Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
1993. február 27. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Mintha itt születtünk volna! A németországi Gerd Burk- hardt és neje, Anna Liese waldmichelbachi otthonukat odahagyva pár ezer kilométerrel idébb, Hőgyészen telepedtek le. A dolog így magában túl nagy szenzációt nem jelentene, hiszen van épp elég olyan korábban diszidált vagy kitelepített, nyugaton élő hazánkfia, aki visszatér Magyar- országra, nem a 66 éves Gerd az első aki nyugdíjba menve itt vesz házat és tölti csendes békességben napjait. Német németek Csakhogy Burkhardtéknak 1990-ig semmiféle kötődése nem volt Magyarországhoz. Lévén, hogy nem kitelepített svábok, nem külföldre szakadt magyarok, nem beszélték a nyelvünket, mindketten „echt" németek, Heidelberg mellől. Most mégis itt ülünk velük a szépen berendezett, barátságos lakásban és magyarul beszélgetünk. — Katonaként orosz hadifogságba kerültem, ott voltam együtt két hőgyészi férfival, Ama Mátyással és Körösi Istvánnal. 1990. májusában eljöttünk a Matyi barátomat meglátogatni, akkor jártunk először ebben a faluban, de mindjárt nagyon megtetszett. Szép a fekvése a községnek, erdők veszik körül, én szeretek vadászni, horgászni, minderre itt lehetőség van, - magyarázza döntésüket a férj, Gerd- nek sofőriskolája, - nálunk gépjárművezető képzőnek mondanánk, - volt Németországban. Huszonhat évig oktatta autóvezetésre a jelentkezőket. A kipufogó gázok nem tettek jót neki, tüdőasztmát kapott. 1984-ben eladta az iskolát, vidékre költözött, tiszttartói állást vállalt, felesége egy solariumot működtetett. Nyugdíjba menve dilemma elé került a család. Anna Lise 16 évvel fiatalabb a férjénél, még dolgoznia kellene. A férj nyugdíja, - kétezer márka, - ahhoz kevés, hogy ketten megéljenek belőle, hiszen csak a kétszobás lakás bérleti díja fűtéssel együtt ezerkétszáz márka. Ha otthon marad az asszony, megélhetési gondjaik lesznek, ha dolgozni megy a feleség, Gerd egész nap egyedül marad. Minden tetszett A magyarországi barát látogatásakor, az itteni helyzetet, az árakat látva szinte egyszerre mondták: mi lenne, ha itt élnénk? A nyugdíj itt elég lenne a gondtalan megélhetésre, Anna Liesének nem kellene elhelyezkednie. Németországba visszatérve egy ideig fontolgatták a dolgot. A családjuk, a három felnőtt fiú, a szüleik szkeptikusak voltak, de ők úgy gondolták, megpróbálják. 1990. októberében visszajöttek Hőgyészre, körülnéztek és először csak béreltek egy házat, kipróbálván, hogy tudnak-e itt élni. 1991-ben bevándorlási engedélyt kértek és kaptak, majd ingóságaikat és ingatlanaikat eladva karácsonykor megvásárolták a Petőfi utcában lévő házat. Renoválták, berendezték, beköltöztek. Az autójukon már magyar a rendszám. — Minden tetszett itt, a ház hegyen van, jó a levegő, kedvesek a szomszédok, 4 sorolják Burkhardték. „Magyarul" élnek Az utcát, amelyik otthont ad nekik, valamikor Haneft- halnak nevezték, szinte minden házban svábok laktak, akiket nem telepítettek ki, azok ma is itt élnek. A faluban ma is majd minden második ember beszél németül, nyelvi nehézségeik nem adódtak, mégis elkezdtek magyarul tanulni. Gerd korán kelő lévén minden reggel hat órakor már a konyhasztalnál ül, lapozza a szótárt, a