Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-29 / 204. szám

8 MÉPÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1992. augusztus 29.

Kis gyönki irodalomtörténet (III.)

Mindaz amit három rövid cikkben el lehet mondani Gyönk hajdani irodalmáról, még címszavakban sem közelítheti meg a teljességet. Ha meg is említhetnénk mindenkit egy-egy jó szó erejéig, aügha érzékeltethetnénk a helybeli gimnázium hatását, amely megnyilvánul szinte az összes szellemi foglalkozás területén. Most ebből a tágab- ban értelmezett irodalomból szeretnénk ízelítőt adni, főleg a századorduló idejéig.

*

A felsorolandó nevek között van szinte alig ismert, mint például a gyönki születésű Balogh György teológusé, aki az itáliai magyar légióban harcolt 1861-ben, majd Mágocsra tért vissza s onnét írt több cikket, egyházi beszédet. Szintén a hitélettel, egyháztörténettel kapcsolatos tankönyveket és egyéb műveket írt, szerkesztett Bocsor Lajos, aki 16 évet tanárkodott a gimnáziumban s nyolc könyve jelent meg. A község szülötte Busbach Péter (1827- 1905) országgyűlési képviselő, jogtudor, 48-as honvédszázados, aki számos szakcikkén és Dániáról, Svédországról, Norvégiáról szóló útirajzán kívül megírta az Egy viharos emberöltő című könyvét is, amely a maga idején nagy föltűnést keltett. Gyünkről Visz- szaemlékezések a régmúltból címmel éppen száz éve közölt két írást. Dömény József diákja is, tanára is volt a híres Alma Maternek, de emellett országos lapokban jelentek meg prózái és versei s két kötetben napvilágot láttak költeményei is. Fábián Mihály 1843-tól volt az algimnázium növendéke, több földrajzi, természetrajzi és hitéleti könyve jelent meg, de életrajzot adott ki Gusztáv Adolf svéd királyról is. Faragó Ödön, aki egy emberöltővel később ült itt a padokban, jeles utazóként és Kína-kutató- ként gazdagította ismereteinket és persze a szakirodalmat. Fekete János a reformkorban hallgatta eredménnyel a professzorok óráit, derekasan részt vett a szabaságharcban, de humora nem hagyta el, amint látszik a magvas tartalmú Életiskola a magyar nép számára című könyvéből, amely 1858-ban jelent meg Pesten. A Tolnai Lajos által bálványozott Filó Lajos több

mélyenszántó munkája révén lett itthon és külföldön is ismert, hiszen például Gentben franciául jelent meg egyik cikke. Garzó Gyula nyolc évi tanári munkája mellett közhasznú tájékoztató és hitelemző műveivel jegyezte föl nevét. Gerenday József húsz évvel előtte volt professzor, de szerénysége miatt beszédei kéziratban maradtak csak az utókorra. Nem így dr. Heisz- ler Józsefé, aki Gyönk lelkészeként küzdött Ferenc József önkényuralma ellen és tíz könyve mellett számos cikk tanúskodik tevékenységéről. A század utolsó évtizedében két évig tanított a losonci születésű dr. Illyefalvy Vitéz Aladár a gimnáziumban, s neki köszönhetjük a Faludi Ferenc élete és költészete című alapvető művet. Az egyházi beszédek mellett szépirodalmat is művelt Kálmán Ferenc, aki 1858-1863 között tanított itt, s bizonyára ma is érdekes olvasmánya lehetne bárkinek a Víg szeszélyi könyvecske vagy az Iskolai kalandok. Má- nyoky Tamás, aki az intézmény szellemi atyjának és tisztelettel övezett tanárának, Mányokiy Józsefnek fia, nemcsak 48-as hadnagyként, lelkészként hagyott jó emléket ránk, hanem azzal is, hogy a megyei sajtónak kezdettől fogva lelkes munkatársa volt és irodalmi értékű tárcái láttak napvilágot a Tolnamegyei Közlöny és a Tolna vármegye hasábjain. S vajon ki emlékszik Széki Ákos nevére? Százkét éve Gyönkön írta Kis ter- mészettani múzeum című könyvecskéjét, amely Szek- szárdon jelent meg. Alig ismeri már valaki, ahogy Chol- noky Imre nevét sem, pedig ő - az egykori gyönki diák - jelentős jogi szakmunkákat hagyott maga után.

