hogy nem. — Ezek után hogyan tovább ? - Kis Pál István, a kulturális bizottság szakértője azt mondta, hogy nem tudja értelmezni a feladatot a vállalkozó konkrét ismerete nélkül. Ezután a testület úgy döntött, hogy létrehoz egy független bizottságot, amely megvizsgálja annak lehetőségét, hogy a művelődési házat célszerű-e vállalkozói formában működtetni. Ki lesz ebben a bizottságban? — A művelődési bizottság felkér majd külső szakértőket, - mondja a polgármester - megvizsgálandó, hogy egy művelődési ház hogyan működhet: közművelődési munkája, milyen tevékenység végzése mellett nem csorbul majd, s hogyan lehet vállalkozói formában működtetni a házat. Célszerű lenne nem szekszárdi szakembereket felkérni a bizottságba, hiszen a közművelődés berkeiben dolgozók valamilyen szempontból már kapcsolatba kerültek egymással és a kapcsolatrendszerükre nem a pozitív jelző a jellemző. — Ami a továbbiakat illeti: június 30-án lejár a mostani igazgató mandátuma. Áz állást meg kell hirdetni, függetlenül attól, hogy milyen formában működik a ház. Vélhetően a mostani bizonytalanság nincs jó hatással az ott dolgozókra. — A februári ülésen az ügyet le kell zárni, mégpedig véglegesen. A pályázatot mindenféleképpen ki kell írni a közalkalmazotti törvény végrehajtási rendelete alapján. — Kell funkcióváltásra számítani vállalkozói működtetés esetén? — Erre nem szabad számítani. Ennek az intézménynek továbbra is ugyanaz lesz a funkciója, mint eddig. Nyilván, vállalkozói formában másként működne, mint ma, ám a jelenleg a házban meglévő tevékenységi formáknak ott kell maradniuk. Hangyái János Fekete trikolor Lassan becsmérlő jelzővé válik a nemzeti, és a nemzetietlen kifejezés. Mintha az ember egyetlen minőségjelzője már csak az lehetne, hogy nemzeti vagy éppen nemzetietlen. Ez utóbbival még az is a gond, hogy az értelme még az előbbi - megzavart tartalmú - fogalomnál is homályosabb. Ki a nemzetietlen? Aki azt vallja, hogy ő először ember, aztán férfi, vagy nő, s csak harmadszorra magyar? Vagy az, aki úgy gondolja, hogy fontosabb tulajdonsága a jósága, a türelme, a szorgalma - vagy mindezek hiánya, - mint hogy mi a véleménye az éppen aktuális pártok éppen aktuális politikai nézeteiről, és" nem hajlandó önmagát e séma szerint kategorizálni. Hogy ne lenne magyar, nemzeti, az aki ezen a nyelven ír, olvas, beszél és álmodik, még akkor is, ha egyébként meg van róla győződve, hogy csak az egységes Európa segítheti ki népeit, nemzeteit, és államait a gazdasági és más válságokból. Az a magyar, aki tudja, hogy a hajnal nem reped, hanem hasad, akinek nem kell elmagyarázni, hogy mi a különbség a letartóztatás és feltartóztatás között, aki érzi a különbséget a szakadatlanul, a lankadatlanul és a rendületlenül szavak között. Ehhez nem kell kokárda, Bocskai-mente, ár- valányhaj és melldöngető hazafiság. Az ilyesmit nem kívül a ruháján hordja az ember. Egészen másutt, és nem is használja hivatkozási alapnak. Bármily meglepő, az ilyesmi még csak a bőrszíntől sem függ. Valahol olvastam egy tizennégy éves kisfiú - hibátlan magyarsággal megírt - tanácskérő levelét. Apját soha nem látta, anyja a kórházban felejtette. Magyarországot tizennégy éves koráig nem hagyta el, mégis