Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-10 / 240. szám
4 »ÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1992. október 10. Tűzzománc a falon, s a karon Megnyílt Tolnán Stekly Zsuzsa tűzzománckészítő kiállítása, a művelődési házban. A rendezvény október 30-áig látogatható. Akadnak a míves munkák között olyanok is, melyek nem a falra, hanem nyakba, fülbe, karra valók, olyanok, melyek felpróbálhatók, s megvehetők, olyanok, melyek még szebbé teszik a nőt... KPM Évtizedeket töltött a kemence előtt Vernke Gyula. — Miért jelentős dátum az életedben: 1939. november 1.? — Jelentős. Hisz akkor lettem inas a medinai pékműhelyben. Ez az inaskodás azt jelentette, hogy egyből az „események", pontosabban a kenyérsütés ezernyi fortélyának kellős közepébe pottyan- tam. Aktívan kellett részt vállalnom ebben a munkában, hogy reggel hatra már kisüljön a zsömle, a kifli, s után a kenyér! — Miből állt ez az aktivitás? — Kezdődött az esti kovászolással. Érés után, úgy éjfél körül volt ébresztő, majd a dagasztás következett. Egy újbóli rövidke pihenő után a formázás, a kemencébe vetés, a sülés - állandó felügyelet mellett. Közben, ahogy a tek- nőből kikerült a péksütemény tésztája, azonnal indult a kovászolás a kenyérnek ... Szóval folyamatos volt a munka. Hetente három nap - kedd, csütörtök, vasárnap - árulni is mentem. Kenyér, kifli, zsömle került a hátikosárba, aztán gyí' én csikóm, kerékpárom, irány a környező falvak, puszták, boltok és magánosok. Jó időben ezt füttyszóval bonyolítottam le, de a téli havak csendes gyaloglásra késztettek. Ilyenkor 40-45 kilométer volt a talpamban, oda vissza. Nem mindenki engedhette meg magának a kemencében sült finomságokat. Hídján élt egy Zsaluga nevű kertész. Nagyon tehetősek voltak. Gyermeknélküliek. Hetente nullás lisztből készült kényéProgramok Kertbarátkor A civilizációs ártalmakról tart előadást dr. Vecsey Albert, a tolnai kertbarátkor következő összejövetelén, október 12-én, 18.30-kor, a művelődési házban. Sorra veszi azokat a tényezőket, melyek az élet egyik területén, a növénytermesztésben okozhatnak problémát. Népitátic-próba Elsőízben október 17-én találkoznak vezetőikkel - Varga Zoltánnal és Miklóska Györgyivel - azok a kisiskolások, akik jelentkeztek a tolnai kul- túrházban alakuló népi- tánc-csoportba. Ez az első próba, délután 2-kor kezdődik. Egy hiányos könyv Nem is olyan régen egy nagyon szép könyvvel gazdagodhatott Tolna város lakóinak házikönyvtára, Tolna mezőváros monográfiájával. A könyvet beillesztve a könyvespolcra, mellé került az 1973-as kiadású, Mözs község története című műnek. Összehasonlítottam, hogy milyen változások történtek a könyvkiadás terén a rendszerváltás óta. A Mözsről szóló műben leírják, mely szövetkezet kiadásában és mely szervezetek támogatásával jelent meg a könyv. Mint általában minden könyvben, az „Előszóban" pontosan megfogalmazva jelenik me'g, hogy a mözsi Új Élet Tsz és a Tolnai Nagyközségi Közös Tanács kezdeményezésére jött létre a kiadvány, s hogy azzal a céllal, hogy elősegítse a község monográfiájának megszerkesztését. Meglepődve tapasztaltam az utolsó oldalakon, hogy a „Szerkesztői utószóban" név szerint leírják, kinek a kezdeményezésére indult el a szervezés, és