Hálátlanság lenne megfeledkeznünk arról a Kálmán Dezsőről, akinek a gimnázium történetéről írott művéből e cikkhez is az adatok egy részét kölcsönöztük. Az ő emlékei szinte külön fejezetet érdemelnének, de szerencsére róla dr. Nagy Andor közült nemrégiben értő tanulmányt. A kellemes humor, a békebeli mosolyos nyugalom képviselője diák is, tanár is volt Gyönkön, majd közel fél évszázadig Kölesden lelkészke- dett s szerkesztette megyénk mindmáig leghosszabb életű folyóiratát, a Protestáns Papot. A Csalánlevelek, Tarka világ, Füstkarikák, Szőlőlevelek című kötetek megőrizték bájosan régies humorát, amely számos - kötetbe nem került - tárcájában is megmaradt. Ilyen a Közérdek 1907. március 23-i számában az Ártatlan elmélkedések az asszonyokról című felolvasás részlete is:

„Hát bizony asszony nélkül, leány nélkül olyan volna a világ, mint a tavasz virág és madárdal nélkül. Mert hát anélkül nem tudnánk meglenni. Az ismét kétségtelen dolog, hogy azért éhen nem halnánk ... ámbár nem tudom, nem úgy járnánk-e mint a takácsi ember. Meghalt a felesége, egyedül maradt, de miután tudvalevő dolog, hogy akármilyen nagy legyen akár a szerelem, akár a bánat, azért mindekettő mellett megéhezünk, tehát a szegény özvegy takácsi ember is megéhezett. Gondolt merészet és nagyot és elkezdett ebédet csinálni. Vizet forralt, lisztet vett elő, ösz- szekverte, aztán főzni kezdte. Átmegy hozzá a komája és kérdé: - Mi lesz ebből, komám uram? Mire a megszomorodott fél így felelt: - Bizony én még magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogyha kemény lesz, düdölye lesz, ha puha lesz, kása lesz".

*

Immár bevallhatom: magam is így voltam ezzel a cikksorozattal. Tudom, s remélem, lesznek utánam olyanok, akik többet és jobban tudnak elősorolni a gazdag történetből, hiszen érzem, alig-alig sikerült valamit megmutatnom Gyönk igazán tiszteletreméltó múltjából.

Dr. Töttös Gábor

„Fogd el a vén kutyát!"

Pecsovicsok pecsét nélkül

Amikor napjaink politikai vitái és torzsalkodásai szemünk előtt zajlanak, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a múltban Uyesmire aligha volt péda. Röviden szólva: még ilyenebbre is sűrűn! Különösen gazdag megyénk reformkori története ebből a szempontból, hiszen például a közszóként 'kormánypárti' jelentésű pecsovics eredetije, Pe- csovics Ferenc, tiszttartóként traktálta a maradiak nemes szavazóit.

A küzdelem természetesen váltakozó sikerrel folyt: hol a vöröskucsmás reformerek, hol pedig a pecsovicsok kerekedtek felül. Ez főleg azért jelentett gondot Csapó Dánielnek, Bezerédj Istvánnak, a Perczel-család haladó szárnyának, mert vissza lehetett hívni az országgyűlési követeket s helyettük másokat delegálhattak. Az 1839. október 14-i választásokon Bezerédj és id. Perczel Miklós közfelkiáltással lettek követek, de alig több, mint egy hónap múlva a lezajlott megyei közgyűlésről a következőket olvashatjuk: „A lárma mindig inkább fokozódott. Magyaryt körül szorították ... elég goromba

gesztusokkal, lármával, de melyet érteni nem lehetett, elhalmozták. Erre ő egy papírosra felírta, hogy a többség lármájából azt veszi ki, hogy a jelen országgyűlési követeket vissza akarják hívni". A kisteremben a maradiak nyomban szavazásba fogtak, az eredmény pedig valóban az ő pillanatnyi előnyüket igazolta. Ekkor „a pecsovicsok kezűének ordítani... a viceispánt meg akarván ragadni, kiabálván: Fogd el a vén kutyát!, ez némely moderátum kubinszki (haladó) által szobájába vitetett, hol is rosszul lévén, tüstént ágyba feküdt. A pecsovicsok rárohantak ajtajára, ezt verték, a pecsétet kívánták, betörést fenyegettek szörnyű isten káromlás között".

