Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-03 / 234. szám

8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. október 3. Borsos Miklós szobrászművész kiállítása a Csontváry Galériában Borsos Miklós Kossuth-, és Állami-díjas grafikus, szob­rászművész 1906-ban szüle­tett a nyugati műveltségű Nagyszebenben, Erdélyben. A történelem sorsfordulója hozta úgy, hogy állandó hely- és lakásváltoztatásra kénysze­rült. Csak szülőföldje és a táj volt az, amihez kötődött, nem volt olyan kisebb közösség, amelyet magáénak vallhatott. Az első világháború után az Erdélyből kitelepített család Győrbe költözött. A 16 éves Borsos Miklós már akkor fes­téssel és rajzolással töltötte idejét. Gimnáziumi tanulmá­nyait sem fejezte be, arany­műves vésnökként próbálta kamatoztatni adottságait, tu­dását. Majd a mesteremberek vándorútját választva Olasz­országba, Firenzébe ment. A világhírű képzőművészeti al­kotásokkal, szobrokkal elkáp­ráztató Firenze meghatározó volt művészeti indíttatásában. Itt tanulta a reneszánsz meste­reitől, hogy egy műalkotás sok összetevőből keletkezik, de az ízlés nem hiányozhat a képzőművészetből. Az apjától elsajátított aranyművességtől eljutott az érem, a kisplasz­tika, majd a monumentális szobrok készítéséhez, s így vált a minden iskolát kijárt ember nagyformátumú mes­terré. Az autodidakta Borsos munkáival, alkotásaival ki­vívta a szakma megbecsülését és megkapta az egyik legna­gyobb elismerést, kinevezték az Iparművészeti Akadémia tanárának. Az utazást, a vál­tozatosságot kedvelő alkotó- művész egyik legjelentősebb állomáshelye, kikötője az élet delétől a magyar tenger egy kis szigete, Tihany volt. Ebben a halászfaluban töltötte az év nagyobb részét. A tihanyi kert az évek során szoborparkká alakult át. A kert megkompo­nált bokrai, virágai, árnyat adó fái és a zöld pázsit adták a nem mindennapi látvány hát­terét a látszólag könnyen oda­vetett fehér márványszobrai­nak és díszkútjainak. Szinte hihetetlen, hogy a festészet a felületet borító látványosság művészének induló Borsosból hogyan lett a terek mestere. Szobraival, amelyeket már­ványból, kőből és fából fara­gott, kortárs művészetünk ki­emelkedő egyéniségévé küz­dötte fel magát. Hosszú mun­kás élete során, egy nagy ge­neráció tagjaként örökítette meg kortársait és elődeit a jö­vendő számára. Portérit nem modellről, emlékezetből ké­szítette, summázta. Az anyag mestere kőbe faragta a század nagy egyéniségeit, bronzba öntötte s méltó emléket állított ismert költőknek, művésztár­saknak, Bartók, Kodály, Bar- csay Jenő, Egry József, Déry Tibor, Illés Endre, Szabó Lő­rinc, Illyés Gyula nemcsak sa­ját művészetükkel, hanem Borsos Miklós emberábrázoló, egyéniséget láttató portréiban is fennmaradnak. Az Illyés Gyulát megihlető Szabó Lő- rinc-szoborról így olvashat­nak a versben: De itt mindnyájunkról hullt egy lepel. Szívek és arcok törlődnek tőle, mint egy ablak. Fényt fogadnak, fényt adnak. Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország. Az. erős férfikezet kívánó szobrászat mellett a művészet finom kezet igénylő, zeneértő és művelő hegedűse is volt. A győri zeneiskolában hegedűó­rákon elsajátított tudását ba­ráti körben, házimuzsikáláso­kon kamatoztatta. A művészet minden ágában elmerült, „mert az egész művészet, zene s költészet a teremtő erő­nek, ami az emberbe rejlik szűnni nem tudó óriási egysé­ges folyamata" - vallotta mindig megújulást kereső önmagáról. A zene ihlette muzsikus éremportréin Ba- chot, Vivaldit, Mozartot, Lisz­tet, Bakfark Bálintot, a zene­művészet jelentős alakjait örökítette meg. Győrben töltött ifjúkorára, indíttatására nemcsak a mű­vész emlékezik, hanem az a közösség is, amely a győri Martinovics tér 2. számú klasszicista stílusú épületében még Borsos Miklós életében állandó kiállítást rendezett be. Az emlékmúzeum a művész jelentős alkotásainak ad ott­hont. Közülük a legismerteb­bek: a Napbanéző, a Sellő, a Fekete párka, a Vénusz szüle­tése mellett Borsos Miklós festményei, grafikái, szobrai, érmei, kisplasztikái mintegy 400 négyzetméteren emlékez­tetnek a kiemelkedő mesterre, aki sokat tett vizuális kultú­ránk gazdagításáért is. A sokat megélt művész 1990. januárjában hagyta ma­gára Kéry Ilonát, Bubát, feleségét, aki mint írja: „Vár­nom kell valami letisztulást, amire egy üyen legmélyebb emberi humánumtól átitatott „életmű" anyaga, bemutatása értelmet nyerne." Elérkezett hát a letisztulás? A hagyaték tárlattá rende­zésre megérett. Szeptember 22-étől október 3-áig mutatták be Budapesten a Vörösmarty téri Csontváry Galériában. Takács Mária írás közben (A költő emléke) Vannak verssorok, amelyek mintha elszabadultak volna, függetlenül a költőtől. Az idézet szabadon száll, de már senki nem kérdezi, ki írta, mikor, mi a vers címe. Fortuna szekerén okosan ülj, vagy ez, amit talán ma is szívesen énekelnek falusi öregasszonyok: Szüzek, ifjak sírjatok, mélyen szomorkodjatok ... Még erre a sorra is emlé­kezhetik valaki: Királyi mulatság erdőben sé­tálni. Talán így is van rendjén, minden költő a verseiben él tovább, az emlékezet a mara- dandóság személyre szóló irodalomtörté­nete. A szerző ilyenkor háttérben marad, alakja átlényegül, eggyé válik versével, létére csak néhány sor emlékeztet. Esetleg még egy szerény emléktábla Rechnitzben, a Bürger­meisteramt falán, kicsit nehézkes szöveggel, amit a költő halálának 200. évfordulójára állí­tott a Magyar Tudományos Akadémia és a burgenlandi tartományi kormány. Korábban másik házon állt emléktábla, amit Vas vár­megye lelkes közönsége emelt, még akkor, amikor Rechnitz Rohonc néven Vas várme­gyéhez tartozott. Előbb a Monarchia tűnt el, majd a történelmi határ, végül a ház s vele az emléktábla, de a kisvárosban ma is él Faludi Ferenc szelleme, aki a szegényház gondno­kaként serénykedett itt hat éven át, haláláig, 1779-ig. Élete rendkívül mozgalmas, csak éppen vele nem történik semmi. Tizenhat éves ko­rában Sopronban belépett a jezsuita rendbe, s ettől kezdve mindig ott volt, ahová küldték. Bécsben, majd Grazban tanult, Budán német hitszónok volt, s még jóhénány helyen mű­ködött, míg 1740-ben Rómába küldték, ma­gyar gyóntatónak. Öt év múltán Nagyszom­batba helyezték, onnan Kőszegre, Pécsre, Po­zsonyba, a rend feloszlatása után pedig Ro- honcra került, mint a szegényház gondnoka. Nem nagy tisztség, tíz öreg testi-lelki üdvé­ről kellett gondoskodnia, de nem zúgolódott, rossz szava sem volt sorsa ellen. „Azon senki ne építsen, Hogy engem lát vigadni, Mert örömet, ahol nincsen Néha lehet mutatni" - s ebben a vallomásban sztoikus rezignáció épp úgy felismerhető, mint jezsuita önfegyelem. Azt is elhallgatta, hogy szíve mélyén költő volt, magának sem vallotta be. Egy 1853-as acélmetszet, amit