Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. február 27. Dédapáink víg kedélye Néha, nem is tudom, miért, de ismerősnek látszanak ré- gesrég játszódott események, ismerősen csengenek rég elhangzott szavak. Ilyen például az 1889-es évből a következő parlamenti jelenet, amely kerek 13 hónappal Tisza Kálmán miniszterelnök távozása előtt játszódott le. Február 14-én valami ártatlan ügyben szólalt föl Tisza: „Sajnálom, ha nem hiszik, mi az igazságnak teljesen megfelel. (Polónyi közbeszól: Megszoktuk már önnek nem hinni! A jobboldalról erősen rázúgnak.) Sérelem lehetne abban, ha a korona (Az uralkodó) bizalmat fejezne ki olyan kormány iránt, mely a nemzet többségét nem bírja. (Helyeslés jobbról.) De az nem tagadható, hogy a mai kormány bírja ama többség bizalmát, mely egyedül jogosult a nemzet érzületét kijelenteni". Tisza azonban - nem először és nem utoljára - a vita kereszttüzébe került, mai fogalmaink szerint bőven beleférnek a becsületsértés kategóriájába az ellene tett kijelentések, enyhébben „Bach-hu- szárnak" és „veszett cinegének" nevezték, mígnem öt nap múlva a kormánypárton belüli helyzetre utalt Hegedűs Sándor, amikor az ő elégedetlenségüket így jellemezte: „Elképzelhető, mily hatást tesz ez egy ilyen pártra, mely a politika fő irányaiban egyetért vezérével. Eszembe jut az adoma, midőn az anya kiosztja a kenyeret iskolából hazatért gyermekei közt s egyik fölkiált: — Kié ez a rettenetes nagy darab kenyér? - A tied. - Hát csak ilyen keveset kapok?". Bizony, talán ma is születhetett volna ez a történet, akárcsak az Üstökös 1860. február 4-i humora. Egy öregurat a doktor diétával és a bortól való három hónapi eltiltással kigyógyít süketségéből. „Ekkor találkozik vele az orvos és azt kérdi tőle: - Nos barátom, hát hall-e már jól? - Jól hallani jól hallanék, csak semmi jót nem hallok, a mostani újságokért nem igen érdemes az embernek magát elfogni három hóig a boritaltól..." Harminchárom év múlva, a Tolna vármegye 1893. február 12-i számában más elégedetlenség miatt kényszerült válaszra a szerkesztő. Ingerült olvasói levélben kérdezték, „miért táncol a fiatalság a ci- gány(zenekar) előtt összezsúfolva?" A terjedelmes felelet így végződik: „Mondják, hogy bizonyos vidéken egy előkelő úrnő hozta be divatba, aki beleszédült a cigányprímás bogár szemeibe ... Hogyan lehetne a bajon segíteni? Hát csak úgy, hogy a leányos szülék parancsoljanak rá leányaikra, s tiltsák meg nekik az olyan gavallérokkal való táncolást, akik egy idétlen divat színe alatt bújkálni akarnak az ellenőrző tekintetek elől, mert nem képesek csinosan táncolni. Hogy az a zöcskölődés, amit összegomolyodott táncospárok egymás lökdösése közben átszenvednek, rosz- . szabb a káposzta taposásnál, s ízléstelen, akár a medve tánc, ebben a kérdezővel egyetértünk. Aki széles jó kedvében táncol, annak nem elég egy szöglet, mint a póknak ..." Volt azonban ekkoriban igazi szenzáció is: ugyancsak száz éve, de mindössze három nappal később kezdte meg működését a telefonhírmondó. A korabeli Vasárnapi Újság szerint „A Telefon Hírmondó reporterei ott állnak reggeltől estig a beszélő készülék előtt, és felváltva mondják el a híreket az összes előfizetőknek. Ezért azonban nem kell az előfizetőknek Tisza Kálmánt elviszi az ördög - korabeli karikatúra folyvást hallgatózni, mert elmondják ugyanazon dolgokat többször, s bizonyos idő múlva kezdődik az újabb kia- dás(!). A Telefon Híradó értesítést ád minden eseményről, helybeli hírekről, országgyűlésről, színházról, külföldről, sőt hirdetéseket is közöl hallgatóival, meghatározott órában pedig regényolvasás van. A vállalatot J. Virág Béla hírlapíró léptette életbe". Elmondják még a ma háttérrádiózásnak nevezett jelenséget, felsorolnak több előnyt, de nem ez az igazi