Tolnai Népújság, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
8 NÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. november 14. Önként, dalolva vissza az ötvenes évekhez? Politikai elemek az esztétikában Avagy miért nevezi magát „volt írónak" az 50 éves Czakó Gábor? Ötvenedik születésnapját ünnepelte az elmúlt hétvégén Decsen, a faluházban, kiállítással egybekötött irodalmi est keretében a község szülöttje, Czakó Gábor (Csaba) író. Kiállított könyvek, irodalmi est, írói múlt méltatása, ez volt napirenden, mégis amikor interjút kértem Czakó Gábortól, akinek eddig 19 könyvét adták ki, rögtön azzal kezdte, bármiről szívesen nyilatkozik, kivéve írói munkásságát. — Volt író vagyok, visszavonultam az írói közélettől. — Mi az oka ennek? — Olyan állapotok jöttek létre a magyar irodalomban, amelyek kísértetiesen hasonlítanak az 1950-es években megélt állapotokhoz, amikoris az írók egymásról politikai alapon mondtak véleményt. Az esztétikába politikai elemek nyomultak be. Az ötvenes években ez erőszakkal, fenyegetéssel történt, most viszont önként és dalolva teszik ezt a kollégák, amit én rendkívül erkölcstelen dolognak tartok. Éppen ezért, ha ezek a kollégák írónak vallják magukat, akkor én nem tekintem magam annak. A tiltakozásnak ezt a módját választottam. — Mikor döntött így? — Még a nyáron. — Nem az írószövetség legutóbbi közgyűlése után? — Nem, azon én már nem vettem részt. Kértem is, ne jelöljenek semmilyen tisztségre - korábban ugyanis tagja voltam a választmánynak. — Rendben van, akkor írói munkásság helyett beszéljünk személyesebb dolgokról. Ótven év, mit jelent ez egy férfiember életében? — Ki lehet bírni, ha az ember 50 éves. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítok ennek a kornak. Mondták akik már átélték ezt, hogy pontosan úgy fogok felébredni, •mint ahogy lefeküdtem és valóban, a születésnapomat követő reggelen enyhe másnaposságon kívül egyebet nem éreztem. Annyit mindenesetre jelent nekem ez a kor, hogy sok barátom van, szép családom. Jelenti azt is, hogy itt vagyok most Decsen, ezen a rendezvényen és ott van szemben a szülőházam, mert mi a bátyámmal, Czakó Sándorral még ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek volt és van szülői háza ezen a szép helyen. — Hat gyermeke van, a legidősebb 26, a legfiatalabb 5 éves. Mit jelent Önnek a család? — A szűkebb család, a feleségem, a gyerekeim a lehető legnagyobb örömöt jelentik az életemben, amit el lehet képzelni, bár soha nem kívántam nagy családos lenni. Egyetlen gyermekemet sem terveztem, de egyetlen gyermekemet sem utasítanám el. A másik, hogy a bátyámékkal is, - leszámítva a természetes gyermekkori torzsalkodásokat, - mindig igen jó viszonyban éltünk. Lényegében mióta 18 éves korom óta elkerültem Decsről, azóta is folyamatosan haza járok. — Szoros a kapcsolata a falubeliekkel? — Azt nem mondom, hogy szoros a kapcsolatom az itteni emberekkel, mert van akivel csak öt-tíz évente találkozom. Egyébként is külön vannak nálam a nevek és külön az arcok, amelyek az idők folyamán megváltoztak, mert rajtuk vannak ez elmúlt évek, így olykor nem tudom kötni őket egymáshoz. A táj az én számomra embereket jelent, így az utca is nem házakat jelöl, hanem azokat az asszonyokat, férfiakat, gyerekeket, akik ott laktak. Az utcák számomra nem attól változtak meg igazán hogy a régi házak helyére újakat építettek, hanem attól, hogy már nem azok az öregek laknak ott, akik az én gyerekkorom öregei voltak, a gyerekek