kik azok, akik készségesen támogatták a kiadást. Úgy látszik abban az „átkos" kommunista rendszerben fontosnak tartották megjegyezni e személyek nevét, sőt az akkori helyi váltás időszakában íródott könyvben, a bo- rongós körülmények között leváltott, volt tanácselnök nevét is leírták, mivel ő is aktív támogató volt. Sajnos, a rendszerváltásnak nemcsak a jó oldalát ismerhetjük meg. A mai vezetőink nem tartják fontosnak megjegyezni, hogy e mostani könyv szerkesztése a régi rendszer vezetőinek kezdeményezésére indult meg. Ez a kiadvány az ő „dicsőségük". Fontosnak tartom leírni, hogy a monográfia kiadása Kárpáti Andrásné képviselőnő kezdeményezésére, az akkori tanácselnök Szilák Mihály felkérésére, a Tolnai Nagyközségi Közös Tanács támogatásával indult meg. Glósz József és V. Kápolnás Mária a felkérésre összeállította azt a tudományos munkatársakból álló csoportot, akik 1988-tól, két év alatt készítették el a kéziratot. A kézirat hivatalosan 1990 december 31-re készült el, vagyis a rendszerváltás kellős közepére... E. O. Még mindig: szüret Jövőre, veletek, ugyanitt sok négyet-négyet. Falusi gyermekek lévén, nem is volt baj a hozzállással. Fél kilenctől fél egyig tartott a munka. Egy forint húsz fillért kaptak a szőlő kilójáért a szedresi gyerekek. A magatartással sem volt gond. A munkavezető meg is dicsérte az ifjúságot, mondván, hogy ilyen ügyeskezű, nem ricsajgó, szőlőfürtöket nem hajigáló társasággal még nem volt dolga ebben az idényben. A diákok válasza az volt, hogy örömmel jönnek a Előbb a hatodikosok dolgoztak három napot, majd a hetedik és nyolcadik osztályojövő ősszel is, csak hívja őket a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát. K. L. Egy arc- egy mesterség Vernke Gyula, a pék rét kértek. Nem egyszer láttam, hogy a kutyájuk is tejeskávés zsömlét kapott reggelire. Az akkori árakat ma már hasonlítani sem lehet semmihez: négy fillérbe került a kifli, a zsömle, és harminchat fillérbe egy kiló kenyér. Mikor már értettem, tudtam nagyjából mindent, 1942. május hatodikén, a tolnai Wéber-féle pékségben öt hivatalos személy előtt szakvizsgát tettem, mely segédlevelet adott. Ahogy felnőtté váltam, úgy sokasodtak a gondok, a bajok. Közvetlen a háború előtt a szakmát abba is kellett hagynom, kubikus lettem. Az akkor készülő, 63-as út teljes földmunkájában részt vettem, Jánosmajortól Kajdacsig. Majd a szüleimmel a kapott-jutta- tott földön gazdálkodtunk. Négy évnek kellett eltelnie, hogy újból kemence elé álljak. Aztán jött a mindent elsöprő szövetkezesítés. „Maga alá temette" a medinai pékséget is, '53-ban. Ekkor csak a falunak süthettünk, előírt meny- nyiséget, azaz 220 kilót. A rendelet embertelenségét mutatja, hogy aki hatodmagával volt, az is egy kiló kenyeret kapott naponta, s akik csak ketten voltak azok is. Szinte minden hétre esett egy-két ellenőrzés: vizsgálták a kenyeret, hogy nem fehér-e nagyon, mérték a lisztet, hogy nincs-e maradvány. Hála Istennek, nem volt probléma soha. Még ebben az évben megépült Szedresben a duplakemencés pékség. A volt főnököm Medinán már csak a házikenyerek sütését végezte. Mást nem is tehetett, hiszen a dagasztó- teknőtől kezdve mindent elvittek, csak a kemence maradt a helyén. Lassan a szövetkezetből vállalat lett, s ahogy megjelent az első dagasztógép, majd a formázó is, így lettem én megint munkanélküli, azaz felesleges személy. A vízügyeseknél kaptam munkát. A vízparti bokorvágástól kezdve mnujent dolgoztam itt, három éven keresztül. Majd következett egy nagyon szép sorozata a „pékes" éveknek. 