nyelvkönyvet. Oroszul, angolul, svédül már megtanult, most a magyarral próbálkozik. — Én, ilyen öreg szamár, tanul magyarul, - mondja mosolyogva. - Szinte hihetetlen, hogy alig két év alatt ilyen jól elsajátította az általában nyelvtörően nehéznek ítélt magyar nyelvet a német férfi. — Jó lenne egy magyar nyelvtanfolyam, ott talán én is előbb megtanulnék beszélni, - vélekedik Anna Liese, aki bár a nyelvet még kevésbé érti, de „magyarul főzni" már megtanult. A pörköltet éppúgy készíti, mint Mári néni a szomszédban. Természetesnek találja, hogyha itt él, akkor az itteni szokásokat is átveszi. Olykor, ha megkívánja, amit itt nem kapni, feketekenyeret süt. A konyhaszekrényen magyaros ízeket Ígérő szakács- könyv, pirospaprika, a spájz- ban kolbász, hurka, stifoler, a fonott korsóban vörösbor, mintegy bizonyítékául annak, hogy Burkhardték teljesen „átálltak". — Disznót még nem vágtunk, de tölteléket már készítettünk, a barátok segítettek, - mondja Gerd, és meséli, hogy ősszel hét mázsa szőlőt vett, abból lett 508 liter bora, ezt iszogatják esténként az asztal mellett, a vendégekkel beszélgetve. Merthogy náluk majdnem mindig van valaki. Új otthon, új barátok — Németországban kevés időnk volt és kevés barátunk, itt ebből is, abból is több van. Az utcában, a faluban már majdnem mindenkit ismerünk. — Milyennek látnak bennünket, magyarokat? — A magyarok sokkal közvetlenebbek, segítőkészebbek, vendégszeretőbbek, mint a német emberek. Mi itt, Hőgyészen még sosem éreztük magunkat idegennek. Úgy kezel mindenki bennünket, mintha itt születtünk volna és ez nagyon szép, - mondja Anna Liese és arról mesél, hogy eleinte úgy gondolták, ha ide is költöznek, de félévente haza mennek egy-két hónapra. Most augusztusban is három hétre tervezték a németországi látogatást, de egy hét múlva egymásra néztek és szinte egyszerre mondták: elég volt, gyerünk, menjünk gyorsan haza! — Hier sind wir zu Hause! - nekünk már itt az otthonunk és nem Németországban, - mondják, majd Gerd hozzáfűzi, hogy ő már innen nem költözik sehová, legfeljebb a temetőbe. F. Kováts Éva Fotó: Ritzel Zoltán E_ _________________M m„------mu—.«M»» 1 1 A nna Liese (középen) és Gerd a szomszédasszonnyal beszélget Közérzeti egyveleg Ötágú horogkereszt Egy svájci író szerint, aki tesz valamit, az óhatatlanul nevetségessé válik azok szemében, akik semmit sem csinálnak. Átalakult a kormány. Kupa nélkül folytatják a Kupa-programot? Vagy másvalakinek is van programja? Erről eddig még nem szólt a krónika. Egyszer Kupa Mihály a Micimackó klub vendége volt. Kérdezték a gyerekek, hogy van-e szabadideje. Azt felelte, hogy nincs, pedig szívesen sétálna néha legalább fél órát a városban Innen Tolnából, a gemenci erdő árnyékából, úgy tűnt, keményen dolgozik, és spiller is a szakmájában. Pechére azonban a közlekedésügyhöz nem ért. Mégsem fogadta el a közlekedési miniszteri tárcát. Hej pedig némelyik sokoldalú kollégája hogy kapott volna a lehetőségen! Ha a kormány lóügyi minisztérium felállítását határozná el, annak élére is szemrebbenés nélkül ajánlkoznának. A bizottsági meghallgatáson a jelölt valószínűleg így érzékeltetné rátermettségét: — Ismerem a pacikat. Gyakorta megfordultam az ügetőn, és nagyapámnak is volt két szép csikaja. Megfelelt. Nem felelt meg azonban