pedig felnőttek és elköltöztek, mások jöttek a helyükre. — Milyen apropóból született a mai összejövetel? — A helyi kultúrház igazgatójának ötlete volt ez a mai est és a kiállítás. A bátyám fotóriporter és igazán művészi szinten űzi ezt a mesterséget. A lánya fazekas, a fia kőfaragó, aki egyben nagyon szép kisplasztikákat is készít, a veje pedig gyönyörűen énekel. Az én nagyobbik lányom is énekel ma este. Van Decsen több ilyen család is, mint a mienk, amelyik bemutatkozhatna, nagyon kellemes estet szerezve. Úgy hallottam, ők is sorra fognak kerülni, hogy „előadhassák magukat". — Köszönöm a beszélgetést, boldog születésnapot! F. Kováts Éva A hat húr ifjú Mesternője fazz-klub, a szekszárdi főiskola aulája. Plakátok hirdetik a fellépő zenészeket, a szekszárdi B-Section, a békéscsabai jazz-Mine, s mindezek előtt Kékes Kata-gitár. A gyengébb nem képviselői a jazzben általában énekes-szólistaként vagy vokálban szerepelnek, ritka, hogy jazzpódiu- mon hangszerrel lépjenek föl. Kékes Kata, ez a tizenhárom éves ifjú hölgy nem műkedvelő, korosztályában országos első helyezett, kétszeres nívódíjas előadó. A közönségnek zenetanára, Kör- nyei Miklós mutatja be. Határozott arckifejezéssel, megilletódöttség nélkül kezdi produkcióját, egy Beatles örökzöldet játszik. A húrok ifjú mesternójét a koncert után fogtuk vallatóra.- Mikor kezdtél gitározni?- Hat éve tanulom a hangszert, de már óvodában felfedezték bennem a zenei érzéket, ügyességet, az óvónő ajánlotta a szüleimnek, hogy írassanak be zeneiskolába.- Miért választottad épp a gitárt? — Édesapám gitározott egy ideig, neki jobban tetszett ez a hangszer. En zongorázni szerettem volna.- Volt a családban muzsikus édesapádon kívül?- Igen, apai ágon a dédapám és dédanyám zenész volt.- Mi kell ahhoz, hogy valaki az ország egyik első gitárosa legyen?- Érzék és sok gyakorlás.- Mennyit gyakorolsz?- Két órát naponta. Nem is jutna rá több időm.- Milyen zene áll hozzád közel?- Leginkább a jazz.- Azon belül?- Nincsen igazán időm zenét hallgatni, a tanárom, Miklós bácsi zenéjét ismerem, jazzklubokba szeretek eljárni.- Továbbtanulás?- A pécsi művészeti szakközép- iskolába, vagy a veszprémi Lovassy László Gimnázium zenei tagozatára felvételizem. Bár Miklós bácsi azt szeretné, ha itt maradnék Szek- szárdon, és jazzt játszanék, de én zenetanár szeretnék lenni. tf közben (A világvége elmaradt) Valaki bizalmasan közli velem, hogy október 28-án legyek óvatos, mert ezen a napon lesz a világvége. A hír állítólag a jehovistáktól származik, ők pedig jólértesültek, közvetlen kapcsolatban állnak azokkal a hatalmakkal, amelyek minket fi- j gyelemre se méltatnak. Már előző nap - ked- í den - kiváncsiak kémlelem az eget, s még utána is néhány napig, mert nem tudom, mi- I lyen naptárt használtak a világtörténelmi esemény kiszámításához. A görög-keletiek szerint még csak október eleje van, ha ér- J vényben lenne a francia forradalmi naptár, I brumaire 6-a lenne, a mohamedánok az 1412. I évet írják, a zsidó naptár 5752-őt mutat, s ha I jól számolom, márhesván hónapja van, nemrég volt a Tóra örömünnepe s nemsokára lesz a fény ünnepe, a Hánnukká. így október I 28-a, Szabina napja, némileg önkényesnek 1 tűnik, de az már az evangéliumban olvas- j ható, hogy nem tudjátok a napot és az I órát... Valami mégis csak kiszivárgott az I égi adminisztrációból, azt pedig nem érdemes firtatni, hogy miért épp a jehovisták tudták meg a hírt, bár másoknak is fülébe jutott, mert olvastam, hogy Szöulban