Toldy Fe­renc készíttetett, elegáns ifjú papként ábrá­zolja, amint íróasztala előtt ül, az ablakon át a Szent Péter templom kupolája látszik. A kép­zelet szépítette meg római életét, mert szeré­nyen élt, ablakából aligha lehetett látni a fő­templomra. Faludit egyébként nem érdekelte a régi Róma. A pápák már gyűjtötték a mű­kincseket, de az antikvitás ismerete szegé­nyes, Winckelmann is csak 1755 őszén érke­zik Rómába, amikor Faludi már Kőszegen van. Nem sok a dolga Rómában, kevés a bűn­bánó magyar zarándok. Legyünk őszinték, unatkozik, a költő még szunnyad benne, azért fordítani kezd, amire nemes buzgalom készteti, bár tolipróbára is gondolhatunk, midőn átülteti Darell, az angol jezsuita könyveit. A Nemes embert követi a Nemes asszony és a Nemes úrfi, majd egy spanyol jezsuita, Grácián, Udvari emberének fordí­tása. Nem tudjuk, mikor írta verseit, de min­denképp római időszaka után, a legtöbbet valószínűleg magányában. Két versének címe alatt évszám, 1751, mindegyik Batt­hyány Lajosnak szól s feltehetően Kőszegen írta, Nádasdi Ferencet, Szily püspököt 1777-ben köszöntötte, verset írt Niczky György és Batthyány Xavéria házasságára s megénekelte a tárcsái savanyúvizet. Ezek mindenképp rohonci versek. Egyébként nem sokat írt, verseinek száma az ötvenet sem éri el, de amikor Rohoncon lemásolta őket, nyil­ván a maradandóság gondolata is megfor­dult főjében. Vallásos énekei ma is áhítatot keltenek, de az alkalmi költeményekkel alig tudunk mit kezdeni, a pásztori versek sem dobogtatják meg szívünket. Ám a 22 világi dal között remekművek vannak, mint az Út- ravaló, a Tarka madár, a Szakácsének, a For- gandó szerencse vagy a kéjsóvár vénasz- szonyt és a nyegle fiatálokat kigúnyoló köl­temény. Nem kevés, a halhatatlansághoz épp elég, főleg akkor, ha szétnézünk a XVIII. szá­zad második felében. Őgyelgünk Rechnitz főterén, az őszi fény jótékonyan csorog végig a házakon. A tér kö­zepén barokk templom, a főoltár festményén női szent, talán a templom védőszentje, utána kellene valahol nézni, de inkább bá­mészkodom az egyhajós templomban. Szó­val reggelenként ide járt misézni a szomszé­dos menhelyről, a tíz gondjára bízott aggas­tyán is elkísérte, szakállasán, rogyadozó láb­bal. Közben az örökkévalóságra gondoltak és arra, hogy mi lesz az ebéd. Az oldalfalakon újkori freskók, ezeket nem láthatta, de nem is veszített vele semmit. A szerénységében is szép környezet Bécset idézte, Grazot, Nagyszombatot, ifjú éveit. Délutánonként nagy sétákat tett a közeli er­dőkben, talán Kőszegig is elment, nincs messze ide, s még élhettek ott régi ismerősei. Vagy szülővárosába, Németújvárra, amit Güssingnek is hívnak s Batthyány birtok volt. Árnyékát keressük, de azt sem tudjuk, mi­lyen volt testi valóságában. Biztosan nem is hasonlított arra a csinos fiatal papra, akit ró­mai környezetbe képzelt a névtelen művész. Batsányi János, aki kiadta verseit, régi rohon- ciaktól érdeklődött, milyennek látták? Még éltek néhányan, akik ismerték s úgy emlé­keztek rá, hogy középtermetű volt, „tellyes képű, vaskos ember", s kopaszodott is. Ver­sei alapján nem ilyennek látjuk, mert sorai könnyedén szökellnek, rímei tiszták, válasz­tékosak, elegánsak és van humora, ami ritka jelenség ebben az ünnepélyes korban. Itt van példának a Szakácsének, melynek modellje talán a rohonci öregeknek főzött. A szakácsnak