Az említett viceispán, azaz Magyary Kossá Sámuel gyönki nemes, az alispáni szobából egyenest birtokára hajtatott, azt üzente a tekintetes karoknak és rendeknek: idegeit megviselték az előző csatározások, úgy hallotta, néhányan életére is akarnak törni, sajnálattal közli tehát, hogy sem vissza nem megy, sem a pecsétet oda nem adja.

Az újonnan választott pecsovics követek küldéséről gyorsfutárral értesítették levélben Bezerédjéket és a sze- mélynököt, de a pecsét nélküli leveleket senki nem vette át, s a megérkezett pecsovics követek köznevetség tárgyai lettek. Magyary Kossá közben birtokán várta be az események fordulatát s leginkább a családja bőkezű támogatásával fenntartott algimnázium ügyei iránt mutatott nagy érdeklődést. Csupán 1840. április 7-én került sor a tisztújításra, amikoris az öregurat leváltották alispáni tisztéből, a pecsovics követek megkapták megbízásukra a hőn óhajtott pecsétet - no meg a pozsonyi ifjúság üdvözletét: „az ifjúság úgy bőge, mint a bika, úgy nyeríte, mint a ló" - afféle éjjeli zeneként.

Gyönk bölcs földesurát még bukásában sem hagyta el humora, amikor írásban benyújtott lemondása végén megjegyezte: „a hívségére bízott hivatalos pecsétet tiszta épségében megőrizve nyújtja visz- sza". Tudta, a pecsovicsok már nem sokra mennek vele: pár hét múlva vége szakadt az országgyűlésnek...

T.G.

írás közben

(A Honecker jelenség) Valószínűleg jónéhá- nyan már régen felkötötték volna magukat. Emelkedetten is lphet veszteni, mint Brutus, aki arra kéri szolgáját, Stratót, hogy forduljon el, amíg kardjába dől, s Octavius megilletik! ve mondja teteme előtt: „Erényéhez képest bánjunk vele." Azóta nagyon sokminden történt. Nálunk II. Lajos, alá ingatag jellem volt, Mohácsnál a török elé állt, de példáját nem sokan követték, a személyes bátorságot, az esküt, az adott szó becsületét másként értelmezte király, tábornok és a pocsolyakerülő baka, aki annak is örülhetett, ha a háború elmúltával, mint hadirokkant trafikengedélyt kapott vagy koldulhatott. Le destin c'est la politique, - a politika a végzet, mondta Geothének Napoleon, mintha a jövőbe látott volna.

A politika fénytörésében sok minden átértékelődik. Aki a csúcson áll, jóelőre gondoskodik arról, hogy ne zuhanjon túl mélyre, a palotákból, ha másként nem a cselédlépcsőn át ki lehet jutni a szabadba. Ilyenkor nem kell hivatkozni az ősi jogra, a személyes sérthetetlenségre, a hermelinpalástnál pedig mindig megbízhatóbb az álruha, a bukott uralkodók kedvelt jelmeze, de azért a pént, für alle Fälle, jóelőre biztonságba helyezik. A részleteket illetően szerencsére megbízható tanúkkal rendelkezünk.

Kosztolányi 1931 decembrében felkereste a hollandiai száműzetésben élő Vilmos császárt, akinek nagyapja 1871-ben bevonult Párizsba s itt kiáltották ki minden németek császárjának. A franciák soha nem felejtették el a megaláztatást, pedig még egyszer el kellett szenvedniök, ezúttal Hitlertől.

A bukott Hohenzollern-unoka nem dőlt kardjába a vesztett háború után, összeszedte motyóját s a népharag elől Hollandiába menekült. Utrecht közelében, Doornban kastélyt vásárolt, s úgy élt, mintha mi sem történt volna. Senki nem kérte tőle számon a világháború tízmillió hallottját, pedig a vén Ferenc Józseffel együtt ő fújta meg a harci kürtöt, de Európa elfordította fejét, az excsászár pedig a történelemről beszélt Kosztolányinak, s arról, hogy a jövőben milyen feladat vár a németekre. Ezúttal is rossz jósnak bizonyult, azonkívül Kosztolányit sem olvasta, de az uralkodók ritkán olvasnak okos könyveket. A magyar költő három év múltán ezt jegyezte fel Németországban járva: „Berlinben a legszörnyűbb történelem folyik . .." Ha megéri az újabb háborút, nyilván a Horthy nevéven fémjelzett évekről sincs más véleménye, legföljebb az kérdéses, hogy a kormányzónak megadta volna-e azt a felmentést, ami kijárt az uralkodóknak. így Horthynak is, akit Hitlerék kergettek ki a Várból és ezzel bizonyos glóriát vontak a kormányzó fölé. De milyen száműzetés volt az, amibe Hitler kény eszerítette?