zavargások is voltak. Azt nem tudom, hogy a hívők vagy a hitetlenek zavarogtak-e, s az is kérdéses, az elmaradt világvégét reklamálták vagy ellenkezőleg, így tiltakoztak a kozmikus kataklizma ellen. A világvégének nagy irodalma van, bár az I eddigi előrejelzések csalókának bizonyultak. I Voltak már hasonló elméleti viták, a teológusok például mindmáig nem tudták eldönteni, I hogy az ősszülők milyen nyelven csevegtek a I kígyóval, az Édenkert helyét sem lehetett eddig megállapítani. De ezek a teológia bel- ügyei, jobb, ha a kívülálló nem szól bele. Más a helyzet a világvéggel. Az elméletek közös vonása, hogy feltételezik a kezdetet, ami teremtés épp úgy lehet, mint kozmikus jelenség, amikor az Univerzum fokozottan veszített hőmérsékletéből és tágulni kezdett. A I csillagászok megbízható számításokat végeztek, így elég pontosan nyomon következő a történet, ami ma is tart, s tart még jónéhány I millió fényévig, amikor a tágulás elér egy kritikus pontot. Az Univerzum ekkor elkezd megint összehúzódni, eléri mai állapotát és zsugorodik tovább, egészen addig a pillanatig, amikor valaha bekövetkezett az ősrobbanás, azután kezdődik minden elölről. így mondják a csillagászok, de nem kell minden j szavukat elhinni. A teológia nem is hiszi, a népi mitológiák megint másként gondolják, abban azonban mindenki egyetért, hogy a világmindenségnek volt kezdete. Tehát lesz vége is, mondja a teológia, de a tudomány nem követi ezen az úton. Nem is követheti, mert a teológia olyan ünnepélyes díszletek közé helyezi a dies irae-t, a harag napját, j amihez a fizika nem szolgáltat érveket. A csillagászok számításokon alapuló vé- I leménye tudós könyvekből könnyen megismerhető, de a hívőket ez nem érdekli, s még az is megfordulhat fejükben, hogy a fizikusok ettek a tudás fájának gyümölcséből, ami ördögi praktika, igaz ember jobb, ha elfor- I dítja fejét. A pápa ugyan épp a minap I mondta, hogy hit és tudomány nem keresz- I tezi egymás útját, a Galilei-pör súlyos tévedés volt, de mi van akkor, ha a pápa az ördög I ügynöke, ahogy a reformáció évtizedeiben szívesen ábrázolták? S mi van akkor, ha a világtörténelemben annyiszor csalódott Isten a jehovistákra bízta a nagy titkot, s október I 28-án mégis bekövetkezik a világvége? Lé- I szén akkor jajveszékelés, fogaknak csikorga- tása, a hitetleneknek még arra sem jut idejük, | hogy megbánják bűneiket, miközben az igazak, köztük Fáni néni, aki a minap a baljós hírrel becsöngetett hozzánk, diadalmaskodnak? Az ember készüljün fel mindenre. Az én nemzedékem bőséges tapasztalatokkal rendelkezik, azt pedig csak a túlélők tudják, hogy hányszor álltak megrettenve az apokalipszis partján. Akkor bombák hullottak, ágyúk, gépfegyverek dörögtek, az égen éjszakánként kigyulladtak a Sztálin-gyertyák, hogy a valószínűtlen fényességben a repülők jobban lássanak s a sötétségben se veszítsék el a célt. A harctereken gátlástalan tábornokok üvöltöztek, s ha úgy adódott - adatok vannak rá - saját katonáikat géppuskázták le, amikor azok megpróbáltak kimenekülni a pokolból. Akiket haláltáborokba hurcoltak, az alvilág más köriét járták végig. Mi jöhet még ezután, kérdezhettem volna Fáni nénitől, de nem volt kedvem a meddő vitához, azon pedig régen túl vagyok, hogy Fáni nénitől kérdezősködjem a végső titkok felől. Nono, mondhatná erre Fáni néni, ha ismerné a történelmet. Az ész csillogásánál fontosabb az erény, a tudatlan Péter remetét ezért szólították el szent magányából a pápai trónra, mert úgy