szenzáció, hanem az, hogy szó sem esik a szervezési és működési szabályzatról, azt sem tudhatjuk meg, ki az akkori rádió elnöke, mégis minden megy a maga útján ... Éppen úgy, ahogy 15 év múlva az a 200 tagú Tolna megyei küldöttség, amely 40 kilométer sebességű gyorsvonatért esedezett a miniszternél - persze hiába. Igaz, majdnem csak 199 tagúra apadt a delegáció, mert a Közérdek 1908. február 22-i száma szerint (baj nem igen származott az úton, legfeljebb az, hogy a nagykaj- dacsi bíró Kelenföldön lemaradt a vonatról, ami ránézve azért volt különösen kellemetlen, mert a budapesti rokona címét a jegyző úrnál felejtette. Egészséges észjárású magyar ember azonban Kamcsatkán is feltalálja magát, a bíró úr még aznap este jelentkezett a Hungáriában, mert hát ő 10 órára van ide hívatva. Igaz, hogy a meghívó csak másnap délelőtt 10 órára szólt, de fő a pontosság!" Ot év múlva a szekszárdiak örülhettek, ha ugyan örültek két helyi különlegességnek, amely a Tolna vármegye és a Közérdek 1913. március 3-i számában mesélte el, mi történt két Feketével az előző hónap végén. Az egyik, Mihály, aki 74 évesen vette el 73 éves sógorasszonyát, a másik János, aki Ferenc Józsefnek írt, „felkéri őt az öregebb magyarok nevében, hogy a 40-50 éves embereket is vonultassa be, legalább 3 napi fegyverforgatásra ..., mink tolnamegyeiek több százan hajlandók vagyunk királyunkért, hazánkért és családunkért halálig harcolni". Mi tagadás, Ferenc József hamar megfogadta ajánlatát... Pedig Fekete gyermekkorában, 1861. február 23-án az Üstökös azt állította: „Már a gyermekek is politikusok". A lurkók cseresznyét ettek, de csak egy részének tették magját a tál szélére, a többit magostul nyelték. A kérdésre, miért tesznek így, az egyik azt válaszolta: - Mert ha minden magot ide a tányérra tennénk, anyánk megneheztelne, hogy sokat ettünk .. . Dr. Töttős Gábor írás közben (Itt élned kell) Azt mondja egyik kortársam, ha húsz évvel fiatalabb lenne, nekivágna a nagyvilágnak. Ugyanezt mondta a minap egy rádióinterjúban egyik Kossuth-díjas írónk is. Valószínűleg egyiknek sincs rá bizonyítható oka, túlélték az egymást váltó rendszereket, s mégis itthon maradtak, pedig akkor még tárt karokkal fogadták volna őket Nyugaton, mert a szabadságot választották. Nem azt sajnálják, hogy akkor nem mentek el, hanem azt, hogy most már ma- radniok kell. Nem tudom, mennyi bennük a múló keserűség, a jövőtől való félelem, s azt sem tudom, komolyan gondolják-e. Valószínűleg ők sem tudják. A politika elárulta a jelent? Könnyű azt mondani, miként sokan vélekednek, hogy a más véleményt vallók árulják el a politikát. Aki belebonyolódik a vitába, maga is színt vall, pedig a haza egységes fogalom, az állampolgári jog mindenkit megillet, s azt sem érdemes firtatni, hogy hazánk a legszebb ország, ahogyan Petőfi hitte. Aki pedig elhagyja, a legnehezebb poggyászt veszi vállára, mert a honvágy mindenhová elkíséri. Szívet cseréljen, ki hazát cserél? Ez sem olyan egyszerű. Az emigráció újkori jelenség, s csak a kis nemzetekre jellemző. Saint-Evremond, a kitűnő XVII. századi francia író, tartva Maza- rin bíboros személyes bosszújától, átköltözött Angliába, s ott is maradt élete végéig. Nem volt emigráns, ahogy Descartes sem vagy később Voltaire, aki látva, hogy otthon kitisztult a légkör, visszahajózott Párizsba. Az emigráns szívében a neheztelés él, nem tud megbocsátani, mert ő az üldözött, neve a prostituáltak között szerepel, távollétében esetleg jelképesen fel is akasztják, ami Ferenc Józsefnek volt kedves szokása. Nálunk Világos után indult el az emigránsok szomorú hada. Sokan török szolgálatba álltak, mások francia, angol földön próbáltak szerencsét vagy Itáliában szervezték a Magyar Légiót s olyan is volt jócskán, aki átkelt az óceánon, mint