Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-10 / 240. szám
1992. október 10. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 5 Szolgáltatunk, ha muszáj Amíg a gáz a fogyasztóhoz jut Fűteni vagy fürdeni? Tulajdonképpen erről az egész dologról - a gázszerelés folyamatáról - egy kis tájékoztató füzetet kellene összeállítani, hogy tudják mindazok, akik beszállnak, mire adták a fejüket, mikor hová kell fordulniuk, milyen papirosokkal, számlákkal, dokumentumokkal felszerelkezve. Mert ugyebár nálunk csak akkor mozognak a dolgok, ha a polgár maga mozgatja őket. Az legföljebb egy 2016-ban játszódó osztrák-magyar népmesében lehetséges, hogy Kovács úr megrendeli a gáz szolgáltatását a gázszolgáltatótól, az pedig ától-cetig elvégzi a munkát, s neki csak annyi a teendője, hogy belépjen a fürdőszobába, megnyissa a' piros csapot, s mikor látja, hogy a bojlerben fellobban a kék láng, s megtelik a kád meleg vízzel, fizessen. Nincs tájékoztató füzet, de én végigjártam az utat, s erről szeretnék adni egy leírást. Talán nem lesz haszontalan, elsősorban azok számára, akik utánam kezdenek a „gázolásba". Nincs tájékoztató füzet. Lehet, hogy ember sincs, aki átlátná ezt a sok szép teendőt? Vagy az anyagiak végesek? Nem fér bele a nyomdaköltség a 45 ezer forintos hozzájárulási díjba? Ezért az összegért, a közműfejlesztési beszállóért, még semmit nem kap a vállalkozó szellemű honpolgár, csak jogot. Jogot arra, hogy rákössön a majdani hálózatra. Jogot arra, hogy végigvigyen, végigerőltessen egy folyamatot, mely folyamat döcög, pöfög, bedugul, akadozik, mint valami sokak által nyúzott, kevesek által dédelgetett jármű. Még ezt, még azt Kijött a mérnök. Szimpatikus ember, Trabanttal. Végigmérte a helyiségeket, kiszámolta a légköbmétereket, adott időre, adott tarifáért elkészítette a tervrajzot. Csak egy helyen tévedett, ahol egy méteres falszakaszra 1,20-as radiátor felszerelését jelölte. — Nem baj, majd áttervezem, úgyis mindig azt szoktam - mondta a szerelő, aki másfél hónappal később érkezett. Az időbeni elcsúszás nem az ő hibája, közben adódtak még feladatok - hitelfelvétel, kéményvizsgálat, kéménybélelés, anyagvásárlás, stb. -, és az utca is több mint 1 hónapig járhatatlan volt a gerinc lefektetése miatt. (Ebből kb. tíz napon dolgoztak, a többin várakoztak: a csőszerelőre, az átvevőre, a dózerre, a burkokká.) A kéménybélelést három fiatalember végezte, 35 fok melegben a bádogtetőn, meg a bádogtető alatt, a csöppet sem hűvösebb padláson. Bokáig jártunk a koromban, aztán, mikor a béléscső meg a kéményfal közötti részt perlittel szórták tele, a fekete rétegre egy fehér rakódott. Milyen lehet ezeknek a tüdejük, kérdezgettük egymást b. nejemmel. Azt meg már csak magamtól kérdezgettem, hogy vajon mennyit kapnak ők ezért az embertelen munkáért abból a 15 ezer forintból, amit majd a kisasszonyok számláznak nekünk, és mennyit a „központjuk" ... Node elérkeztek a lakáson belüli gázszerelés napjai is. A csonk már kapun belül mosolygott, de ő se gondolta, meg én se, hogy még egy hónap eltelik, amíg gázt lehelhet a belső csövekbe. A cirkó, a vízmelegítő, a radiátorok és a csövek felrakása pégy nap alatt elkészült. Sikerült kifognom egy jó szakembert, bár a magyar iparostársadalom jellegzetes betegsége, a „még ezt, még azt" jelenség nála is fellépett - „A mindenit, nem vettem észre a rajzon, hogy a fürdőszobába is kell egy kis radiátor!", „Hű, el is feledkeztem a kiegyenlítőtartályról!", „Jaj, még füstcsövekre is szükség lesz!", „Na, még ezt meghúzom, na még ott csöpög ... kész!" -, de ösz- szetehetném a két kezem, ha mindenkivel csak