vélték, az ártatlan együgyű- ség tudja csak kivezetni válságából az egyházat. De bizony rossz választás volt, Péter remete, mint Celesztin pápa kudarcot vallott, le is mondott trónjáról. Ellenségei ezzel sem érték be, börönbe vetették s ott halt meg 1296 májusában, néhány hónapi pápaság után. Szép a szent jámborság, de arra már Loyo- lai Szent Ignác figyelmeztetett, hogy a tudós fölkészültség sokkal többet ér, amivel Fáni néni, amennyire ismerem, nem dicsekedhet. De azért időnként kinézek az ablakon, nem látok-e gyanús jelet? Az ég komor, sötét felhők borítják, ha szabad így mondanom, egyenesen kedvező a világvégéhez, mert ha hirtelen meghasad az ég kárpitja, jól láthatók a villámok, melyeknek fényét tompítaná a szikrázó napsütés. De egyelőre nem történik semmi. Az utcán néhány ember lézeng, egy asszony nagy szatyorral igyekszik haza a boltból, látszik rajta, nem tudja, hogy igyekezete felesleges, nem fogja senki megenni a sok eleséget. Nyugalma irigylésre méltó, úgy látszik, szent tudatlanság lakozik szívében, Celesztin pápára emlékeztető együgyűség. Múlnak az órák, kora délután váratlanul kisüt a nap, ami egyenesen rontja a mennyei seregek megjelenésének esélyét. Nem is jelennek meg. Néhány galamb lebeg az eresz körül, távolabb varjak, talán Vörös Rébéktől visznek üzenetet Pörge Daninak. Ez minden. A hőmérséklet 7-8 fok, szélcsend van, a levegő párás. A nap a felhők mögé rejtőzött, de ez nem gátolja mozgásában, másodpercenként csaknem húsz kilométeres sebességgel rohan velünk együtt a Herkules csillagkép felé, miközben másodpercenként 250 kilométeres sebességgel forog a Tejútrendszer központja körül. De ebből nem érzékelünk semmit, az is lehet, hogy az egész szemfényvesztés, mozdulatlanul állunk a világ közepén, a tudomány az ördög sugallata, a jótét lelkek pedig jól teszik, ha nem csalfa számításokra építenek, hanem dicsérik az Urat és várják a világvégét. Mint Jónás Ninivét, nézem a gondtalan Szekszárdot, s reménykedem, hogy a végítélet elmarad. Istenem, annyi dolgunk lenne még, a város tele reménységgel s nekem is lenne mit tennem, ha ugyan ennek van jelentősége. Fáni néni azt mondja erre, hiúság, s lehet, hogy a mennyei seregek már ott gyülekeznek a közömbös felhők mögött, de lám, a parancsnok nem fuvatja meg a kürtöket, az égi mechanika pedig épp oly szabályosan működik október 28-án, mint évmilliók óta. A világvége, mint már annyiszor, ezúttal is elmaradt. Csányi László írás A bor mellett megáll az idő ... Interjú Karol Wlachovsky követségi tanácsossal Szekszárdon járt kedden dr. Karol Wlachovsky, a Cseh és Szlovák Köztársaság Kulturális és Tájékoztatási Központjának igazgatója, követségi tanácsos. Részt vett a Comenius tiszteletére rendezett kiállítás megnyitóján, és tárgyalt a város polgármesterével a kulturális kapcsolatok fejlesztéséről. Az alkalmat megragadva a népek közötti párbeszédről faggattuk a vendéget. — Ma, amikor Közép-Euró- pában vannak, akik feszültséget szítanak, különös a jelentősége a népek közötti párbeszédnek. Honnan az Ön kapcsolata Szek- szárddal? — Mészöly Miklós révén kerültem közel a városhoz. Úgy tűnik, hogy nagyon gyümölcsöző lesz ez az együttműködés, hiszen a legutóbbi szüreti fesztivál programját is közösen állítottuk össze. Hagyományt szeretnénk teremteni, abból, hogy rendszeresen találkozzanak Szekszárdon a Budapesten akkreditált nagykövetek. — Milyen visszhangja volt a szüreti napokon rendezett találkozónak diplomáciai körökben? — Az elhangzott