a Petőfiének titulált csontváz az akadémiának. Ez a lány nem az a fiú. Morvaiék,rossz helyen keresgéltek. Nem Barguzinba kellett volna expedíciót szervezniük, hogy Alexander Pet- rovics földi maradványaira bukkanjanak, hanem a KGB bugyraiba. Onnan, valamelyik titkos raktárból került most elő Hitler koponyájais. Nincs bajsza. Mégis, a fogak, fogpótlások alapján, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy ó: ő. Cáfolhatatlanul. Cáfolandó viszont az az állítás, hogy Bözsi néni boszorkány. Bár tegnap repülővel ütközött ... ütköztek, megütköztek egymással a Hőmérő című televíziós műsor vendégei is. Az egyes jelképeket (horogkereszt, ötágú csillag) betiltani szándékozók, és az ezt ellenzők. Mondják, az ősi szimbólumok nem tehetnek arról, hogy a történelem során nemtelen célokra használták őket. Annyi helyről kellene most kiirtani ezeket - freskókról és lobogókról -, hogy csak na! T-e jó ég! Mi lesz, ha Budapesten rendezik meg az orosz-amerikai csúcstalálkozót? Clinton nem hozhatja magával a zászlaját? Vagy ki kell radíroznia a bal felső sarokból a csilla§ocskákat? Nem tiltani vagy engedélyezni kellene a „leszerepelt" jelképek használatát, hanem szabályozni. Csakhát azzal sok a meló. És különben is - érvelnek az érvelők -, ezek itten nekünk egytóról fakadtak. (Értsd: nácizmus és kommunizmus.) Jó, akkor tiltassék be az ötágú horogkereszt! Ez egy frappáns megoldás. Frappáns megoldások a családi életben is adódnak. Viki lányom, aki ötéves, azt kérdezi: — Apa, ha £gy néni összeházasodik egy bácsival, mitől lesz a hasában a gyerek? Olyan szülő lévén, akinél nincs tabu téma, rögtön az anyjához irányítottam, mondván, hogy fogalmam sincs - de kérdezze meg csak ót! -, mert az én hasamban még sosem volt gyerek. Sosem lesz gyerek, sosem kel ki a fióka a balatoni hattyútojásokból, ha bezsírozzák azokat. Bölcs természetvédők ötölték ki ezt a módszert, miután először túl kevésnek, majd pedig túl soknak találták a madárszámot a tavon. Születésszabályozás. Az ember utódjának már vi- lágrajötte előtt is joga van az élethez, a hattyúénak nem. Igaz, hogy mi vagyunk a Föld-felelősök. Nekünk kell vigyázni, nehogy labilissá váljon az a drága jó ökológiai egyensúly - a fránya szárnyasok miatt! A Biblia is valahogy így ír: „Menjetek, és hajtsátok uralmatok alá a hattyútojásokat!" Wessely Gábor Régi és új noteszlapok Forralt bor és tea mellett K éső délután, a lassan hosszabbodó napok egyikén. Mind később kell mostanában már villanyt gyújtani. Itt sem sietik el, ebben a hangulatos út menti betérőben, ahol az asztalokat körül ülők, a pultot támasztok elhallgatnak, amikor besorakozunk négyen, jó hangosan méltatni, hogy nem csak bor, sör, pálinka kapható. Csapat- vezetőnk rendel: két forralt bor és két tea ... Igen, ha van, citrommal. — Miért ne lenne? - így a tulajnak látszó harmincas úr, aki hellyel kínál bennünket, mielőtt sürgésbe fogna. Vonulunk az olajkályha mellé, vastag csöndben, vizslató tekintetek kereszttüzében. Úgy tűnik, rosszkor jöttünk, bele a kellős közepébe valami fontos eszmecserének, és mit lehet tudni, kik vagyunk, mik vagyunk, milyen szándékokkal? Öreg utat járók, köztük az újságírók is jaj, de jól ismerik az ilyen betoppanókat fogadó elnémulásokat! Csakhogy amíg ezek régen nem