ennyi gondom lett volna. Már az is egy főnyereménnyel felért, hogy azt mondta: ráérek fizetni az áfa-visszaigénylés után. Az APEH-hez menet azt saccolgattam, hogy a húsz számlám közül hányat dobnak vissza. Szerencsémre csak háromnál észleltek hiányosságot, ezeket természetesen velem küldték vissza pótlásra, SZTJ számok meg egyebek beírására, a kereskedőkhöz. Biztos, hogy sültbolondnak néznek, ha azt mondom, hogy nem vagyok postás. Vannak gazemberek A nyomáspróba sikerült, de a papírt nem kaptuk meg róla, mert hiányzott egy tanúsítványunk, hogy a kibélelt kémény valóban ki van bélelve. Az ellenőr nyakára jártam a gázosok külső telephelyére, de ő a tüzeléstechnikához irányított, mondván, hogy addig nem tehet semmit, míg meg nem szerzem tőlük azt a fránya, egy hónapja késő papirost. (Természetesen az szóba se jöhetett, hogy esetleg ő felemeli a telefont, és odaszól, vagy esetleg faxon átkéri a bizonylatot.) Mikor beléptem, a köményesek főnöke épp a számlázó hölgyekkel cserélt eszmét arról, jó lenne, ha azokat a 4 órákat mégis elszámolnák a melósoknak, mert ha nem, lesz morgás, bár átvihetik a jövő hónapra is, ráírhatják más munkára, mert tökmindegy, hogy hol szerepel az az összeg, stb. A hölgyek tiltakoztak, hogy ők már elkészítették a kimutatásokat, és azokhoz kellene igazítani a teljesítményeket, nem pedig fordítva. Azok javadalmazásáról alkudoztak, azok jelenléte nélkül, akik tulajdonképpen eltartják a céget, akik bizonyára most is nyelik a kormot, valahol... Aztán bátorkodtam megszólalni, mert már öt perce álltam ott, mint a faszent. Nemvárt gyorsasággal előkerült az én kéményem jegyzőkönyve, meg is kaptam, miután ellenőrizték, hogy kiegyenlítettem a számlát (másfél hónapja!), s miután közölték, hogy sajnos vannak gazemberek, akik nem fizetnek, akiknek így értelemszerűen nem postázzák ki a tanúsítványt, s véletlenül én is abba a dossziéba kerültem. Gyerünk vissza a revizorhoz! — Maga aztán nem adja föl könnyen - mosolyog, mert aznap már harmadszor járok nála, és papírért papírt ad: a kéményjegyzőkönyvért a nyomáspróba jegyzőkönyvét. Utóbbival be kell fáradnom a gázosok központjába, órát és nyomásszabályzót kérni. Tessék választani! Hölgy fogad, vagy inkább: meghallgat. Azt mondja, egy hét múlva tud csak órát adni, de addig fessem le sárgára a csöveket, különben előfordulhat, hogy kijön a szakember, és rögtön sarkon fordul. Közben csöng a telefon, beszélget, s már írná a nevem a spirál füzetbe, a jövő szerdai dátumhoz, de félbeszakítom: — Nem lehetne hamarabb? Két kisgyerekem van, s már hidegek az esték, fűteni se, fürödni se tudunk ... — Sajnos, nem tudok segíteni - válaszolja vidáman, mintha csak azt kértem volna, hogy vakarja meg a hátam közepét, ahol nem érem el. Mindegy, ha szerda, akkor fűtés és meleg víz, reményke- dek, és festem a csöveket, mert ha most kiesek a pikszis- ből, akkor lehet, hogy mikulásig se kerülök vissza a spirál füzetbe. Reménykedek, de kedves feleségem szétkergeti a rózsaszín ködöt, mikor megemlíti a szakaszolót. Igen, nálunk a cirkó meg a bojler közvetlenül egymás mellett van, s valamelyik illetékes szólt neki, hogy a kettő nem indítható egyidőben, ezért be kell építeni egy szakaszolót, ugye tudjuk... Hogyne tudnánk, már az anyatejjel magunkba szívtuk eme ismereteket. Biztos ami biztos, felhívom a gázosokat, hátha nem szerepel ez az általuk ismert dokumentációban, s kijönnek ide nekem órát szerelni, szakaszoló nélkül. Férfihang a voífal túlsó végén. Érdeklődök a szakaszoló, illetve reteszelő iránt... — Tessék beszerezni és felszereltetni - válaszolja. — Márminthogy én? - riadok meg, mert még mindig nem ivódott belém, hogy az ilyesmi a kedves ügyfél dolga, a pénzéért. Elvileg a hátamra köthetnék a nyomásszabályzót, meg az órát is, hogy vigyem, szereljem fel, aztán, számláznának. — És amíg nem sikerül vennem reteszelőt, addig nem használhatom a készülékeket?