Perczel Miklós, Komis Károly, a 18 nyelvet beszélő Heilprin Mihály, a költő Kerényi Frigyes, Petőfi barátja, vagy Újházy László. Ez volt az első nagy emigráns áradat, amit a századforuló másfél millió magyarja követett, majd fél évszázad múltán 56 kétségbeesett menekültjei. A félelem hajtotta őket, a ki- látástalanság, megcsalattatásuk jóvátehetetlen tudata. Nem tudták, hová mennek, azt sem, hogy mi vár rájuk. Legtöbbnek pogy- gyásza sem volt, a fájdalom volt társuk, mert úgy érezték, a sors hagyta őket cserben. Világos nemzedéke még hitt a hazában, tudta, hogy itthon visszavárják őket, s ha eljön az idő, szabadítóként térhetnek haza. Akkor is, ha az óceán túlsó partján próbáltak berendezkedni, mert a száműzetés nem tarthat örökké. Itthon idegen megszállók gyilkoltak, az emigránsok messze idegenben próbálták felépíteni az elárult hazát, mint Újházy László, aki Iowa államban rakta le Új-Buda, vagyis New-Buda alapjait. Itt volt vendége rövid életének utolsó szakában Kerényi Frigyes, aki a szabadságharc leverése után a bujdosásban sem lelte meg a lelke nyugalmát. „Emlékezésül mit sem hoztam el" - sóhajtotta boldogtalanul, s egyetlen vágya volt „bölcsőm honába térni boldogul", de ez nem adatott meg neki. Kicsit patetikusan azt. mondhatnánk, honáért szakadt meg a szíve, s vendéglátója sem bírta az idegenséget, maga vetett véget életének. A Világos utáni emigráció, ha csak nem élt benne Kossuth rendíthetetlen derűlátása, meghasonlott, vagy pedig elfogadta az amnesztiát, s a császár kegyéből lett táblabíró, katonatiszt, gyárigazgató. A századforduló nemzedékének nem volt kivel egyezkednie, s azt sem kérte számon senki, hogy hányán hulltak el a pénz utáni hajszában. Őket a szegénység hajtotta, búcsújuk az utódoknak is szólt. A 45-ösöket a politika változása félemlítette meg, az 56-osokat a boldogulás reménye űzte határokon át. Volt, akinek sikerült, a többit Márai verse siratta el, a Halotti beszéd: „Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen!" Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!" A többi a politika szeszélye, hatalmi játék a sorssal, halvány remény a megmaradásra s ugyanennyi a pusztulásra is. Már éjfél is elmúlt s még mindig erről beszélgettünk. Sorsokat idézünk a boldogtalan költőtől, Kerényitől a kortársakig. Az egyiket érdeme vitte előre és szerencsével párosult szorgalma, a másiknak kudarc jutott csak. — Itthon jobb volt? - tűnődött kortársam s kiitta borát. - De ezt nem kérdezi senki - folytatta. Voltaképp engem sem érdekel. A cinikusok azt mondják, az igazi kalandor itthon maradt, de nem szívesen játszanám el még egyszer a nekem jutott szerepet. A menekülők árfolyama az elmúlt évtizedekben épp úgy ingadozott, mint az olajé, maga a fogalom is átértékelődött, a politika széljárásának megfelelően. Kortársam erről megfeledkezett. Másról is. — Tételezzük fel, - mondom, de ő is tudja, játék, szavait nem kell komolyan venni. Mert hova is menne és mihez kezdene? Az emigráns azonban ezt soha nem kérdezi. Világos után az önkény, a század- fordulón a nyomor, később a politika kiszámíthatatlansága elől menekült. Ma ennek sincs hitele. Tudósokat várnak, épp úgy, mint a 20-as években, amikor ifjú tudósok az érvényesülést keresték s a végén az atombomba megszületésénél bábáskodtak, Chicagóban, Los Alamosban. Legendás nemzedék volt. Amerikában az ő utódaikat várják az ifjú kutatók személyében. De íróra, még Kossuth-díjas íróra sincs szükségünk. — Ha fiatalabb lennék, - mondja konokul kortársam, s ismét a régmúltról beszélünk, Kölcseyről, Petőfiről, Aranyról, akik a tengert sem látták, Vörösmarty is csak ábrándozott a romantikus messzeségről. A többiek magukkal vitték a hazát, mint Ady, aki Párizsban látta Bakonyát, vagy Márai, aki a Csendes