oldódtak idegenek jelenlétében sokáig, itt, amint előttünk gőzölögnek a bögrék, előbb csak visszafogottan, később amolyan akárki hallhajta elszánással folytatódik a miattunk megszakadt beszélgetés. Helybelinek látszó harmincöt-negyven éves férfiak között nem a báliszezon szenzációiról, vagy a hazai és nemzetközi sztárvilág prominenseinek hálószobatitkairól van szó. A jelenlévő urak1 nem a parlamentben uralkodó hangnemben, de politizálnak. Az a hír járja pedig, hogy az ország lakosságának közgondolkodásra képes része is hátat fordított már a politikának. Körül kell csak nézni egy kicsit, belehallga- tózni ilyen eszmecserékbe és kiderül, hogy ez nem igaz. — Na, szóval... Tudjátok, az a vigyori gróf, aki nagy üzletember és Ausztriából jött haza, úgy másfél éve azt hirdette, hogy annyira csodál bennünket a világ, amitől nekünk egyvégtében csak mosolyognunk lenne szabad. Az egyik nap ez úgy módosult, hogy ő a maga részéről változatlanul mosolyog reggeltől estig, mert tulajdonképpen nagyon elégedett a kormány működésének ezer napjával. — Tudod miért van ez, komám? Mert ez az úr a maga nevében beszél. Ha beleférne a nyilatkozgatásaiba az is, amit a gazdálkodó ember, aki falun él, a bőrén érez, mindjárt más lenne a leányzó fekvése. — Az ... Látni való, hogy mi, a kisemberek döglünk bele abba, ami neki olyan nagyon tetszik. Szó nélkül kortyoljuk italainkat, időnként egymásra meredve, mert úgy beszélgetnek a jöttünkkel megzavart emberek, mintha itt sem lennénk. Egyik útitársam - ez, soha nem tudja tartani a száját - odaböki a kérdését: — Mit gondolnak, hol romlott el ennek az ezer napnak a dolga?! Ketten is felelik, hogy a tú- ligérgetésnél, aminek könnyű volt fölülni, mert épeszű ember ebben az elgyötört országban nem akarhatott mást, mint az ígért rendszerváltást, demokráciát, piacgazdaságot. Aztán kiderült, hogy a koalíciós pártokra is érvénye van annak az ősi mondásnak, ami szerint akarhat sokat a szarka, ha nem bírja a farka. — Hol van elrontva? Ott uram, hogy mázsaszámra gyártatta le a kormány az úgynevezett jogállamiságot megalapozó törvényeket és se ereje, se ideje nem maradt arra, hogy gyakorlati kérdésekkel foglalkozzon! — Nem a kormány tör- vénykezik, hanem a parlament - jegyzi meg rókapofával az útitársam. Válaszként mintha karmesteri pálca bein- tésére tennék, nevetnek. Hát persze, hogy a parlament, tudják azt ők nagyon jól, de nem sok példa van arra, hogy a parlamenten nem tudta átverni akármilyen döntését, akaratát a kormány. Az ellenzék?! Látni, hogy nem sokat tehet, hiszen már régen ellenségnek vannak bélyegezve, úgyhogy nincs sok remény arra, hogy megakadályozzák az ország helyzetének rosz- szabbodását. — Úgy mondjad, Jani öcsém, hogy afz ellenzéki képviselők helyettünk igyekeznek beszélni, de semmibe veszik őket, mint a valamikori nagyurak a köznépet. — Hát... dölyfösködni, azt igencsak tudnak. Legutóbb is... láttátok a tévében a Létkérdések műsort? Látták. Ami azt illeti, én is, és émelyegve. Amikor arról kellett volna beszélnie a kormány képviseletében megjelent két úrnak, mi mentség, magyarázat van arra, hogy a korábbi kormány által működőképesként átadott ország mezőgazdasága, a nagy átrendezés okán, több emeletnyi mélyre csúszott, a bányabéka feneke alá, a nagyon