22 évet húztam le egyfolytában a kemence előtt. Minden szépnek, minden jónak vége szakad egyszer. Először csak apró jelek mutatták, hogy az egészségem nem éppen „egészséges", majd sűrűsödtek, erősödtek. Ennek az lett a vége, hogy a teljesít- ménybérezéses rendszerben nem tudtam felvenni a versenyt. Könnyebb munkát kellett keresnem, végül a Volántól mentem nyugdíjba, öt évet még rá is dolgozva 1983-ban. A napokban voltam hetven éves. — Naponta, másnaponta vásárolsz kenyeret. Mint szakember, müyennek tartod a kenyerünket? — Ennek több összetevője van. A jó kenyérhez kell a jó liszt. Ez legalább 83-as fajsúlyú búzából készüljön. Valamikor a Bánkúti és a Bánáti fajták adtak ilyen lisztet. A friss őrleménynek pihenni kell legalább egy hónapot, mielőtt feldolgoznák. Fontos a tészta kidolgozása: legyen ideje kelni, érni. S.fontos: a kellően kifűtött kemence, mely legalább 230 fokos legyen. Ha „hideg", akkor a héj világos és vastag, vagyis túlszárad. A korasült kenyér meg ennek az ellenkezője. Kívülről gyorsan megsül, belül „zsengés", ragacsos marad. Ezek a hibák, no meg a gyenge sikértartalom csak a 72 órás szavatossági időt engedik meg. Pedig a hajdani falusi családok hetente egyszer sütöttek a péknél kenyeret, s az a legnagyobb melegben is bírta a két napot, minden élesztőszag, keményedés, és nyúlósodás nélkül. Konrád László A szedresi templom téglái A néhai Elemér atya feljegyzései 29. 1952. június 22-én voltam a Pécsi Pius templomban, Jézus Szentséges Szívének ünnepén, a búcsú napján. Nagyon sokan voltak a templomban. A hagyományos délutáni Jézus Szíve körmeneten még többen. Nagyon szépen adakoztak és boldogan vittem haza a 3200 forintot. Otthon örömmel újságoltam Mecseki Jucinak - aki éppen nálam volt - az eredményt. Ekkor tudtam meg tőle, hogy a rendőrség nyomoz a tégla ügyben. Nem vettem komolyan, nem akartam elhinni, hogy ebből nagyobb baj lehet. De bizony komolyan vette ezt a rendőrség, az ügyészség és a bíróság. 1952. július végén, hivatnak a szedresi rendőrőrsre. Először tagadtam, mert ők tartoznak bizonyítani. Mecseki tanácsára azonban elismertem, hogy én is vásároltam a téglából. Nemsokára beidéztek a szekszárdi járási rendőr- kapitányságra is. Itt előkerült egy előbbi 5 mázsás cementvásárlásunk is, melyre szabályos, hivatalos kiutalásunk volt. — Honnét vették maguk ezt, mikor a rendőrség egy maroknyi cementet sem tudott kapni? — Mi kértünk és adtak. — Majd utánanézek én, ki a maguk protektora, majd a körmére koppantunk! El próbálja olvasni a papírról a cementkiutaló nevét a rendőrkapitány. Persze, hogy ők nem kaptak, mert ők bizonyosan csak akkor kértek, amikor már fel is kellett volna használniok. Ha ők is egy évvel előbb kérik, bizonyosan kaptak volna, hamarabb, mint mi. De amikor valaki vádlott, akkor minden mozdulata gyanús és nem hisznek neki. Egy ügyész is kihallgatott. Nagy részvéttel kérdezi: — No, mi történt? Mivel részvétteljes