- folytatom a diskurzust. — De, az egyiket beüzemeljük, választhat, hogy melyiket- közli a szolgáltató. Micsoda dilemma! Fűteni vagy fürdeni, ez itt a kérdés! Hiszem, hogy eljő az idő, amikor mindkettő megadatik. Wessely Gábor Aradi relikviák Szegeden Szegeden ma nyílik meg a Móra Ferenc Múzeumban az a kiállítás, amelyen az Aradról átszállított 1848-49-es relikviákat tekintheti meg a közönség. (MTI) Kiss Ernő altábornagy párbajpisztolyai Rendezik, tisztítják a relikviákat Kossuth Lajos szemüvege Leiningen Westerburg Károly urnája. Felesége a kivégzés után ebben tartotta a tábornok szívét. Az utolsó pesti országgyűlés csengője Régi és új noteszlapok Szórjuk a „rizsát" fönt és lent A Déliben indulás előtt jó órával bent áll ä Gyékényesig közlekedő kocsikkal összeházasított bajai gyors. A szerelvény elején a Somogyba tartók sokasodnak, a sereghajtó szerep a mienk, tolnaiaké. A MÁV-nak állítólag így se kifizetődő ez a koradélután induló járat, lábra is kél időnként az a vészhír, hogy elvesznek a két gyorsvonatpárból egyet, s marad az, ami kora reggel indul Bajáról Budapestre és onnan az esti órákban indul vissza. Minden a régi, vele a takarítatlanság, az esetenkénti zsúfoltság, mellette az a gyanú is, hogy még számos évtizedekig bitorolják a gyors nevet a Budapest-Baja között közlekedő vonatok, hiszen csak a fővonalba érkezve gyorsak igazán. Ezért aztán csaknem három óra szükségeltetik 160 kilométer lefutásához. Huszonöt perc van indulásig, unalom mégsincs. Világ- városian nyüzsgő a Déli élete a Balaton felé irányuló utas- forgalom híján is. Vonatok érkezését, indulását híreli a hangosbemondó, igen helyesen a föltételezett külföldiek anyanyelvén is. Merem remélni, szabatosabban, érthetőbben, mint magyarul és nem kapja föl a fejét álmélkodva a külföldi úgy, mint az anekdotabeli angol utas, hogy „Jé- zusmáriám, mennyire hasonlít a magyar nyelv a mienkre!" Kigördülés után is tart körülöttem a kényelembe helyezkedés. Asszonynép alig, mintha férfi nap lenne. Talán a vásár miatt? Az emelkedett hanghordozás is erre vall. Megjegyzem, a táskákból előkerülő újabb és újabb sörösüvegek is. Sebaj, halomnyi az olvasnivalóm, amiért egymás után két mozgóárus sújt le pillantásával. Megvárhattam volna, míg velünk utazva Kelenföldig, végigrohannak a szerelvényen! Velem párhuzamban pakkokkal az ülésen két középkorú atyafi. Ahogy szavunkból kiveszem, ozorai az egyik, Tamásiban lakik a másik, és lévén egyívásúak, régi, jó komák. Vásárolni jöttek - kü- lön-külön - Budapestre, ámbátor nem csábos áruházaink valamelyikébe. Ahogy mutogatják egymásnak a zsákmányuk darabjait, látni, hogy programjukban a KGST-pia- cok valamelyikének perzsavásárában töltöttek fél napot. Ott futottak össze. Akarom, nem akarom, hallom - láthatom is -, mi megy passzra a készletből, mi nem. Legközelebb miért lesz érdemes fölbumlizni és hát... azt is, hogyan lehet külön keresni teszem azt a bagóért kapható osztrák kávén. — Nézd csak, mutatom, így kell óvatosan kinyitni, aztán úgy visszaragasztani, hogy szemre eredeti maradjon a csomagolás. Na . .. Kiveszel belőle úgy 5-10 dekányit, s teszel bele apró kavicsot. Tiszta munka. — Nem veszik észre? - ria- dozik a járatlanabb. — Vehetik, ha elromlik a kávédaráló, de hol vagy már akkor? Különben se téged, a sógorokat szidják. Kit zavar az? — És az italok? — Annak