óceán süket csendjében is magyarul írt. — Igen, - bólogat kortársam, mert nálunk a földnek kell megmozdulnia, hogy valaki nyakába vegye a világot, amely vagy befogadja vagy nem. — Itt élned, halnod kell, - mondja még - de ez szigorú parancs, francia vagy angol költő ilyent nem írna le. — Illyés javított is rajta, még akkor, amikor csaknem mindenkit megkísértett a menekülés csábítása. Csak a verssor felét hagyta meg: itt élned kell. Akkor is, ha úgy érzed, hűtlen lett hozzád a jelen. Akkor is, ha munkanélküli vagy, ha lejárt a segélyed s a hivatalban már szóba sem állnak veled. Ezer év alatt sokan gondoltak menekülésre, aztán maradtak. Akár Kölcseyre is gondolhatsz. — Igen, itt élned kell -, sóhajtott kortársam, kérdő hangsúly nélkül. És ebben maradtunk. Csányi László Illyésről - Bonyhádon Nép nélkül nincsen nemzet Tanárosan röpködnek a kérdések, melyek - ha a közönségtől válaszra nem találnak - átmennek költőibe, vagy az előadó maga ad rájuk választ. A színpadon Czine Mihály, a nézőtéren főként gimnazisták. Bonyhádi gimnazisták. Ezt azért „illik" megemlíteni, merthogy Illyés Gyuláról folyik a szó. Illyésről Bonyhádon, '93 februárjában. Czine tanár úr átszellemült előadását a gimnázium tanárai közül is van, aki elérzéke- nyülten hallgatja. Az idősek elmorzsolnak egy-egy könnycseppet, amikor hazafiságról, magyarságról, a magyar szellemről, az „ötven huszámyi szabadságról" szól ékes szavakkal az előadó, aki az egyik gimnáziumi tanárnak, régi barátjának: dr. Pálos Lászlónak a meghívására érkezett a Völgység fővárosába. Jól esik a közönségnek a megállapítás: „a szellem helyei nem feltétlenül a lélekszámmal mérhetők". A kassai Thália Színház művészei - egy nyíregyházi beugróval - teszik fel a koronát az estre: Versek és képek címmel fantasztikus erejű pódiumjátékot adnak elő. Az est szünetében Czine Mihályt először annak kapcsán faggattuk, miért mondta, hogy Illyésnek száz arca mögött is ott volt az egyetlen, az igazi arca, s nem igaz, hogy egyezkedett a hatalommal. — Rászorul Illyés arra, hogy Ön a védelmébe vegye? — Nem vettem védelmembe, csak utaltam rá, hogy rengetegen igaztalanul támadják. Változatlanul a legkorszerűbb magyar költőnek tartom. A népiségnek, a magyarságnak az európaiságnak és a modernségnek az egységét ő képviselte a legteljesebben. Azok a kérdések, amelyeket ő felvetett, ma is érvényes kérdések. — Ezek közül Ön szerint melyek a legfontosabbak? — A magyarság és az európaiság összekapcsolása, valamint, hogy a szociális és a nemzeti kérdéseket egyszerre kell megoldani. — Kell-e szégyellnie Illyésnek, hogy úgy próbált „lavírozni", hogy művei meg tudjanak jelenni?' — Én nem tartom helyénvalónak az Ön által használt szót. Arról van szó, hogy Ily- lyés realista látásmóddal bírt. Nem lehetett volna elmondani például, hogy mi van a szomszédságban, ha ő nem úgy fogalmaz .. Mindenki tudta, mégis, hogy Romániáról, az ottani diktatúráról ír. A mai politikusok közül vannak, akik azt mondják: egyezkedett Gömbössel is meg Kádárral is. Egyik sem igaz. Mert annak idején a szellemi népfrontban azt mondták el, hogy milyen a parasztság sorsa a harmincas években. Ha pedig a '45 útáni évekre gondolunk, amikor nem jelenhetett meg: drámát írt. Az Ozorai példában figyelmeztet: nép nélkül nincsen nemzet. És folytathatnám a sort. Mindig figyelt arra, hogy mennyit lehet kimondani és mindig többet és többet mert kimondani... — Azért mégiscsak kódolnia kellett a mondanivalót, a vájtfü- lűeknek pedig dekódolniuk... — Igen, mint mindenkinek. József Attila példáját szokták hozni, mármint hogy ő meg tudott halni. Valóban, Illyés is meg tudott volna halni, de a költőnek nem kell maghalnia! Élnie kell! Hangyái János Fotó: Otós Réka A szellem helyei nem feltétlenül a lélekszámmal mérhetők