hangjának nem voltam hajlandó hitelt adni, sértődötten mondja: — Én jó akaratot mutatok! Maga meg visszautasítja. Na majd! Ebből megértettem, hogy jóra nem számíthatok. Szembesít a vontatóssal, akit már régebben letartóztattak. — Mondja csak, mit mondott magának a pap, amikor a meszesgödör szélén álltak? — Hogy hozzon nekünk is meszet. Az igaz, hogy mondtam, de akkor ezt senki sem vette és nem is vehette komolyan, mert csak éppen azért mondtam, hogy mondjak valamit, nem gondoltam akkor, hogy szavaimat kiforgatják. Megdöbbentem. Hát ezzel a mondással, mit akar? Csak nem azt, hogy én biztattam az ő bűncselekményére, magyarul lopásra?! — Hát Mecseki mit mondott magának, amikor a templomban voltak? — Hogy új téglát nem vesznek, mert az feltűnő! Ejnye! Azt a mindenedet te hitvány gazember! De nem szóltam semmit csak ültem a széken némán, megsemmisültem Mecseki hamarabb megsejtette benne a gazembert, igaza volt, nem lett volna szabad ezzel az emberrel szóba állni... A vontatóst elkísérték vissza, a börtönbe. Nagyon meg volt az ügyész úr elégedve vele. Jól szerepelt. . . Az eszem megállt, nem tudtam és nem is akartam gondolkozni. Lehet ember eny- nyire hitvány, aljas, gazember?! Vigyorgó képpel ment kifelé, mintha mondta volna, most jól kitoltam veled csu- hásü Ugyanezekben a napokban, de más alkalommal, kihallgatták Mecseki Ferencet is. Kihallgatták a szedresi rendőrségen, ahol egy napig és egy éjjel tartották fogva, és kihallgatták Szekszárdon is, ahol három nap és három éjjel tartották fogva, de azután elengedték. Augusztus második felében megkaptuk az államtól kért és kiutalt téglát. Augusztus 24-én, vasárnap a szentbeszéd után megemlítettem ezt a híveknek azzal, hogy legyünk ezért az államnak hálásak. Mecseki ekkor még őrizetben volt Szekszárdon, de délután elengedték és még aznap megérkezett Szedresbe. Augusztus 25-én, hétfőn, ismét nekem kellett az egyik segédmunkás tisztét betölte- nem. Estefelé egy jó nagy láda maltert kevertem meg, hogy anyagban ne legyen hiány és kimehessek másnap kedves horgászhelyemre. Vacsora után holtfáradtan feküdtem le, ahogy dolgoztam, egy fehér trikóban és egy rövid nadrágban. Hamar elnyomott az álom. Éjjel, félegy tájban kopogást hallok az ablakomon, valaki izgatott hangon ismétli. — Azonnal, sürgősen beteghez kell menni Apátiba... — Kihez? —■ Horvátékhoz Apátiba, sürgősen. Felgyújtom a villanyt. — Megyek mindjárt. Erősen kopog az ajtón. Gyanútlanul kinyitom. Ebben a pillanatban valaki meglök és nyom hátrafelé. El nem tudom képzelni, mi volt ez. Látom, hogy többen vannak. Várom a fejleményeket. Valami hat-nyolc ismeretlen alak lép be a szobámba. Még mindig nem tudom, kikkel van dolgom. Ha támadnak, nem hagyom magam. De nini, a sor végén van egy ismerős, aki a szedresi rendőrségen kihallgatott. Körüláll- ják az asztalomat. Most már sejtettem, hányadán vagyunk. — Rendőrség. Ont őrizetbe vesszük, itt pedig házkutatást tartunk. Álltam, nem tudtam, mit csináljak. — Mit vár? — Mehetünk. Mondottam. — Öltözzön fel! Indulok a szekrény felé. — Mit akar? — Kivenni a ruhámat. Megengedték. Amint veszem fel a kabátomat, egy kéz mélyed annak belső zsebébe és kiemeli belőle pénztárcámat. — A breviáriumomat magammal vihetem? (Folytatjuk.)