attól félt, hogy nem kap személyi igazolványt, sőt, még az országból is ki fogják rakni, ha kiderül a hatóságok előtt, hogy a bőre színe fekete. Ihárosi Régi és új noteszlapok Banános pörkölt, tartós nokedli E gyik nagy példányszámú lapunk szombatonként szatirikus melléklappal ajándékozza meg olvasóit. Miután egyre kevesebb okunk adódik a szívből fakadó derűre, kíváncsian várom a záruló hetek görbetükrét és elárulom, hogy szólóban is hahotázom néha nagyokat. Ha másért nem, hát azért, mert - lévén vizuális típusú halandó - a melléklapban lapozgatva elképzelem aktuálisan célbavett nagyjaink arcát, hiszen betűben, képben, rajzban majd mindig az kap telitalálatot, ami az átlagpolgár közérzetét naponta távolítja nem csak a jótól, esetenként a még elviselhetőtől is mélyebbre. Ha léteznének már nálunk felségsértési perek, a szatirizálók mindegyike rács mögött csücsülne kenyéren és vízen. Mi viszont szegényebbek lennénk egy akárhogyan is, de életre, túlélésre animáló, serkentő sajtótermékkel, mely eként a hivatalostól szabadszájúságával eltérő küldetést teljesít. Mondom is mindjárt, miért. Ha igaz, amit Illyés Gyula állít, nevezetesen, hogy tetézi, ki elhallgatja a bajt, az, aki képes a bajokat úgy megmutatni, hogy kinevetteti ezeket velünk, közös jótevőnk. Feszültségeinket vezeti le, földeli el, értelmünket, életkedvünket aktivizálja. Ráadásul egy húron pendülésre serkent, tehát társadalmi szerepe van. De hát... Ez itt nem a reklám helye, azért is nem írom le a lapgazda nevét. Bár iránta érzett hálámnak örökre szólónak kellene lennie. Minap ugyanis neki köszönhetően határoztam el, hogy rá se rántva arra a szakácskönyv dömpingre, ami az elmúlt években szakadt ránk és a jelek szerint még ma is felfutóban van, magam is szakács- könyv írásba kezdek. S közel sem azért, hogy bevonulhassak a hazai gasztronómia szép számú nagyjainak Panteonjába. Van is eszembe olyasmire vetemedni, ami eredményeivel a Panteon küszöbéig se juttatna! Nem, nem. Azoknak szeretnék a dicsfényről eleve lemondva segíteni, akikre közviszonyaink miatt századok távolából is áll a hordólakó filozófus, Dioge- nész bölcselme. Mikoron a lakóhordó szájához állva azt kérdezte volt egy ágrólszakadt az ógörög mestertől, hogy ő meg ugyan mikor ebédeljen, a bölcs úgy felelt, hogy; „Ha gazdag vagy, akkor, amikor akarsz, ha pedig szegény, akkor, amikor tudsz." Mi köze a bevezetőben emlegetett melléklapnak szakácskönyv írói ambícióimhoz? Igen sok. Ebben olvashattam, olvashatunk ugyanis időnként olyan recepteket, melyek nem így kezdődnek: végy másfélkiló borjúhúst, fél kiló libamájat, stb., hanem pénztárcáinkhoz illőbben, úgy, hogy ha nem is lakunk jól a szenzációs receptek nyomán készített ételekkel, legalább nevetünk, vihogunk, röhögünk - ki-ki étvágyának, illetve habitusának megfelelően. Legyen szabad egyet közreadni itt, a példa okán. Azt mondja: FARSANGI FÁNK. Készíthetjük juharból, tölgyből, vagy gesztenyéből. Ha kiválasztottuk, lássunk neki. Lehet kézi, vagy gépi fűrésszel is, de vigyázzunk! Ha dől a fa, ugorjunk egy nagyot, így bizonyára túléljük a dolgot, és máris kész a farsangi fánk. Vigyázzunk, ha nagyon hideg, odafagy a nyelvünk. Nos, ehhez hasonló receptekre gondolok én