jól megy dolga, mert úr, nem pe­dig szolga, sőt neki szolgálnak, még a mos­dóvizet is elébe teszik, oldalán acélpántlikára fűzött hármas kés, más rakja tüzét, nyársát is más forgatja, s míg az inas vigyázza az ételt, „ő még ásít és sétál". Közben jóízűen eszik, iszik, s úgy hízik, hogy „bőribe is alig fér". Vagy ihol az agg-lant, a vén sziportyó, aki a Szombathely melletti Gyöngyös patak táján élt s „előbb kezdte Venus fattyát megismémi mintsem atyját"; micsoda érzékletes realiz­mus! Ezt a rohonci papköltőt keressük a templomban, a főtéren, de nem is emlékeztet senki az elhízott öregre. Talán az erdőbe ment, ahol az ő idejében faunok is ugrándoz­tak, azt pedig tőle tudjuk, hogy ott királyi mulatság sétálni. Amit mondania adatott verseire bízta, s ami vele történt, „csak álom volt, elmula". A többi, mint az őszi levél, száll a kései fényben, mi csak azt tudjuk, hogy költő járt itt, már nevére is kevesen em­lékeznek, de nem is fontos, mert versek szól­nak helyette, vagy még azok sem, csak vers­sorok, mi pedig tovább mondjuk, tanulság­ként, hogy Fortuna szekerén okosan ülj, vagy hallgatjuk a falusi templomok öregasszonya­inak énekét, akik azt sóhajtják, szüzek, ifjak sírjatok, s tudjuk, olyan költő hagyta ránk ezeket a soha nem halványodó sorokat, aki nevéről is lemondott, nyomát is hiába keres­sük, de tudjuk, hogy költő ennél többet nem is remélhet. Csányí László Forgácsok a hazai németség-kutatás műhelyéből Vannak, akik egy nép ter­mészetét egyetlenegy tulaj­donságra redukálják, s ezzel magyarázzák meg történeté­nek minden mozzanatát. Pl. az angolt a cselekvés, a fran­ciát a gondolat, * spanyolt a szenvedély népének tartják. A néplélek efféle kutatói gyak­ran híres emberek véleményét szedik csokorba, s abból azo­kat a szálakat válogatják ki, amelyek előre megtervezett gondolatrendszerükbe beleil­leszthetők. így válik a magyar, a német, vagy a szláv nép gyáva, izgága, lusta, p'örked- velő, korhely, illetve vitéz, jámbor, serény és takarékos néppé. í Szerencsére újabban van­nak ellenpéldák is. A napok­ban került a kezembe Solymár Imrének a Baranyai Történetírás 1990/1991. évi kötetében köz­zétett tanulmánya, amely a dél-dunántúli németek menta­litástörténetéhez szállít meg­szívlelendő adalékokat. A ha­zai németség gazdaságcentri­kus értékrendjéről kifejtett gondolatmenete arra késztet, hogy a kitűnő munka ismerte­tésével egyidőben magam is néhány szerény észrevételt tegyek. Látszólag egyszerű, valójá­ban bonyolult kérdésről van szó. Nem kevesebbről, mint megtalálni a németségben a sajátos és mindenki mástól megkülönböztető jegyeket. A németek észjárása és gazda­sági magatartása nem vonat­koztatható el helytől és kortól. Az sem mindegy, hogy mi­lyen szokásokat örökítettek át az óhazából és az sem, hogy milyen domborzati-, éghajlati- és talajviszonyok fogadták őket a Kárpát-medencében. A táj, mint az emberi tevé­kenység színtere, megszabja a benne élő emberek lehetősé­geit, életmódját és ennélfogva befolyásolja a civilizáció jelle­gét. Közismert, hogy a Bara­nyába és Tolnába érkező né­met telepesek egymásra gyú­ródó dombok szűk ölében épí­tették fel „német módi" sze­rint a falvaikat, vizenyős réte­ken és kopár legelőkön ta- karmányozták állataikat, ke­vés volt a szántójuk, meredek domboldalakon telepítették szüleiket, ahová fejükre emelt kosarakban cipelték fel a