Fiát, ifjabb Miklóst, akit a forássok Niki néven emlegetnek, gyaláztos módon elrabolták, magát Horthyt fogolynak tekintették, a Gestapo rabként vitte a Kelenföldi pályaudvarra, ahol különvonat várta. De még a Ges- tapóban is élt valami a régi tiszteletből, amivel a bukott uralkodónak tartoztak, mert a rab kormányzó tisztes kíséretet kapott, feleségén, menyén, unokáján kívül vele volt

két altábomyag, két szobalány, egy nevelőnő és egy inas. Ez ugyan már nem Vilmos császár udvartartása, de a 44-es menekülők nem így hagyták el az országot, a deportált zsidókról nem is szólva. Pénzt viszont elfelejtett magával vinni vagy csak méltóságán alulinak találta, hogy számolgassa a bankót, mint egy fűszeres. Uralkodói önérzetéből viszont mégis csak engedett, s néhány nappal száműzetése után levelet írt volt pénzügy- miniszterének, annak a Reményi Schneller- nek, aki közismert besúgó volt s ezzel bukásának egyik előidézője. Érdemes a levél néhány sorát szó szerint idézni: „Minthogy családommal, kísérettel és cselédséggel egy fillér nélkül érkeztem ide, nagyon kérlek, valamely biztos úton, minél előbb, talán novemberi tiszteletdíjamat Márkában hozzám eljuttatni." A levél kelte 1944 október 18, Schloss VYaldbühl.

A háború váratlan fordulattal végződött, Nümbergben nemzetközi bíróság ítélkezett a háborús bűnösök felett. Ez is új fogalom, mert korábban a háborús bűnösségnek a gondolata sem merült fel, a királyok úgy játszottak népeikkel, mint gyerekek az ólomkatonákkal. A kérdés azóta is visszatér, jogos volt-e az ítélkezés, vagy inkább úgy kellett volna bánni a tömeggyilkosokkal, ahogy Horthyval tették, akit egy ideig forgságban tartottak, majd Portugáliában menedékjogot kapott, ott is halt meg. Később ugyanígy kapott menedékjogot jónéhány bukott afrikai államférfi, igaz, ott ahova menekült, tisztes bankbetét várta. Sztálin is engedékeny volt elűzött helytertóival, utódai is, bár az is igaz, hogy Rákosit nem várta a kisibolt vagyon, s a végén még szabad mozgását is korlátozták, de a bírósági eljárást s ezzel együtt az ítéletet épp úgy elkerülte, mint cinkosai.

Áz ősi mentelmi jog még ekkor sem szakadt meg s ez adja a Honecker-ügy pikantériáját: vele szűnt meg a védettség, Németország kiadatását kérte s köztörvényes bűnözőként akarják felelősségre vonni.

Ha meggondoljuk, ezen az alapon Ferenc József vagy Vilmos császár vádiratát is el lehetne készíteni, s még örülhetnének, ha megúsznák kényszernyugdíjazással. Eleinte a Honecker-ügyben is minden a királyi szabályok szerint történt. Elvbarátai kicsempészték Berlinből, de a történelmet már nem lehetett feltartóztatni, egykori gazdái rövidesen kiebrudalták menedékhelyéről, majd a németek - nagy veszteség - bankszámláját is zárolták.

S most itt áll ez a szegény Erich, aki oly buzgón lövetett a falnál, egy fillér nélkül. Á résztelek azonban nem is érdekesek. A világ felmondta a irályi menedékjogot, s már nem is az a kérdés, hogy elítélik-e vagy sem, mert a történelem fordult új csillagképbe s abban reménykedhetünk, hogy végre senki nem tarthat büntetlenül rettegésben egy országot.

A többi nem jog, hanem jellem kérdése. Az elvhűség tiszteletre méltó, bár arra is van példa, ha túléli önmagát. A cinizmus azonban egészen más. A tévedhetetlenség vélt joga, képzelgés az isteni védettségről, megátalkodott alkalmatlanság, hogy szembe tudjon nézni saját tetteivel, amihez tisztes bankbetét járul egy megbízható pénzintézetben. Kifejezetten balszerencse, ha zárolják a pént. Vagy inkább az idő jele?