is megvan a fortélya, komám. Csak jó kéz kell hozzá, meg azt kell tudni, hogy vízzel mi szaporítható. Van olyan szesz, amiben elárulja magát a víz. Erre innának egyet, de mivel legyen kinyitva a sörösüveg? Ékkor lép hozzájuk az előttem lévő ülés gazdája, aki eddig beletemetkezett a Hamburgban megjelő Bild am Sonntag olvasásába és szó nélkül kölcsönöz atyámfiainak egy sörnyitót, majd visz- szavonul a fedezékébe. Gondolom, már ő se olvasni, hiszen az nekem se megy, kivált, amikor szomjoltás után arról kezd folyni a szó, hogy a kisember itten minálunk nulla. „Szórják a politikusok a rizsát, hogy így lesz, meg úgy lesz és kit érdekel, hogy a kisember sehogyan sincs, hogy kufárkodásra kényszerül a megélhetésért?" Helyben vagyunk, ők is rizsáznak, mert méltatják keresetlen szavakkal Kupa Mihály legújabb, kisembereket sújtó találmányát, a két kulcsos áfát. „Bezzeg meggondolná, ha annyi lenne a keresete, mint az enyém és nettó tizennyolcezerből tartaná el a családot!" - így az egyik. „A Csurka, az majd nem engedi" - hangzik bátortalanul. „Ugyan komám, ki hiszi azt, hogy a Csurka majd a dolgozó népet szolgálja?!" Lélegzetnyi csönd, majd váratlan kérdés, hogy tulajdonképpen kicsoda, micsoda ez a Csurka? „író. Egészen klassz ifjúsági regényeket írt. Én is olvastam párat." Az áldóját, be műveletlen vagyok! Csak drámákról tudtam. Látni szeretném viszont az előttem ülő úr orcáját, mert az enyémet bizony el kell fordítanom, pedig szívszorítóbb látvány már nem is lehetne az aszály-égette vidék. De isten őrizzen, hogy meglássák nem is kicsit kaján vigyoromat. Igazán piacra dobhatnák már a mai csodaszerek zseniális kitalálói azt a csillapítót, ami hasonló esetekben kordában tudja tartani az ember nevetőizmait. Mert bizony nem csak panaszolni, símivalónk van nekünk sok, hanem nevetni- valónk is bőven, kár, hogy nem fedeztük még föl, hogy a letargia legjobb ellenszere a nevetés. Ki látott már olyan szívből fakadóan kacagó embert, akinek közben le volt horgasztva az orra? Csapódik az ajtó a dohányzó szakasz végén és mindannyian fölvillanyozó- dunk attól a bejelentéstől, hogy „Csoda történt, van víz a WC-ben!" Ez se akármi ám! - vélik. Komoly siker, ami utaztatási kultúránkat illeti. Atyámfiái közül az egyik elindul és visszatérve jelenti komájának, hogy tényleg van víz. Aztán kimutat az ablakon. „Nézd már! Lopják a kukoricát, amit az aszály meghagyott!" Ha gyorsvonati lenne a sebesség, látomásnyi lenne csupán a kép, de személyként zötykölődünk. A lassan így is mögöttünk maradó táblában három alak. Itt meg, az a köz- gondolkodásunkba ivódott előítélet, amitől de jó lenne már megszabadulni. „Biztosan cigányok!" Ez, új fordulat az útibeszélgtésben és nincs kirobbanó sikere egy távolabb ülő közbeszólónak, akinek az a véleménye, hogy a mezei lopásokban való jártasság nem egyedül a ciányok privilégiuma. Most az ő lakóhelyének téeszében éppen szüretelnek és eddig három utánfutós autóval közlekedő városit kaptak el éjszakai szőlőlopáson ..: Nem cigányok voltak. A kényszerseftelők távozása után elcsendesül a kocsi. Valahogy nincs már kedvem az újságaimhoz, mert jut eszembe számtalan pikánsnál pikánsabb gondolat. Elsőként az, hogy az ország életét a jövő felé terelgető politikusoknak esetenként - és nem előre bejelentve, nem külön és a célra kisuvickolt szakaszban - vonaton kellene beutazniok az országot, hogy személyesen tájékozódjanak, mit gondol dolgaikról az istenadta nép. Tán akkor hitelesebbek lennének a reá való hivatkozások, hiszen vaskos szociológiái tanulmánnyal érhetne föl csak egy, közel három órás utazás is... László Ibolya