trá­gyát, amit a nyári zápor gya­korta a földdel együtt leso­dort. Némely községben a ket­tőzött szorgalommal is szegé­nyek maradtak. A németség, mint minden népi jelleg, nemcsak örökölt faji tulajdonságok összege, hanem százados fejlődés eredménye is. Valószínűleg sok - ma is felismerhető - tu­lajdonságot hozott magával, de csak az maradt meg benne mindmáig, amit ennek az or­szágnak a levegője táplált. Solymár Imre a dél-dunán­túli németek mentalitását eré­nyeivel és szeplőivel együtt mutatja be. Jó érzékkel állítja egymás mellé a magyar és német gazda magatartását. Érdemes elidőzni megfigyelé­seinél. A magyar családban elkü­lönül a férfi és asszonyi munka. A német természetes­nek veszi, hogy a nagy dolog­időben mindkét nembéli ka­száljon, csépeljen és szántson. Szabad idejében az országúti árkok szélét is megműveli. Perczel Mór megfigyelte, hogy a magyar a szarvasmarha-te­nyésztésben és juhászaiban, a német dohánytermesztésben, vászonszövésben és kádár- ságban jeleskedik. A Tolna mezővárosbeli németek jó ha­jóácsok. A német annak köszönheti előmenetelét, hogy a lehető­ségek kifürkészése után dönti el, mit termesszen. Főleg a bor, dohány, mák, dió, napra­forgó és repce hoz hasznot. Az olajosmagvak kisajtolására helyben malmot épít, majd az olajat drágán eladja. Bécs ut­cáin jóidéig teveli olajjal vilá­gítottak. A német életvitelben a szorgalom és takarékosság adja meg az alaphangot. Ezt a konfliktushelyzetek is igazol­ják. Hambuch Vencel ezt mucsi példáján idézi: „Annak elle­nére, hogy a kitelepítés előtt álltak, megpermetezték a sző­lőiket, megetették az állatai­kat, előkészítették a takar­mányt, úgy viselkedtek, mintha csak néhány napra hagynák el házukat." Ä németek számtalan eré­nye mellett észre kell venni a szeplőket is. Luther Márton is megütközött egynémely csú­nya tulajdonságukon. Thürin- giát súlyos átok üli meg, való­színűleg a parasztok végtelen kapzsisága miatt. A szászok sem jó szót, sem ételt nem ad­nak a rászorulóknak. A wit­tenbergi nép sem tisztesség­gel, sem vallásával nem törő­dik - panaszolja a reformátor. A völgységi falvak életmód­ját kutató Egyed Antal szerint a németek folyton pereskednek és kapzsiak, házukra, beren­dezési tárgyaikra nem sokat adnak. Berzsenyi Dániel elis­meri ugyan a dél-dunántúli németeknek a dohánykeres­kedésből származó vagyono- sodását, de nem mutatnak előrehaladást a polgárosodás­ban. Olyan gyarapodás ez, mely az életnívó rovására megy. „Bőség, kultúra nél­kül!" - állapítja meg Berzse­nyi. Német örökösödési szokás szerint a gazda nem osztja fel a telkét gyermekei között, mert az idősebbik fiút illeti meg a szántó, rét, szőlő, aki ezek jövedelméből elégíti ki testvéreit. Ezek pedig elköl­töztek azokba a délszlávlakta falvakba, ahol az adósságba merült gazdák túladnak ingat­lanaik egy részén. Ennek tud­ható be, hogy a Dél-Dunántúl számos vegyeslakosú falujá­ban a 18. század folyamán felülkerekedett a német etni­kum, a „rácoknak" csak a hí­rük maradt meg a dűlőnevek­ben. Kép kép után sorakozik előttem a hazai németek vál­tozó.arca, mint egy film sza­lagja, végtelenig szaporítható kockákkal. S ennyi jellemvo­nás ismeretében még mindig elém ágaskodik a kérdés: me­lyik az igazi? - Persze, mind­egyik igazi. De egyik sem tel­jes arca a németségnek. Dr. Szilágyi Mihály Akt (rézkarc, 42x29 cm)

Next

/
Oldalképek
Tartalom