szolgálatkész műsorvezető riporter gyorsan másra terelte a szót. Az ország színe előtt ülő három úr közül szíve is esze is csak annak volt, akit nem nagyon szerettek hallgatni a közreműködők. Talán azért, mert ez az úr fején találva a szöget, bizony sok tapsot kapott. Elibénk kerül a második bögre forralt bor és tea, immár nem a fölmelegítés, inkább az időzés jogának megszerzése miatt. Az alkalmi fórum - amiből itt valószínű minden napra jut kettő-három - akkor vált igazán izgalmasra, amikor csak látszatra provokatív kérdés után megtudjuk, hogy egyikük sem tagja semelyik pártnak. Eddig se voltak, így se takargatni, se pedig jóvátenni valójuk nincsen. Talán ha lenne Élet Párt, de tán még abba se lépnének be, mert abban is előbb-utóbb előkerülnének a vámszedők, a szerényen csurranó-cseppenő lehetőségek kisajátítói. Ez a mi legnagyobb bajunk. Mit? Újabb négy év kellene ennek a kormánynak, hogy be tudja fejezni az elkezdett gazdasági, társadalmi újjáépítést? Leírhatatlan amit erre mondanak, legyen elég annyi, hogy másfél hét után is ég a fülem a cifrázatoktól.- — Azt azért jó lenne tudni, hogy a Gergátz Elemér utóda jogász létére mit kezd majd az elődjétől megörökölt kutyaütők társaságában. — Egykomám, meg fogjuk mi azt tudni, amit most csak sejthetünk. Vele jöhet az is, még mélyebbre kerül a szekér. Isten se tudhatja, lesz-e itt még valaha olyan sikeres mezőgazdaság, ami miatt Magyarországot a közeli Nyugat éléstárának mondták valamikor. — Csak lesz már valami jó is, legföljebb mire bekövetkezhet, pucér lesz a fenekünk és kiderülhet, mekkora igaza volt annak a kisgazda főokosnak, aki jóslatot tett. Nem kérdezik, kire gondol, tudják. A megyében is jól ismert somogyi honatya mondotta volt úgy két éve, ha a kapkodástól, koncepciótlanságtól befuccsol a mezőgazdaság, országunkban az egér és a paraszt lesz az, aki utolsóként hal éhen. — Ha öregapám élne - így az egyik éltesebb atyafi - leégne arcáról a bőr, hogy se elég búzát, se elég húst nem tudunk adni a népnek! — Bízni kell azért, hogy meglódulnak a dolgok, ha befejeződik ez a rétesnél is jobban nyújtható kárpótlási fir- lefranc, megcsinálják végre a földtörvényt, és kitalálnak olyan hiteleket is, ami a gazdálkodók talpraállásához kell! Míg így csordogál a szó, kicsit sem oldódik az arcokat sötétre festő komorság. Azt is inkább vicsorgásféle, mint mosoly nyugtázza, hogy a társaság alighanem legfiatalabb tagja visszakeríti a szót az új miniszterre, aki hobbiméhész. Ha a paragrafuscsavaráson kívül ehhöz csakugyan ért, legalább a hazai méztermelőknek próbálja visszaszerezni az elveszett piacokat. És ha mégse? Hát akkor elképzelhető, hogy kínjában megpróbálja - Gergátz után szabadon- keresztezni a méhecskéket katicabogarakkal. Készülődünk, amikor új vendégek érkeznek. Élükön ismerőssel, aki el is rikkantja magát, hogy „lépni se lehet, mindenütt újságírókba botlik az ember.. — Ez legyen a legkisebb baj- szólal meg most először a kultúráltan visszakocsmásí- tott italbolt tulajdonosa - csak meg is írják szépítés nélkül, amit látnak, hallanak! Az új vendégek ezt nem hallják, a falubeliek bólintanak. Nyoma sincs az érkezésünkkori bizalmatlanságnak. O lyan időben, amikor mindenfélének minősítik az újságírót, ez ám a nagy dolog! László Ibolya