is, amennyiben a magyaros ételek elkészítéséhez ismert és a százéveken át bevált zöldség- és főzeléknövényeink helyett a déligyümölcsök alkalmazását óhajtom ajánlani, lévén ezek a hazai még nem piacgazdaság epét fakasztó áldásaként olcsóbbak. Ha arra gondolok, hogy zsenge gyermekkoromban milyen heves útálat töltött el a sárgarépafőzelék iránt, s arra, hogy egy alkalommal hatalmas fülest kaptam édesanyámtól, amikor azt találtam mondani, hogy ne piszkolja be a húst kelkáposzta főzelékkel, némi elégtétellel fogom megalkotni a rántva, sütve, főzve, abálva készíthető ételek receptjét. Ohne sárga- répa-tök-bab- és kelkáposzta főzelékek! S elárulom, főművemnek azt a marhapörköltet szánom, ami nem vöröshagymával, hanem pirított banánnal készült. Kiszivárogtatásra érdemes az a tervem is, hogy első remekléseimet annak a miniszterünknek az asztalára szánom, de azon melegiben, aki fur- ton-furt csak fumigálja, böcs- möli a nyilvánosság előtt minisztertársainak tevékenységét mondván, hogy nélkülözik a kellő szakértemet. Hogy az az igazi, amit ő csinál kül- és belgazdaság címén, az összes többi csak egy nagy smafu. Különben délszaki pörökölt költeményemet liszt helyett - ez a kiadósabb, laktatóbb, s mindezek mellett még többször is tálalható - gipszből kevert galuskával, mellé pedig savanyú pofával tálaltatom. Viszont, ha szívemben föltámadna addig iránta is a felebaráti szeretet, csak a nagyobb bajok elkerülése végett mellékelek egy kupica ricinust is. Ne tessék most azt mondani, hogy gonoszko- dóbb vagyok a legfeketébb lelkű ördögnél. Az a vakmerő remény fűt, hogy néhány tanétkezés után a hazai piacok normalizálására is időt, energiát szán a miniszter úr zsenialitásának buzgó bizonygatása mellett és teret nyit annak az importnak, mely a várakozások szerint talpára állíthatja a piacot és árviszonyainkat egészen addig, amíg Eldorádóba érkezvén a déligyümölcsök is a szigorúan vett népélelmezési cikkek közé sorolnak. Volt már példa arra a közelmúlt években, hogy a bolgár paradicsom bejött a kereskedelembe 80-100 forintos kilónkénti áron, far- Jcasszemet nézni a hazai paradicsom 300-400 forintos árával. Jól emlékezhetünk még erre, hiszen nyomban védővámokért sikoltoztak és ígértek tüntetést azok, akiket a gyors tolla- sodás lehetősége elvakított és azt hitték (hiszik ma is), hogy rájuk nézve semmi jelentősége a fizetőképesség megfogyatkozásának. Most, egy darab hazai, fólia alatt termelt, küllemét tekintve elég gyöszös paprikának 40 forint az ára, de belbecsének értéke - mármint az íze - tizet sem ér. A Spanyolországból behozott első osztályú paprika - aminek még a csu- mája is élvezhető - darabonként 60-70 forint, de két és félszerese az itthon termettnek. S lám, megéri importőrnek, kereskedőnek, még a viszonteladónak is a forgalmazása, bár a pénztárcák teljesítőképességéhez viszonyítva igen drága. T alán elkalandoztam, de szolgáljon mentségemre, hogy itt fölhasznált eszközeimet szentesíti a cél. Semmi egyebet nem akartam, mint beharangozni, hogy jön, jön, jön, a csuda tudja hányadikként a szakácskönyvem! Előtte már csak akkor jelentkezem egy hirdetéssel, amikor magas fizetés + veszélyességi pótlék ellenében ételkóstolókat keresek. László Ibolya