Csányi László

Asszonyok szigeti (részlet)

A cselédsoron

Mottó: Nem szánja a szomjú- zót ki szomjúságot nem érez.

(luvenalis) Tudtam, hogy eljössz! Biztos voltam benne! Elég volt látni a tekintetedet. Amikor először léptem a hivatalba, kerestem azt az ismerőst, aki korábban is intézte ügyeinket. Téged láttalak ott új emberként. Valami belém nyilallt. Álltam és néztelek. Észrevettem, hogy belepirultál. Lapoztad a kartonokat, mintha kerestél volna valamit. Felálltál, odaléptél a pulthoz, tessék parancsolni mondtad és úgy végignéztél, hogy attól meg én jöttem zavarba.

Pár perc volt ez, ahogy a tekinteted a vállamról lefutott a derekamig, de még a bokámnál is éreztem. Azt is, mikor hol áll meg pillanatra. Mondhatom, jól mustráltál. Azt sem mondtad még el, hogy végül tetszem, vagy sem! Be sem mutatkoztunk egymásnak, bár a lapokról tudod még az anyám nevét is, én meg semmit rólad ... Csak azt, hogy fiatal vagy és nem il- lünk össze.

Na és most miért jöttél? Tudom, hogy ellenőrizz bennünket! Annyiszor elképzeltem a találkozást! Ma reggel korán ki kellett mennem kapálni. A

szomszédasszony volt velem. Amikor megláttalak a sor végén, a szívem úgy kezdett verni ... futni szerettem volna, röpülni feléd. Olyan szépnek képzeltem az első találkozást! Nem itt a cselédsoron! A férjem is a téeszben dolgozik! Valami hasonlít rád belőle... Ezt nem kellett volna mondanom? Ostoba vagyok!... Ne haragudj! Foglalj helyet itt, mindjárt jövök, csak átöltözöm. Már itt is vagyok. Tetszem? Add a kezed és fogd meg a derekam! Maradj csak, beleülök az öledbe. Milyen jó illatod van!... és nekem ...? Ne, ne szólj! Engedd, hogy én beszéljek, máskor ezt úgysem tehetem. A férjem utálja a szavakat. Ő cselekszik és hamar elintéz mindent. Engem a könyvek megbolondították. Esténként lefekvéskor olvasok. A férjem ezt is utálja. Nincs rá semmi szükségem, ezt hajtogatja.

Milyen jó a tenyered! Pont elfér benne az arcom, a nyakam, a vállam, a mellem ... hagyd, ez nagyon jó! Még, simogass! Nem fog zavarni! Nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél. Ne mond, hogy hivatalból teszed! Hagyd meg az örömömet. Másodszor jársz náunk két héten belül. Az

első találkozást nem fogom elfelejteni. így ültem akkor is az öledben. Kell, hogy emlékezz! És akkor megjelent a férjem az ajtóban! Azon kicsit én is csodálkoztam, hogy hirtelen sikerült elugranom a sarokba, mintha kerestem volna valamit. Az arcodat látni kellett volna.

Maradj még! Hagyd, hogy örüljek neked. Ennyi az én életemben az öröm! Biztos vagyok benne, hogy többször nem íogsz eljönni, ezért maradj. Jó, hogy nem faggatsz, nem kérdezel! Sietned kell? Mutatós vagy ezzel a biciklivel. Hivatali?

De jó a tenyered! Mutasd csak! Híres ember leszel! Látszik a vonalakból! Áldásomat csókolom a tenyeredbe! Most nem kell félned. Férjem az erdőre ment lovaskocsival. Csak késő este jön haza. Ő becsületes derék ember. Elfárad egész nap. Amikor várom, hogy közeledjék hozzám, addigra már mozdulni is alig tud. Én meg csak forgolódom az ágyamban, a forró lepedőn és rág gondolok.

Elég ócska ez az élet, beszélek itt neked mindent, de ... de azért ajándéknak tekintelek ... Ha csak egyetlen éjszakát tölthetnék veled ... úgy, de úgy tudnálak szeretni! Megmutatnám az én tenyeremet is. Erre hiába várok! Most elmégy, becsukódik utánad az ajtó. Amilyen biztos voltam benne, hogy eljössz, most úgy érzem nem látlak többé itt a cselédsoron.

Decsi Kiss János