felszólalások jól reprezentálták azokat a problémákat, amelyekkel az értelmiség ma Közép-Európá- ban foglalkozik. Itt Szekszárdon jobban lehet a figyelmet összpontosítani arra, ami Budapesten szertefoszlik... Itt megvan az a légkör, ami ehhez szükséges. — Most a cseh és szlovák kultúra házának budapesti rendezvényét is szervezi. — Egy tokaji bortermelő dinasztia, a Makoldy család képzőművészeti kiállítását nyitjuk meg, megismételjük a szekszárdi szüreti napokon elhangzott sikeres előadásokat, és több borkombináttal együttműködve borversenyt is rendezünk. — Ez mintha egy nyugalmasabb kort idézne, amikor a kultúra jeles képviselői - ahelyett, hogy marnák egymást - leülnek és bort szopogatva diskurálnak. Ma azonban vannak írók, akik aktívan politizálnak. — Az életben sok mindent gyorsan kell csinálni. A bort azonban lassan kell inni, a bor mellett valahogy megáll az idő. Vagy az ember megfeledkezik arról, hogy megy az idő mikor lassan issza a bort? Mindenesetre a bornak varázsa van, össze tudja hozni az embereket, és ebben hasonlít a kultúrára. A politika ellenben gyakran gorombán rombolja azt, amit a kultúra összehoz. Van tehát ellentmondás abban, ha az író közéleti szerepet vállal. Ha visszatekintünk, a történelemben nem egy példát találunk rá, hogy az írók akkor kezdenek politizálni, amikor a társadalom - enyhén szólva is - válságos helyzetbe kerül. A jó író, ha vállalja is átmenetileg ezt a szerepet, előbb-utóbb visszavonul az íráshoz. Itt most a szlovák írókra gondolok, közülük már csak a diplomácia területén találunk írókat. A diplomatáknak pedig szintén az a dolguk, hogy összehozzák a különféle kultúrák értékeit. — Meglehetősen feszült a viszony az Önök országa és Magyarország között. Ilyen körülmények között mit jelent Önnek ez a párbeszéd? — Tudomásul kell venni, hogy a kapcsolatok túlpolitizáltak. Az is világos, hogy milyen érdekek irányítják ezt a magatartást. Én azt tapasztalom, hogy - Szlovákiában és Magyarországon is - az emberek belefásultak ebbe, nyugodtan, kultúrált környezetben szeretnének élni. A kulturális együttműködést tehát nem nagyon érinti ez a politikai feszültség, bár bizonyos időszakokban a magyar sajtóban kevesebb információ jelenik meg a rendezvényeinkről, de ez átmeneti dolog, és ebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Szek- szárd mellett például Körmenddel, Kaposvárral, Sárospatakkal is nagyon jó az együttműködésünk, nem beszélve arról, hogy nagyon fontosnak tartjuk, hogy ápoljuk •irka pcsola lot azokkal a településekkel, amelyekben szórványban él a szlovák nemzetiség— Kik politizálják át Ön szerint az országaink közötti kapcsolatokat? — A középszerű és rövid távon gondolkodó emberek, ennek érdekében olyan jelszavakhoz nyúlnak, amelyekben esetleg felbukkan a nacionalizmus gondolata. Én azonban úgy gondolom, hogy a modern Európát ezen az úton nem lehet megközelíteni. — Az Önök intézménye is megszűnik a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválása után. Marad-e Ön továbbra is a kultúra követe? — Politikai döntés alapján szűnik meg a közös intézmény. Meggyőződésem, hogy ez nem a legjobb út, de a politika a mindennapi gyakorlatot nem mindig veszi tudomásul. A cseh és szlovák kultúra soha nem állt egymással szemben. Tehát én továbbra is el tudnék képzelni egy közös intézményt. Ami engem illet, december 31-én lejár a megbízatásom, de ha felkérnek a feladatra, szívesen dolgozom tovább immár a szlovák kultúra házában.-Hangyál- Fotó: Gottvald
